|
Untitled Document
Gál Éva Emese
Fal
A fal fehér volt. Tenmagad meszelted. A gõz. mederekkel telerótta már. Sárgásszürkén lélegzi be a csendet, s föl-fölfeslik, mint a látóhatár.
Ezt a tájat bámulod minden éjjel. Lámpád rásatíroz kis völgyeket, s apró csúcsokra diadalt vezényel, hogy sugározzanak a porszemek.
Ennyi világod van a gondolathoz, és a falat áttörõ képzelet. Minden versben kérdezed, hova tartozz, ledöntsd-e a fallal az életed?
Öld-e meg ezt a parányi vidéket egy bizonyíthatatlan távlatért, ahol nem leszel közelebb az éghez, csak más falon álmodsz a porra fényt?
Cella
Igen! Fájt megtudni, hogy a világ, s vele én is szinte semmi vagyok, mert benn hatalmas ûrök állagát tartják össze a kis atommagok!
Olyan furcsa, hogy a parányi lét rengeteg nemléten uralkodik, s bár részecskék illannak szerteszét, talán örökre õrzi foglyait!
Hány cella a mindenség? Börtönõr az atommag, a sejt, a végtelen? És ha az ûr a cellákból kitör, hogy a nemlét gyõzzön a léteken,
s a semmi zár részecskét, életet cellájába? Ott már én sem leszek!
Közöny
Mennyi közöny épül körénk! A távlat a falon túl él, láthatatlanul. Ablaka sincs a kiábrándulásnak: a tekintet magára visszahull.
És azért sem mi vagyunk a felelõsek, hogy nincs különb erkölcsi menedék, mint zárt falat mutatni az idõnek, ha jövõ helyett hazugság a tét!
Kívülrõl közöny ez a hitetlenség, de belül hiány, vesztés, fájdalom, ami úgy tapogatja körül csendjét, mint oltárt a sugár, ünnepnapon,
mert kívülrõl ûzik a veszteségek a fal mögé, ahol mindent sirat, s mert csak az élõ tudja, mi az élet, csak õ emelhet rá védõfalat.
Oly furcsa, hogy a közöny arca menti
az emberben azt, ami emberi,
egy olyan világban, amit már semmi nem tud magához visszamenteni!
Ahol a szó álarc, s az arc alatta bárgyú korong, de mély árnyéka van, sötétje az idõt is fogva tartja: a nyomor börtön, rabja hontalan.
Egy olyan világban, ahol a szellem, hit, érzés, álom eladó lehet, és számláit a lelkiismeretben kiegyenlíthetik sötét egek,
hogy az égbolt súlyától megroppanjon, vagy elsüllyedjen a látóhatár, s ne legyen távlat, ami összetartson, Isten, ami a körívébe zár.
Egy olyan világban már nincsen ember, csak az embert hamisító vadak, s ha nem vonítsz együtt nem-emberekkel, rád épülnek maguktól a falak.
Kudarc
Ajánlom a Mentor Kiadónak
Egy tollvonással áthúzták a lelked. A fények helyére a csönd fagyott, s szégyenülten kikullogtak a versek az idõbõl, mintha céltalanok
lennének bennük azok a kis órák, mellyel szolgáiként mánus-szavak
a lélek számlapjait körberóják, hogy szülessen és haljon gondolat.
A fájdalmat a körforgás föloldja, de minden elveszített perc örök: hiányát tovább dobogja az óra. Kis sóhajok két dobbanás között,
oly némák, mintha nem is léteznének, mégis velük lesz áthatóbb a csend, amit cáfolni új gondolat ébred, s dobogja tovább a szó a jelent.
A kudarcot is: önmagad kudarcát, mikor átlép fölötted a világ érzéketlenné merevítve arcát, hogy semmi ne hasonlítson reád
belõle: tûnjék mind kegyetlenebbnek, ami elõl csak menekülni kell! És az fizetés áthúzza a csendet: versed már a semmivel felesel!
1999. március
Földcsend
Már nem fér a világ metaforákba! A tehetetlenség hasonlatára a képzelet egyre képtelenebb, mintha szavak alá hullna az élet, kimondhatatlanul sajgó igéket éget mind mélyebben belénk a csend.
Ha mondom, sem azt mondom, amit érzek, mintha a szõ egy archaikus ének dallama lenne, tõlem elmarad,
és mindhiába írom meg a verset, csak azt hordozza, amit kifelejtett magából a gond és a gondolat.
A percek mind alacsonyabbra szállnak, már nem karcolnak eget madárszárnyak, lassan emelkedik rájuk a föld. Képzelj el szárnymozdulatot a földben! Az élõ szó fájdalma ily erõtlen, ha elhantolják a csöndtemetõk.
|