Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2002. március, XIII. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 


Hárman egy könyvben

Balogh László – Penckófer János – Zsidó Ferenc:
Három díjnyertes kisregény. Pallas-Akadémia Könyvkiadó,
Csíkszereda, 2000.
A kötet az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány által meghirdetett kisregény-pályázat díjnyertes műveit tartalmazza (anélkül, hogy pontosabban megjelölné, melyik kapta az első etc. díjat).
Balogh László „szocreál kocsmafreskónak” nevezi saját művét, és ez az alcímként megadott műfaji megjelölés érvényesnek tűnik a másik két darabra is, főképp ami a szocreált és a freskót illeti. Nem tematikailag közös attribútuma ez ezeknek a kisregényeknek, hanem a megírás mikéntjét illetően.
Még akkor is, ha számottevő különbségek fedezhetők fel, vagy ha nem is számottevőek, de mindenesetre sajátosan formaiak. Balogh többet alapoz az anekdotára, Penckófer (íme egy nehezen megjegyezhető írónév) többet az elbeszélői szubjektumra, Zsidó megint anekdotikusabb, de az anekdota feldaraboltabb és homályosabb nála. Abban mindhárman azonos sémát követnek, hogy első személyben mesélik el a történetet, és abban is, hogy a kezdet és a vég egy pontban összeér, legalábbis ugyanaz a helyszín jelenik meg: Baloghnál a kocsma, esőben, és csupán egy folttal, egy száraz folttal van több; Penckófernél a vonat köti össze a regény elejét a végével; míg Zsidónál szintén a vonat, de ezúttal inkább rögeszmeként, mintsem helyszínként, az elutazás rögeszmés körei terelik az elbeszélő emlékezőt az állomásra, ahonnan aztán nem jut tovább.
Az összehasonlítás, figyelembe véve minden pályázat és zsűrizés esetlegességeit, nem jelent mást, csupán azt, hogy e három kisregény meglepő azonosságokkal bír, a kortárs prózára vonatkozó megállapításokat már aligha támaszthatja alá. De enélkül is érdekes tanulságokhoz visz közelebb.
Baloghé a legérettebb próza, az anekdotikusság előnyére válik az idősíkok váltása, az álomszerű idők megidézése, az emlékekbe áttűnő jelen és múlt szépen illeszkedik az anekdotizálás kavargásához. Ugyanakkor ez az anekdotikusság gyengíti is a szerkezetet, felhígítja az egybetűnések feszültségét és intimitását, csevegőre vált tőle a szöveg, főképp amidőn már Bogdán László Hutera Bélája is szerepet kap a könyvben. És a csevegő, olykor erőltetetten verbalizált nyelv elvezethet a mondatok elsekélyesedéséhez is. Ilyen mondatokat olvashatunk: „Sámuel elmegy és Görög doktor, aki igazi görög doktor, mert Görögországból menekül és telepedik le Előpatakon, majd elvégzi az orvosit, és mivel itt nő fel, itt tanul, itt kezd el dolgozni, megtanul magyarul, és amikor a tisztelet is, és a betegek hálája is rátalál a ráakasztott név mögött, elfogadja és hivatalosan is abból a kimondhatatlanul hosszú poluszból az a Görög doktor lesz, aki most türelmesen csinálja tovább András lábán a hókuszpókuszt.”
Penckófer is talál egy kortársat magának, akinek mottóját is köszönheti, és valóban, Kukorelly Endre prózájával több ponton, egyszerűségében, díszítetlenségében, szubjektíven felfűtött iramlásaiban mutat rokonságot, de a mondatok, amelyek fejezetek is egyben, olykor kisiklanak ezen az iramláson. „Kell egy hely az ember életében, hogy legyen egy olyan hely, ahol a maximumot képes kihozni magából, és ezt ő elég hamar megértette, mert ő, Hamuth Ernő, eddig csupán álmodozott arról, hogy milyen is lehet az, ha önálló lakása, háza van valakinek, vagyis, hát házuk nekik is van, nem is erre gondolt, hanem egy olyan kuckóra, ha így jobban tetszik...” A próza iramlása majdnem hasonlóvá válik ahhoz a terápiához, midőn csak betűket üt be valaki a számítógépbe, azok értelmetlen szavakká alakulnak, a sor törik, az oldal is, és ezen a módon rögzített idő lesz az idő múlásának egyetlen tanúja, és ennek az őrületnek révén lehet végül is megmenekülni az időn kívüliség jeges rettenetétől.
Zsidó Salinger Zabhegyezőjét veszi mintául, láthatóan annak lepattant szóhasználatával, szemléletével, a periferikusság, az abnormalitás vonzalmában, az őrült mint a leghitelesebb gondolkodó bűvkörében írja meg történetét, amely számtalan anekdotikus elem összefűzött irata is, és elődjéhez hasonlatosan a tudatállapot közkinccsé tételével akar formai újításhoz jutni jutányos áron. „Nem mondom, hogy könnyű velem bánni, mert én startból nem állhatom azt, aki bánni akar velem, ez hatványozottan igaz Perspektívusz vagy Mr. Doktor esetében. Ha nem lenne belső kényszer mindkettőjükben a bánhatnék, akkor valószínűleg kapcsolat fűzne össze bennünket, amire így semmi esély. Csak sajnálni tudom, hogy ez van, mert én nem osztozom abban a nézetben, hogy ahány ember, annyi embertelenség.”
Az egyes szám első személyű előadásmód nem csupán az írói mindentudást iktatja ki, illetve miközben ezt kiiktatja, meg kellene őriznie az elbeszélői világ sokrétűségét és a látókör tágasságát. Ez leginkább Balogh Lászlónak sikerült. Míg a formai eredményesség tekintetében, a megírás milyenségét, minőségét illetően Penckófer János jut a legmesszebbre. Zsidó Ferenc pedig hármójuk között az az alkotó, akinél a leglátványosabb fejlődés várható.

RÉGENI JENŐ

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék