Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. március, XI. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Untitled Document Zsidó Ferenc

JÓMAGAM ÉS EGYÉB ÁLLATFAJTÁK

XIV.

Folyik a víz, zúdul a hátamra, a nyakamra, a leveleket elnyeli a lefolyó. Síkos a szappan, szorítom, mosom a testem, mosom magam, kezeimet. Zubog a víz, a szappan síkos, mossuk magunkat összeszorított szájjal, egymásra nem nézve. Csillognak a testek.
- Magaddal törõdj!
Habzunk, sikálunk, súrolunk kipirult arccal. Kintrõl bekiáltják: "Sietni!"
Felmordulunk, sietünk, de nem azért, hogy gyorsabban készen legyünk. Kezem felfedez, játszik, hozzáér, nem ér hozzá, felpillantok, ugyanazt látom másokon, de komor tekintettel, bezárkózva.
- Vigyázz!
Vigyázok, hogy még véletlenül se érjek hozzá másokhoz. Hozzám sem ér senki. Ha megérintenék valakit, az szentségtörés lenne, biztos kiközösítenének, persze csak a testükkel.
- Add már!
A szappant is úgy nyújtjuk egymásnak, hogy kezünk ne érjen össze, és türelmetlenül várjuk, hogy visszaérjen hozzánk. Minden idegszálunk körülötte tapogatózik. Imádjuk. Tehetetlenségünkbõl fakadó kéjencséggel. Visszatartott lihegéssel.
Kintrõl bekiáltják: "Kész, kijönni!"
Egyszerre állítjuk el a vizet, és lépünk ki a tus alól, tolongás még sincs. Denevéres tájékozódás, különben a felségterület elvével is tisztában vagyunk.
Törülközõk, kopottak, fonódnak testünkre, haraptatjük a vizet, hátracsapunk a derekunkra, a hátunkat dörzsöljük egymásra nem nézve, mégis ugyanúgy. Szalagmunka szalag nélkül.
- Ne oda!
Összecsomagoljuk szennyeseinket, még egyszer végignézünk magunkon, az arcok kissé ellazulnak, egy-két halvány mosoly, lehetõleg azonnal cenzúrázva, titkolt elégedettség. Letakart lombok, forróságillat. Enyhe ernyedtség.
Elhagyjuk a helyiséget, tódulunk kifelé a szokatlanul tágra méretezett ajtón Kopottan, csiszoltan, megkönnyebbülve, hamis mosollyal.
Elfekszünk az ágyunkban, s felvesszük a megszokott pózt. Mintha mi se történt volna.
Jön, hogy tapsoljak jólsikerültségemben. A fejem búbjáig bizsereg a talpam. Hálás vagyok mindenkinek, és boldog. Remeg a szempillám tõle. Szép a világ, gyönyörû, párja nincsen. Én is szép vagyok. És vidám, és boldog, mindenestül. Nem látok ki magamból, nem is akarok.
Mosolygok, mosolygok nyitott szájjal, vérmesen, szégyentelenül. Jóllakottan. Mindent megkaptam.
Egy-két utólagos lüktetés tör ki belõlem, nem kívánom szégyellni.

XV.

Bejött Miss Fehérke, szokatlanul sokat idõzött nálam, kissé zavartan igazgatta a takarómat, szeme szomorú volt, fehér, kissé klórszagú kezével végigsimított a homlokomon, anyáskodóan, és mintha sajnálkozva.
Nem tudtam, mire vélni ténykedését. Mozdulatai, éppen a szándékolt anyáskodás miatt erõltetettnek, ugyanakkor visszafogottnak tûntek. Mintha elterelõ hadmûveletnek szánta volna õket.
Nem tudtam eligazodni rajta, ez mások esetében is gyakran megtörténik velem. Találgatni - fennhangon - nem mertem, nem tartottam illendõnek. Miss Fehérke életre keltette bennem a jólneveltség elbuggyant csíráit. Ez egy kicsit zavart, de mint minden újdonság, kellemes is volt.
Tudtam, hogy értem van itt, és éreztem, hogy van valami a levegõben, amit mi ketten raktunk oda, szinte észrevétlenül.
- Ugye nem mondott semmi jót Mr. Doktor rólam? - kérdeztem. Lesütötte a szemét, nem válaszolt.
- Ugye azt mondta, nehéz eset vagyok? Nem lenne újdonság, más is mondta már.
- Milyen viszonyban vagy Mr. Doktorral? - faggattam tovább.
- Kérlek, hallgass! - mondta csöppet sem ideges, inkább tényleg kérlelõ hangon. Hallgattam hát.
- Szeretném, ha mesélnél nekem Fáriról - szólalt meg egy idõ után -, de úgy, mintha a barátod lennék, jó? Most nem Miss Fehérke vagyok, hanem csak egy nõ, mondjuk, Fehérke.
Hogy állítását megpecsételje, levetette köpenyét.
- Tényleg akarod?
Bólintott.
- De vajon emlékszem-e még - tettem fel a játékosan komoly kérdést. Fehérke biztatóan mosolygott.
Megpróbáltam beszélni (csak jussanak eszembe a szavak...), eleinte dadogtam, de aztán belejöttem, folytak ki a szavak a számon, már nem is Fehérkének beszéltem, õ eltûnt, de én csak mondtam, mondtam, kibeszéltem magam (valahová...), csutkáig égett gondolataimat szivaraztattam. A füstjét nem mindig esett jól beszívni.
Amikor elõször meghallottam Fári szájából, hogy "én mindjárt annyit sírok", elhatároztam, hogy vonz engem. Az elhatározás egészen lefoglalt, ezért nem vehettem észre, hogy egy szemernyit se sírt, nemhogy annyit!
Következetes ember vagyok, elhatározásaimhoz szoktam tartani magam, Fári megnehezítette ugyan a dolgomat, de az örök nõiesség furcsaságán annyira nem, hogy megbánásra gondoljak. Nõiességének tudatában kezelt engem, de magát is, s ennek aztán meg is lett az eredménye. Olyannyira, hogy kénytelen voltam gyakorta a tyúkszemére lépni, amit õ azonban nem vett észre, annyira el volt foglalva magával. Mikor egyszer meggondolatlanságomban ezt a fejéhez vágtam, rám csodálkozott.
- Ennyire faragatlan lennél, drágám?
Drágám! Ezzel megadta a döfést. Akartam még mondani, hogy vigyázzon, ne eressze túlságosan szélnek magát, vagy ne vesse el annyira a sulykot, mert nem lesz, aki utána menjen, de aztán jobbnak láttam hallgatni. Nem volt kedvezõ hozzá a hangulat.
- Bocs, nem úgy gondoltam - visszakoztam enyhítésül -, csak... Közbevágott:
- Jó, hagyd, ne magyarázkodj, gond egy szál sincs. Sarokba állíttattam...
Lágyan, könnyedén csevegett, egyszerre mindenrõl, néha puszikat osztogatott, éjszakánként kegyesen ki is engedett a sarokból. Egyszer elhatároztam, hogy többé nem leszek méltó ellenfele, inkább kicsit fölkezelem, ezzel tudtára adva, hogy nyugodtan lekezelhet, mert én nem vagyok több, mint.
Életünk úgy ment ezek után, mint a karikacsapás. A karikát szinte naponta cseréltük, mert tönkrement. Más gond nem volt.
- Tudod, én viszolygok minden bonyolultságtól - fejtette ki egyszer tudományos igénnyel.
- Ez meg is látszik rajtad - akartam mondani, de csak bólogattam.
- Szeretem, ha minden gördülékenyen megy - tett pontot elvkifejtésének végére.
Hát ment is minden gördülékenyen, csak azt nem akartuk észrevenni, hogy a gördítés állati nehéz.
Csak néztem az eget rossz katona módjára, de persze csak olyankor, ha õ nem volt kéznél. Egyszer megpróbáltam az õ jelenlétében is, de következményei lettek, én pedig nem szeretem a következményeket.
- Nem vagy boldog, szívecském? - robbant rám nyomban.
- Jaj, drágám, hogyne lennék!
Mit mondhattam volna, mikor szerinte ez volt az egyetlen lehetséges válasz...?
- Akkor jó, én is az vagyok.
És megpróbáltunk szerelmesen nézni egymásra.
Együttléteink mohók voltak. Valamit át akartunk adni, hogy cserébe megkapjuk a nekünk kijáró hasonló, de lehetõleg ugyanolyan valamit. Pontosabban szólva, körömszakadtáig ragaszkodtunk ahhoz, hogy az a valami, amit kaptunk, ugyanolyan intenzitású és megnyilatkozású legyen, mint amit adtunk. Ez volt a fõ játékszabály. Be nem tartása hisztit, sértõdést eredményezett, tehát rosszabb, mint a mosatlan gyümölcs.
Túlságosan magasra nõttek bennem a gátak vele szemben. Önvédekezõ mechanizmusom erõsebb lett, mint önmagam, így gyakorlatilag ellenem fordult. Ez olyan, mint a diagnózis az orvos szájából: a beteg nem érti, csak mosolyog kényszeredetten, sápatagon. Ha író lennék, írnék egy regényt a kapcsolatunkról A krónikus büszkeség krónikája címmel. Egymáshoz való viszonyunkban is úgy fennhordtuk az orrunk, hogy majdnem belecsöpögött az esõ! Megpróbáltunk együtt egy csomó mindent, nem ment, s automatikusan egymást kezdtük hibáztatni érte.
Nekem szükségem volt valakire, akire átruházhattam, (beruházhattam) a bennem felgyûlt szeretetet. Fári a célnak nagyon megfelelt, mert õ is ebben a cipõben járt. De amikor ezt kinõttük, már vakarhattuk a fejünket, sõt az egymásét is, hogy valami nincs rendben, el is volt rázva minden. Kiutat azért nem találtunk, mert nem tudjuk, hogyan igényelhetnénk vissza a beruházottakat, nélkülük nem hagytuk volna el a helyszínt semmi pénzért. Gyávák voltunk, s a gyávák gonoszsága alattomos. Titokban akartunk intézkedni, de ez lehetetlen volt, mert a másik elõtt minden nyilvánvaló volt.
Abban hallgatólagosan megegyeztünk, hogy velem van több baj, ez tetszett nekem, mert szabadon gáncsoskodhattam. Néhányszor megpróbáltunk tisztázni mindent, de én nem szerettem a tisztázásokat, logikám szerint a tisztázás azt jelenti, hogy elismerem mocskosságomat, amit nem szabad tenni, még ha úgy is van...
Eleinte görcsösen igyekeztünk közeledni egymáshoz, de mindketten a magunk módján, s a két mód pedig alapvetõen különbözött egymástól. Én sem engedtem a magaméból, õ se a magáéból, pedig nem is voltunk igazán tisztában, hogy mikor nem engedünk. Felváltva hol puhítgattuk egymást, hol egymás lelki tyúkszemére leptünk. A romlottság összképét adtuk. Vérünkben volt. Mint mindenkinek... Ez akkor a legizgalmasabb, ha szado-mazochista. Mint mindenkié..., csak akkor épp rajtunk volt a sor...
Azt hittük, a mindennapi romlottságunkból ki tudjuk sajtolni az örök jót, sajnos hiedelmünk tévesnek bizonyult.
Képtelen voltam beismerni magam elõtt tévedésemet, mert már nem az elsõ volt. Rossz lóra tettem: nem tudott futni, tehát még arra sem számíthattam, hogy kiszalad alólam (mégis kikecmergett). Az emberiség jóságában és tisztaságában hittem (furcsa szavak, értelmükkel nem vagyok egészen tisztában), de abban nem, hogy valaha képes leszek megtanítani futni rossz lovamat.

XVI.

Belsõ kényszerré vált az írás próbálgatása. Bizonyítani akarok, inkább magamnak, mintsem Mr. Doktornak. Naphosszat heverészek lapjaim társaságában, markolom a tollat, egyre több lapot sötétítek be.
Közben ringatom magam, külsõ-belsõ mámorba.
A betûk képek, a képek mélyek. Belenézek.
Alfailag jól érzem magam, a tiltott gyümölcs rothadt kupacokban gõzölög - a kutyának sincs kedve hozzá.
Ilyenkor elnézném magam, mert jóindulatú passzban vagyok. Ehhez készséggel állnék rendelkezésemre, csak ott a bibi, hogy nincs. Rendelkezésem.
Így vetkõzik ki magából sorsom tragédiája, amihez szerencsére nincs túl sok közöm. Az ember azért tehetetlen, mert tehetetlen - rólam nem is beszélve.
Pattintok az ujjammal, hogy essen le a tantusz, mert rá akarok taposni. Ha ez megvolt, máris helyreálltam. Addig viszont szükségállapotot jelentek. Alássan. Összegömbölyödök sündisznónyi létembe, onnan pislogok ki.
- Vigyázz a csápjaidra!
A kálciumhiányom aggasztó. Hervasztó. Elmerengek a hosszúra nyúlt párzási évad következményein, csontjaim megroppannak, a gatya megszakad.
- Hátrább az agyarakkal!
Szétráztam magam. Szükségbõl jöttem el ide alfához is, abban a reményben, hogy nem küld cl. Jólesik idejönni, itt egyszerre mindenki barát, ha nincs is itt senki.
És végre érezhetem: a kezeim közt vagyok!
Megremegek e gondolattól.
Megremegek. E gondolat tol.
Zuhanok.

XVII.

Békésen heverésztünk a fûben. Fári fûszálat rágcsált, de nem azért, mert éhes volt. Fejét a mellemre hajtotta, én néha bizonytalanul hozzáértem az arcához, mintha meg akartam volna simogatni, s közben meggondoltam volna magam.
Körülöttünk nem ébredt a reggel, a madarak sem csicseregtek, a bogarak sem indultak útjaikra, szóval semmi olyan nem történt, ami egy író könyvében esetleg történni szokott.
Mi pedig nem véletlenül kerültünk oda, hanem meglógtunk a tavaszi nagytakarítás elõl, mert nem szeretjük. "Amit megtehetsz, azt el is halaszthatod" alapon döglõdtünk a gyepen. Hogy ezt igazán jól érzékeljük, egy ideig mondogattuk: dögl-dögl-dögl, de aztán ráuntunk, s azzal közénk telepedett a csend. Hívatlanul. De hát nem volt mit mondjunk egymásnak, ezt a csend meghívásnak vette, s többet el se tudtuk küldeni.
Én megtettem, ami tõlem tellett: adogattam Fárinak a fûszálakat, hogy neki csak rágcsálni kelljen. Többre viszont nem voltam képes.
Valamit csak kellene mondani - éreztük -, de mindketten a másiktól vártuk az indítást, ami nem akart érkezni. Hallgattunk hát, s ha nem lettünk volna úgy-ahogy összebújva, egy kívülálló azt is gondolhatta volna: ellenségesen. Eltelt egy marék idõ, Fári ezalatt belegelte a körülöttünk levõ összes fûszálat. Nem tudtam, ettõl elégedett lett-e magával, mert meg se szólalt. Én megszámoltam ötször minden bárányfelhõt az égen, amitõl majdnem romantikus hangulatba kerültem. Bizonytalanul el is suttogtam, hogy sok-sok szerelmes bárányfelhõt látok.
Egyszerre nevettük el mindketten magunkat.
Ez a mondat csak egy szerelmes szájából hangzott volna jól.
Mi meg már beismertük, hogy nem szeretjük egymást. Hát ezért nevettünk.
Aztán még heverésztünk egy ideig, mintha mi sem történt volna. És nem is történt semmi. Még nagytakarítás sem.
Elhallgattam, szomorú szemekkel néztem Fehérkére, a múlt kénköve köhögtetett. Õ egy halvány mosollyal az arcán a falat bámulta, nem is tudom, figyelt-e egyáltalán arra, amit elmeséltem. Ha nem figyelt volna, azt se bánnám. Egyelõre ott voltam rekedve, Fári szorongatott, és én nem tudtam eldönteni, tiltakozzak-e, vagy ne.
Végre rám nézett, szemében megértés volt, és még valami más, amit nem tudtam azonosítani. Valami furcsa, ami szaglászásra késztetett.
- Legyünk mi ketten barátok, jó?! - mondta, és újra végigsimított a homlokomon.
- Miért akarod?
- Csak - válaszolta.
- Szóval csak. Akkor jó. És meddig? - Az tõled függ...
- Tõled nem? Nem értettem, mire gondol.
- De igen, csak másképp.
- Jó, akkor bízd rám.
- Rád bízom, de vigyázz!
Nem akartam mondani, hogy egyfolytában azt teszem.


XVIII.

Valahol nagyon mélyen, pontosabban valahonnan nagyon mélyrõl, parányi felhangokkal, nincs benne semmi kontraszt, akár monotonnak is nevezhetném.
Miközben ülök egy csiga elõtt. Kikívánkozik belõlem. A csiga is kihozhatta, de az is lehet, hogy egyszerûen kortünet. Még ha legalább az út közepén lennék! De nem vagyok, mert még nem néztem elég rajzfilmet. Igyekszem pótolni a hiányosságaimat, de mindig közbejön valami. Például ez a csiga.
Morgok.
Nem mély állati elszántsággal, hanem ugyanolyan emberivel. Céltalanul.
Nevetséges helyzet, fõleg a csigára nézve. Meg is próbál lógni elõlem, nem szimpatizál. Pedig én már azt hittem, betársul, de, sajnos tévedtem.
Õ biztos nem egymagában szokta csinálni az ilyesmit, mint én. Egyedül még ez is szaporátlan.
Morgok.
Legalább tíz ember helyett. Így hát képviselõ vagyok. Megviselt, olyannyira, hogy a képet is elhagytam már. Kitartó vagyok, mert úgy hallottam, az dicséretes.
Morgok. Le se tudok szokni róla, úgy belém rögzõdött.
Csigák nyáladznak át az agyamon, békákkal táncolok.
Pedig unom már...
- Légy csendben!
Összerezzenek. A hang kirángatott, felrángatott. Álmom a közepén befeketedett. Nem is próbálom meg értelmezni, tudom, ez a vállalkozás meghaladná értelmi képességemet. Most kínlódhatok, hogy tartsam távol magam tõle. Rázogathatom a fejem. Nem, nem történt semmi. Azaz nem velem történt, tehát nem fontos. Nem, nem is akarok hallani róla. Miért törõdjek vele? Nem nekem való. Ne döfködd az oldalamat, mert kiváglak, mint a csigát nyáladzni! Nézzünk oda!
Felháborodásomnak se értelme, se egyebe.
Zavarom érthetõ.
Felsõbbrendûségét elismerem, épp csak nem hajlongok elõtte. Megadom, ami kijár neki, és persze elõkészítem a talajt alapos megmunkálással, mélyszántással, hogy minél kedvezõbb körülményeket biztosítsak a fogantatásához. Én csak bábáskodni tudok. Még a pólyát se fogadja el tõlem, sem az ingyenes nevelõi szolgálatot. Néhány önzõbb pillanatomban ezt sérelemnek érzem, de egyébként belátom helyességét és jogosságát.
Álmomban vissza-visszatérek régi önmagamhoz. Nem fogad jól, néha meg sem jelenik személyesen, csak egy csigával képviselteti magát. Csodálkozva és értetlenkedve, de beletörõdök helyzetembe.

XIX.

Arra ébredtem, hogy valahonnan felülrõl hangos, erõszakos hangokat halok. Felpillantottam: egy hangszóró volt a falba beépítve - eddig nem is tudtam róla - abból szûrõdtek ki a hangok. Nemsokára felismertem a tulajdonosát is, Mr. Doktort. Folyamatosan beszélt, úgy tûnt, felolvas valamit, hallgattam, és szép lassan eljutott a tudatomig, hogy az én lapjaimból olvas. Gõzöm sincs, mikor szedhette ki õket a fiókomból. Jó tolvaj lenne, meg kell mondjam neki.
A szöveg elég idegennek tûnt, távolinak, mintha utólag valaki átírta volna, csak egy-két részlet juttatta eszembe, hogy ezt a sötétítést tényleg én vittem fel arra a lapra:
"Emlékszem még arra a szobára. Szerves része volt egy sisakrostélyba tûzött katángkóró, ami igen elõkelõ helyen volt, mintegy jelezve gazdája lojalitását. Volt itt továbbá bronzkori ekeszarv is, vasból, mert az ide nagyon kell. És még mi nem volt.
Hát még a gazdája mi nem volt? Mert volt már például tank, és ácsceruza, de cipõpasztává nem sikerült elõlépnie, ez frusztrálttá tette. Tán épp ezért tudta mondani Bélának, a szobában kujonkodó árvapapagájnak oly nagy vehemenciával, hogy:
- Pofa be, Béci, mert megkeserítlek!
Erre Béci általában a pofáját be. DE amikor nem, akkor nem, s olyankor aztán tovább visszhangzott a ház a "dugulj el, dugulj el" szlogentõl. És ebbõl aztán nem engedett.
Nagyhangút elég sûrûn látogatták, elsõsorban a köszvény és a májcirózis, így nem lehetett oka panaszra. Alkalma sem. Ennek megfelelõen elég zsúfolt volt a programja, mert mindig alaposan felkészült a látogatók fogadására, mint ahogy egy jó keresztényhez illik. Elõmelegítésül beszélgetett Bécivel, hogy majd kellemes modorú társalkodó legyen. Nem célom tolmácsolni társalgásukat, de a hangulat érzékeltetése végett ennyi végképp szükséges:
- Eriggy' má' onnan, Béci, me' letöröm a derekad!
- Dugulj el, dugulj el! (Stb.)
Érdekes módon a szoba mindezt türelmesen viselte (apró kirohanásokat nem számítva). Tálán azért, mert tudta, mindent egybevéve életképes triót alkotnak együtt, ami nem elhanyagolható tényezõ.
De aztán újra megjöttek a vendégek, s ez alkalommal az Istennek se akartak távozni. Addig-addig, hogy Béci és a szoba egyedül maradtak.
Ezt aztán sajnálták is. Erõsen."
Csend lett. Még egy halk kattanás hallatszott a hangszóróból, aztán semmi. Mr. Doktor elhagyta az állását. Szerintem elbújik valahova, és kiröhögi magát.
Meglepetten hallgattam. Milyen dolog ez? Nevetségesnek éreztem magam. Gennyes a sztori, Béci az egyetlen fénypontja, aki beszél, beszél, mint én, mint én. A többit nem vállalom.
És milyen szigorú volt Mr. Doktor hangja! Úgy éreztem, becsapott, átvert. Légy engedelmes, jó, na itt az eredménye! Ki lettem teregetve. Közszemlére. Felkínált darab a kukkoláshoz. Kár, hogy nem voltam drámaibb, szenvedélyesebb, manapság az a menõ. Csak annyit kellett volna bemondjon elõre, hogy "a BBC jelenti", s akkor nyugodtan lehetett volna sugározni rádióadásként is. Engem! Tán be is lett mondva, mielõtt felébredtem... Ki lettem passzolva az éterbe. Bosszúból jött, hogy belefurdaljak magánrádiósom lelkébe. A kis kéjenc! A szadista! Szigorúsága mögött biztos vigyorgott felolvasás közben, s lelki szemeivel gyönyörködött abban, hogy én csak hápogok sápatagon. Feküdne csak õ itt... Kitakarnám én...!
Nemsokára bejött Fehérke, és elsuttogta, hogy Mr. Doktor azért olvassa fel, amiket írtam, hogy sokkoljon vele. Szembesítésnek nevezik ezt, Mr. Doktornak komoly céljai vannak vele, sokat vár tõle. Számíthatok rá, hogy a felolvasás még sokszor meg fog ismétlõdni.
Még azt is mondta Fehérke, hogy ezután legyünk szövetségesek, ne csak barátok (nem tudtam eldönteni, komolyan gondolja-e!), és hogy Mr. Doktort ne vegyem túlságosan komolyan, aki szerint a lapjaim alapján ítélve még sok baj van velem, egyetlen remény az, hogy a felolvasások során erre rájövök magam is, és segítek neki. De ne essek kétségbe, fejezte be Fehérke, nem enged Mr. Doktor hatása alá kerülni, mert tudja, hogy jó fiú vagyok. Miközben ezeket mondta, mélyen a szemembe nézett, amivel teljesen összezavart. Mi az, hogy jó fiú vagyok? Miért nem akarja, hogy Mr. Doktor hatása alá kerüljek? (Bár szó, mi szó, én sem akarom.)
Csak rázogattam a fejem, és végképp nem tudtam, hányadán állok magammal, sõt azt sem, hogy magammal állok-e valahányadán.

XX.

Felmászok, s kinyitom az ablakot, hadd repüljön be egy bihalcsorda: megszelídítem, tenyerembõl etetem, altatódalt dúdolok neki. Úgy, ahogy anyám tanította. Inkább sose tudjam, mit akarok csinálni, mint hogy más mondja meg!
- Így csücsörítsd a szád, fiam! Mélyebbrõl kezdd!
A bihalak szétrebbentek. Elfekszenek a sárban. Lekaparom a piócákat róluk, összegyûjtöm egy üvegben, ajándék lesz. Az ablak csukva, anyám a fejét csóválja.
- Hát nem megmondtam?!
Kötelékeimnek szabad napot adok, ellátom õket egy kis zsebpénzzel és pletykalapokkal, hogy ne unatkozzanak, s faképnél hagyom õket. Megveregetem a bihalak lapockáját, s elmozdulok.
- Vigyázzatok magatokra!
Vágyom valami hétmérföldesre, úgymond lélekemelõre (a leghülyébb szó, amit valaha hallottam, önkényes módon rátesped arra, amit el akarok mondani, s szép lassan elszívja). Bekukkantok néhány ablakon, az egyiken be is lógatom magam: lábtól. Áporodott hangulat, révetegség. Egy spiritiszta összejövetelt végiglógni elég nagy dolog. A spiritiszták szeretik a nagy dolgokat. Õk apróságokba nem vegyülnek, az apróság vegyül beléjük.
- Gyere!
Laza cseverészés közepette megkapják a túlvilágiaktól a napi dózisukat, amiért hálából hátba veregetik a médiumot, aki ezt eltûri, de az is lehet, hogy jólesik neki.
- Már érzem!
Egyeseknek bajuk a lélekvándorlás is. A hét pár vascsizmát már régen elnyûtték. Ennyi megpróbáltatás után már igazán rájuk férne egy kis ápolás, erre azonban - a gyakori látogatók miatt - nem akad vállalkozó. Mélybe röppent szellemüket ritkán csalogatják vissza, akkor is nehezen.
De olyankor még az asztalok is táncolnak örömükben! Ez késõbb megrögzött szokásukká válik, ami lehetetlenné teszi eredeti szerepük betöltését, így verdesõ szívvel csatlakoznak a spiritisztákhoz, asztaltársaságot alapítva. Az idõk során több, idõvel híressé vált asztaltársaság jött létre, hogy csak a kerek asztalokét említsem, tehát a spiritiszták történelemalakító szerepét el kell ismerni.
Éreztem, hogy fejemnél a kisasztal vígan táncra perdült, nem is próbáltam meg lefogni. Inkább a zenét kellene szolgáltatnom, vagy legalább a fényeket. De ezek hiányában sem élvezhetetlen a produkció. Egyesek csettintenének nyelvükkel elismerésük kifejezéseként.
A spiritizmus nem jelenség, hanem inkább múltság, de azért a jövõjük olyan, amilyen egy jövõnek lenni kell: boldog, kiegyensúlyozott, harmonikus. Ha nem ilyen lenne, nem jövõnek neveznénk, hanem múltnak, esetleg jelennek. De a spiritiszták jövõje a múlt, múltja pedig a jelen, ezért nem jönnek õk soha zavarba. Három legyet ütnek egy csapásra, igaz, egyet se kellene. A jelenbõl átvándorolnak a múltba, és fordítva, attól függõen, hogy hol jobb a kapás. Az átvándorlás fáradságos, ezért megérkezve csak pihegni tudnak. Az asztalok jobban bírják a megpróbáltatásokat, ilyen erõviszonyok mellett a jövõben uralomváltásra számíthatunk.
- Ülj helyt, hé!
Asztalkámat hónom alá kapva lódulnék magam is, kissé összezavarodva, kották és varázsigék nélkül, és azt sem tudom igazán, hol szeretnék kikötni, vagy hogy egyáltalán ki szeretnék-e kötni valahol. A visszafelé vájkálást nem állhatom, az olyan, mint a seggvakarás: ha utána kihúzod a kezed a bugyidból, s megszagolod, elborzadsz... Azokat a dolgokat nem érdemes megmatarászni, már nem izgathatók. Rothadtak, mállottak, és csak fitogtatják csökönyösen az önállóságukat.
Süljenek meg a levükben, ha ugyan lesz, aki tüzet rakjon alájuk... Minél ritkábban akasztom a nyakamba õket, annál jobb. Úgy vagyok velük, mint a bébi a pisis pelenkával: viseli, viseli, de alig várja, hogy valaki leszedje róla.
Az elõrekandikálás se mindig javallott, a körülmények folytán könnyen letörhet a kandikálóm, s akkor pedig megette a fene: csak belecsöppenek a közepébe, mint vak ló a gödörbe. Ha nem tudnám, hogy szégyen, nem illik, s tudom is én, mi, most olyant mondanék, de olyant... Az a helyzet, hogy irtó bûnös vagyok. Ezt környezetem nemegyszer hangoztatta, élen sokakkal. Itt is hasonló a közhangulat. A végén még beismerem romlottságomat, engedek a nyomásnak, és elrohanok a templomba. A szent mise második félidejét, de legalábbis a hosszabbításokat még biztos elérném, s meggyónnám nyakig érõ bûneimet, szüleim, Fáriék és az egész pereputty legnagyobb örömére.
- Úgy, fiam, tedd meg, mindent!
Egyetlen tettemmel eufóriába kergethetném az egész rajongótábort! Ez a tudat nem elhanyagolható!
A bihalak békésen bólogatnak. Nyugodtan rájuk bízhatnám magam. Õk tudják, amit tudnak. Kikérem véleményüket a szobáról, Mr. Doktorékról, Fáriékról. A válasz csend, csak a sár cuppog. Magamat már szóba se merem hozni...
Sötét van, amit nem bírok, megrándul a fejem, a másik ágyból nyögések hallatszanak, cuppogás, kapkodó lélegzet. A bihalak szemérmesen elhagyják a szobát. A magára találtság néhány perce, összeszorított fogú igyekezet, majd-alig jólesõ ernyedtség. A kibocsátott illatanyag megjelöli a felségterületet. Eszembe sincs megsérteni, sõt, minél távolabb kívánom magam tõle. Nem azért, mert viszolygok, hanem a vegytisztaság miatt. Nem szeretnék a kémia átka lenni.
A mélységiszony távol tart a magasságtól. Kezeket magasba, lábakat mélybe!
Anyám hajol fölém (lent vagyok!), homlokom tapogatja, nem tudom, miért szemöldökét összevonja, valamit morog apámnak, õ visszamorog, nyakig rángatják rám a paplant, s felszólítanak, hogy aludjak.
Ráhajolok anyámra (még mindig lent vagyok), összevonom szemöldököm, valamit morog, apám visszamorog, homlokukat tapogatom, s megkérem: szólítsanak fel, hogy aludjak.
Aztán kimegyek, s becsapom az ajtót. Bent csak a morgás marad. Nyakig rángatott paplan alatt. Nem tudom, miért. Az állókép kilódult, már nem tudom utolérni, megváltoztatni. Ilyen marad örökre. Nyugodtan kirakhatom a falra: benne alszanak a szüleim (a felszólítás után), lemásolhatatlanul, utánozhatatlanul, egy festõ tébolyaként. És én ráhajolok, hogy lógjak bele. Aztán mindenestül lecsordulunk a falon, s kényszerbõl új életet kezdünk.
Így jutottam ide én. Hogy szüleimnek ki jutott, nem tudom. Nem is akarok rágódni rajta. Régebben se tudtam. Tudatlanságom a távolságtartás boldogító igenje.
- Mondj igent!
- Ásó, kapa...
Szívesen integetnék, mint a lemaradók. "Vissza", azaz mégsem, kezem lekapom, s a zsebemben kitapintom az ajándékként hátrahagyott esküvõi harangszót. Hazamegyek, bezárkózom egyedül hangszigetelt szobámba, és titokban meghallgatom. Mint a zsákbamacska fõszereplõje, a zsák a nyávogást. A nyávogó zsákok stószokban gyûlnek a szekrényemben, legaktívabb emlékeim. Fejem elõszeretettel dugom beléjük: jó, otthonos érzés, élmény, amit nem szabad elszalasztani.
Szabadulnék innen, összefüggések nélkül, a bihalak hátán, a sárban cuppogva, de sérteni kezdi a villany a szemem, el kell takarjam, hangokat hallok, léptek zaja, majd Fehérke hangja:
- Máskor is szoktál nyávogni?
Összerezzenek, gyorsan kihúzom fejem a zsákból. Szemem se rebben, hangom se.
Összezsugorodva kuporgatom éveimet. Felfûzve aszalódnak, zörgõ füzér. Nehézkedés. Gravitációtisztelõ, egyre inkább. Koporsószög koporsószerûségembe. Belemagyarázott törõdöttség. Törõdömség.
Fiatal vagyok. Állításom megfellebbezhetetlensége szemtelen. Jogtalanul.
Elõnytelenül. Senki se kér belõle.
- Igen, köszönöm, még kérek.
Ízlik. Ínyencség. Nem mindig jutok hozzá, késõbb egyre ritkábban. Csak félszájjal. Most megcsámcsogom. Elõre. Csak a böfögés utólagos. Még azt sem eresztem szívesen ki, zsugori nosztalgia, eredménytelenül használt tartósítószer. Kerülget a romlandóság, ami végzetes, mert javíthatatlan vagyok. A sietség nem ellenszer.
Ziháltan, páros lábbal veszem magam elõre. Szemem körül a táskák még üresek, nem is láttam még semmit, ez is elég, megterhelõ.
Akárhova menjek, jó cserkészként a világot mindig magammal viszem. Teljes menetfelszerelés: semmi se hiányzik, semmi se kell belõle...
Önmeggyõzõ kiselõadásaimat türelemmel végighallgatom. Nálam a lehetõségek korlátlanok, de legalábbis nem kell egy kis lehetõségért a szomszédba menjek. Csak arra nincs lehetõségem, hogy mérlegeljem a lehetõségeimet.
Jó volna, ha kezemben volna, ami egyébként nincs... olyat tehetnék, de olyat... De így még a csillagok is vigyorognak rajtam: "Ugye nem sikerült?" Lehordanék minden csillagot az égrõl, lábam elé raknám õket, s beletaposnám a sárba.
Nem halt el még a béketûrésem a lehetõségek mezején. Mert például halmazállapot-változtatással körbeutazhatom a világot. Szikes földben mélyre került kõként cuppogok elõre.
Vigyorogva! Hadd csóválja a fejét a sok géz'n gúz!
Ha útközben megkérdezné valaki:
- Merre, no?
- Elfelé - nyögném rá vihogva, ettõl a helyzet már-már drámaivá válna, de nagy megkönnyebbülésemre lecsordul a függöny. Így könnyítve magamon nyugodtan folytathatom az utam. Elfele felé. A végcél valószínûleg láblelógatás a világ végén, de ez egyelõre titok még elõttem is.
- Félre, félre!
Kapkodok, szétkapkodom magam, elsietem az elhalasztanivalót is. Mégiscsak alapjáratban. Kéz a kézben az irányíthatatlanság kisördögével. Ajándékom szurok, ajándéka szétszórtság, melyek létfeltételeinkké váltak. Így fövünk, ki-ki a maga levében, készleteink kifogyhatatlanok. Jól felpakoltam mozgalmasságból, mint a székely szalonnából, kenyérbõl, vöröshagymából. Vigyázok is rá, nem herdálom szét, ha adok is valakinek belõle, csak annyit, ami az induláshoz elég.
Idõ lenni kevés, mondhatnám puszta infinitívusz-szeretetbõl, de ezzel nem oldok meg semmit. Tényleg, ha nem igyekszem, nem marad idõm arra, hogy jó zsidóként gyalog menjek ki majd a temetõbe, így megspórolva a gyászkocsit...
Mégis jó hatással van rám Mr. Doktor, újra megtanít gondolkodni, pontosabban eszembe juttatja, hogy még tudok.
Vajon egyáltalán ez-e a célja?
Nem csodálkoznék, ha nem ez lenne. Valamit akar velem, számomra nem egészen világos, hogy mit. Remélem, legalább számára igen. Én nem akarok semmit tõle, mégsem kérhetem, hogy legyünk kvittek. Végsõ soron - tán nem is tud róla - elindított bennem valamit, amit megállítani már nem tudna. Persze nem vagyok hálás neki ezért, amúgy is indulóban voltam. Adott két mankót, amivel majdnem megtévesztett. Szinte elhittem, hogy mozgássérült vagyok.
Úgy érzem, eléggé sikerült összegyûjteni magam. Kedvem kerekedett végiggondolni, mi is történt velem akkor valójában. Valahova elindultam, valamit akartam, mert már nem akartam semmit. Elegem volt magamból, pontosabban átestem a magam túlsó oldalára, ami már rég kinõtt a kezeim közül. Ettõl teljesen összezavarodtam, nem találtam magamra, vagyis nem tudtam, hogy ki fia-borja az, akire találtam.
Emlékszem, kitévelyedtem az állomásra, csak úgy, utolsó nyomként egy levelet hagyva magam után Fáriéknak, amit már messze nem én írtam.
Az állomás álmosan hunyorogva hipnotizált. A terjengõ kecskeszag mekegésre állította a vezetékeimet. Az idõ szerelmesen andalgott. Számoltam a perceket, azok bosszúból kiszámoltak engem. Én lettem a hunyó, akire nem szabad rátalálni.
A padra leereszkedett mellém egy ismerõs. Szabadságos katona volt, az egységhez igyekezett vissza. Vadul örülni kezdtünk egymásnak, mint ahogy ez ilyenkor illik.
Hogy van, nem találtam érdemesnek megkérdezni, hogy van, az nyilvánvaló volt, ezt eldöntve nyakamba kanyarítottam a hallgatást. Beállt a csend, majd nemsokára beállt a vonat, katonaismerõsöm szedelõzködött.
- Legény vagy a talpadon, hé! - mondta indulás közben. Bólogattam, bár gõzöm se volt, mire mondja.
- Vigyázz magadra - böktem ki tétován, válaszul megállapítására. Hatalmasat vigyorgott:
- Ne félj...! - s azzal el.
Nem féltem. Ha meg már õ is mondta, pláné nem.
Igen, a vonat. A kecskeszag, ami megcsapott, ismerõs volt, de egy fokkal mekegtetõbb, mint az állomáson. A környezet már-már szinte, ezzel a jellemzésbõl elég legyen. Szigorításom óvintézkedés, mert már többször megjártam, hogy alig kóstoltam bele egy jellemzésbe, beletörött a fogam.
A vonat zaja jó, elnyeli önkéntelen-állati nyögéseinket, melyek, ha nem hiszel bennük, nem is léteznek.
De a vonat zaja mégis jó. Lerohan, mert ülök, különben is ültet, apró árnyalatai személyiségeink bonyolultnak vélt semmiségein alapulnak. A zakatolás a belsõ ritmus második szólama: a duó tökéletes, karmestert nem igényel. A szerepek pedig egyformán oszlanak meg, nem kell félnem, hogy másodhegedûssé válok egy láthatatlan mega-prímás mellett. Inkább õ az, aki háttérben marad, de szolgáltatja az alaptempót, ami nélkül én eltájolódnék, összezavarodnék. Az egymásra hangoltság tökéletes, mindig azt kapom, amire és ahogyan szükségem van. Szeretetteljesen néztem végig a fülkén, tekintetem megsimogatta a padokat, míg fülem a zajokkal fuzionált.
- Nem engedsz meg te túl sokat a feleségednek?
- Kevesebbet nem lehet, mert akkor nem lesz kinek megengedni... Újrafogalmazzuk életünket.
A kecskeszag egyébként nem volt nagyon kellemetlen, a tömeges mekegés annál inkább, és a kettõ együtt megmutatta, hogy mitõl döglik a légy, a döglött példányokat a vasúti illetékes hivatalnoki mekengetések közepette alapos mûgonddal eltakarította. Ez a döglés megalázta "az emberek úgy hulltak a csatában, mint a legyek" mondást (az emberek egyelõre jól bírták a mekegést). A kalandregényírók immár izzadhatnak, amíg egy új, kalandregényrevaló (ha jobban sikerül: valamirevaló...) hasonlatot összehoznak. Munkájukat nehezíti kitartásuk, ez önmagában szentebb cél, mint Jeruzsálem visszahódítása.
Észre kellett vennem, hogy minden milyen nagy horderejû a világban, s ehhez képest milyen csöppség vagyok én. A kecskeszaggal elindult egy láncreakció, amit a legyek sem voltak képesek megállítani. Utoljára a Tiszának sikerült letépni láncát, az is régen történt, de én egy olyan lánccal szemben, ami reakció, tehetetlen voltam. Megadtam magam a sorsomnak. Hogy meddig húzódik el ez a láncreakció, nem tudhattam, a Tiszáig mindenesetre, az majd a láncot elintézi, marad a reakció az én nyakamba.
Éreztem, eljött az én idõm. Kilendültem a cselekvés mezejére.
A nagy hasú kalauz mellett nem fértem el, hiába düllesztettem a hasam magam is. Ahogy összeakadt a bajszunk, rám reccsent:
- Kivel vagy?
- Hogyhogy? Meghökkentem.
Vajon mi köze hozzá? S ha már kérdezett, akkor miért nem úgy, hogy "ki van veled?" De különben az, amire készültem, kimondottan egyszemélyes volt. Végigfutottam hátamon a hideget, a kalauz sürgetõen nézett rám, akadt bajsza birizgálta arcomat.
Eldöntöttem, hogy megteszem. A helyzet is úgy kívánta.
Lesültem a kalauz bajszáról és lemarattam a robogó vonatból,
- "Ne félj!" - hallottam gurulás közben katonaismerõsöm hangját.
Hálából jött, hogy megszorítsam a kezét. Egész addig, míg szét nem törik.
Fröcskölõdõ vész, a nyikorgó kerekekbe beleoltott szûzfájdalom hatására mély morgás indul. Valahonnan. Elhalkul. Fejem ropogó csöbör. Hõs lettem! Bûzös leheletként borít el a felismerés, megnevettet, feldobja a kedvem:
- Kukurikú, hõs lettem!
Arra ocsúdtam, hogy emberek vesznek körül, fejüket csóválják, valami csodát emlegetnek, meg azt, hogy elborultam, tényleg, a borulás hatását én is éreztem sajgó bordáimon.
Aztán behoztak ide, ebbe az ágyba, Mr. Doktor és Fehérke keze közé, akik gyanúsan vigyáznak rám.

XXI.

Egyébként mostanában jól vagyok, túlságosan is, Mr. Doktor felhagyott a felolvasás-dömpinggel, elsõsorban ezért, mert én is felhagytam a papírlap-sötétítéssel: rájöttem, nem nekem való.
Mr. Doktor irtó megátalkodott figura tud lenni, egy jottányit sem enged abból, ami nem is az övé. Az ilyenekkel csak kerülõ úton lehet célhoz érni, a legnagyobb óvatossággal, és lehetõleg megtévesztõ hadmûveletek keretében.
Egyébként nincs benne rosszindulat, sem semmilyen más, de megvan gyõzõdve a maga igazáról. Emiatt nagyon fárasztó, amit szakmai ártalomnak neveznek. Jutott belõle neki elég. Tiszteletreméltó, de ugyanolyan arányban nevetséges is, a kettõ semlegesíti egymást, s ami megmarad, abból nehéz lenne kihámozni a lényeget, mert más már kihámozta.
Néha szinte kíváncsi vagyok, mi a véleménye rólam, de valami mindig visszatart attól, hogy megkérdezzem. Nem a választól félek, hanem a körettõl. Nem lenne jó még jobban magamra szabadítani õt, nem azért, mert nagyon heves, mert az nem mondható el róla, hanem azért, mert azt hinné: van beismernivalóm.
Fehérke gyakran bejön, el-elcsevegünk, azt ígérte, megpróbálja kieszközölni, hogy mehessek ki a parkba. Kíváncsi vagyok, lesz-e belõle valami.
Legnagyobb örömömre Perspektívusz és Fári nem zavart többé, úgy látszik, levették rólam a kezüket. Bánja a fene, csak K.K.-ékról tudnék valamit. Más nem hiányzik. Nem lenne kedvem keveredni senkivel. Keveregni. Nem nekem való. Egyelõre elég, hogy magamba vagyok beleesve. Vagy beleejtve? Vagy ez inkább egy költözés, ami most van folyamatban?
Akkor ugye érthetõ, hogy mire gondolok, ha azt mondom:
- Most rakom le a padlócsempét, most hurcolom a bútorokat, most rakom fel a függönyöket...
Ugye nyilvánvaló, hogy mirõl van szó?
Berendezkedek. Újra.
A jövõmre gondoltam, és elnevettem magam. Ez máskor is elõfordult már. Hatalmas köd van, és én elkeseredetten vonszolom magam felfelé egy hegyen, melynek neve: Életcélok. Azon kínlódok, hogy érjek át, hadd nézzem meg, hogy mi vár ott.
Amikor már mindent magam mögött hagytam, ezt a hegyet is beleértve, biztosan laza, könnyû életem lesz. Kész Kánaán, Paradicsom meg hasonlók. Hadd rágja az Ádám familyt a sárga irigység. (Megj. Sárga - az érettség színe.) Együttérzésbõl esetleg küldök Évának fát a tudáshoz (a raktározás régi-új módszere!), Ádámnak pedig egy új kosztümöt. A többit megtartom magamnak. Hanyagsággal fogom kormányozni birodalmamat, nem esek kishercegi túlzásokba. A vulkánnak nem fogom gondját viselni, sem a rózsának, csak magamnak, de ha felháborodok, még annak se!!
Jó volna már ott lenni! A baj csak az, hogy utálom a hegymászó-felszerelést, kiütéseim lesznek tõle, anélkül pedig gyatrán lehet haladni. Pedig még nógatnak is, igaz, csak félszájjal, spórolva az oxigént, mert sok kell belõle a ki-kimászásához. Megerõltetõ tevékenység, pihegni nem szabad közben. Ez az én örökös bajom. Ezért nincs kedvem hozzá.
Az eszemtõl inkább alagutat ásnék, vagyis:
Félrehajigálnék valamennyit abból a bizonyos hegybõl!! Minél tágasabb az alagút, annál jobb. Szeretem a tágasságot, a szellõsséget. Csak semmi tömöttség! Az zavarttá tesz, és kényszeredetté, kényszeredettségemben hülyeséget követek el, ami aztán visszaüt, vagyis még rátesz egy lapáttal, ahelyett, hogy levenne róla amint szeretném.
A dobomat például nem bánom, hogy ott van, ha ott van egyáltalán. Elõkelõ hely járna neki - remélem, el lehet intézni az illetékesekkel. Ha mögötte ülök, úgy érzem, mindeneknek elõtte vagyok. Eme nonszensznek tûnõ relativitás hallatán Einstein valószínûleg összeráncolná a homlokát, de ha beülne a dobok mögé, mindent megértene.
Na, de egyelõre csak itt vagyok, ha nem derül ki turpisságom, ama hegy számomra csak egy enyhe emelkedõ, ami, ha nem tetszetõs a megmászása, könnyedén kikerülhetõ. Ha kiderül...
Elég disznóság, hogy minden, ami valamirevaló, csak a dolgok mögött kezdõdik (pl. a dob mögött, a hegy mögött). Ez örökös kínlódásra ad okot, mert csak nagy néha lehet a dolgok mögé látni, legtöbbször el kell menni a helyszínre, csak közelrõl lehet érvényesülni. Ez a fentebb említett két példára hatványozottan érvényes, de gondolom, más esetben is. Csak az esetet kell kigondolni, ami szintén nem könnyû feladat, de csak utána kezdõdik a neheze...
Eldöntöttem, lemondok a "Télibáb Egylet" megalapításának tervérõl. Már nem vagyok megfelelõ hozzá mint körülmény. Ez nem az én kulpám, mert én megtettem tétjeimet. Azóta is nyerésre állok. Már a sokadik pillanatnyi-folyónál tartok, mégis csak nagy óvatossággal merek belelépni. Anakronisztikus viselkedésem szemet meg egyebeket szúr. Mindenféle zavarokat okozok, okozati alapon, külön alapítvány támogatásával, mint ahogy ez egy jólnevelt társadalomhoz illik.
Benne heverek én is, azt hiszem.
Tudom, a jövõ pokla egyenlõ a pokol jövõjével. Találkozunk odalent, ígérhetném mindenkinek kegyesen, ha nem tudnám, hogy magabiztosságom elhamarkodott.
A lelkemnek megengedem, hogy elvándoroljon, engem azonban fáraszt ez az életmód, különben se szeretem a nyereg alatt puhított húst. Így lehetek boldog gyompolgára ama laknak. Ott az életbiztosítási ügynökök se zavarnak. Vadászhatok az örök mezõkön az ottani trófeakölcsönzõ cégek jóvoltából. Akár részletre is. A szurokolvasztáshoz a kazánfûtõtanfolyamot idejében elvégeztem, jó esélyekkel indulhatok elmerülni. Persze csak egy Cola-vízzel a zsebemben. Ebben következetes vagyok, mert hiába mondta Verlaine, hogy a zene mindenekelõtt, ha nem is hallott a jófajta Cola-vízrõl. Ezért tátogott kora. Míg nem késõ, ezt elkerülném.
Pokolba a muzikalitással, kérlek...!
Odalent vigadalom van vigadalom hátán, hasán, oldalán, ölén: szexualitás. A bánat, bú félre van hajítva egy sarokba, le is van takarva rongydarabokkal. Senki se kér belõle. Annál nagyobb a keletje egyébnek..., tolakodni mégsem kell, jut mindenkinek. A tánc mindennapos, a tánc mindenperces. A kettõ közt is jól telik az élet. Az unalom nem talál le oda, hasztalan tapogatózik. Bánatában elmegy egyebüvé... Ott csak elevenség van, az elsõ érzelmek vihara kisodor a szenvedélyek tengerére.
Megj. De ha már teltház lenne, akkor menthetetlenek vagyunk...

XXII.

Ma kaptam egy fotót. Magamról. Mr. Doktor hozta be, gõzöm sincs, hol szerezhette. Ez az elsõ alkalom, hogy valami ajándékot ad.
- Nézegesd, ismerkedj - mondta.
- Miért?
- Majd meglátod!
- Mit látok meg majd?
- Lehet, hogy változtál.
Elnevettem magam. Még hogy változtam?! Jó vicc!
Mr. Doktor szerint nem emlékszem az akkori önmagamra (hû, milyen tudományos!). Szerintem hülyeség ilyesmit állítani, egyébként tényleg nem emlékszem.
Hát nézegettem a képet, és vegyes érzelmeket kerítettem hatalmamba.
Zavaros, mélysárga szemek, összevissza homlok, tétova arcél, rendezetlen, szecessziós ráncok túlzsúfolt ornamentikája. Egy közepes tehetségû portréfestõ lázálma. Nézni jó, látni képtelen tekintet, kinyílni lusta száj, és valami nemtörõdöm hányavetiség, egy olyan ember lazasága, aki tele van görcsökkel. Izzó, robbanó energiaszegénység kihasználatlansága. Valami megmagyarázhatatlan sokirányúság, semmi egyértelmûség, semmi egy.
Nem voltam képes eligazodni magamon. Mostani hangulatomban egy-két dolgot letörölnék onnan, megváltoztatnám az arányokat, egyengetnék, vagy éppen görbítgetnék, néhány helyre még feltennék néhány lapáttal, rostálnék, elsatíroznám az alapot, új színárnyalatokat kevernék, szelídítenék, vadítanék, tágítanék, szûkítenék.
Tartózkodva és gyanakvóan mustrálgattam magam. Kerülgetett az elkerülhetetlen. Ez egy rész megnyugtatás, két rész antiénítõ, viszonylag egyszerû recept. Elég messze estem a fámtól. Közmondásgyilkos hajlamom agárfuttatása.
Úgy éreztem, csúfolódik vele, el is rontottam a napját "szemtelen fotó messze száll" alapon. Erre õ kegyvesztettségi bánatát rám tukmálta. Én vérig sértõdtem, ami sûrû. Vörösbort kíván. Ezt a szakirodalom nagygenerálnak nevezi.
A fotó csúnyán visszaélt genitásommal. Sokabbá tett, mint amennyi valójában lenni akartam. És én nem szeretem a tömeget magam körül.
Veszettül hõbörögtem az ágyamon, nem találtam a helyem, nem is kerestem.
Élt, maximálisan régen, amikor még nem volt feltalálva az a jófajta jonatánalma, s ezért jobb híján aranyalmákon fincsorogtak, egy vénséges vénike. Valamikor boszorkány volt, de fel kellett hagyjon a mesterségével, mert csõdbe ment, azóta egy gyengécske labirintust vezetett külföldi finanszírozással, úgy érdekes volt, és jövedelmezõ: az esti kakaóra való kitellett belõle. Az odalátogatóknak nem lehetett panaszra oka, hogy nem lehet eléggé eltévedni alkalma sem. Az eredménybõl akár egy csorda ördögöt is jól tarthatott volna, de õ bezzeg nem, mert nem volt üzleti érzéke. Ilyen nyámnyila, földhözragadt ex-boszorkányt még nem látott a világ! A seprûje már nem volt jó sepregetni sem!
Azért az alig másodosztályú labirintusért is odaadta a boszorkány-csõdvégkiárusítás bevételének majdnem felét! A másik felét betette egy bankba, ami szintén csõdbe ment. A kárvallottat ez búskomorrá tette, csalódott a világban, és nincs hervasztóbb, mint egy csalódott boszorkány! Legnagyobb fájdalmára meg kellett váljon a csõdvégkiárusítás alkalmával (s csak félárat kapott érte...) egy palack kökörcsines tökindapárlattól is, a legjobb évjáratból, s amit még nagyon sajnált, az a varázsdumája volt. Nem csoda, hogy hozzánõtt a szívéhez, hisz még fiatalkorában szerezte természetben a környék koronás költõjétõl. Így hát emlék is volt. A koronás költõ azóta sajnos meghalt, koronája valamelyik padláson porosodott.
Helyettük ott volt a nyakán az a dög labirintus az összes hisztijével, nyafogásával: néha nem volt kedve végezni a dolgát, hiába rimánkodott neki a boszorkány. Ilyenkor aztán kissé duzzogva, de helyettesítette. A labirintus pedig titokban vigyorgott rajta, a boszorkány mégsem vette észre, hogy nem egyenlõek az esélyek, a vállalt szereprészek, és a többi. Õ intézte a nehezét, mert a labirintusnak épp csak jelen kellett lenni (még azt sem vállalta mindig), neki viszont be kellett szedni az eltévedés összegét, ami pedig nem volt kicsi munka, mert összeg ide, összeg oda de ki akar eltévedni??
Õ csak végezte a dolgát, nem sokat zúgolódott, idõnként elrágcsált egy aranyalmát, de egyre kisebb lelkesedéssel, nem nagyon ízlett már neki. Megunta az egyhangú kosztot. Már elõre borsózott a háta, amikor érezte, hogy ebédidõ közeledik.
Békés egykedvûséggel tengette a maga és labirintusa napjait.
Ment mindez addig, amíg fel nem hívtam a figyelmét, hogy feltalálták a jonatánalmát. Ez elvette a kedvét a továbbiaktól, benyújtotta lemondását, a labirintustól el sem búcsúzott, elment jonatánalmát enni, egyedül, gondtalanul, közönség nélkül, seprû nélkül, felelõsség nélkül, aranyalmák nélkül. További életét annak szentelte, hogy megpróbálta leróni háláját Jonathánnak, amiért egyetlen tettével megszabadította minden bajtól.
Azóta én vezetem a labirintust, méghozzá jó eredménnyel. Megneveltem õkelmét, kiirtottam belõle a hisztit. Kedvessé vált, és engedelmessé: amilyennek egy labirintusnak lennie kell! Hogy lássa, értékelem javulását, minden nap elidõzök benne. Csinosítgatom, pofozgatom, felkészítem a legújabb követelményeknek. Modernizálom. Tûri. Tán élvezi is, jót tesz neki is a változás. Néha összevigyorgunk. Nem tartok attól, hogy a fejemre nõ. Barátokká váltunk, egyenrangú felekké. Semmi féltékenykedés! A munkában is egyformán osztozunk, a gyümölcsében is. A külföldi finanszírozást visszamondtam, boldogulok nélküle is. Labirintusommal karöltve jó eredményeket érek el.
Igaz, csak magam vagyok a látogatója...
... Aztán bejött Fehérke, és kimentett összevisszaságomból azzal, hogy végre jóváhagyták, kimehetek a parkba. Kézen fogott, kézen fogtam, nem szóltunk semmit, de nem is hallgattunk. Az ajtót alig találtam meg, a lépcsõn botladoztam, ahol nem volt lépcsõ, ott is botladoztam: a meghatottságtól, hogy igen, én, megyek, mehetek, tudok menni, és kifelé, ki, el a plafon, az ágyam és a fiókom szinte meghitté vált társaságából. Kocogott a fogam az örömtõl, vadul szorongattam Fehérke kezét. Menni jó. Úgy igyekeztem, mintha a porondra mennék. Zene harsog, oroszlán bõdül, és én állok a tapsáradatban, idõnként meghajolok. A végén pedig összeseprem a tapsmaradékokat és az oroszlánürüléket.
Már kint vagyok, szaglászok, lábam emelgetem, kérdõn nézek Fehérkére, hogy mindez az enyém-e, bólogat, s taszít egyet rajtam:
- Menj!
- Hová?
- Elõre, bárhova.
- Biztos?
- Biztos.
- Te nem jössz?
Megrázta a fejét, sarkon fordult, s visszament az épületbe.
Azt hittem, szabadon lõdöröghetek a Jenõkétõl megszabadított óriásteknõsök között, befekhetek a fák szétmászkáló árnyéka alá, bosszanthatom a kerti törpéket. Ehelyett Mr. Doktor kezembe nyomott egy kapát, s odaállított, hogy ápoljam a virágágyásokat. Azt mondta, ha elfáradtam, csak szóljak.
Nem telt el két perc, már szóltam, úgy láttam, nem örül, legalábbis olyanformán nyakángatott. Azért megengedte, hogy kint maradjak, csak arra kért, ne foglalkozzak a teknõsökkel. Akart a franc foglalkozni velük! Mindent megígértem neki kapásból, gondolom, ez jólesett neki, de azért mégis kísérõt szegõdött mellém: egy bagolyszemû nagy fehér alakot, aki egyfolytában fel-le kísérgetett a parkban, és furcsán pillogtatott, nem tudtam eldönteni, ez örökös beidegzõdés volt-e nála, vagy csak átmenetileg jelentkezett az én hatásomra. Elhatároztam, hogy szolid leszek, és nem fejtem ki neki, hogy más vizekre kívánom. Szerintem disznóság volt mellém állítani õt. Épp csak a póráz hiányzott a nyakamról, melynek végét kegyesen foghatná. Látszott rajta, hogy marhára unja a dolgot, már legalább százszor végigcsinálta, utálja az összes fát, virágot, óriásteknõst.
Szívesen megmondtam volna neki, hogy leléphet, boldogulok magam is, és nem fogok lemenni a parkról, hogy ne okozzak galibát. Annyira sajnáltam, hogy a parknak sem tudtam örülni igazán, pedig izgalmas dolgokat mutatott. Szinte felkínálkozott:
- "Gyere, fogj, harapj belém!"
Imádom a fogpróbát! A legnekemvalóbb munka, mert fej és száj is kell hozzá. Ránéztem sorsába beletörõdött kísérõmre, és nem haraptam. Botladoztunk hát kettecskén, én járni tanultam, nézni és látni.

XXIII.

Este volt. Már éppen fogtam volna neki zoknit rágni, ami köztudottan jó altató hatású, amikor betoppant Fehérke. Õ köztudottan nem jó altató hatású. Megállt az ágyam mellett, rám mosolygott.
- Hoztál valamit nekem?
- Nem, csak úgy benéztem hozzád, s örülök, mert látom, hogy jó fiú vagy.
- Tényleg? Na ne mondd! Mibõl gondolod?
- Csak úgy gondolom...
- Sok mindent gondolsz? - kérdeztem vigyorogva. - Ne marháskodj!
- Miért?
- Na, jó éjszakát - mondta, és megfordult, hogy elmenjen. Menõ combjai kivillantak a fehér szoknyácskából.
Utána kaptam, már rajtam volt, már rajta voltam, bugyi sehol, fejem a lábai közt, nyelvem a csiklóján, és nevettem, és nevettem, belekacagtam, bele egyenesen a pinájába, gurgulázott a nevetésem, és gurgulázott a pinája, õ hánykódott a gyönyörtõl, én kacagtam nedves arccal, nedves szemmel.

XXIV.

Megértem, mert megértem: struccpolitikázok itt a betonrengetegben, pedig könnyen betörhetem a fejem. Sürgõsen el kellene tûzzek egy sivatagba!
Sivatagba lenni, hej, de nagyon jó,
Ott terem a sok-sok finom mogyoró!
A rigó, s a bibic ott bíz' danolász,
Kutya, kecske, macska fürgén arra mász'.
Letöröltem homlokomról az izzadtságcsöppeket, szemembõl kivájtam pár tucat homokszemet, így jelezve sivatagságomat. Szobatársam, tudom, szívesen adna vizet, de neki is kifogyott már.
Kezdett elmenni a kedvem a struccpolitikázástól. Túl nagy luxus az én saját gyártmányú, szerény képességû házi sivatagomban. A fej befúrásához sok homok kell, s az meg honnan?
Kiköptem az utolsó homokszemeket, így véve le a koronát arról, amire nem emlékszem, hogy feltettem volna. A sivatag jó hely, és a strucc okos állat, de nem nekem való. De hát csak ilyen vagyok: kínomban megpróbálkozok mindenfélével. Ezt az irodalomkritikusok "kitörési kísérletnek" nevezik. Nem bánom, hadd nevezzék, a lényegen - szerencsére - nem változtatnak vele. Ha nem így lenne, tiltakoznék, s akkor tán kialakulna egy "egészséges irodalmi vita", úgy emlékszem, ez a megnevezése annak a végeérhetetlen sakkpartinak, ami irodalmi körökben dívik. Igyekszem nem jutni oda. Akkor már jobb helyen vagyok itt. Igaz, zaklatnak itt is, de legalább nem várják el, hogy visszazaklassak. Egy hasonlóság csak akad a két hely között: mindkét színtéren meg vannak gyõzõdve tevékenységük építõ jellegérõl, s nem lehet beléjük verni, hogy már fel vagyok épülve. Amit rám próbálnak rakni, elõbb-utóbb úgyis leszotyog, ha nem így lenne, rosszul állna rajtam. Olyan nehéz ezt felfogni? Úgy látszik..
Részükrõl is bizonyosfajta struccpolitika ez, csak kevésbé érdemlegesült, mint az enyém, mert én például nem dugom fejem a homokba, ha meglátom, hogy a szomszéd húzza a macskája farkát. Õk meg valami ilyesmit tesznek: húzzák, s közben fejüket bedugják a homokba. Eredmény: a macska elõbb-utóbb megszökik elõlük. S akkor csak néznek értetlenül, és elfajzottságot emlegetnek.
Ejnye-bejnye...
A macskák fájtatják még egy ideig a farkukat, és többé nem mennek vissza. Ezért nem akarok én macskát tartani: lehetetlen, hogy az ember ne húzza meg a farkukat, valósággal kikövetelik, s akkor aztán kész a baj. Valahogy van, a macskák mindig bajt okoznak! Nem is tudom, mi szükség van rájuk. Még ha lehetne õket keresztezni a struccokkal! De nem, fajtisztaságukhoz minden körülmények között ragaszkodnak. Remélem, megéri nekik! Nem akarok gáncsoskodni, de jobb ma egy macska, mint holnap tíz strucc. Amelyik macska ma macska, az holnap is az lesz, és holnapután is, ugyanez a struccokról nem mondható el.
Egészen zavarba hoztam magam, ez a tulajdonságom sajnos sokszor struccpolitikázásra kényszerít, de a macskákat azért irigylem.
Ilyenkor úgy szoktam, hogy gyorsan abbahagyom magam, s újrakezdem egyebütt...
... Megrángatom magam, mondom, keresem az Énem. El se vesztettem soha!
- Keressük Énünket, látták itt valahol?
- Nem, nem láttam semmit, mert lehunyt szemmel kerestem a magamét.
- Itt sem járt?
Látszólagos énkeresésünk alatt elkövethetjük a legnagyobb disznóságokat is, szemrehányás nem jár érte nekünk, mert a cél szentesíti az eszközt. Csak keressük, anélkül, hogy meg akarnánk találni, a keresgélés alatt gátlástalanok vagyunk, és felelõtlenek, mert nyugodtan takarózhatunk elvesztett énünk siratásával.
"Ez nem is én voltam, nem én tettem", kiáltasz fel néha, a közönség pedig bólogat és elnézõ. Még sajnál is. Szívesen kisegítene a bajból, de nem áll módjában. "Magadnak kell megtalálni!" "Jó, tudom", s folytatod gátlástalanságaidat. Megszokod ezt az állapotot, tetszik is, már nem is kívánsz kilábalni belõle.
Én jó barátságban vagyok az énemmel. Nem kell féljek, hogy cserben hagy. Igaz, néha nyûgös ez a barátság, de alapjában véve izgalmas, szórakoztató. Csak arra kell vigyáznom, hogy ne veszítsem el a mértéket, mert azt rühelli, kikel a képébõl, azaz: kikel a képembõl. Jó kapcsolatunk megõrzése érdekében rigolyáimat mással élem ki. Húzásommal tisztában van, de értékeli. Nem úgy az érintettek...!
Ha épp elbuggyanóban lennék, énem helyrepofoz, de fordítva is megtörtént már. Jól kiegészítjük egymást, versengés nincs közöttünk, sem rosszindulatúság. Egymást hülyeségeinkbe nem rángatjuk bele, csak tudatjuk meglétét, esetlen konzultálunk róla. Ez így tisztességes. Azt se mondjuk egymásnak, hogy "ne nyúlj oda!", vagy "hagyj békén!" Ilyesmire nincs szükség, mert van bennünk belátás. Tudjuk, mit, miért és hogyan. Még tanáccsal is szolgálunk, esetleg segítséggel is. S amikor nekifogunk valaminek..., annak megvan az eredménye!
Mondom, jól megvagyok az énemmel, amikor normális vagyok. De néha lemegyek kifelé fordulóba, hanem épp befelé fordulóba, ez a két szélsõség aztán mindent felborít, elront. Mint általában a szélsõségek. Ha utána visszanézek normálisságomhoz, egyengethetem az egyenethetetlenségeket. Ebben a két valamiben nincs se belátás, se tapintat, se megértés. Utálom õket, mégis beléjük csöppenek néha; ahogy ezt észreveszem, próbálok máris szabadulni, de mielõtt fel nem pofoz néhányszor, nem enged. A pofonokat én aztán továbbítom az illetékesekhez, s az egész körforgásban senki sincs, aki elégedett lenne.
Pszichiáter most azt mondaná, hogy hülyeség, mert valaki vagy befele forduló, vagy kifele forduló. Õ beszélhet, de én nem vagyok szélsõséges. Vagy tévednék?
Ha úgy lenne, tévedésemért akkor sem kívánok senkitõl se bocsánatot kérni! Ez már-már bizonyos fajta megrögzöttség, de engedtessék meg nekem, hogy megmaradjak benne. Én se akarok kirángatni másokat a magukéból: mert az természetes közeg, mi termeltük ki, mint korallok a zátonyt, jól is érezzük magunkat benne.
Nem akarok nagyon belemélyedni a dologba, de véleményem szerint mindenki olyan kapcsolatban van az énjével, amilyent megérdemel és kiérdemel. Lényeges az is, hogy milyenre tartja érdemlegesültnek az énjét.
Ha sokra értékelem az énemet, jó kapcsolatot tartok fenn vele, ha nem, nem. Õ igyekszik, de nekem is elnézõnek kell lenni. Minden kicsiségért nem rúghatunk fel egy jó kapcsolatot! Ha ezt tennénk, utólag foghatnánk a fejünket, hogy jaj, elrontottunk mindent!!
Azt az ügyet sem azért akartam nyélbeütni, mert nézeteltérések, feszültségek és hasonló marhaságok támadtak énem és köztem. Nem, a legnagyobb egyetértésben, elõzetes egyeztetés után fogtam neki a gurulásnak.
Jól sikerült!
Azt bánom, hogy eredményeként berángattak ide, de egyébként érdekes tapasztalat volt. Szerintem mindenkinek szüksége lenne hasonlóra! De csak óvatosan!
Újra mehettem a parkba a fehér alakkal; most másokat is láttam, hevertek, ültek, kapálgattak. Furcsán néztem rájuk, és furcsán néztek rám, de nem vertek meg, és én sem verem meg õket. Nem merészkedtem a közelükbe, nem merészkedtek a közelembe. Láttam, hogy néznek; néztem, hogy látnak-e, furcsán fintorogtak, rájöttem: ez mosolygás; mosolyogni próbáltam, és tudtam, hogy fintorgok. Csendben voltunk, ijesztõen csöndben. Minden hang kiköltözött belõlünk, minden hangból kiköltöztünk.
Kapkodva továbbmentem. Tarkómon éreztem a tekinteteket. Idegesítõ volt. Szerencsére észrevettem néhány diófát, melyek eszembe juttatták (köszönöm nektek) nagynéném magasfeszültségû csirkeborítóját.
Egy nyáron, emlékszem, ott voltam náluk, és egyszer fel akartam húzni a csirkeborítót az udvaron levõ diófára, hogy zavarjam az idõjárásjelentést. De néném rám kiáltott. Nem szeretem, ha rám kiáltanak, olyankor mindig leejtek valamit, még akkor is, ha elõzetesen nem vettem fel semmit. Szóval néném rám kiáltott, én meg leejtettem a borítót. A kiabáló púpos lett, de én valahogy levakartam róla. Békítésül - de nem értem el a várt hatást - megígértem neki, hogy írok majd egy tanulmányt "A diófa hatása az üvöltés mértékének intenzitás-sokszorozó tendenciájára, avagy a külsõ tényezõk pozitív megnyilatkozása az üvöltözési hajlamban" - címmel.
Nagyon hozzá lehetett nõve (majdnem szó szerint) néném szívéhez a borító, mert pusztulása láttán egészen depresszióba esett, a csirkék pedig szabadon jártak.
Nem. A megtorló hadjárat nem maradt el! Néném csípõre tette a kezét, ami engem eléggé megviselt, õt nemkülönben.
Hm..., szegény néném... Ha utolsó óhaját tudtuk volna teljesíteni, csirkeborítóval a mellén kellett volna eltemessük, de az utolsó percben leejtettem a diófáról (díszpéldány volt, a mester direkt a célnak megfelelõt készített). Sajnos már nem volt idõ mást szerezni.
Isten nyugosztalja, így is, békében...
Hirtelen hiányozni kezdett a csirkeborító, kedvem lett volna felmászni a diófára, de nem tehettem, mert mit mondtam volna a fehér alaknak?
Még hogy borító, és nagynéni...? Ugyan már!
Tovább andalogtam hát, kerülgettem a bokrokat, fákat, virágokat, igyekeztem nem útjukban lenni. Felnéztem az égre, toporogtam, a levegõ elcsattogott, a föld kiment a lábam alól. Mindez az én felségterületem. Ezt kaptam a szétosztásnál. Egyesek még kevesebbet, de azért büszkék vagyunk rá, van bennünk tulajdonosi öntudat.
Többel nem lenne mit kezdjek, ahhoz már én lennék túl kevés, ezt kihasználva kihasználom magam. Kvittek vagyunk. Panaszra nincs ok. Az különben is csak meghosszabbítaná az eljárást. Elégedettek lehetünk hát, azaz lehetnénk másmilyenek is, de abból semmi jó sem származna.
Beülök a semmi fészkébe, ami nem is csak az enyém, hanem tiéd, övék, fehér alaké, fekete alaké, négy lábra ereszkedve, két lábra ereszkedve, négy lábra emelkedve...

(Folytatjuk)

Folytatás elõzõ számunkból.
kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék