Benõ Attila

(November?)

A ködnek idejében
egyetlen mozdulat
a képzeletet kioltja.
Éjszakát csendül a hiány.
A KÖRVONAL
UTOLSÓ RUHAKÉNT
HULL LE A TÁRGYAKRÓL.
Õszi egész:
mindenek egyformasága.

Világtalanság?
Lélegzeted élõ,
fénylõ arcot pirkad.

Újra élezõdnek a határok.


(Talált tárgyak boltja)

Talált tárgyak boltja elõtt állunk
visszavásárolni azt, ami a miénk volt:
valós és képzelt tárgyainkat,
elveszett iratokat, birtokokat,
fényképeket, szerelmeket,
a kezdetek könnyûségét.
Talált tárgyak boltja elõtt hosszú a sor.
Rövidek az évszakok.
És vannak, akik azt bizonygatják,
hogy odabent üresek a polcok.
Mégis sorban állunk itt.
Mintha másként nem tehetnénk.


(Homokszemek)

A hullámok nem érdekelnek. Sem a szél.
Sem a felhõk.
Csak a homok. Az ázott szövet.
(Málló szöveg.)
Ami ránk marad.
(Az idõ szeszélye alatt.)
Csak a csonka kristályszemek.
A porladó szilánkok.
(Kinézett lángok.)
Egy lábnyom hajdani pórusai.

Megérintett rögök romlása érdekel.


(A teremtés elsõ napja)

A szavak zenéje a vers visszája.
(Hangviszály.)
Örök színe a csend.
(Terhes könnyûség:
ami benned leng.)

Ami hajdan a vizek fölött lebegett.