Karácsonyi Zsolt

Levél Corpusból
Fogva tart, Corpus fogva tart,
és el sosem enged.
Nézd meg bőrszínű bőröm,
nézd: egykor különös hajam is
betakarta a hajszín.
Szakállam is szakáll lett,
borostám is borosta,
vízzé válva a víz és:
nincs örömömre.
Önmagam vagyok és
most látom magamat csak
szörnyű igazán.
Ám ha te mégis...
Nem lenne olyan szörnyű való -
valódi a fogság.

Az ismeretlen évszak
Évszakodat, ha nem ismerem is, még látom az árnyát,
finoman ellebegő, szárnyravevő levegő,
melyre az éj neve nő, még tudja mutatni irányát:
merre rohant el a gond. Elsiető szelíd ősz
volt, új, durva tavasz, vagy tán egy szalmaszagú nyár,
hószavu télteli jég?
Nem tudom: itt van-e még?
Lesz, ami lesz, most csak neki szólok: „bárhova bújnál,
rád lel a földi idő, meglel a mennyei kék,
szárnyas széllovakon bár névtelenül lovagolnál,
bírja a hosszú futást: egy napon elkap a név.”

A szerelemről
Szerelem! Lihegőn lebegő lobogóm!
Látom, hogy lebeg el remegőn, lobogón!
Álldogál a szívem remegő dobogón.
Dobogó szívemen álldogál, remeg ő,
lemenő nap alatt reszket a levegő –
lobogó szerelem, csakis ő a menő:
lebeg ő, csak a test szerelem-feledő.