Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2001. december, XII. évfolyam, 12. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Sebestyén Mihály

Monológ lassan sötétedő háttérrel
Hányan is voltak?
Tudod, a legelején, annál az első pillanatnál, amikor felberregtek a gépek. Felbőgtek az ég motorjai.
Hajnal volt? Kora délelőtt? Egy biztos: a kezdés soha nem eshet kora délutánra. Elvégre nem csökkentett helyáras előadás. Kikönyörgött rendkívüli vetítés.
A délután már csak következmény: pár óra választ el bennünket az utómunkálatoktól. A gálaesttől. Felvonulás. Uszályos ruhák. Kivilágított filmszínház a Sunset Bulevárdon. Üdvözült mosoly a keselyűk csőrében.
A gépeknek mindent rögzíteniük kellett. Nem maradhatott ki, reméljük, egyetlen tekintetváltás, párbeszéd-törmelék, hirtelen száj elé kapott kéz. Sem a várakozás, sem a kifulladás. Mindennek ott kellett (volna) maradnia a nyersfilmen. És amikor az egész tekercset lecsévélték a dobról, a szalagok tehát kisiklottak a lencse mögötti kamrából, a film végre dobozba került, és fekete papírba csomagolták: ekkor, csakis ezután következhet a vágás.
Szeretnék találkozni a vágóval.
Ne viccelj: a vágóknak édesmindegy. A vágók nem is találkoznak a szereplőkkel. A vágók később jönnek be, éjszakánként dolgoznak. Mellényben járnak, ragasztószalagok csüngnek ki a legváratlanabb zsebekből – olyanok, mint valami különleges futónövények. A Rendező mellettük zihál. Deresedő halánték, gyűrött arc, mint egy kitépett, ökölben összepréselt füzetlap, Kentet szív és egy pillanatra a vágóasztalon felejti a hideg sörét, amikor izgatottan feláll. A hőség megreked a vágófülkében.
A Rendező felszökik, a feketével betapasztott ablakhoz megy, szórakozottan megkaparja az üveget, váratlanul visszafordul, csak derékból:
„Van itt fiacskám egy jelenet – mondja rekedtesen, mintha még hadarna is –, pörgesse csak vissza!”
A vágó feltekint. Megérez valamit. Tulajdonképpen csak most kezd kibontakozni fásult unalmából. Hiszen már annyi ilyen filmet látott: fátyolosat és összecsapott amatőráriát, alulexponáltat, olyat, melyet benne felejtett a labor az előhívóban, és makacsul salátába bokrosodót, remekművet és hamis pátoszt, megrendelt filmet, elvetélt kísérletet, műmadarat, víg fuserériát, tavaszi szonátát könnymártásban.
Muszterek. Végtelen muszterek. Időtlenek is ráadásul.
Reménykedj! Végeredményben még fel is figyelhet reád. Esetleg megsejt egy keveset a szereplők erőlködéséből. A kínokból, amelyek egykor szerelemnek és lebegésnek tűntek. Annak álcázták magukat. Az öledben ültek. És ha a Rendező kiszalad egy újabb korsó sörért, a vágóra bízva a következő snittek sorsát – forgatókönyv mellékelve –, a magára maradó talán ráérez a jelenetek közötti összefüggésekre, a titkok és reménykedések párharcára. Párba foglalva – a régi gyűrű két köve. Két malomkő. Utolsó két fogad.
Talán, talán mégsem metszi el a legszebb mozdulatot a beteljesülés, a kiábrándulás, a meghalás előtt. Hinned kell, hogy mégsem kiált föl durván és nyűgösen: „Unom az egészet!”
Mit vagy úgy oda?
Egy csipetnyi silány lelkizés a kis adag nemlét előtt?
Tudom, máskor, mással... ugyanígy.
Mégis... Ugye, elmarad a mozdulat, mely a szemétkosárba vágja az egész estére tervezett filmet?
Ugyanis seregnyi ember futkosott mindenfelé az első forgatási napon. Látszólag céltalanul loholtak. Azt hitték a balgák, a reménykedők, az alkalom vétlen szülöttei, azt várták a potyalesők, sőt némelyikük hirdette is nagy hangon, hogy ebből, taticsek, nagy film lesz. A szereplők besétálnak a történelembe, valakikké lépnek előbbre, hiszen olyan felségesen indul. Annyi lelkesítő szót lehetett hallani minden sarokban, a folyosókon, a filmgyár körül, kint a városban, az utcákon és tereken ismeretlenek újságolták egymásnak:
„Hallottad?”
A jóslatokat kellett volna hallanod, a szerencsekívánatokat garmadával. Kis levélkék, névjegyek borítékban, az előszoba ezüsttálcáján hevertek egymáson, a párnán Anya feje mellett, az asztalon, melyet kizárólag erre az alkalomra fekete, hosszú rojtos, hímzett virágmintás terítővel babonáztak meg. A díszleteket pompásan oldották meg.
Igazán hittek benned. Másként ugyanis nem érdemes.
A teremben mozgolódás támad. Ez az utolsó mondat úgy hangzik, mintha egyenesen a külvilágnak szánták volna, a legszélesebb nyilvánosságnak.
Kinek szónokoltok ti tulajdonképpen? Gyűlt már némi zacc, akarom mondani: publikum? Vagy tán a Jövőnek?
Kérem a nagy szavakat kerülni.
Akkor talán ez: „A sarkon befordulni látszik egy vírus. Influenza A vagy B-törzsőrmester.” Remélem, ez megfelel a sajtónak?
Csendet kérünk.
A Rendező rekedt hangja jéghegyeket metsz darabokra. Felvétel indul!... Motorrr, és!
Csapó. Hol a csapó? A jelenetek be vannak számozva. Elméletben. Sorszámmal ellátottak. Ez nem puzzle. Minden perc drága. A producer, undok és hájas természetesen, ez a pacák minden garast a fogához ver. Ez a koccanás legyen a film zenéje – javasolja. Nem fogadják el. A legkisebb költséggel kell a filmet tető alá hozni. A legkisebb áldozattal kell megterhelni. Majd a kasszasiker fog mindenkit kárpótolni. Kárpótlási hivatalok nyílnak filmgyárszerte. Az áldozatok sorba állnak. Évek szerint rendezett ügyiratok, személyi iratgyűjtők. Doszár-huszárok sürgölődnek. Demokraták - bürokraták.
Reflektorok! Kérem meggyújtani az összes fényszórót!
Meggondolja magát.
Meggondoljuk magunkat. Habozunk. Nagyon összeráncolódunk.
Csak egy fényt kérek – egyelőre. Felső hatos. Szűkített. Bele az arcába az egész foltot... Kitűnő.
Még égnek ugye a reflektorok? A Jupiter-lámpák. A Mars-lámpák a Mars-mezőn Párizsban. Az Uranusz-lámpák ködös téli éjszakákon az Uránia mozi sarkánál? Ott, ahonnan nagyapáink kihajoltak egyszer, hogy kitűzzenek egy zászlót. Milyen zászló volt? (Nincs négy válaszlehetőségünk. Igaz, nagyapáink sem lettek kvíz-milliomosok...) A Szaturnusz-lámpák – az időt felfalók. Krónosz római öccsei. Tényleg, Rómába soha nem jutottál el. Poi morire?
A lámpák, hiszen emlékszel, amelyeket az évek során rendre bekapcsoltunk. Még a kezdet kezdetén vagyunk, ugye?
Egy riadt női fej emelkedik fel a párnáról. Kopogtattak. Máris a lakbérért jöttek volna? Pongyolát kap magára, kisiet az előszobába. A kamera hosszan követi a sárkányokkal tekerőző selyemkelmét a kabátok, bolyhos sálak, nedves bakancsok közé. Elsötétül a kép. Senki nem jön vissza. Ki fizette ki a villanyszámlát? Kicsoda mosta fel a konyha kövét? Ki gyújtott be a fürdőszobába? Hol van a szemüvegem?
A szereplők és a statiszták összekeverednek. Teáscsészék mindenütt. A díszletek várfokain, az emelvényeken, ládák tetején. Sok rummal. Nagymama citromot csavar bele. Kissé rothadt, megpuhult citromot. „Mondtam, hogy ne hagyjátok a mélyhűtőben!” Férfiak dideregnek ujjasban a kályha előtt. Olyan disznóölő sapkában vannak. Befutottak felmelegedni, a hátukat a tűzhelynek vetik. A böllért várják, az asszonyok tálat mosnak. Itt állunk levett kalappal a lemészárolt cuga mellett, szemernyi sajnálat sincs a szívünkben, ellenben kaptunk egy darab száraz kenyeret, azt rágcsáljuk jobb híján. Apa cujkát tölt, összetegeződik a böllérekkel. Ők is részt vesznek a forgatásban. Hatásos jelenetek. Nem, dehogy is kellenek ide katonák. Még csak az hiányzik, hogy mindenfelé szétmászkáljanak, mindenbe beleüssék az orrukat, összekarcolják a szalonpadlót azokkal az ócska csizmákkal. Az egyik sarokban azonnal viccet mond egy kucséber: „Mi az, legyőzhetetlen, nagy, vörös és büdös a lába?” Tudják. Ócska.
A civilek azt hiszik, hogy a Rendezőtől kicsikarhatnak egy jelentősebb domborítási alkalmat, ha rájön, micsoda különleges tehetség rejtezik horgasinukban. A zsigerekben. Nem jön rá.
Arról beszélnek, mibe kerül manapság egy fél disznó. Régi árak, valamikori vágások. Mesés szalonnák, hosszú gumibot-kolbászok lógnak a fejük felett. Szárazfüstszag. Lukácsék füstölője a bútorgyár mögött. A karajos naccsága, így hívta a feleségünket. Mert a legelvadultabb időben is betért a csarnokba, s megérdeklődte, szelíd eréllyel, ha kapható. Csakhogy ki ne essék a gyakorlatból. Ugyebár, készülni kell a jövendőre. NA ÉS, NEM JÖTT TALÁN EL?
Mélységes hallgatás. A teremben csak nézők vannak és a gondnok hatéves kisfia. Füles sapkában. Egy verset mondogat.
Nem kellene beszélni a Rendezővel? Esetleg megkenni... mert, ugye... ő sem szent. Egy apró figyelmesség, egy csekély márkás ajándék, amit zsebbe lehet csúsztatni. Nna, egy üveg válogatott ital... mit mondjak... csodákat tehet.
Ellenkezőleg. A Rendezőnek (m)elege van a balkáni cselekből(-től). Különben is, kérem, a Rendező úr már minden szerepet szétosztott, mint Lear király, szétosztogatta a bútorokat, az antik fekete úriszobát, a kerek dohányzóasztalt, a metszett kristályüvegű könyvespolcot, amibe már nem fértek föl Dosztojevszkij összes művei, a kristály fürdőpoharak kiborultak, szétosztotta a lepedőket, törülközőket, a levendulaillatú damasztabroszokat, a szakadt, agyonmosott terítőket, a vásznakon ragadt régi filmjeleneteket, az első musztereket, Mister Moon mosolyát és Mrs Kattle kacérságát, a szülési fájdalmakat, amivel anyát bevitték a szanatóriumba, az első sírásokat és a mindenkori sírásókat.
A beugrás elképzelhetetlen, nekem elhiheti. Láttam a szereposztást. A forgatókönyvbe beleolvastam. Régen nem írtak ilyen erőteljest. Remekmű, túlzás nélkül az. Sokan könyörögtek érte. Még Steven Spielberg is ideszólt telefonon, de letagadtuk.
Nekünk azt mondták kinn a büfében, a kávéslány súgta, hogy sok lesz a rögtönzés. A Rendezőnek csak nagyon halovány elképzelései vannak az élettel töltött sztorikkal kapcsolatosan. Hozzávetőleges. Aproximációs játékfilm.
A kifejezést már bejegyezték a bíróságon.
Azt írták róla a szaklapok, hogy „érzésből rendez”, meg hogy... várjunk csak... megvan: „hagyja magát sodortatni az eseményekkel. Amint egy
sarkangyalnak még volt pofája odaszúrni: „filmjei önmagukat filmezik”.
Gyanúsan jól hangzó handabanda. Tetszetős első hallásra, aztán ha jobban belegondolunk, kiderül, hogy a Rendezőnek köze sincs a saját filmjéhez, a film önálló életre kell, elkezd élni, napfényes éjszakákon, zimankós júliusi zokniban kicsorog a dobozból, a valóságot saját ízlése szerint mázolja át. Vattáz, kikotor, patyomkin-falakkal veszi körül a teret, sivárosít, szilikonnal dúsít... Amit Hollywoodban is mindegyre fölfedeznek a rutinosok.
Semmit sem tudnak. Dilettáns széplelkek. Megszokás, ravaszság, regényes üresség.
Olyan határozottan mondja, hogy a Rendező egy percre meginog.
Nem kellene most, ebben a pillanatban abbahagynia? Így még adott a happy end lehetősége. Virtuálisan.
Itt Európában egészen másmilyenek a mozik. Például nincs bennük happy end. És a zúzmarás zoknik nyomot hagynak: padlón, tenyéren, arcon, a szem tükrén. Valahonnan valahová tartanak. Krimi. Most akkor forgasson Detektíviusz bácsival a korrupcióról? Vagy találjon ki történeteket, amelyekből ki van metszve egy darab, s a végén zseniálisan illeszti helyére a kérdéses alkatrészt Detektíviusz bácsi Krikett kapitánnyal az oldalán? Nem. Elege volt a rejtélyekből.
Szóval innen is hiányozni fog?
Most mit kíváncsiskodunk, várjuk ki a végét, azt hisszük, olyan sok az a hatvanöt-hetven év, amit leforgatnak?
Együtt vagyunk, ezek szerint. Többen már a műszak kezdete előtt bejöttek. Apa hazatért a munkaszolgálatból, anya a kettes buszról szállt le, a rokonság beszaladt némi kölcsönért, s ha már ott voltak, mindenki kapott kóstolót, a májas egy kicsit túlfűszerezett, a tavaszi szél vizet áraszt, Ágnes ennek ellenére átlépi a Nílust Sárpataknál és visszajön szolgálni, André feladott egy hosszú levelet, amelyben benne vannak az összes telefoncsengetések, a laboratóriumi körülmények közé helyezett honvágy és két felhőkarcoló kicsinyített mása, az Empire State Building valamint a ChryslerBuilding modellje átlátszó betűkből...
A műszak előkészítette a nagyobbik stúdiót. Bemikrofonozták. A fényeket összevissza hajlítgatták. A Felvétel indul! tábla már csak arra vár, hogy vörösen felizzon. Mint egy úttörőknek szánt filmben. Ifjúsági kalandfilm. Kalandféreggel.
Olyan állandónak látszik a stáb. Összeszokott társaság. Teát isznak rengeteg rummal. Preferansz és kaláber. Rossz a lapjárás, panaszkodik a Rendező.
Nézz körül, mondd, ki sajnál téged?
Lézengők, kóbor lovagok és örökké itt csellengő élelmesek. Jó tanácsok, szidások, biztatások, keresztkérdések, csillagtúrák, vonalas klisék, rojtos füzetlapokon üzenetek: Ebédelj nélkülünk, moziba mentünk; hiába hívtunk telefonon, hol vagy kutyafüle; mi van azzal a verssel, amit nagyapád születésnapjára írtál, megírtad egyáltalán; hol vannak a megígért csillagok, a nagy felfedezések?
A kíváncsiskodók a kerítésen kívül rekedtek, lábujjhegyre csipeszkedve figyelik, mi folyik odabenn. Hihetetlenül gyorsan híre futott az utcában. Előbújtak a Bogyó-fiúk, a régi nagy verekedők, késelők, késleltetők, hajléktalanok, hajadonok, hajdan volt szerelmek, a Rendező régi szeretői, hormonkezelő személyzete, a főszereplők előítéletei, balítéletei, baljós hiedelmek és régi kihűlt röhögések a nagyszünetből. Egy rézkori srác, kopott térdű, emlékszel biztosan, aki megtagadta, hogy felnőjön, inkább huszonöt éve belefulladt a Gangeszbe Doberdó alatt. Felfedezi a kerítésből „kifont lyukat”, azon át sorra beszivárognak. Mint az álmok. A szorongások. Meg nem érinthető érintések. Homlokon felejtett lenyomatok. A gondolat árnyékmozija.
Nélkülük nem tudjuk elkezdeni a forgatást.
Noha a Rendező számtalan alkalommal kitiltotta a hívatlan vendégeket. Mégis valahogy megérzi az ember: nem tudunk igazán szigorúak lenni. Olyanok, mint a korcs eb vagy papagáj, amiket egy valahai operatőr vagy egy régen elhervadt titkárnő felejtett idebent a filmgyárban, még vízözön előtt.
Ők mind nagyon fortélyos szerepet játszanak: az örökkévalóság tartozékai. Kacatok, melyek nélkül nincs lomtári emlékezés. Több személyben egyszerre öltenek testet. Ki- s bejárnak a testen, ráncot se vetnek, gyűrődést sem hagynak, olyan erős a suhogás közelükben, hogy tóvá süketülhetsz, ha nem vigyázol. Ha szabad ezt mondanom.
Többen rábólintanak.
Kezdjük már. Az órabérből fizetettek nem zsörtölődnek. Az idő nekik dolgozik.
Egyikük elégedetten elmosolyodik, mint egy igazi műsorvezető. Fölényes mosoly villódzik át az ajkak védvonalán. Mint mikor a neonfények kigyulladnak. Tulajdonképpen senki sem érti, mit keres itt, hiszen nem vesz részt a játékban. Úgy tesz, mintha ő lenne a főudvarmester. Második ügyelő, színpadi beszólító. Mintha hatalmat adott volna valaki ennek a nyikhácinak a szereplők, a Rendező, a vágó vagy a producer fölött. Feltolta magát egy polcra, ahonnan mindenkit kényelmesen szemügyre vehet. Kritizál, megjegyzéseket és használt fogpiszkálókat ejt alá. Mint akinek hatalma van az infarktus, a májzsugor, a rák, agytumor és a féktávolságon belül lelépők felett. Holott vizet sem vihetne a Rendezőnek, kinek minden a fejében van: minden a szívébe van döfve, a lába szárát nyaldossa lángtenger gyanánt az EGÉSZ a szereplők pontosan azt fosnák mondani követni látszani érezni amiken a Rendező már megszámlálhatatlan fehér- és véresre dörzsölt éjszakán keresztül gyötörte magát; amire a saját ágyában, a más ágyában, a zöld-, fehér- és kártyaasztal mellett gondolt; a kései tehervonaton, az utolsó kivilágított metrószerelvényben, a fürdőszobában ötölt ki, miközben kinyírta benövéseit a bal és jobb lábán, a konyhában jutott eszébe, mialatt egy joghurtot ivott és mézet nyelt, mert fájt a torka, a konyha szibériás volt, és a szomszédból a hajléktalanok a torka mélyéig bámultak át, midőn ruganyos hamburgert gyömöszölt magába fél tenyérrel egy tolerencia-tanácskozás szünetében, és ezeken a jeleneteken dolgozott a csupabőr-króm felvonóban is, mely járműv a pénzmágnáshoz, a válóperre, a tárgyalóterembe, az egyeztetésre, randevúra, temetésre, villásreggelire, éjszakai fejmosásra vitte, röpítette, vonszolta.
Minden velünk esett meg. A legfontosabb dolgok már mind megestek. Egyszóval nem érhetnek meglepetések.
Ezt is sejtetted?
Most miért némultál el? Miért hallgatsz? Menj szépen játszani.
Játszd szépen azt, hogy játszol, hogy ágyat vetsz a rongyból varrott szereplőknek – hősnek, gyávának, górénak, kulinak, slapajnak, slemilnek és a negyven detektívnek –, betolod a matchboxokat a garázsba, ezek sofőrei várnak holnap reggel, tisztelettel ébresztenek, lefekszel, lefektetnek, megvágod a kezed, megvágnak egy húszassal. Szaladgálj, kedvesem, fuss tejért, színházjegyért, segélyért, külhoni kiküldetésért, elnökségi tagságért, a böllérekért. Lélegezz mélyeket a havasi levegőből, a benzingőzös otthonban, ködből, füstből, áfiumból. Foglalj helyet, érezd magad otthon, a cukrászdában, a váróteremben, a gyűlésen, a stadionban, a tornaterem nyújtópadján. Foglalj várat, álláspontot, árnyékos nyugágyat, part- és zsebkendőszegélyt, sírhelyet. Templomi ülést. Rád férne egy kis vakhit Nagyapa mellett az Iskola utcában.
Lesz sütemény, csatlakozás, felszólalás, gól.
Hallgass. Hallgass rádiót, szónokot, hallgass a szívedre, agyadra, ágyastársadra. Hallgass a nagyobbakra. Ki mondta, hogy jobban jársz?
Mondj híreket, átkokat, mondókákat, rémhíreket, csütörtököt. Adj hálát, egy tüzet, adj-király-katonát, csontot, csákányt, csuprot, ládát.
Válassz, kisfiam, magadnak barátot, színt, társat, hitvest, foglalkozást, ellenséget, asztalt, képviselőt, temetőt, ügyvédet, címet, öröklakást, hazát.
Szóval: menj és cselekedj belátásod szerint. Ne tétlenkedj. És persze figyelj a Rendezőre. Úgyis úgy érzed mindvégig, hogy nem kapsz egyetlen utasítást sem, és elválaszthatatlanul hozzád tapad az az érzés, mintha a többiek jobban ismernék a szerepüket, mint te, velük többet törődik a Rendező, a gondviselés, a hivatal, a gyámhatóság. Ők a társaság központja, a nagy kedvencek, belőlük lesznek a főnökök és a kivételezettek, az övék a gyorsabb és csillogóbb matchbox a sztrádán, a pompásabb tündérek a hátsó ülésen. A nagyobb lakás. Nekik jutott a hálásabb feladat. Övék a címszerep a rólad szóló darabban.
Ne vessz bele a látszatba. Te Vagy A Főszereplő. Arra a plakátra a te nevedet nyomtatják a legvaskosabb betűkkel.
Sőt, hovatovább az egyedüli szereplő vagy ebben a filmben. Darabban. Mutatványban. Látványban. Te vagy maga a vegytiszta látszat.
Mégis, hová tűntek a többiek? Mikor somfordáltak el? Miért mind, hiszen az előbb még az egész világ itt volt körötted. Mindenkit meg lehetett számlálni, érinteni, megfogták a kezed és, tessék, nem is emlékszel, mikor eresztettek szélnek. Kiszórtak. Alábocsátottak. Leejtettek, mint egy macskakölyköt. Kelj fel és járkálj, szaladgálj, keress, vegyél... stb.
Meghajoltál. És mire fölegyenesedtél: teljesen magadra maradtál. Pedig a szemed sarkából láttad, hogy gyermekeid elmennek hógolyózni, lángoló ikertorony diszkóba, golyót töltenek a puskákba, a földgolyó gurul a lábuk alá. Homályosan rögzítetted, hogy a szereplők valamennyien körötted mozognak, összesúgnak a hátad mögött. Mintha hallottál egy oldott kacagást is, elmosolyodtál, azt hitted, a te viccedet mondták el annak a messzebb álló lánynak, pedig...
Elszeleltek, más városba költöztek, elváltak, megharagudtak, virággá szelídültek. Mikor?
Nem figyeltél volna föl a Rendező intésére? Vagy a rendészek tereltek le mindenkit a színpadról? Bombariadó? És magukkal vitték a díszleteket is.
Dideregsz.
A stúdió összes ajtaja zárva. Bársonyosan görbülő falak. Mint a tér, akár a kozmikus fény. Csend van. Érdekes, észre sem vetted, mikor hallgatott el a kísérőzene. Pedig te bukkantál rá egy apró lemezboltban Hongkongban. Vagy a Dalszínház utcában? Olyan régen volt. Tegnap, holnap előtt, máskor.
Hol vagytok?!!
Még mindenki nevét fel tudnád sorolni, csak az arcok olyan kockásan távoliak, egyre kisebbek. Viselj szemüveget. Okosabbnak fogsz látszani. Persze hogy öregít is. Istenem. Mit képzelsz, rajtad nem fog az idő? Ne áltasd magadat, barátocskám.
Folyton azért nyaggatsz, hogy áruljam már el, hová poroszkáltak el a többiek. Azok, akik – állítólag – itt tátották a szájukat, táncoltak, csókolóztak, didergő tenyerüket a tűz fölé tolták, ágyba bújtak, szavaltak, böllérek, katonák, gyermekek voltak, fiad, leányod, Apa és Anya, nagyapa hátizsákkal indult el a cipészhez, nagymama beleszeretett a kántorba. A Nílus és Gangesz között kifeszített kötélen eltáncolt a legközépső szerelem.
Fontoskodtak valakik, ütögették a hátadat és rossz vicceket meséltek? Azt mondod, játszottál, veszekedtél velük, szeretted őket, megsimogattak, azt kérdezed, mi történik azokkal, akiket megsirattál valamikor?
Volt itt valaki egyáltalán? Én senkit sem láttam.
És az a Rendező sem jelentkezett. Talán itt sem volt. Különben is, el kéne oltanod azt a gyertyacsonkot. Jószerivel teljesen szétfolyt a tányéron.
Jesszusom, a te arcod volt?
Besötétedett. Már semmit sem látok.
Valahonnan mégis, mintha... hah... ha... zajok szűrődnének ide.
A szív zakatol egyre kisebb alapterületen. Nem hallod?
A földszintről? A harmadik infarktus létrafokáról? A mennyből?
– A kövek között a szél. – Hé, emberek, van itt valaki? ... talán az Ist...

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék