Gondolat(i)kö(l)tészet?

Visky András: Goblen. Jelenkor, 1998. 83 oldal, 620 Ft
A tradicionális életműorientált kritikát szembefricskázó Romániai magyar négykezesek megjelenése előtt szinte valamennyi, már a Partraszállás szövegei kapcsán született recenzióban is visszatérő biztonsággal szerepelt a markáns megállapítás, miszerint Visky András költészete „nem tipikusan »erdélyi költészet«„ (Emőkey István, M. Napló 1993/3, 39), részben mert helyenként „okoskodó” (Kőrössi P. József, Életünk 1985/4, 381–383), „erőteljesen gondolati költészet: versvilágának főbb csomópontjait lét és idő legáltalánosabb kérdései alkotják” (Emőkey, uo.), részben avantgárd vonásai miatt (Petőcz András, Alföld 1985/7, 87). Formai szempontból – s a szerzőség tekintetében mindenképpen – a Goblen szövegei értékelhetők a négykezesek előtti ars poetica (lásd Partraszállás, Fotóiskola haladóknak, Hóbagoly) felidézéseként(?), allúziójaként(?), így a Goblen szálait bogozgató kritikus némi retrospektív igénnyel töprenghet el a Visky-versszövetek ontológiai elvontsága, avantgardizmusa és az erdélyietlenség különös attribútuma fölött is.
Első olvasatban úgy tűnik, a Goblen szövegeire ráhúzható egy átfogó, monolit értelmezési háló, melynek vezérfonalát maga a kötetcím nyújtja. Ama írói gesztus, mely egy szövegkorpuszt a Goblen megnevezéssel aposztrofál, játékteret nyit a szöveg-szövet (textus) azonosság/különbözőség interpretációs árnyalatainak. Az Ezredvég ciklus textusai ebben az összefüggésben értelmezve a kiszabott, történelemnyi (európai) sors-narratívára (egy vég szövet?), e sorsot átszövő, benne minduntalan újra megtestesülő láncfonalakra (Hermész, Don Juan) reflektál; az Anziksz ciklusa kép és üzenet (szövetminták?) kulcsszavaihoz rendeződik, az Egész-rész szövegei a titkot leplező (templom?)kárpit, (színpad?)függöny szimbolikája köré szövődnek; A kényszer alkalmazása mögött pedig a vég(zet) Moirákhoz/Anankéhoz asszociált képzetköre, a megírt/megszőtt sors problematikája sejthető. Ebben az olvasatban a Goblen mérsékelt invencióval szőtt játék, jó példaanyag kontextualista elméletek szemléltetésére.
Belenyugodva tán ezen interpretációs próbálkozásba, kötetet épp félretenni készülő olvasó bizonnyal megakad (ha előbb nem) a záróvers, azazhogy záróciklus néhány során: „EGY CELLA SZŰK KÖPENYÉBEN / AMELYET ELBONTANI LEGCÉLSZERŰBB / AZ ELŐKERÜLÉS ÉS MEGMUTATKOZÁS / SÚLYOS KOCKÁZATÁVAL” (Az Aquinói-sír. Epitáfium). Azaz (miként a gyakran életműveket újraíró epitáfium műfaja figyelmeztet) a Goblen textusaiban szöveg-szövet nem puszta jelenlétében, ambivalens játékában szemlélendő, hanem e szövet felfeslésének (József Attila-i) pillanatában, meghasadásának (biblikus-apokaliptikus) relevációjában ragadható meg, válik értelmezhetővé. Értelmezhetővé válik így az a (más kontextusban öncélú avantgardizmusnak minősíthető) szövegtördelési eljárás is, mely egyik meghatározó nyelvi-tipográfiai jegye a kötetnek: a szóhatárokat sem kímélő enjambement-ok, versvégződések, melyek épp a megszakítások ambivalens résein át – sorsról például: „Fölkap / ja szél, ezt-azt tán hátrahagy, követ / hető az út” (Levél hull, életem) – mutatnak túl egyértelműnek tűnő szövegek szokott (lét)metaforáin. A versciklusok előtt önmagában álló, ezáltal az előszó funkcióját magára öltő Goblen című vers a ki/megfosztás szituációját idézi, monologikus keretben, melynek során a beszélő megfosztatik tárgyaitól („Értékesek? Megjárja. / Amennyire a goblenek e tájon.”), ugyanakkor e goblenértékű tárgyakat a beszélő szavai fosztják meg ismeretlen semlegességüktől: arcképpé, arcképből asszonnyá, asszonyból történetté (sorssá) transzformálva. Újraolvasva az Ezredvég ciklusát, érthetővé válik, miért került kezdőszövegként hangsúlyos helyre A szerkezet amikor meglazul címet viselő szöveg, mely a cikluscímben is bennerejlő, kárpithasító apokalipszist („Kezdődhet a nagy színről-színreláthatás”) meglehetősen profán eseménnyel, egy ruhásszekrény összeomlásával montírozza egybe, mintegy a profán eseménysor kárpitján sejdítvén át azt. Ahogyan Hermész köpenye mögül is mintha Rilke-monológ szólna, a Don Juan fest szövegének alcíme pedig: A hámló asszony. Az Anziksz ciklus képein a táj, mely helyenként tagadhatatlanul erdélyi jelleget ölt (ilyesféle verscímekben: Kolozsvári anziksz. Főtér), valószínűleg nem (a kritika által talán elvárt) (neo)transzilván nosztalgiát idéz, hanem ábrákkal teleszőtt kárpitként rejt (lerombolva pedig: felmutat) filozófusok által körmönfontan ontológiai titkoknak nevezett jelenségeket („ez itt a Történelem, mutat az öreg kertész a Marti- / nuzzi romra” (Plenair), „legyen egy égi kolozsvár / miatyánk ki vagy” [Miatyánk '95]). A széteső szekrényhez hasonlóan Kolozsvár vagy Alvinc a létbevetettség olyan (személyes kötöttségű) körülményeit villantják fel az apokalipszis-releváció színhelyéül-függönyéül, melyet romantikus pátoszú szerző otthon és haza megnevezésekkel aposztrofálhatna. Mindez azonban még nem jelent gyökeresen újat a Mája fátylának fellebbentésével kísérletező poétikákhoz képest (Komjáthy Jenő, Weöres Sándor...), ha az Egész-rész és A kényszer alkalmazása ciklusokban nem fordulna meg a releváció iránya: liturgikus szövegek, a bibliai szenvedéstörténet és a Hamlet szövegének ontológiai szimbólumokká vált leplei hasadnak fel, s eme előre megírt-megszőtt sorképleteken át („mert adottak a keretek” [Lehetne ez], „tovább hadd éljek itt egy / régen befejezett életet” [Nikodémus a felházban turistákat fogad]) villantanak fel profán, személyes léthelyzeteket. Amint a négykezesekben a szerzőség bizonytalansága, itt az értelmezés irányának, a (le)leplezendő titok mibenlétének elbizonytalanodása állít kérdőjelet a Goblen szőttesét szemlélők elé.
Mi a (le)leplező goblen, titkok színpad/templomfüggönye: egyetemes létminta vagy személyes események szövedéke? melyik takarja a másikat? – szól a költői kérdés. A legkevésbé sem „okoskodón”.
1998. 11. 13.

BALOGH PIROSKA