A 10. születésnapját ünneplő Kalligram Kiadóról, elfogultan
Kész csoda, kezdhetném, kész csoda, hogy a Kalligram megérte ezt az évfordulót.
Csodák azonban nincsenek, Deus nem lépett közbe egyszer sem, hanem a tőle megszokott
nyájas jóindulattal, svájci típusú semlegességgel figyelte megszállottsággal
határos buzgalmunkat és vergődésünket a zsúfolásig telített könyv- és folyóiratpiacon.
Csupán azt súgta meg, még az elején, hogy dolgozni kell, aztán majd meglátjuk...
Persze, szerencsénk is volt. Ám a szerencsének is udvarolni kell, szívósan,
ravaszul, kitartóan, rendíthetetlenül, összeszorított ököllel, könyörögve, rimánkodva,
máskor megint fenyegetődzve, mert a mafla vagy szótlan gyereket nem pártfogolja.
Legelsőként azt kellett eldöntenünk, kit akarunk megszólítani és hogyan. Kezdetben
úgy gondoltuk, az igényes olvasót – magyarul. Ez szép, nemes cél, és kerek,
mint a telihold. De hamar kiderült, hogy egy tucat magyar kiadó is ugyanezen
munkálkodik, miközben az igényes olvasók száma nem nő, hanem inkább fogy. Ráadásul
mi itt csücsültünk Pozsonyban, amelyet a feltámadó magyar nemzeti romantika
előszeretettel nevez (észak)nyugati végvárnak, figyelmen kívül hagyva siralmas
állagát: rogyadozó bástyáit és falai mögött gyanútlanul horkoló gazdáit, akik
szívesebben révednek a múltba, mert annak semmilyen felelősséggel nem tartoznak.
A múlt szép, a jelen csúnya, a jövő kiszámíthatatlan. A szlovákiai magyart meg
amúgy is mindig a szelek sodorták, hol erre, hol amarra.
A Kalligram vezetői, szerkesztői, munkatársai mélyen átérzik napjaink nemzeti
romantikusainak bánatát, a kóbor igricekét, táncoló dervisekét meg a pártfogóikét
is – de a magyar múlt és jelen értékeit más, nem romantikus függvényrendszerben
keresik. A magyar múlt nagy és kisebb és még kisebb hagyományaira olyan realista
optikán át igyekszünk nézni, amelybe helytörténeti, néprajzi, demográfiai vagy
szocilógiai szempontok és érdeklődés is beleférnek Márai Sándor II. világháború
alatt írott Röpirata, Mészöly Miklós esszéi és regényei és sok más jelenkori
szépirodalmi és irodalomtörténeti mű mellett. A Kalligram, amennyire ez a túlhevített
és polarizált magyar szellemi életben egyáltalán lehetséges volt, igyekezett
elkerülni a szlovákiai és magyarországi politikai élet zavaros vizeit. Nem voltunk
és nem leszünk egyetlen párt, mozgalom, irodalmi vagy művészeti irányzat, alkalmi
érdekcsoport szócsöve sem. Kiadói programunkban a Koncsol László által gondozott
Csallóközi Kiskönyvtár helytörténeti dolgozatainak vagy Erdélyi Zsuzsanna könyveinek
ugyanolyan kiemelten fontos hely jut, mint a Szegedy-Maszák Mihály gondozta
kismonográfia-sorozatnak, a Musiléletműnek, Gombrowicz Naplójának vagy a kortárs
magyar szépirodalom (s ezen belül a szlovákiai irodalom) néhány, a Kalligram
szellemiségéhez közel álló alkotója munkájának. Nem zárkózunk el, és a jövőben
sem fogunk elzárkózni értékes művek kiadásától pusztán azért, mert szerzőjük
konzervatív, vagy liberális, vagy baloldali értékeket vall magáénak. Mert mi
is konzervatívak vagyunk, meg liberálisok vagyunk, meg baloldaliak vagyunk.
Akit ez a politikai-világnézeti eklektika fölháborít, hát csak haragudjon ránk,
mi majd kibírjuk valahogy. A kiadott könyvek számát, minőségét, egyes könyvsorozataink
szakmai sikerét látva úgy tűnhet, hogy a Kalligram tíz éve... – nos, hogy ez
egy sikertörténet. Pedig nem, inkább csak félig-meddig. Sőt: inkább félig, mint
meddig. A piaci siker messze sincs arányban a kiadó szakmai elismertségével.
Sőt: ami a kiadványaink hatalmas többségét illeti, inkább piaci sikertelenségről
illene beszélnem. Ennek a kiadóra nézve az a legsúlyosabb következménye, hogy
folyamatos egzisztenciális bizonytalanságban élünk, az esetleges holnapi megszűnés
állandó és nyomasztó árnyékában. Bár a Kalligram már hosszú ideje jelen van
a szlovák könyvpiacon is, csakhogy a szlovák piac felvevő kapacitása is kicsi.
Mi több: a szlovák könyvpiacon nemcsak a többi szlovák könyvkiadó jelent a Kalligram
számára konkurenciát, hanem részben a cseh kiadók is, lévén a két nyelv (a cseh
és a szlovák) nagyon-nagyon rokon.
Így hát a Kalligramról mint sikertörténetről csupán annyit, hogy ez a siker
egy olyan úriember sikeréhez hasonlatos, akit mindenféle fogadásokra hívnak
meg, aki elegáns öltözékben jár-kel a világban, aki gesztenyével tűzdelt fácánt
vacsorázik, de amikor vacsora után hazamegy kis házába, nincs mivel befűtenie,
s holnap talán a villanyt és a telefonját is kikapcsolják.
A Kalligram „jelentőségét” – mint az egyik egykori alapító és résztulajdonos,
mai főmunkatárs – abban látom, hogy tízéves működése során megingatott néhány
sztereotípiát. Elsőként azt a gyakorlatot utasította el, amely szerint egy szlovákiai
(erdélyi, vajdasági) magyar könyvkiadónak mindenekelőtt a szlovákiai (erdélyi,
vajdasági) magyar írásbeliséget kell felkarolnia, függetlenül a beérkező kéziratok
színvonalától. Az ilyen röghöz kötöttségnek a kényszere a 90-es évek elejére
megszűnt, az ún. kisebbségi magyar szellemi műhelyeknek a mozgástere nagymértékben
kitágult. A Kalligram ebben az új, tágasabb szellemi térben próbálta megkeresni
a helyét és a szerepét. Szerzőinek és munkatársainak tekintélyes része magyar
állampolgár. Ez a nyitottság lehetővé tette a kiadó számára, hogy kibújva a
regionalizmus kényszerzubbonyából alakítója lehessen (legalábbis részben) a
magyar szellemi életnek – Magyarország határain kívülről. Másodízben a Kalligram
akkor lépett át egy képzeletbeli és mesterséges határt, amikor szlovák szerzők
szlovák nyelvű könyveivel megjelent a szlovák könyvpiacon. Ennek hét éve, s
mára a Kalligram a szlovák irodalmi és szellemi élet egyik legmegbecsültebb
műhelye lett. Miközben a Meciar-érában a magyarellenes hangulatkeltés Szlovákiában
a tetőfokára hágott, a szlovák írók, közírók, társadalomtudósok egyre-másra
jelenttették meg munkáikat egy olyan könyvkiadó gondozásában, amelyről mindenki
tudta, hogy magyar írók alapították, hogy a tulajdonosa, igazgatója magyar,
nemkülönben a szellemi hátországa is. Ez a szolidaritás és együttműködés a szlovák
és a szlovákiai magyar demokratikusan gondolkodó értelmiség csoportjai között
precedens értékű volt azokban a feszültségekkel terhelt években, s mára teljesen
magától értetődővé vált.
Az így felhalmozott bizalmi tőkének köszönhető, hogy a mindig is inkább Prágára
figyelő demokratikus szlovák értelmiség fogékonyabbá vált azoknak a 20. századi
magyar szépirodalmi és társadalomtudományi műveknek a recepciójára, amelyeket
a Kalligram kínált a számukra (Babits Mihály, Csáth Géza, Márai Sándor, Mészöly
Miklós, Konrád György, Nádas Péter, Závada Pál, Talamon Alfonz, Tőzsér Árpád,
Bibó István, Szűcs Jenő stb.). Ezeknek a könyveknek a kedvező és széles körű
sajtóvisszhangja azzal a reménnyel tölthet el bennünket, hogy mára sikerült
valamelyest enyhíteni azon a kommunikációs deficiten, amely, főként 1945 után,
szinte lehetetlenné tett bármiféle értelmes dialógust olyan partnerek között,
akik nyilvánvalóan egymásra vannak utalva. Ha másutt nem is (vagy csak kevésbé),
itt feltétlenül érvényesülnie kellene a reciprocitás elvének, nehogy ezen a
szellemi folyosón a közlekedés egyirányú maradjon. Vagyis: mi, kalligramosok,
akkor leszünk igazán elégedettek, ha a magyarországi demokratikus értelmiség
is hasonló érdeklődéssel, nyitottsággal és elfogulatlansággal veszi a kezébe
azoknak a szlovák szerzőknek (íróknak, tudósoknak) a magyarra fordított könyveit,
amelyeket a Kalligram érdemesnek talál megismertetni velük.
Egyébiránt: minden olvasónk, barátunk; hívőnk jókívánságait a Kalligram összes
munkatársa nevében köszönöm. Remélem, nem lesznek hűtlenek hozzánk a jövőben
sem.
GRENDEL LAJOS