III.
Időtlen idő, szárnyas idő

Láng Zsolt: Bestiárium Transylvaniae. Az ég madarai. Jelenkor, 1997. 240 oldal, 920 Ft
Nem szeretnék ebben az írásban hosszan töprengeni rajta, miért nehéz (amúgy általában) történelmi regényt írni, illetve milyen formai nehézségekkel szembesül az az elbeszélő, aki arra szánja rá magát, hogy kompozícióját úgynevezett „történelmi tények” köré (vagy mellé) építse fel; ugyanakkor a Bestiárium Transylvaniae kapcsán mégsem lehet teljesen megúszni a kérdésgubancba való belebonyolódást. Láng Zsolt azt állítja ugyan (méghozzá, mint majd szó lesz róla, a maga részéről joggal), hogy: „Ismert országról, annak (...) históriájáról (...) történik említés ebben a könyvben, mégsem történelmi regényt tart kezében az Olvasó”, egyúttal azonban azt is mondja, hogy: „A tények alig foglalkoztattak, sokkal inkább az írói metódusok.” Márpedig az írói módszer mégiscsak a tények megjelenítésére vonatkozik. Láng Zsolt persze nem értekezést írt a történelmi tény és az irodalmi tény feszültségéről, arról a körülményről, hogy minden egyes történelmi tény (akár „valóságos”, akár fiktív, akár – mint legtöbbször – egyszerre mind a kettő) nyelvi közlésekben formálódik meg és marad fenn, azokból értelmezhető vagy rekonstruálható; nem, Láng Zsolt e feszültség írói felfedezése és kiaknázása révén olyan nagyszabású szépprózai munkát hozott létre, amely igen sok szállal kötődik a magyar irodalom régebbi hagyományaihoz, a magyar kultúra kifejezetten archaikus vonásait idézi föl és testesíti meg, ám épp e felidézés, e megtestesítés révén formailag radikálisan újszerű.
A történelmi és az irodalmi tény feszültségének két lényeges oka van. Az egyik az, hogy a történelmi tényt leíró közlés a nyelvi megformálás révén maga is többé-kevésbé az irodalmi fikció tulajdonságaival rendelkezik. Egy régi krónika eseményleírásából nem annyira az esemény ismerhető meg, mint inkább – jó esetben – az, hogy mit tudott és mit gondolt az eseményről a szöveg szerzője, illetve mit látott jónak ebben (vagy ezzel szemben) papírra vetni. A feszültség másik fontos oka az, hogy a tényt rögzítő közlés nemcsak a történelmi hagyományba illeszkedik, hanem, ha különféle jelentőséggel is, megvan a helye mind a kultúrtörténeti, mind a nyelv- és az irodalomtörténeti hagyományban; márpedig e különböző hagyományok perspektívái egy adott nemzeti kultúrán belül gyakran nem összemérhetők; a magyar kultúrában pedig ez az összemérhetetlenség jóformán végiggondolva sincs. Ritkaság, ha egy-egy irodalomtörténész vagy esztéta (koncepciójából következően) vagy író (ösztöneire hallgatva) figyelembe veszi.
Ebben az összemérhetetlenségben rejlik annak magyarázata is, hogy a történelmi regény (vagyis a hagyományban rögzített reáliákkal való elbeszélői foglalkozás) egy ideje, mondjuk Móricz Zsigmond óta, miért nincs jelen világirodalmi színvonalon a magyar irodalomban, és miért nem vett részt annak két évtizede kezdődött megújulásában. (Itt éppen csak utalhatok olyan jelentős kivételekre, mint Szabó Gyula nagy műve, vagy Sándor Iván regényei, vagy Mészöly Miklós kései prózája, amely a magyar irodalomban a legmesszebb menő kísérlet a történetileg rekonstruálható idő elbeszélői impulzusokká való alakítására. Ezekkel együtt: az elmúlt néhány évtizedben a történelem – s vele együtt a történet – karneváli vagy nyelvkritikai destrukciója hozott látványos eredményeket.) Lényegében arról van szó, hogy egy történelmi tény felidézése (vagy mint Láng Zsolt teszi, a tények – állítólag ismert – keretének felidézése az ismertnek tételezett tények nélkül) nemcsak a történelmi hagyományhoz, hanem az elbeszélői hagyományhoz való viszony végiggondolását és megformálását is megköveteli. Ismétlem azonban, a kétféle viszony nemhogy nem feleltethető meg egymásnak, hanem még a kapcsolódási pontok is csak egyfajta kegyelmi állapotban találhatók meg (ilyen pl. Kemény Zsigmondnál a tragikus sors kiteljesedése). Ennek híján viszont olyan jelentős írók is elvéreznek, mint mondjuk a Német maszlag, török áfiumot író Laczkó Géza, akinek arra tett kísérlete, hogy a Zrínyi-művek kimásolt idézeteiből építse fel a dialógusokat, sőt a narrációt is, már csak azért is szánalmasnak minősíthető, mert lehetetlenné teszi számára, hogy kirajzolja a történet erővonalait; vagy akár Krúdy, aki történelmi regényeiben nem tudja érvényesíteni sem atmoszférateremtő erejét, sem látomásos prózája mélységeit.
Nem hagyható figyelmen kívül a nyelvújításból következő szemantikai aránytalanság sem, amely ráadásul egy formai aránytalansággal párosul. Hogy Láng Zsolt művének forrásvidékéről vegyek példát: azok a (javarészt) XVII. századi szövegek, amelyek allúziói folyamatosan át- meg átszövik a Bestiáriumot, a nyelvi spontaneitás, a megjelenítő erő révén egy minden ízében átélt és ezért (fantazmagóriáival együtt) ma is átélhető világot közvetítenek, amelyben még elevenen él az európai hagyomány számos antik vagy középkori eredetű rétege; míg a modern magyar próza „őskorából”, vagyis a reformkorból származó (időben hozzánk jóval közelebb álló) szövegek zártabb, kisszerűbb és nehezebben megközelíthető világokat idéznek fel - ha egyáltalán van saját világuk, s nem inkább csak műfaji vagy ideológiai tervteljesítés mutatkozik bennük. A képlet, kissé leegyszerűsítve, a következő: a modern magyar próza formai előzményei nyelvileg és szemleletileg váltak hozzáférhetetlenné, viszont a régebbi magyar prózai emlékekhez, bármilyen fontos volna is a velük való dialógus, formailag nincs átjárás.
Ennek az átjárásnak a megteremtésére tesz Láng Zsolt a Bestiáriumban igen komoly kísérletet. Miközben játékosan átírja az erdélyi történelem egy szegmentumát, nevezetesen azt a másfél évszázadot, amíg fennállt az Erdélyi Fejedelemség, egyszersmind a magyar elbeszélő próza előzményeit is radikálisan újraírja. Átnyúlva az újabb kori (aufklérista, romantikus, realista stb.) beidegződések fölött, beemeli a jelenkori nagyepikai formába a háromnégyszáz évvel ezelőtti magyar nyelvű prózai műfajok eszköztárát, anélkül, hogy átvenné a rájuk rakódott (gyakran közhelyszerű) historizáló értelmezéseket; s ezáltal az elbeszélői képzelet, a szövegformáló poézis óriási energiáit szabadítja fel, miközben egymást érik az apró emlékeztetők, amelyek szerint valamikor mindez már megvolt, vagyis a maga elevenségében léphet színre ismét. A Bestiáriumban egy (állítólag) ismert világ újrafelfedezése, egyszersmind megteremtése zajlik. Az ismerősség jelzéseinek rendszerét Láng Zsolt folyamatosan építi és rombolja. Emlékeztet és elbizonytalanít.
Ismerősnek látszik a műfaj, a bestiárium, az emblematikus állatpéldázatok gyűjteménye. Láng Zsolt könyve első belelapozásra csakugyan valamiféle kései madárbestiáriumnak látszik: tizenkét fejezete ugyanennyi fantasztikus szárnyasról van elnevezve. Olvashatunk varangymadárról, porverebekről, ugató gyurgyalagról és barlangi páváról; nem kevésbé fantasztikus a vidrányi kastély pelikánmozaikja, amelyet a női főszereplő egy növény levélmintázata segítségével próbál összerakni, vagy a könyv elején felbukkanó szürke holló, amely a másik főszereplő, Sapré báró számára kémkedik; s a madarak szerepeltetése nincs is híján a bestiáriumokra jellemző példázatosságnak. Csakhogy a példázatosság ezúttal híján van a megszokott (üdvtörténeti) irányultságának és a pedagógiai (esetleg nemzetnevelői) éthosznak. Nemcsak a vidám színfoltokra gondolok (pl. az emberarcú papagáj két borzalmas politikai jóslat között – ami annak idején szintén fontos irodalmi műfaj volt – a baromfiudvarban búbolja a tyúkokat), hanem arra is, hogy ahol a példázatosság hagyományos mintákat követ (pl. a kígyómadár-epizódban), a példázat ott sem cél, hanem szöveg- és cselekménymotiváló eszköz. Az, hogy a kígyómadár gyors növekedése, gyakori vedlése, önklistélyozása – csupa antik eredetű képzet – az erdélyi urak köpönyegforgatását és vallási konverzióit jelképezi, erkölcsileg nincs komolyan véve, formailag annál inkább: ilyen allúziókkal tudja Láng a történelmi terepet modellezni, anélkül, hogy illusztratívvá válna, és anélkül, hogy a cselekményvezetés elbotolna a sűrűn és gazdagon pompázó dekórumokban.
A Bestiáriumnak ugyanis világosan követhető cselekménye van. A fantasztikusmadárszemle funkciója (minden látszat ellenére) főként az, hogy kijelölje a cselekménybonyolítás grádicsait; a könyv pedig, műfaját tekintve, nem példázatgyűjtemény, hanem regény, méghozzá regényes regény. Csakhogy a regényesség nem desztillálható a modellépítő példázatosságból. Sapré báró és Vidrányi Xénia, Xénia és Péter atya szerelme (amelynek puszta sztorija nem áll messze – mondjuk – a Zord idő alapképletétől) értelmezhetetlen a teljes belső erőtér, a leírás teljes folyamata nélkül, amely viszont nemcsak regényesen van bonyolítva, hanem anekdotikusan és emblematikusan is. Elmondhatjuk a könyvről (ha a regény hagyományos kritériumaival mérjük), hogy újra meg újra a mellékes motívumokból töltődik föl, azokból nyeri gazdagságát, nem pedig a cselekmény fősodrából; nem árt azonban elgondolkodnunk rajta: vajon csakugyan a többi fölé van-e rendelve a regényes szál?
A Bestiáriumban Láng Zsolt határozottan (és sikerrel) törekszik a mellérendelő szerkezet létrehozására, ám arra is érződik törekvés, hogy e szerkezet egészében epikus legyen; ez pedig eltérő műfaji hagyományú elemek ötvözését jelenti. Az anekdoták, példázatok, fantasztikus allegóriák és látomások ötvözése a regényes cselekménnyel nagyjából szervesnek tekinthető, addig, amíg be nem kapcsolódik a szólamba a XVIII. századi utaztató regények egzotikuma. A barlang-epizód és a szubterrénus nép leírása (amelynek újkori előzményei Athanasius Kircher és Holberg között keresendők) megítélésem szerint kilóg a könyvből, mert felborítja az ismertség-ismeretlenség addigi egyensúlyát, miközben az előadásmód realitásfokát változatlanul hagyja. Nem azt érzem problematikusnak, hogy Láng Zsolt egy vagy két fejezetben kilép a történelmi táj modellezéséből (a mű perspektíváinak ilyesfajta kitágítására nyilván szükség van), hanem azt, hogy a példázatosság és a történelmiség itt megszakadó szövedékét nem pótolja a pikareszk fantasztikum; s a kínálkozó allúziókat (a föld alatti világ mint utópia, esetleg a barlang mint szimbólum) a szerző ezúttal, kivételesen, nem élezte ki.
Az ismerősség többi tényezőjéről már csak röviden.
Ismerősnek rémlik, mint már említettem, az idő. Elvileg az 1540 és 1690 közötti korszakról van szó. A cselekmény néhány hónap, legfeljebb néhány év alatt zajlik le; egy fejedelem pusztulásával kezdődik, és a rákövetkező fejedelem pusztulásával fejeződik be. (Vagy inkább: esik egybe kezdete és vége.) Azt azonban nem lehet megállapítani, hogy ez a néhány év mikorra esik a korszak határain belül. Miközben a cselekmény ideje lineárisan halad előre, a történelmi (vagyis annak beállított) idő bizonytalanságban hagy önmaga felől. Hol azt olvassuk, hogy Básta György hadak élén közelít (vagyis az 1600-as évek legelején hisszük magunkat), hol meg azt, hogy Xénia szemtanúja Várad elestének (1678) már az Apafi-kor derekát idézi, viszont ugyanott egy szereplő még Szapolyai konyhamesterétől hallotta, hogyan főzik a jó káposztás húst. Szejdi pasa részt vett Temesvár elfoglalásában (1552), viszont nem sokkal később zamatos kuruc diskurz ostorozza Kollonics Lipótot. Péter atya fiatalon Izabella királyné udvaronca volt, ellenben a szürke hollót Caraffának hívják. Caraffa viszont nem azonos Caraffa Antal eperjesi hóhérral, mert Jeromos a keresztneve, és a rebellis csehek ellen hadakozik, amit utoljára Bethlen Gábor korában tehetett. S még sorolhatnám a példákat; ám ez az utolsó már átvezet az ismerős ismeretlenségnek egy újabb tényezőjéhez.
Láng Zsolt a történelmi nevekkel és a mögöttük felvillantott arcélekkel legalább olyan leleményesen játszik, mint az idő szegmentumaival. Ő maga az emögött rejlő írói problémát így fogalmazza meg: „Milyen személyneveket használjak, hogy azok mögött emberek szuszogjanak, ugyanakkor e nevek címkék se legyenek, amelyek rögzült jelentéseikkel bonyodalmat okozhatnak?” Valójában arról van szó, hogy a felvillantott figura elmozdítja a történelmi nevet a rögzült jelentés mellől, miközben hallgatólag hivatkozik is rá; s ugyanígy az ismerősnek rémlő szituációt is „kirobbantja” az anekdotikus kontextusból. (Erre az eljárásra Móricz Erdély-trilógiájában is vannak példák, de ott ez alárendelődik más formai szervezőerőknek.) A Váradot eláruló Barcsay Gábort akár azonosíthatnánk is a történelmi Barcsay Ákossal, ha török táborbeli lefejeztetése nem annak a főúrnak, Haller Gábornak a sorsát idézné, akitől a keresztnevét kapta. Az utolsó előtti fejezet természetidillje (István fejedelem pisztrángot fog, saját kezűleg) szinte szó szerint követi Szalárdi egyik színes, életszerű tudósítását I. Rákóczi Györgyről; a jelenet folyatása viszont (bosszúszomjas székelyek üldözik, majd bekerítik a magányosan menekülő fejedelmet) Szamosközynek Báthory András haláláról szóló beszámolóját persziflálja.
E második példa mutatja, hogy ismerősen ismeretlenek a helyzetekről és figurákról szóló, régiséget idéző hangok is. Láng Zsolt könyvében hirtelen életre támad mindaz a történelmi tapasztalat, mindaz a nyelvi anyag és életanyag, amely megismerhető Kemény János, Bethlen Miklós, Szamosközy, Szalárdy, Wesselényi István, Apor Péter, Cserei Mihály, Somogyi Ambrus, Halmágyi István, Vízaknai Briccius György és más korabeli napló- vagy emlékírók, valamint a Bestiáriumban is felléptetett tudósok műveiből.
De mert mindez valóban élő (vagyis kaotikusan fortyogó) tapasztalat, és mert másfelől szembesül a mi történelem utáni tapasztalatunkkal, amely szerint a hivatkozott hagyomány utolsó foszlányai a szemünk láttára válnak semmivé, ezért Láng Zsolttól távol áll mindenfajta historizáló vagy kegyeleti szándék, hogy ellentmondásosságukban és eldönthetetlenségükben rendet próbáljon teremteni. Én ebben nemcsak az írói toleranciának, hanem egyfajta szeretetteli figyelemnek is a jelét látom. Láng Zsolt megkísérli a történetmondás régi formáinak továbbgondolását és szerves továbbvitelét; kísérletét a Bestiárium értékei rövid távon is sikeresnek mutatják. Hosszabb távon azonban arra is van esély, hogy vissza lehessen hódítani a magyar próza előzményeinek veszendőbe ment két és fél évszázadát.
1997. 9. 19.

MÁRTON LÁSZLÓ