Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2002. Augusztus-szeptember, XIII. évfolyam, 8-9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Kiss Csaba

Hazatérés Dániába

Jelenetek egy dán fiatalember életéből

I. FELVONÁS

1. KIKÖTŐ

Móló Helsingőrben. Éjszaka, holdsötét. Hullámok, ritka sirályok, távoli ködkürt a nyílt víz felől. Csókolózó pár. Vadul, felajzottan, tán kissé ittasan. A hajókürtre megmegállnak, fülelnek, susognak, kacarásznak, és újra egymásra fonódnak.

GERTRUD (kacag) Ne harapj! Elég már! Elég! (Birkóznak, dulakodnak, vadul, játékosan. A nő fellöki a férfit, és kacagva menekül le, a hínáros szádokfák közé)
CLAUDIUS (feltápászkodik) Ez szándékos volt! No, megállj csak! Hol vagy? (Keresi, hátulról elkapja)
GERTRUD Engedj el! Teljesen szétmartál!
CLAUDIUS Most nem menekülsz!!
GERTRUD (hirtelen megáll) Pszt! Valaki jön! (Csend) Megjöttek! Ő az?!
CLAUDIUS Valaki... (Hallgatózik)
GERTRUD Úgy félek! Ne mondjuk meg azonnal! Majd holnap... kicsit öszszeszedi, kipiheni magát... Jó?
CLAUDIUS Majd meglátjuk...
Fentről óvatos fáklya közelít.
POLONIUS Van ott valaki? Hé! Ki van ott? (Ledugja a fáklyát a móló alá) Óh, bocsánat, felség! Királynő, bocsánat!
CLAUDIUS Ki az ördög az?
POLONIUS Polonius, uram, egész családjával! (Kissé be van csípve, vörös és vigyorog) Mi is meglógtunk, felség... otthagytuk a nászi mulatságot! Hutty, elpárologtunk, mint a rosszkedv! Én ugyan még maradtam volna, de a lányom... Ajjajaj! (Tódítja) Egész áldott este: így a Herceg, úgy a Herceg!
OPHÉLIA (rákiált) De papa! Hogy lehet ilyen locska!
POLONIUS Ne haragudj, na! Ma kicsit könnyebben jár a nyelvem...
LAERTES (Ophéliának – ingerülten) Én ilyet még nem láttam: hogy valaki így rohanjon szembe a csalódással! Azt hiszed, emlékszik még rád! Ajjaj! Hét év egyetem! A németeknél – egy gazdag fiúnak! Tudod, mi megy ott éjjel-nappal? Ivás, vívás, verekedés és barátok, lovak, kutyák, lányok – hát mit képzelsz?! Egy német egyetem!
OPHÉLIA (riadtan) Nem igaz, ugye, papa!?
POLONIUS (felkacag) Nézd, hogy belém bújt a kis majom!
GERTRUD (Ophéliának) Ne hallgass rá! Csak irigykedik!
LAERTES (dühösen) Irigykedem?! Na, jól nézünk ki! Dehogy irigykedem! Én kiválóan érzem itt magam, asszonyom! Csak egy dolog bosszant! Tudja mi? Én még nem láttam olyant, aki külföldről jött volna haza, főleg hosszabb idő után, és ne az lett volna a szemébe írva, hogy ezek – mármint mi – olyan, hogy is mondjam... olyan vidékiek vagyunk, olyan homoki fajta... mintha alfaja lennénk valamelyik főfajnak...
CLAUDIUS Elég! Hallgassunk már!
POLONIUS A végén még túllocsogod a partraszállást!
GERTRUD (elindul a víz felé) Inkább menjetek vissza... Ki tudja, mikor érkezik!
POLONIUS Igen, fene hideg van! Foga van a nyárnak – ahogy mondják!
GERTRUD (nézi a sötét hullámokat) Hét év, istenem! Mintha egy egész élet volna!
LAERTES (üveget vesz elő a kabátja alól) Meghúzza, apám?
POLONIUS Isteni ötlet! (Továbbnyújtja) Egy kis szívmelegítő, felség?
CLAUDIUS Királynőm! (Kínálja felé az üveget)
GERTRUD Majd később... Isznak, hallgatnak. Nézik a tengert. Ködkürt. Locsogó hullámok. Ophélia
hirtelen felsikolt a móló végén.

OPHÉLIA Ott van! Csónak! Csónak a vízen!
Mindenki odatódul, egymás szavába vágva kurjongatnak, integetnek.
LAERTES Ők azok! Megjöttek! Hé! Ember a vízen! (Lóbálja a fáklyát)
GERTRUD (beszalad egészen a tengerhez) Erre, fiam! Erre!
POLONIUS Hahó! Drága Herceg! Itt vagyunk... Erre! Erre!
CLAUDIUS Hé, őrség! Fényt! Fáklyát ide! Ébresztő, Hold, Nap s ti csillagok! Fényt ide! Fényt! Hazajön a fiúnk, s mi sötétben tapogatózunk, mint a tintahalak...

2. ÉRKEZÉS

A Herceg egyedül érkezik a sötét víz felől. A parton toporgó bundák, földig érő vaskos posztókabátok között úgy áll vékonyan, fehéren – mint egy lány. Egy elefántcsontfésű a sűrű, zsíros hajban.
A HERCEG Anyám!
GERTRUD Fiam!
Összeölelkeznek. A fáklyák ideges fényében hosszan, görcsösen szorítják egymást.
GERTRUD Azt hittem, már soha nem jössz... De jó, hogy itt vagy!
A HERCEG (kibontakozik az ölelésből) Sokat szenvedett?
GERTRUD Ne is kérdezd! Iszonyú volt! Az utolsó hetek... iszonyat! Egyedül mosdattam, etettem... Senkit nem engedett magához, senkit iszonyú volt!
LAERTES Örülj, hogy nem láttad! Szinte elevenen...
POLONIUS Elevenen elrohadt. Nincs ezen mit szépíteni! Bizony! Ez a pontos kifejezés!
LAERTES „Vizet, vizet” – ezt nyögte folyton. Nem is nyögte, valósággal ordította! Borzasztó fájdalmai voltak...
POLONIUS És az a szag! A végén már a közelébe sem lehetett menni...
OPHÉLIA De úgy kapaszkodott belénk a szemével! Az utolsó percig!
GERTRUD Annyira várt téged! Folyton az ajtót nézte...
LAERTES Vizet! Vizet! Vizet! Éjjel-nappal, megállás nélkül! Most is a fülemben cseng!
CLAUDIUS Elég már! Hagyjátok békén! (Csend)
Alinak – nézik egymást hosszan, szótlanul.
A HERCEG Bátyám!
CLAUDIUS Isten hozott, öcsém!
GERTRUD (szorongva súgja) Ne még! Kérlek...
CLAUDIUS De! Essünk túl rajta! Nézd, öcsém! Neked apád volt, nekem testvérem, bátyám! Hallottad betegségét, halálát! Ne többet erről! (Feszült) Ami pedig minket... az élőket illeti... hát... nézd... Nem kertelek... kimondom nyíltan: múlt vasárnap elvettem anyádat!
A HERCEG Elvetted... Hogyhogy elvetted?
CLAUDIUS Rendesen! Feleségül... Vasárnap lesz két hete...
GERTRUD Nem tudtuk, hogy hazajössz-e? Nem írtál, nem üzentél...
A HERCEG Elvetted anyámat?
CLAUDIUS (ideges) El! Hányszor mondjam még! Elvettem, mert szeretem! Égessenek meg, ha egy percig is várni tudtam volna! (Megöleli) Ugye, királynőm?
A HERCEG És te, anyám? Nem mondasz semmit?
POLONIUS Mit mondjon, fiam!? Hozzáment és kész! Nézd, milyen szépek így együtt! Óh, nincs meghatóbb, mint az öregkori szerelem!
LAERTES (kacag, hátba vágja a Herceget) Hogy meg van illetődve, a szava is elakadt! (Nyújtja neki az üveget) Na! A boldogságukra! Húzd meg, öcskös! Éljen az ifjú pár! Éljen!
POLONIUS Vivát! Éljen a király! Éljen a Herceg! Vivát! Vivát!
A HERCEG Pillanat! Mégis... Anyám! Szabad egy szóra...
CLAUDIUS Lesz időtök bőven! Inkább nézd meg, ki van itt!
POLONIUS A kislányom, Ophélia! Meg sem ismered, ugye?! (Laertesnek) Tartsd közelebb a fáklyát, te! Hogy kitelt, mi? Már nem nézhetem fürdés közben, szégyelli magát a kis húgyos...
OPHÉLIA Óh, apám! Miket mond folyton!
A HERCEG Látom... de egy kicsit hagyjatok most!
POLONIUS Hát meg sem nézed, meg sem csókolod?!
A HERCEG Mindjárt, kérlek... mindjárt!
LAERTES Semmi mindjárt! Azért jöttünk ki eléd éjnek évadján, hogy megünnepeljünk! Ne kéresd magad! Szagolj bele! Hatvanöt fokos, forró dán alma! Ahogy itt szeretjük.
POLONIUS Nyomd a kezébe! Ne félj, nem dobja el! Éljen a Herceg! Éljen a hazatérés! Vivát!
A HERCEG (ellöki az üveget, egy fokkal keményebben) Jó, jó! Majd megünnepeljük! De most hadd váltsak pár szót anyámmal négyszemközt! Kérlek!
GERTRUD (zavartan nevetgél) Négyszemközt? Megijesztesz, fiam... Nincs nekem ahhoz idegem...
CLAUDIUS (megöleli) Majd holnap! Éjszaka kizárólag az enyém!
POLONIUS Ez az! Éljen a királynő!
LAERTES (röhög) És éljen az éjszaka! Vivát!
Elszabadul a vidám pokol. Ölelgetik, rángatják, csókolgatják, itallal kínálják a Herceget, egyre vidámabban és erőszakosabban.
OPHÉLIA A találkozásra! Vivát, édes herceg, vivát!
CLAUDIUS A boldogságunkra! És egyetlen öcsémre! Éljen!
GERTRUD Ne kéresd magad! Húzd meg!
LAERTES Vivát! Éljen a hazatérés! Húzza meg, felséged is! Éljen a király!
POLONIUS Vivát! Vivát mindenki! Csókolj meg, fiam!
A HERCEG (felordít) HÉ! MI VAN ITT! HÁT TI MIND RÉSZEGEK VAGYTOK!?
Döbbent csend LAERTES Mi? Részegek? Nem... dehogy!
CLAUDIUS Te vagy túl józan! (Kirobbanó nevetés) De ezen könnyen segíthetünk! Ugye, barátaim?
LAERTES Ne hagyjuk vergődni szegényt! Szeszt belé! POLONIUS Ez az! Éljen! Szeszt belé! Vivát! A HERCEG Hé! Mit akartok? Álljatok meg! LAERTES Szép óvatosan... Apám, fogd a fáklyát! OPHÉLIA Jaj, ne bántsátok! Kérlek!
CLAUDIUS Fogjátok le! Polonius, Laertes! Rajta, kapjuk el! A HERCEG Hé! Megőrültetek?! Hagyjátok abba! CLAUDIUS Csak egy kortyot! Egy jó kortyot a hazatérés örömére! LAERTES Vigyázz! Ki ne csusszanjon! A HERCEG Mi ez? Az istenit! Megőrültetek!? (Ordít) Hagyjatok békén! Hé!
Engedjetek el!!
CLAUDIUS Állj! Ez képes felordítani a várost! POLONIUS Rossz jel, ha a trónörökös már a kikötőben ordít! CLAUDIUS Egy vidám dallal nyomjuk el, urak!
Claudius rázendít a dalra, mindenki vele együtt üvölt, tapsol, visít, veri a taktust, és közben lassan bekerítik a Herceget.
Elvitte a víz az eszem, Három napja szelet eszem, Szelet eszem, könnyet iszom, Elhagyott egy édes asszony... No, még egyszer! Hangosabban!
A HERCEG Ne közelítsetek! Anyám, szólj már rájuk! GERTRUD (nevet) Hagyjátok békén! Tisztára mint a gyerekek!
Hirtelen rávetik magukat a Hercegre, együtt, közös erővel lenyomják a vadul kapálozót, és Laertes a szájába önti a forró szeszt. A Herceg visít, mint a
bekerített disznó CLAUDIUS Hangosabban azt a dalt! A másik strófát, az istentagadókét:
Elfújta a szél a kedvem, Hiába folyik a nedvem, Az ördögöt ölelgetem, Szőrös testét dédelgetem...
Még egyszer, elölről! Hangosabban! (Röhögve ordítják) Adjatok nekem is! Egészségetekre! A királynőnek is! Nektek is! Mindenkinek! Így! (Isznak) És most forgassuk meg a gyereket! Gertrud, forgasd meg a fiadat! Hagyjátok magára az anyjával... Most jön az én strófám:
Énekli a szél a dalom,
Az élet egy lakodalom,
Kívánom a feleségem,
Lábai közt legyen végem! –
mindenki énekel, velem együtt!
Kislány, maga is! Rajta!
(Rázendítenek. Királynő kacag, megragadja a kissé tántorgó Herceget, és forgatja, pörgeti, a félrészeg kompánia üvölti a dalt)
Így! A király meg a szűzzel! Apa a fiával! Így mulat a dán udvar! Hé, habok! Zúgjatok! Dobd el azt a rohadt fáklyát, Laertes fiam! Megpörkölöd apádat! És most párcsere a sötétben! Hol vagy, királynőm? Nesze, Ophélia, itt a Herceged!
OPHELIA Segítség! Jaj, nem bírom tartani!
CLAUDIUS Hát akkor döntsd le, szívem! Mire vársz! A tied! Nesze, húzd meg! Bátorság! (Amíg Ophélia iszik – a Hercegnek) Tetszik, ugye? Nézd ezt a fehér testet! Ezt a jószagú húst... virágokban aludt a kedvedért! Csak rád várt! Nézd, micsoda test! (Odalép és egyetlen mozdulattal lehasítja róla a ruhát. Ophélia sikolt. Laertes közéjük ugrik, kiveri a fáklyát a király kezéből)
LAERTES Hé! Az ördögbe, uram! Erről nem volt szó! Mi ez, felség?!
CLAUDIUS Ej! Üsse már le valaki ezt a mitugrászt! Tűnj el, öcskös, mert a nyakadra lépek! Hol a lány? (A fáklyával keresi) Hol vagy, Ophélia, gyere elő! (Közben a rémült Polonius próbálja ellökdösni fiát a király közeléből)
POLONIUS Eredj már innen! Nem lesz semmi baj, fiam! Csak tréfa volt, mondom! Eredj már!
LAERTES Ha valami történik, apám...
POLONIUS Ugyan mi történne!? Hisz én is itt vagyok! (Kituszkolja) Na, menj már haza, te bolond! Eredj már! Mindjárt jövünk mi is...
CLAUDIUS Itt van! (Megtalálja Ophéliát a kötelek mögött – a Hercegre mutat) Ne félj tőle! Látod, hogy néz! Rajta! Ki a tíz körmödet, kis hiúz!
OPHÉLIA (a Herceghez menekül) Mondd, hogy hagyja abba! Úgy szégyellem magam!
A HERCEG (nagyon részeg már) A fáklyát, bátyám... Hallja?! Oltsa el a fáklyát! (Odatántorog hozzá, kiüti a kezéből) Az a rohadt hold is! Mit virít ott... mit vigyorog? (Összeölelkezve elvágódnak Ophéliával)
GERTRUD Gyere! Hagyjuk őket!
CLAUDIUS Előbb csókolj meg! Ne vigyük haza ezt a rossz szájízt! (Köp egyet. Csókolóznak. Polonius visszajön, nézi) Mit bámulsz, öreg? Mozog a csutkád, mi? Mindenki szeret! Nesze! Eredj a lotyókhoz! (Pénzt szór ki a zsebéből, Polonius szedegeti) És menjünk mi is haza! Hé, hajnal! Hazajött a fiunk! „Énekli a szél a dalom...” (Hangjukat lassan elnyeli a tenger s a sirályos hajnal)

3. MÁSNAP

Hajnal a parton. A Herceg Ophélia ölében fekszik. A lány algákból kagylókból sirálytollakból koszorút font a Herceg elgyötört, másnapos arca köré. Szeretettel nézi, mint egy kisbabát.

OPHÉLIA (finoman ringatja) Ébresztő, édesem... Ébredj! Mindjárt világos van... Meglátnak!
A HERCEG (felriad, döbbenten mered a nőre)
OPHÉLIA Miért nézel így? Csúnya vagyok?
A HERCEG (lesepri magáról a tenger gyümölcseit) Mi ez? Mi történt?
OPHÉLIA Hogyhogy?
A HERCEG Hogy... kerülsz te ide?
OPHÉLIA Én? Hát... Nem emlékszel?
A HERCEG (egyre kínosabb, a feje is majd szétmegy) Nem... Mi történt? Mondd már!
OPHÉLIA Semmi... Nem történt semmi... Semmi az ég világán! Találkoztunk... ennyi! (Megsimogatja) Úgy örülök, hogy végre itthon vagy... Drága arcod! Szemed!
A HERCEG Ne... Hagyjál most, kérlek!
OPHÉLIA Miért, nem tetszem?
A HERCEG Hadd álljak fel... Eressz már el! (Lerázza magáról)
OPHÉLIA Már nem szeretsz, ugye? (Sír) De akkor miért írtál, miért üzentél... hogy várjalak! Miért?
A HERCEG (nem tudja, hogyan vigasztalja – ügyetlenül megsimogatja a
fejét, Ophélia a lábához simul)
Polonius közeledik a mólón, tétován, meg-megállva, mintha véletlenül épp erre járna. A Herceg kapkodva öltözik, nem akar találkozni vele.

OPHÉLIA Elmész?!
POLONIUS Jó reggelt! Hát ti... itt bujkáltok?!
A HERCEG Mennem kell... (Eloldalog)
POLONIUS El tud menni egyedül, édes úr? (Hosszan néz utána) Milyen kicsi, így reggel a fényben! (Ophéliához) Mennyire vagytok?
OPHÉLIA (csend) Ne nézzen így!
POLONIUS Első éjszaka? Mindent egyszerre!... Óh, te ostoba, te! Egyetlen éjszaka! Most aztán ne sírj nekem, ne merészelj... Hallod!? Eredj haza, és szedd össze magad! Mosakodj meg jól! S a bátyádat kerüld! Hallod? El tudsz menni egyedül? Te nyafka, te! (Ophélia lassan eltámolyog) De nehéz egy apának! De nehéz! No, de... Végül is királyfi... nem olyan nagy szégyen! (Felveszi az algakoszorút, forgatja, nézegeti, eldobja) Az isten is egymásnak teremtette őket! Két penészvirág...

4. A KIRÁLY

Sötét trónterem.
Claudius jön nagy elánnal – már messziről ordít, kurjongat, csapkodja az
ajtókat, és ezt az egész cirkuszt iszonyúan élvezi.

CLAUDIUS (kintről) Ébresztő, bolhások! Hé! Mi ez?! Mindenki alszik!? Polonius! Rajnáid! Ébresztő, emberek! Meddig bőgjek itt magamban, mint egy marha?! Múúú! (Nevet) Nem mozdul senki?! Héé! Ébresztő! Hol van Gertrúd, és hol a Herceg? (Bejön a trónterembe, ledobja magát a trónra) Hol a királynőm, kávém, köntösöm? (Csend) Semmi! És miért van itt ilyen sötét? (Elrántja függönyt, és a reggel éles fényében hirtelen megpillantja a norvég katonát. Riadtan hátrál előle) Hé! Mi ez? Ki a halál ez!? És hogy kerül ide?!
Vad arcú, nagy testű, vállas, de igen nyomorúságosan öltözött alak áll az
ablaknál. Fegyvere széles fejű, rozsdás szekerce – egyszerre szánalmas és

félelmetes jelenség. SZÁZADOS (erős germános akcentussal) Odrún százados! Őfelsége, ifjabb
Fortinbras norvég hadúr követe. CLAUDIUS Mi a fene?! Őfelsége... kicsoda?
SZÁZADOS (büszkén, már-már gőgösen) Őfelsége, ifjabb Fortinbras... CLAUDIUS (belevág) Ifjabb tehénszar! Így mondjad! Rajta! Mondd utánam:
„Ifjabb tehénszar, norvég herceg...”
SZÁZADOS (kihúzza magát, rezzenés nélkül) Őfelsége, ifjabb Fortinbras, norvég hadúr...
CLAUDIUS (kacag) Áhá! Szóval önérzetünk is van! Jó tudni! Nagy dolog! Drágább, mint a vér... Jól van! Mi ez? (Kiveszi a követ kezéből a levelet, leül a trónra, olvassa) Mondj valamit a nyelveteken!
SZÁZADOS Mit mondjak? CLAUDIUS Bármit! Ami eszedbe jut.
SZÁZADOS (Pillanatnyi zavar után belekezd egy dalba, előbb bátortalanul, fakón, aztán egyre több szenvedéllyel, gyűlölettel, vérrel. Félelmetes jelenség, ahogy egy helyben menetelve ordítja, harsogja a dalt – a harcba indulók fanatizmusával)
Eg råd gjev deg, Loddfåvne,
råd du take,
nyttig om du nem,
god om du gaumar:
eit illmenne du
aldri late
di vanheppe vita.
Αν ille menn
aldri like
du vinn for godhug du viste...
CLAUDIUS Elég! Mi ez!
SZÁZADOS A himnusz, uram!
CLAUDIUS Jó... Szép...
Nyílik az ajtó. Belép a Herceg igen törődött állapotban, arca szürke, zöld a másnaposságtól, iszonyúan érzi magát.
CLAUDIUS (mosolyog) Hogy nézel ki, kisborz!
A HERCEG Miért csináltátok ezt velem?!
CLAUDIUS Hagyd a fenébe! (Megöleli) Megvolt, jó volt? Hm? (Felnevet) Nem emlékszel? Hát ez a te bajod?! Hogy nem emlékszel semmire!? Ugye! (Nagyon élvezi, boldogan, cinkosan kacag) Tejföl, mi?
A HERCEG Ne ordíts, kérlek! Szétmegy a fejem! Mire volt ez jó, bátyám?
CLAUDIUS Ugyan! Szedd össze magad! Jó forró fürdő, gazdag reggeli... ropogós fehér ing, üde lehelet! És máris más ember vagy!
A HERCEG (lezuttyan a székre, kezébe temetve arcát) Apám halálára jöt-
tem, és mint egy állat! Úgy szégyellem magam!
Belép Gertrud, hálóingben, mezítláb, ahogy az ágyból kiszállt.
GERTRÚD (ásít) Elaludtam...
CLAUDIUS Na, végre! Felkelt a nap, uraim! De gyönyörű vagy! Ez az érett, meztelen kar! Eltékozolt évek ráncai... nem bírok rád nézni, hogy meg ne kívánjalak! Ó, Gertrúd! Gertrúd! Mit csináltunk mi annyi éven át? (Szerelmesen, vággyal megcsókolják egymást)
A HERCEG Anyám! Bátyám! Kérlek!
GERTRUD (zavartan kibontakozik az ölelésből) Jól van! Hagyj egy kicsit!
CLAUDIUS Bocsánat... elragadott a hév! De hát csodálod!? Láttad ilyennek anyádat valaha?! Nézd, hogy jár, mezítláb! Mint egy páva...
A HERCEG (felnéz rájuk) Nem... Egyszerűen nem hiszem el...
GERTRUD (odalép a Herceghez) Bocsáss meg... nem láttalak... (Kacag) Csak nem sírsz....
Hirtelen vad ordítozás, dulakodás hallatszik az ajtó mögül.
POLONIUS (kintről) Megőrültél!! Ereszd el! Ereszd már el! Megfojtod, te nyomorult!
LAERTES (benyomul, teljesen magánkívül) És a húgommal mi lesz, mi? A világ szégyenére, egy büdös hajókötélen részegen felcsinált húgommal!
POLONIUS (megpróbálja kirángatni a hát) Hallgass, te bolond! Hát elment az eszed?! (Claudiusnak) Ne figyelj rá, felség! Könyörgöm... A fájdalom elvette a józan eszét...
LAERTES (kitépi magát Polonius kezéből, berángatja kintről Ophéliát. A lány arca kék-zöld a veréstől szoknyája a reggeli verőfényben még gyűröttebb, nyomorultabb, mint volt) Tessék! Vele mi lesz? Az én véresen hazamászó kishúgomat tán a helsingőri sintér veszi el?
A HERCEG Istenem! Mit csináltatok vele?
LAERTES (odalöki elé) Tessék, itt van! A tiéd!
POLONIUS (próbálja kirángatni a lányt, cibálja az ajtó felé) Megőrültél, te szerencsétlen! Tűnj el innen!
LAERTES (kitépi húgát az apja kezéből, visszalöki a Herceg elé) Nesze! Ha jó volt éjszaka, legyen jó nappal is!
OPHÉLIA (hisztérikusan) Elég! Hagyjátok abba! Nem akarom én senki nyakába varrni magam! (Zokogva kirohan)
POLONIUS Könyörgök, felség! Olyan testvérek ezek, mint két tojás! Az egyiknek fáj, s a másik jajgat tőle...
LAERTES (a Hercegnek) A német ribancok után jólesett egy kis hazai, mi!? Na, szólalj meg... vagy beverem a képedet!
CLAUDIUS ELÉG! (Csend) Laertes! Ami esett, megesett! Húgod ügyét ezennel lezártuk! Többé nem akarok hallani róla!
LAERTES Ezt hogy érted, uram?! Hogyhogy lezártuk?!
POLONIUS (félrelöki Laertest – teljes pánikban) Hallgass, te eszement bolond! Teljesen megőrültél!?
LAERTES Én őrültem meg, apám!? Én?
CLAUDIUS Ami pedig fiad szándékát illeti, hogy udvaromat elhagyja...
POLONIUS (már szinte sír) Könyörgök, felség! Ne tedd ezt velünk...
CLAUDIUS (folytatja) És egy időre elutazzon...
A HERCEG (rákiált) De bátyám! Miféle képtelen, aljas dolog ez! Hiszen igazuk van, tudod jól!
CLAUDIUS (halkan) Mi van itt ma reggel!? Mind megvesztetek!? (Csend) Gyere ide, Laertes! Látod ezt az embert? Odrún százados, Fortinbras követe!
SZÁZADOS Az ifjabb Fortinbrasé, uram!
CLAUDIUS (gúnnyal) Helyes! Mindig javíts ki, ha tévedek! Szóval az öreg Fortinbras, a norvég király haldoklik, és öccse, az ifjabb eF, – ki korra, rangra, reményre akár a mi öcsénk – titokban, apja háta mögött, öszszeszedett háromezer ilyen verőlegényt. Nézzétek, micsoda példány! Ilyenből háromezret! (Odaadja Laertesnek a levelet) És ezeket szeretné átvezetni szépen, békésen, lábujjhegyen a gazdag Dánián, hogy úgymond lerohanják azt az ágrólszakadt, káposztaevő Lengyelországot... (Odrúnhoz) Hát hülyének néztek ti engem? Ezek fosztogatni kérezkednek be ide, mint bátyám idejében! Bekúsztok az ingünk alá, akár a tetvek, s a vérünket szívjátok! Ez a válaszom! (Széttépi a levelet) Menjetek a pokolba!
LAERTES (megtörten) És mi ebben az én tisztem, uram?
CLAUDIUS Te leszel az én követem! Ifjabb Laertes, dán hadúr! Elmész az öreg Fortinbrashoz, a királyhoz, a haldoklóhoz és megmondod neki: ha nem akarja, hogy a norvég lakosság felaprított holttestei az északi tengerben, mint farsangi gyertyák úszkáljanak, akkor önként átadja nekem nagy étvágyú öccsét! Légy kemény és kíméletlen! Ha elhozod az ifjabb Fortinbrast, tábornokommá teszlek! (Megöleli) Tartsd nyitva a szemed! És írj gyakran, hogy mit tapasztalsz. Veszélyes banda ez!
POLONIUS Ha a méltó követséghez némi pénzt is adna neki, uram!
CLAUDIUS Soha! Élvezetekre bármennyit... De a dán király követét tartsa jól az ellenség! Elmehettek!
Csend.
A HERCEG (kiszáradt torokkal, suttogja) Hadd menjek el én is...
CLAUDIUS El? Hova?
A HERCEG Vissza... Wittenbergába... (Anyjához) Hadd menjek el!
GERTRUD De hát... alig jöttél meg...
A HERCEG (belevág) Kérlek! Ne kényszerítsetek... hogy a nyoszolyólányotok legyek!
CLAUDIUS (nyílt, őszinte, bensőséges) Ne játsszuk tovább ezt az otrombaságot, öcsém! Tudod jól, hogy mindig szerettelek, gyerekkorod óta... én neked Claude voltam, és Claude is maradok, gyerekkorod Claudeja! Bármi történjen, ezt ne tagadd meg!
GERTRUD (szinte sír) Alig jöttél meg! És újra elmennél... Ne menj el, fiam! Kérlek!
A HERCEG (nézi anyját, nagybátyját) Nem... Egyszerűen nem értem! Hát lehetséges ez?! Hogy harminc év után, ti ketten... két... két idegen, két öregedő rokon... egyik napról a másikra így... egymásba, harminc év után!? Nem! Ez lehetetlen! Nem ismerek rád, anyám!
GERTRÚD Én sem magamra, fiam, hidd el! Én sem... Negyvennyolc éves vagyok és szerelmes! Mint életemben még soha! Mint egy kislány! Ne vess meg ezért! Apádat eltemettem, de én élek! Hagyj boldognak lennem! Ne menj vissza, kérlek! (Letérdel elé, a kezét csókolja)
A HERCEG Mit csinálsz?! Anyám!
GERTRUD Maradj velünk! Könyörgök! Ne menj vissza, fiam!
A HERCEG (tehetetlenül) Most mit mondjak? Mit mondjak erre? Legalább a sírjához hadd menjek egyedül... egymagam...
GERTRÚD A kápolnában temettük el, a tó mellett. Ahogy kérte! „Méhek zúgjanak a kriptám körül, s kotyogjon a tó vize, ha fúj a szél.” Ott nyugszik, hol mindig is pihenni szokott. Sírja a tóra néz... Búcsúzz el tőle, és siess vissza! Szobádat én magam takarítottam ki, az ágy alatt fészkel egy nyest... (A Herceg el – Gertrud boldogan, tiszta szívből felnevet)
CLAUDIUS Te szerelmes negyvennyolcas, te! (Megöleli) Mindenkit leveszel a lábáról!
Sötét. Zúgnak a méhek.

5. HORATIO


A királyi kripta belseje. Sűrű félhomály. A sír egy fekvő homokkő-páncél szikkadt, zörgő koszorúk, csontszáraz örökzöldek temetik maguk alá. Fejénél féloldalasan égő örökmécses haldoklik, a másik már kialudt. Hirtelen éles fény hasít a félhomályba. Napfény és őrjítő méhzsongás. Belép a Herceg talpig feketében. Szinte félve közeledik, félrehúzza a szobor arcából a sírnövények zörgő maradékát. Nézi a megkövült vonásokat. Kint vadul zúgnak, őrjöngnek a méhek.

A HERCEG (száraz torokkal, alig hallhatón) Nehéz szívvel állok itt... a sírodnál, apám... Nehéz szívvel és készületlenül... vártál ugye? Vártál!... Nincs mentség... erre sem, semmire sincs! (Őszintén, kíméletlenül) Ez a hirtelen gyász is... megjátszás, hazugság... hazugság, mint minden... Ha látnád, anyámat... harminc éven át szeretted... oly finoman, rajongva... alig érintve, a legszebb férfiszeméremmel kívánva... mint egy menyasszonyt... és most?! Egy kétmázsás disznó kéje semmi hozzájuk képest! Te meg itt nyugszol, kiterítve, nyakig hazugságban a világ végezetéig! (Hangja elcsuklik, ül a síron – nagy nehezen szólal meg újra) De... ha legalább én, a fiad... ha legalább én tisztán állnék előtted! Vártál, ugye? Minden percben vártál, s én nem jöttem!... Tudtam, hogy beteg vagy, nagyon beteg... megírták jó párszor! De csak halogattam hétről hétre... mindig volt jó okom... sürgettek, hogy siessek, mert súlyos... de én nem jöttem... mert... mert... (Szinte kiszakad belőle)... nem akartalak meghalni látni, apám! Rettegtem... hogy vége... ahogy elszáll minden... ami volt... minden... élet és érzés... ami voltál... és ott marad a kezeim között a halott, a test... Anynyiszor álmodtam veled... a haláloddal... nyitott, üres szemeddel... majd’ minden éjjel... (Kifullad, zihál)... bocsáss meg... bocsáss meg nekem... de nem bírtalak meghalni látni!
Egy hang a sötétből.
HORATIO Apád él!
A HERCEG (halálos rémülettel) Ki az? Ki van ott? (Felmarkolja a mécsest, és a gyász-szemét közül felegyenesedő alak arcába világít)
HORATIO Én... Horatio!
A HERCEG (még mindig remeg) Mit bujkálsz itt?
HORATIO (érzelem nélkül, fakón) Vártalak... Lássam, mi lett belőled...
A HERCEG (félve közelebb lép hozzá) Te vagy.... (Döbbenten nézi barátja elgyötört, aszott arcát) Hogy megöregedtél... Horatio!... Mi történt veled?
HORATIO Semmi. Én én vagyok...
A HERCEG De az arcod! A szemed!
HORATIO (belevág) Mondom: APÁD ÉL!
A HERCEG (csak most érti meg) Micsoda?
HORATIO Ami maradt apádból, az még él... Beszélni akar veled!
A HERCEG Hogyhogy él... Mit beszélsz?! Hiszen eltemették... ország-világ előtt!
HORATIO (türelmetlenül újra belevág) Más hulláját... (Hirtelen megáll, hallgatózik, nagyon feszült) Pszt! Valaki járkál!... (Csend, fülel) Valaki jön... (Eltűnik a kripta sötétjében – oldalkijárat nyikorgása)
A HERCEG Hé! Várj, Horatio! Állj meg! Hogyhogy a más hulláját?!... Mit beszélsz?! Állj már meg! Hallod!?
HORATIO (visszahúzza a Herceget) Ne ordíts! Megőrültél!?
A HERCEG Vigyél oda! Most azonnal!
HORATIO Most nem mehetünk! Ezek figyelnek... (Suttogva) Emlékszel a régi könyvtárra?
A HERCEG Persze...
HORATIO Holnap, sötétedés után, gyere oda! De ne szólj senkinek! Hallod?! Ne bízz bennük, anyádban sem! Senkiben! Ne bízz bennük, hallod?! (A kijárathoz lép) Holnap sötétedés után! Ha nem vagyok ott, ne keress! Én itt mindig megtalállak!
Gyors mozdulattal kilép a rácson, csattanás, csend.
A HERCEG Várj, Horatio! Várj! (Utánaszalad, de a kijárat zárva) Nyisd ki! Hallod!? Engedj ki! (Rángatja, cibálja a rácsot) Horatio! (Csend – viszszajön a sírhoz) Nem! Ez lehetetlen... nem... Hiszen anyám végig vele volt! Az utolsó pillanatig... És ő... ilyen mocskos dologban... Nem! Mit beszélek! Ez őrültség! Méghogy él?!... Nem! Ez csak valami beteg agy szüleménye lehet! (Döbbenten) Hát persze!... Az a hirtelen jött roham... „Valaki jön!”... mint egy eszelős... és az a szétesett, feldúlt arc meg a hangja, a szeme! Igen! Ez csakis az idegbaj műve lehet! Az dúlja így szét a vonásokat!
OPHÉLIA (neszezés kintről, reszke kopogás) Én vagyok... Hallasz? (Résnyire nyílik az ajtó) Tudom, hogy bent vagy! Láttalak... (Félig nyitva már az ajtó, de nem jön be, nem is mutatkozik) Csak annyit, hogy nem én árultalak el! Nem tőlem tudják, hidd el! Véres volt a szoknyám... az árult el! (Csend) Nem mondasz semmit?... (Lassan kezdi behajtani az ajtót) Csak annyit... az ablakom alatt van egy hinta, nyikorgását éjjel is meghallom. (Sötét)

6. ALKONY

Királyi hálószoba
Gertrud ágyneműt hajtogat. Claudius egy finom szövésű lepedőt szagolgat.

GERTRUD Add már ide! Meddig szagolgatod?
CLAUDIUS Nem túl jó szagú ez neki?
GERTRUD Hadd érezze meg, hogy hazajött... hogy itthon van. Meglásd, megnyugszik.
CLAUDIUS Ettől még zaklatottabb lesz! (Beleszív) A legbujább tavaszi erjedésszag... Mi ez?
GERTRUD (kacag) Semmi... Friss hársfaméz!
CLAUDIUS Te, boszorkány! Ettől egy szemhunyást sem fog aludni... de nem ám!
GERTRUD No, add ide! Megvetem az ágyát és jövök!
CLAUDIUS Nem engedlek! Van bőven, aki megvesse...
GERTRUD De ma én akarom! Első éjszaka.
CLAUDIUS Most nekem kellesz! Ne ficánkolj, mert még jobban rám jön!
GERTRUD De bolond vagy!
CLAUDIUS No, engedd már el azt a fene lepedőt, még összekenjük a végén! (Kitépi a nő kezéből, kidobja a folyosóra) Hé! Ágyazzatok meg a Hercegnél, és reggel vigyetek neki nyolcfogásos reggelit, gőzölgő friss dán sörrel, hadd érezze, hogy otthon van! (Visszajön, Gertrud közben elfújta a lámpát) Hol vagy?
GERTRUD Itt fekszem... A helyemen...
CLAUDIUS Meztelen vagy?
GERTRUD Ne gyújts lámpát!
CLAUDIUS Miért?
GERTRUD Nem akarom, hogy láss... Öreg vagyok... Olyan szépen alkonyul... Hadd tűnjünk el benne teljesen... én még látlak, gyere!
CLAUDIUS Vezesd a kezem, mint egy vaknak... haja... homloka... szeme... szája... nyaka
GERTRUD (liheg) Ne siess!... Lassan! Az egész élet a miénk...


7. SZELLEM

Régi könyvtár. Vaskos polcok. Ősök szúette arca a falakon. A Herceg jön valami lámpával.

A HERCEG (suttogva járkál a könyvek között) Horatio! Itt vagy?
HORATIO (visszhang a sötétből) Megőrültél! Oltsd el!
A HERCEG (ijedten elfújja) Hol vagy?
HORATIO (láthatatlanul) Nem látott meg senki?
A HERCEG Nem hiszem...
HORATIO Csukd be az ajtót! Az istenit! Bárki ránk törhet! Húzd az asztalt az ablakhoz! Halkan!
Horatio görnyedten közeledik. Ölében valamit cipel. Leteszi az asztalra.
Lassan elhúzza a függönyt, besüt a hold

A HERCEG (döbbenten mered a nedves rongyokba bugyolált valamire) Mi ez?
HORATIO Nem biztos, hogy megismer... (Kezdi kibontani a Korpuszt – egy kéz nyúlik ki a rongyok közül, megragadja Horatio kezét)
KORPUSZ (asztmás, nehéz hang) Fiam!
HORATIO (szinte gyöngéden) Nem, felség! Én vagyok, Horatio! (A Hercegnek) Hajolj fölé! Folyton téged hív! (Korpusznak) Itt a fia! Hallja?! A fia! (A Hercegnek) Fogd meg a kezét, ne félj, nem fertőz...
A HERCEG (közelebb hajol) Óh, Isten! Mi ez?
KORPUSZ Fiam!
A HERCEG Hallod? Engem szólít!
HORATIO Csak a nevedet... Még nem ismert meg!
A HERCEG Apám szeme!... Istenem, hogy néz!... Te vagy apám?! Nézz rám! Apám! Te vagy?
HORATIO Hangosabban! Hajolj közelebb!
A HERCEG Beszélni akarok vele! Segíts! Hogy tudnám megszólítani?
HORATIO Hajolj egészen közel hozzá! Még! Közelebb!
A HERCEG Apám, hallasz!? Én vagyok a fiad! (Csend)
HORATIO Tedd az arcodra a kezét... Ne félj tőle! (A Korpusz fülébe) Itt a fia! Az ő arca ez, érzi?! A Fia arca!
KORPUSZ (zihál) Vizet! Vizet!
HORATIO Emeld meg a fejét! (Ketten tartják, itatják, a Korpusz köhögve, fuldokolva nyel. A Herceg alig bírja nézni) Mindjárt jobban lesz... alkonyat után enyhül kissé. Figyelj rám! Minden, amit mondott, felírtam ebbe a füzetbe... a mérgezést is, az utolsó napot is, mindent... hogy ha valami baj érne... Hiszen aki apádat ilyen állapotba hozta, árnyékának ugyan mért kegyelmezne?!
A HERCEG A nagybátyám... (Csend) Nem, ez lehetetlen...
HORATIO (megragadja, ordít) Nézz apádra, az istenedet! Mit képzelsz, mitől lett ilyen!
A HERCEG Nem.... nem tudom elhinni...
KORPUSZ (hirtelen feleszmél) Nem álom! Nem!... A hangja... a nyögése... zsjiúú-dzsú – zsjiúú-dzsú... ácsok csattogása... hallom... Óh, nem álom!
HORATIO (törli az arcát) Nem álom... Persze hogy nem! Nyugodjon meg!
A HERCEG Mit mond?
HORATIO Gyakran beszél erről. Egyszer álmában ácsok fejszéjét, fűrészek zaját hallotta, de nem álom volt, hanem anyád nyögése és meztelen testek csattogása, az ágy lábának sikolya a padlón, mint a fűrész... A szomszédban az öccsével...
A HERCEG A halálos ágya mellett?!
HORATIO Azt hitték, nincs magánál... akkor már hónapok óta mérgezte bátyád, kis adagokban, észrevétlenül. Pokoli terv! Hiszen ország-világ láthatta, mint sorvad napról napra a király... Rák támadta meg – mondták – iszonyú kór! Nincs ember, aki gyanút fogna... hiszen látod, elevenen rothad el!
KORPUSZ Méhek!... méhek zümmögése... nedves itt a nyakamon... jaj, gyilkos! Gyilkos! (A nyakához kap, mintha el akarna hessegetni valamit, aztán lehanyatlik a keze) És sötét.... Óh, szegény ember...
HORATIO (odahajol hozzá) Sötét... és utána? Mi van a sötét után? Mit érez?
KORPUSZ Sötét és... Hideg... Gyertyák illata...
HORATIO Meg virágok, ugye?! Micsoda gúny!
KORPUSZ Méhek... és sötét... Virágok illata...
HORATIO Ez az! Megvan! Értem már! Értem a méheket! „sötét... és virágok... és méhek.” (Lázasan jegyez a füzetbe – közben magyaráz) Egy idő után bátyád elunta a hosszúra nyúlt haldoklást, és egy délután, amikor apád a tó partján pihent, a méhei között, egy utolsó, halálos adaggal akarta a művet megkoronázni... „nedves itt... a nyakamon”. Érted? Véletlenül mellé öntötte... vagy apád riadt fel hirtelen, s a keze után kapott! Érted már?
A HERCEG (még mindig képtelen elhinni) Értem... És aztán... Mondd tovább!
HORATIO Aztán „sötét”! Azt hitték, meghalt – hiszen hetek óta várták már! Meg se nézték rendesen, gyorsan kiterítették... Olyan szaga volt, hogy meg se mosdatták, fel se öltöztették, harci páncéljába csomagolták, és körülrakták illatos gyertyákkal, füstölőkkel, valósággal betemették virággal... Csak úgy dongták a méhek! Gyors búcsú, méltatás és máris szétszaladt mindenki, mint a bogarak. Egyedül én maradtam a ravatalnál... nem is a végtisztesség miatt, inkább undorból... hogy így kaparják el... Akkor még nem sejtettem semmit... álltam a ravatal mellett... és hirtelen meghallottam, hogy lélegzik! A páncél hidegétől magához tért, felébredt! Éjszaka kicseréltem egy másik hullára. Senki nem törődött velünk, már folyt a dínomdánom... olyan halotti tor volt, hogy másnap lapáttal szedték fel a hányást! A kutya sem nézte, hogy kit hantolnak el. Azóta rejtegetem, hurcolom magammal...
A HERCEG (belevág – szorongva) És anyám? Tudta ezt?
HORATIO Nem tudom.
A HERCEG (A Korpuszra) Ő mit mond?
HORATIO Soha ki nem ejti a nevét: „nyögése, érintése, hideg teste, szerelme” – csak éppen neve nincs.
KORPUSZ (feleszmél) A kéz! Fiam keze...
HORATIO Hallod!? Hozzád szól! Megismert! Hajolj fölé! (Ujjongva) A fia van itt! A fia!
KORPUSZ (belekapaszkodik a Herceg kezébe) A fiam?! Fiam keze!
A HERCEG Apám... Hallasz! Én vagyok!
KORPUSZ (nehezen ejti) Élsz még?
A HERCEG Mit mond?
HORATIO Hogy élsz-e még?
A HERCEG Hogy élek-e? Miért?! Hát persze, hogy élek! Élek, apám! (Rázza, de a Korpusz nem felel) Itt vagyok! Hallod?
HORATIO (itatja, arcát borogatja) Hagyd egy kicsit... mindjárt magához tér... Iszonyú fájdalmai vannak! Néha már azt hiszem, hogy meghalt! Szíve megáll, nem is lélegzik... és hirtelen újraéled! Ott jár-kel valahol a két világ között...
KORPUSZ (váratlanul feleszmél – próbál felülni) Fiam él! Él?! (Görcsösen belekapaszkodik a Herceg kezébe, és egyre vadabbul, ádázabbul hörgi, sziszegi az arcába) Öld meg! Öld meg, fiam!... Gyilkos! Gyilkos öcsém... Ó, szegény király... Öld meg a gyilkost! Öld meg!... Óh, gyilkos öcsém! Öld meg! (Indulata agonizáló rohamba fullad, vért öklendezve, hörögve kapkodja a levegőt)
A HERCEG (kétségbeesetten) Csillapodj, apám! Nyugodj meg! Segítség! Itt hal meg a kezünk között! (Horatiónak) Csinálj már valamit, az istenedet!
HORATIO Vizet! Vizet, gyorsan! (Próbálja lefogni, megitatni, de a roham egyre hevesebb) Öld meg, öld meg! (ordítja, nyüszíti fuldokolva)
A HERCEG Óh, Istenem! Mindjárt meghal! Segítség! Orvost! Gyorsan orvost! (Próbálja feltépni az ajtót)
HORATIO (vadul elrántja onnan) Megörültél! Mindnyájunkat ki akarsz nyírni?! Ne ordíts már!
A HERCEG (suttogva) De hát meghal! Óh, istenem! Orvoshoz kell vinnünk... Gyorsan! Segíts már! (Felnyalábolja a Korpuszt, ki akar menni vele, de Horatio lefogja)
HORATIO Elment az eszed! Meg akarod ölni!
A HERCEG (rángatja) Ereszd el! Hallod! Engedd már el!
HORATIO Ne ordíts, te nyomorult! (Fojtottan) Hát nem érted, hogy aki megmérgezte, az most a királyi székben ül!
A HERCEG Nem érdekel! Engedd el... Meggyógyíttatom... orvost hívok... és meggyógyíttatom... (Szinte sír) azután ölbe veszem és körbehordozom az egész országban... Nézzétek, emberek! Mit tettek apámmal! Öccse, a király mérgezte meg!
HORATIO Mit beszélsz, te, világ bolondja, te! Ezzel a nyöszörgő ronccsal akarsz házalni, királyt buktatni! Hiszen apádat eltemették, az egész ország látta! (Felnyalábolja a Korpuszt) Na elég, tűnjünk innen, míg nem késő!
A HERCEG (a Herceg belekapaszkodik a „pólyába”) Ereszd el az apámat! Engedd el! Nem viszed sehova...
HORATIO Az istenedet! Fogd már be a szád!
Torkon ragadja a Herceget, és két mozdulattal kidobja az ajtón. Ölbe kapja a
ziháló, nyöszörgő Korpuszt, és eltűnnek a vaskos polcok labirintusában. A
Herceg vadul rángatja, rugdossa kintről az ajtót.
A HERCEG Nyisd ki! Hallod!? Nyisd ki, vagy betöröm!
A váll tompa reccsenése -de a fa ellenáll. Pillanatnyi csend, ablakszilánkok zaja. A Herceg beugrik a szobába. Keze, arca, válla csupa vér. Ide-oda rohangál a polcok közt.
Horatio! Hol vagy? Hallod? Merre vagytok?! Apám! Horatio, kérlek! Szólalj már meg! Horatio! (Egyre kétségbeesettebben hívja, szólongatja őket) Igazad volt... Bocsáss meg!... Hallod? Elvesztettem a fejem! Azt teszem, amit mondasz! Esküszöm! Hol vagytok! Horatio! (Belebotlik a pólyába, amely apja testét födte. Felveszi, nézi, hangtalan zokog) Ne hagyj magamra! Kérlek!

8. LEVELEK

Trónterem. Claudius reggelizik, dúsan, mohón, gusztussal. Belép Gertrud. Leül.

CLAUDIUS Hm?
GERTRUD Semmi... Ma sem aludt itthon.
CLAUDIUS Most hol van?
GERTRUD (feszülten) Tudod jól! Miért kérdezed?!
CLAUDIUS Oda kéne megágyazni neki. Nehogy felfázzon a kövön! S a reggelijét is küldjék utána!
GERTRUD Majd elmúlik. Hadd heverje ki... (Nyílik az ajtó)
POLONIUS Óvatosan, Rajnáid fiam! A lábad elé nézz! (Rajnáid egy hatalmas tálcán hozza a söröket, kávékat, édességet stb.) Belső inasom, csak hát kezdő még...
CLAUDIUS (matat a tálcán) És a mustár?! Képtelenség kivárni a mustárt! Két hónap alatt nem bírtátok megtanulni, hogy a vékony, köményes kolbászkához édes mustár kell! És vele egyszerre, amíg forró! Mért nem lehet ezt megérteni?!
POLONIUS (Rajnáidnak) Rohanj gyorsan, fiam! (Claudiusnak) Engedelmével, uram, itt most fejek fognak hullani!
CLAUDIUS Apropó, fejek hullása! Írt már a fiad? (Töri a tojást)
POLONIUS Nem, uram! Isten tudja, mi lehet! A harmadik futárt küldöm utána, de válasz semmi! Talán ha felséged is oda kanyarintana egy szigorú lábjegyzetet... hogy nem ezt vártuk tőle – ugye?
CLAUDIUS Tessék! Még ez is! Gyűlölöm a lágy tojást! A képetekre kenjem?!
POLONIUS A tyúkok, uram! A húsuk is szinte szétmállik a levesben... (Rajnáid jön rohanva) Na, végre a mustár! Szabad egy pöttyentést a kolbászra? (Ráken egy picit)
CLAUDIUS (Gertrudnak) Egyél egy falatot! (Katonát csinál neki)
GERTRUD Nem kell...
CLAUDIUS Attól nem lesz boldogabb, hogy te sem eszel! (Idegesen eltolja a tálcát) Tiszta siralomház!
POLONIUS (lábujjhegyen) Szerintem – ha szólhatok, uram – én rájöttem,. honnan fúj a szél!
CLAUDIUS Honnan?
POLONIUS Csak félve, úgy szőrmentén jegyzem meg... hogy szerintem a Herceg rosszkedvének oka... – mégiscsak a lányom!
CLAUDIUS Jaj, ne! Most már a reggelinél is!
POLONIUS Nem látszik rajta, amilyen kis alamuszi! De ahogy mondják, vékony kígyó harap nagyot... Ha nem szól rám, uram, én folytatom ezt a kis gondolatmenetet! Szóval a lányom, ugye? Az is kész bolond már! Mint a macska, amikor tüzel! Tegnap már rá kellett zárjam az ajtót... mert folyton a sír körül lófrált. És ugye, nehogy teherbe essék itt a végén... az nem lenne politikus dolog!
CLAUDIUS Ki tudja? Bal kézről való gyerek... Láttunk már ilyent!
GERTRUD Jaj, hagyd már békén! (Poloniushoz) Miből gondolod, hogy éppen a lányod miatt?
POLONIUS (boldogan) Tudtam, hogy rákérdez, királynő! Hiába, egy anya! Ezt nézze meg, felség! (Elővesz a kabátja alól egy vaskos csomagot) Ezek ketten titokban leveleztek, kérem! Végig! Hét éven át! Nézze, micsoda paksaméta... Komoly, nem?
GERTRUD (meglepve) Ezt a fiam írta neki?
POLONIUS Mind egy szálig! No, ezt hallgassa meg! (Elővesz egy levelet) „Óh, Ophélia! Nélküled olyan egyedül lennék, mint a bolondok, fájdalmam párnás ketrecébe zárva.” Helyben vagyunk, nem?
GERTRUD Ezt mikor írta?
POLONIUS (diadallal) Most! Frissiben... A hazautazás előtt! Tessék, nézze! „Kedden érkezem.” Ez, kérem, a legutolsó levél! És a többi még cifrább, garantálom... Tessék, olvassák! Szépen beszámoztam, egytőlegyig! Sőt alá is húzgáltam, hogy hasznosabb legyen! Ez itt egy másik ember, kérem! (Gertrud nézi, forgatja a leveleket, Claudius is közelebb jön, belekotor a csomagba)
CLAUDIUS (felkacag) Ezt hallgassátok meg! Tavalyi gyöngyszem! „Édes O! Ébredéskor ég az arcom, ha rólad álmodok! Gondolataim néma disznók násza.” (Nagyon élvezi) Mi a fene! Értem, hogy disznók, de mért némák!
GERTRUD (az utolsó levelet nézi) Ez gyönyörű! „Várj rám a parton, és én a sötétben elkapom ajkad fürjét, és szétszaggatom, mint vándorsólyom a meleg madarat... Várj rám a parton! Egyedül!”
POLONIUS Ugye, mondtam én! S van még cifrább is! Hogy felforr az ember vére! (Claudiusnak) Tessék, olvassa, felség! Olyan szerelmes ez... olyan boldogtalan, kérem, hogy... hogy... már szinte búskomor tőle...
GERTRUD Ugyan! Ezek csak afféle kamaszos túlzások... Szerelmes a szerelembe, semmi több!
POLONIUS (megsértődik) Hogy mondhat ilyent! Itt van, fehéren-feketén, hogy meg van őrülve a lányom után! Tessék! (Szaval) „Anyám és te – ti vagytok nekem, Dánia, nőnemű ország! Dombos, puha öblös – mint a váll, a mell, a has, az öl...” Ez azért már több, mint kamasz, nem?!... Nézze, királynő: „Anyám és te”... ugye? Vagy itt egy másik...
CLAUDIUS (belevág) Isteni! Ezt hallgassátok meg! „Harmincéves vagyok, és annyit sem élveztem, mint egy lázas kandúr egy nyári éjszakán.” Imádom ezt a kölyköt! „Lázas kandúr.” Ez az én fiam!
GERTRUD Jól van már! Hagyjuk abba! Elég volt!
Próbálja kiszedni Claudius kezéből a leveleket. Addig birkóznak, míg az
egész paksaméta szétszóródik a földön. Claudius istenien mulat, Polonius a
földön csúszva lapoz, idéz, mutogat, hadonászik.
POLONIUS Látja, Felség, mondtam én! Szerelem ez, kérem! Hús-vér szerelem! A legforróbb fajtából!
GERTRUD (közelharc) Hagyjátok már abba! Claude! Add ide! Mind! A másik kezedből is!
POLONIUS S ha látná, hogy a lányom miket írt! Ajjaj!
CLAUDIUS Vadakat, mi?! Az én komoly öcsémnek... Nesze neked szűzi szemérem! Néma disznók násza a nyári kandúrral... Istenem, menynyire tetszik ez nekem! (Nagyokat nevet) Adjatok még!
POLONIUS Nézze! Ez itt jó zaftos! Hol a másik oldal? (Keresgél)
GERTRUD Elég! Könyörgöm! Hagyjátok már abba! Mint a gyerekek! (Hasztalan próbálja összeszedni őket – feladja. Nevetve dulakodnak férjével a földön)

9. JÉZUS

Belép Ophélia – sápadtan, csapzottan, remegve.

POLONIUS Mi az?! Mi történt? Kislányom... Mi lelt?
OPHÉLIA A Herceg... úgy félek... hogy valami baj érte!
POLONIUS Baj? Miféle baj? Érted!? Miattad?
OPHÉLIA Nem tudom... Keze, ruhája csupa vér! És úgy zokog... mint akinek elment az esze!
CLAUDIUS Hol van?
OPHÉLIA A régi könyvtárban. (Mutat a könyvtár irányába, az ajtó felé)
Az ajtóban ott áll a Herceg. Az imént lépett be. Arca mozdulatlan, zárt, szinte fehér. Vérnek, könnynek nyoma sincs már. Iszonyatos erővel uralkodik magán.

A HERCEG Lám, együtt az egész társaság. (Az ablaknál álló anyjához) Bocsánat, anyám, kinyitná az ablakot? Iszonyatos bűz van itt! Mintha dög lenne valahol? (Lehajol, körülnéz) Nézze meg, bátyám, nincs a trón alatt.
CLAUDIUS Miféle dög?
A HERCEG Tudomisén. Apám macskája... Roppant hűséges állat volt! Lehet, hogy apám után halt... Hány ilyen esetet hallottunk már!
CLAUDIUS Miféle új hóbort ez?
GERTRUD Hagyd békén! Nem látod, hogy csak ingerel... Menjünk innen!
A HERCEG Máris asztalt bont, anyám? Pedig, de jól mulathatnánk! (Felvesz egy levelet a földről)
OPHÉLIA (kétségbeesetten) Úgy vették el... Esküszöm! Nem tudtam róla... (Próbálja összekapkodni a földön lévőket) Annyira dugdostam, rejtegettem...
A HERCEG (rákiált) Menj haza! Mit áruld itt magad az emberek között?! Menj a mészárszékbe, a friss dögök közé!
GERTRUD Na elég, fiam! Attól, hogy a leveleidet... attól még nem kell így levadulni!
A HERCEG Sajnálom, anyám! Nem vagyok ura önmagamnak! A gyász elvette jobbik eszem, és maradt a másik, a gonoszabbik. De hát két ember vagyunk mindannyian: anyák és szeretők, öccsök és férjek, hogy messzire ne menjek! Egyszer így viselkedünk, egyszer meg úgy! Ugye, bátyám?
Senki nem látta, hogy került hozzá a reggelizőkés. Végig ott reszket, táncol a kezében, mint egy béna mutatóujj, halott kellék.
CLAUDIUS Egyetértek! Egy darabig hallgatjuk, aztán tovább nem!
A HERCEG Miért, mi lesz aztán? Belém fojtod?
CLAUDIUS Nem. Elmegyek lefeküdni...
A HERCEG Apám ágyába, gondolom!
GERTRUD (majdnem megpofozza) Na, ebből elég! Nem szégyelled magad!?
A HERCEG Bocsánat, asszonyom! Folyton elragadtatom magam. Ugyan miért lenne bűn egy szépasszonyt szeretni? Egy anyát, egy özvegyet, senki földjét... Egy viruló negyvennyolcast! Aki királyi trónt hozott a házhoz, ugye? Nézzék a kezét! Még meleg... még őrzi apám testének melegét! Tegnap egy haldokló homlokát törölte... Ma már kis zsíros kolbászkákat dugdos a friss király torkába... és közben kéjesen visong! Hát én szégyelljem magam? Te, országunk örökzöldje!
CLAUDIUS (felugrik – Gertrud lefogja, Ophélia sikít) Őrjöngő barom, te! Mindjárt leütlek, s beleverem az orrodat a kis hölgyed combjai közé, hogy ki ne mássz onnan, amíg bocsánatot nem kérsz! Hát mit képzelsz magadról, te nyamvadt!
GERTRUD Hagyd békén! Claude! Csillapodj már!
POLONIUS Felségek! Hagyják abba! Az istenért!
GERTRUD (próbálja kivonszolni Claudiust) Gyere, hagyjuk itt! Majd kijózanodik!
CLAUDIUS Azt nagyon melegen ajánlom!
A HERCEG Mert ha nem?! Akkor, mi lesz? Kidobsz? Az apám házából? Meg is ütsz? Te, kemény dán király! Tökös Claude, drága bácsikám! Vagy egyenesen agyonveretsz? Csak senki meg ne lássa, mi?!
CLAUDIUS Mit mondtál?!
GERTRUD Nincs magánál! (Húzza, lökdösi Claudiust) Gyere már!
CLAUDIUS (ellöki Gertrudot) Eressz már el! (A Herceg elé áll) Na, halljam?! Mit mondtál?
A HERCEG Mi van, bátyám? Ideges vagy?
CLAUDIUS Mondd még egyszer!
A HERCEG S a jókedved? Kedélyed, Claude? Nyugalom! Ne gondolj rosszra! Semmi rosszra! Egyél, igyál, mulass! „Fújja a szél az én dalom” –
(Tapsol, vadul veri a ritmust) – S ti is, anyám, Öreg, viduljatok vele! Gyerünk! Táncoljatok, haldoklók, holnapi hullák! Mulassatok és táncoljatok, apa a lányával, anya a férje öccsével, kutya a macskával, kés a báránnyal – vérezzetek és viduljatok, mert ha Én eljövök, lehervasztom arcotokról a jókedvet! Nem én, Ő – a bosszúálló! (Elsodorja az indulat – letépi a falról a feszületet, és az asztalra dobja, mellé a bibliát) Olvasd fel nekik, Uram, te magad, mert én megutáltam a betűidet! Olvasd fel nekik: „se házát, se mezejét... sem feleségét... sem ágyát, sem javait...” S az összes többit! Olvasd! (Felkap a tálcáról egy üveg szeszt, lelocsolja a lapokat, meggyújtja) Nesztek, itt van minden emberség és szeretet – így cselekedjetek az én emlékezetemre: hogy legalább a lángjainál felmelegedjen a lelketek! (Megáll, lihegve nézi őket) Jól szórakozott, bátyám! Vannak még más számaim is, de a legnagyobbat itt tartom benn, a pofazacskómban... Én, a dán hörcsög! Szép álmokat, bátyám, ringasson el anyám, ha tud! (Kimegy)
CLAUDIUS Vajon mi dúlta fel így... hiszen tegnap még...
Gertrud szó nélkül a Herceg után megy.
POLONIUS Ha gondolod, uram... Nehogy baj érje a királynőt! (El Gertrud után)

10. HALVÉR

OPHÉLIA Ezek az átkozott levelek! (Riadtan nézi a lángoló könyvet) Kéne egy kis víz! Bele fog kapni a szőnyegbe is! (Fogja a szeszes flaskát, ráloccsantja a tűzre. Sikítva ugrik félre a felcsapó láng útjából) Jézusom, szinte meggyúltam én is!
CLAUDIUS (nézi a lányt, nevetni kezd, egyre jobban nevet) Óh, nők! Úgy oltjátok, hogy minden lángra kap...
OPHÉLIA Felség... nem akartam...
CLAUDIUS Önts még rá! Locsold meg! És sikolts is, olyan viccesen! Mint egy kis selyemmajom!
OPHÉLIA Maga is gyűlöl engem...
CLAUDIUS Ellenkezőleg! Én kíváncsi vagyok rád! Úgy ottragadtam volna éjjel a kikötőben, hogy amikor élvezel, amikor dobálod magad, akkor is ilyen halvérű vagy, ilyen kis fonnyadt hegyi margaréta...
OPHÉLIA Jézusom! Miket beszél! És hogy néz! Engedjen el! (Menekül az ajtó felé. Claudius elkapja, nekiszorítja a falnak)
CLAUDIUS Na ki vele, kis lotyó! Mit mondott... amikor együtt voltatok, előtte, utána... közben... miket mondott?
OPHÉLIA (mint egy riadt tyúk) Eresszen el! Mit képzel?!... Mit tudom én... mit tudom én...
CLAUDIUS Ne visíts! (Halkan) Az apját nem említette?
OPHÉLIA Aki meghalt? Nem...
CLAUDIUS Egy szóval sem? Ha őszinte vagy, elengedlek!
OPHÉLIA Nem. Esküszöm, se szóval, se névvel, se utalással, se fejbillentéssel, semmivel... Elmehetek?
CLAUDIUS El. De ne gondold, hogy nem szeretlek... Épp ellenkezőleg!
OPHÉLIA (az ajtóból) Akkor miért mondta, hogy halvérű vagyok
CLAUDIUS Te?! Ugyan már! Aki ilyent mond, soha nem látott halat! (Cinkosan rávigyorog) Na, szaladj! Szorítok neked a Hercegért!
Ophélia visszamosolyog, s a gonosz emlék súlyát hátrahagyva elillan. Claudius nézi a csatateret, a szenes bibliát, a leveleket.
Megtudta volna? Nem... nem hiszem! Nem tudja senki! (Le-fel járkál, feszült) Legfeljebb a gyanú... holmi sutyorgás a hátam mögött... „Se házát, se mezejét.” Mi az ördög lelhette? (Kifakad) Eh! Törődöm is én vele! Őrjöng, majd megnyugszik! (Nézi a reggelit) A fenébe! Minden kihűlt...

11. NORVÉGIA

Sötét, nyomorúságos fogadó Norvégiában. Medveölő kutyák mélyen zengő ugatása, közel és távol.

LAERTES (hullarészegen őrjöng) Ónból! Ónból! A dán király követének ónból!? (Lesöpri az ón poharakat, tányérokat az asztalról) Ezt az iszonyatos, döglé ízű bort cserépből és ónból! Te! (Elkapja a Százados gallérját) Hozd ide a fogadóst, rángasd ide a lábánál fogva, és mondd meg neki ezen a ti „ódrungudrun” majomnyelveteken, hogy ha nem ad nekem rajnai bort üvegpohárban, én ide, a saját fogadója cégérére akasztom fel!
SZÁZADOS (higgadtan) Csak ez a bor van! Rossz a föld, rövid a nyár. Savanyú a bor. Majd megszokja...
LAERTES (kést ránt) Mit szokok meg?
SZÁZADOS (visszalöki a székre, eléggé összeszokott mozdulatok) Üljön vissza! Elesik!
LAERTES Mit szokok meg? Mi? A hányingert? Azt nem lehet megszokni... Hogy tudjátok ezt megenni, nem érzitek a szagát?!
SZÁZADOS Szeretjük...
LAERTES Akkor edd meg az enyémet is! Nesze! (Hozzávágja) Hogy támadna fel a torkodban! Fogadok, hogy patkány! No, kapd be gyorsan, mert indulunk! (Bizonytalan léptekkel feláll. Bevágja az ajtót, az ugatás tompul) Ezek a rohadt kutyák is! Megőrülök... Na, gyerünk!
SZÁZADOS Még nem mehetünk...
LAERTES De megyünk! És ma meg is fogunk érkezni! Elegem van! Három hete jövünk... Fogadóról fogadóra! (A részegek hirtelen világosságával) Hova viszel, te átok! Norvégia egy jó lóval kétnapi járás! Mi meg mióta bukdácsolunk sárban, hóban... Milyen falu ez?
SZÁZADOS Nincs neve... Nem is falu, csak házak...
LAERTES Micsoda ország! Büdöset esznek, savanyút isznak, nincsenek falvak, csak házak, nincsenek lányok, csak vénasszonyok, az öreg király haldoklik valahol... az ifjabbik meg eltűnt, mint a kámfor... Lehet, hogy ti sem vagytok? És nem is ország ez, csak egy lidércnyomás! Hol van Fortinbras!?
SZÁZADOS A hegyekben... Jöttünkre visszahúzódott!
LAERTES (dühöng) Akkor szedd elő nekem! Álljon ki! Ha fenyegetni merte a dánokat, akkor álljon ki velem! Itt vagyok: ifjabb Laertes, dán hadúr! Követ vagyok, nem kóbor disznó! Szedd össze magad! Megyünk s kifüstöljük a patkányt a hegyek közül... Állj már fel, te tapló! (Rángatja a Századost elszédül, megtántorodik, elvágódik)
SZÁZADOS Nyugodjon meg! Késő van... Legalább azt a levelet fejezzük be!
LAERTES Hol van? Hova tetted?
SZÁZADOS (a zsebéből előveszi) Még leöntötte volna...
LAERTES Adj inni... Ónból, szart! Csak adj! (Nézi a levelet) „Őfelsége, Claudius, dán királynak!” Jól megadtuk a módját. Olvasd fel, mit írtál! (Iszik) Vagy hagyd a fenébe! Aláírtam már?
SZÁZADOS Igen... Csak a pecsét kell még...
LAERTES Nem! Ide a végére még írd oda... (Nagyon felzaklatja a gondolat) „Hogy a húgomat... a húgomat ne merjétek... egy ujjal se merjétek! Disznók!” Így írjad, írd ki! Értsenek a szóból! Mert ha hazamegyek... – írd oda, szó szerint: „ha még egyszer a húgomhoz közelít... agyonverem, még ha százszor királyfi is”. Írd már, ne bámulj, mert belefojtalak a tintába!
SZÁZADOS Ezt nem írom le! Ez magának a dán királynak megy, uram!
LAERTES Akkor leírom én! No, pusztulj innen! Hol a tinta? A bor is elfogyott... Hozz bort! Ne nézz így! Hozz már bort! És nyergelj! Azonnal indulunk! Bort ide! Hozz bort! (Tántorog, elesik)
SZÁZADOS (felnyalábolja, bedobja a bőrök közé – alélt keze pecsétjét rányomja a levélre) Jó éjszakát.


12. ÁLDOZAT

Kripta. Méhzúgás.
A Herceg a sír mellett, gyász-gazok vackában ül. Itt is alszik már egy ideje.
Arca sovány, szürke, mint a kő. Lábánál tálca - rajta a reggeli dús, érintetlen
halma.

A HERCEG (gyűlölettel) Ne nézz így... a kőszemeddel! Senki hullája! Ne nézz! (Hozzávágja a kést, éles pengő visszhang) „Tedd meg! Tedd meg! Most! (Üvölti) Most! Tedd meg! Most!” De hiába! Hiába szítom,
hergelem magam! Mint a jég!
Nyílik az ajtó. Vad méhzúgás. Horatio áll az éles ellenfényben.
HORATIO Mit akarsz?
A HERCEG Vigyél apámhoz!
HORATIO Megtetted?
A HERCEG (inti, hogy nem)
HORATIO S akkor?... Vagy hazudni akarsz?
A HERCEG Nem... Vigyél oda...
HORATIO Minek? Csak kínoznád szegényt?!... Amióta megjöttél, hetek óta ezzel fekszik, ezzel kel: „Megtette?!” Napjában százszor is! Már csak ez az egy élteti! „Megtette? Megtette?!”
A HERCEG Ezzel fekszem, ezzel kelek én is... Vérrel álmodok, mint egy eszelős! Alig hunyom le a szemem... vér, vér, vér... (Elgyötörve) Nem bírom tovább... meghalok, Horatio...
HORATIO (vadul, együttérzés nélkül) Hát akkor halj meg! Mire vársz?!
A HERCEG Mit mondasz?
HORATIO Láttad apádat, tudod a dolgod! Akkor mi a vérgőzös istenharagjára vársz!? (Ordít) Hogy ennek a terhét is levegyem a válladról?! Bosszuljam meg én az apádat, helyetted! Erre vársz!? Felelj, mert szétverem az elkényeztetett képedet!
A HERCEG (alig hallhatóan, szinte fázva) Könyörgök, ne légy te is ellenem! Hiszen semmim sem maradt! Legalább te maradj meg nekem, egyetlen tiszta emberem! (Megölelné)
HORATIO Ne érj hozzám! Nem fogsz az én vállamon megkönnyebbülni!
A HERCEG (belekapaszkodik) Hallgass meg, Horatio!... Értsd meg... nem a bátorság hiányzik!... Nem félek! Óh, dehogy félek én... hiszen ami fájdalom és gyűlölet itt összegyűlt... meg kell tennem... tudom... az okát is, a módját is... látom jól... hiszen olyan tiszta, éles az egész.... Megyek s megteszem... egy döfés... szinte semmiség... Itt van a kezemben... Érzem!... minden porcikámban.... hogy, megyek és megvan! most!... gyerünk... tedd meg! Hallom... itt lüktet a fülemben... a halántékomban... (Újra átéli – úgy zihál, mintha a szívével lélegezne) Tedd meg... most... tedd meg!... gyerünk!... érzem! hogy most... megteszem... (Megáll) És... egyszer csak... hirtelen... egyik pillanatról a másikra... mint amikor elfújják a gyertyát... hirtelen nem érzek semmit... eltűnik minden... nem érzek se fájdalmat, se haragot, se gyűlöletet, semmit... csak valami végtelen távolságot mindentől... semmit... Mintha az ablakon át nézném magam... ott állok egy késsel... bénán, ostobán...
HORATIO (alig bírja visszafogni magát) Ne erőlködj! Én nem foglak soha megérteni! Nem is akarlak. Itt ez a füzet, bátyád bűne! Azt csinálsz vele, amit akarsz! El is dobhatod! (Indul – visszafordul) Csak azt az egyet ne felejtsd el... soha... az arcát... a vergődését... hogy... (A tehetetlenség, a düh, a gyűlölet szinte értehetetlenné tördeli a szavait)... forró a teste, mert nem hűti a vér... nincs nyál a szájában, könny a szemében... így fekszik rongyok közt az apád... e barbár ország néhai királya... és saját teste lázában fog elégni – önnön zsírjában, mint a szalonnabőr, kínok kínjával, finom, érzékeny, távoli hercegem! (Nem bírja tovább) Te mocskos gyáva, te! Hát már sírni is csak gondolatban mersz! Nem nézlek tovább, mert leköplek a végén! Hát én bosszuljam meg az apádat!? Helyetted? (Kirohan – éles fény, őrjöngő méhzúgás)
A HERCEG (hosszan, égő arccal áll a szobor fölött) Igaza van... így nem mehet tovább! (Kitör) Ezek az átkozott méhek is! Óh, hallgassatok már! (Bevágja az ajtót – a méhzúgás tompán, mint távoli vihar. Sötét. Csak a mécses kacska lángja világít) Megteszem! Ha minden sejtem lázad ellene – akkor is! S ha a lelkem nem akarja – betöröm! Esküszöm a saját fájdalmamra! (Felveszi a kést) Most magamba, aztán a bátyámba... Egyetlen döféssel... Így! A fájdalomra esküszöm! (Bal kezét ráteszi apja mellére) Nyughass, gyáva, hideg kéz... üres vér, üres kín! Életemre... apám forró testére – (Jobb kezében a kés, lassan emeli, fennebb, egyre fennebb, és mint egy imát, lázasan, behunyt szemmel hadarja)... apám kínja, apám teste, kínok járta forró teste, apám vére, forró vére, könny nélküli égő szeme, apám vére, forró vére, apám kínja, szenvedése, láz nélküli forró teste, apám szeme, forró szeme, sűrű vére, forró teste, segítsetek! (Karja kifeszül, minden ízében remegve, már szinte magánkívül ordítja az imát – eksztázisa csúcsán megáll – remegő ujjai lassan elengedik a markolatot – éles, hideg visszhang. Csend. Magába roskadva ül a szobor mellett)
Nyílik az ajtó, Ophélia arca a vékony fényben. Nesztelen belép, mintha a
huzat hozná. Letérdel a Herceg mellé – nyüszögve, csúnyán sír, mint egy kis

prémes állat.
OPHÉLIA A saját kezedbe!... De miért? Kést szúrni a saját drága kezedbe...
Óh, istenem!
A HERCEG (maga elé, nagyon keserűen) Hiába... Semmit nem tehet... önnön lelke ellen... semmit... csak meggyalázza magát az ember...
OPHÉLIA Ne mondj ilyen... ilyen... ilyen keserűeket! Édesem! Édesem! Hallgass! Ne beszélj! (Simogatja, csókolgatja) Mi olyan egyformák vagyunk... Én is belehalnék, ha a papát... ha valaki bántaná!
A HERCEG Mit... keresel itt?
OPHÉLIA Ne küldj, ne taszíts el, kérlek! Én nem akarok semmit... érdekből, ahogy a papa gondolja... csak ölelni, szorítani téged! Látod, a titkodat is tudom, de soha, soha, senkinek! Csak hadd feküdjek itt veled, melletted... Édesem! Édesem! Szerelmem! (Átöleli, felkúszik rá, lázasan, boldogan szorítja, mint egy fehér folyondár. A Herceg tehetetlenül tűri. Léptek kintről)
POLONIUS (benéz a résen) Van itt valaki? (Kapitális döbbenet) Óh! Ti vagytok? Ezer bocsánat! Csak zajt hallottam, ki tudja, mi lehet, gondoltam – egy zaj, a mai világban! (Gyorsan kihátrál) Maradjatok csak... Nem zavarok tovább... Ezt is becsukom, hogy ne zavarjon más se! (Sötét – kintről) Megőrülök! Istenem! Micsoda fordulat! Ki hitte volna! Ez aztán a fordulat! (Gyorsan távolodó léptek)

13. GYÁSZEBÉD

Rajnáid a trónteremben terít. Sötét, ünnepélyes asztal – három személyre. Középen krizantém vagy más sírvirág, a trónon tekintélyes örökzöld koszorú, széles dán selyemszalaggal. Szolid gyászzene, élő fuvolára.

RAJNÁLD (a fuvolásnak) Fújjad csak, fújjad! Ne hagyd abba! Hadd szívjon más is! Elegem van! Meg fogom mondani az öregnek, hogy nékem ilyen élet nem kell! Tiszta lakájmunka! Ne állj le, hallod!? Mindjárt jönnek.
GERTRUD (belép) Mi készül itt?
RAJNÁLD Megemlékező ebéd... Gyászebéd, kérem!
GERTRUD Micsoda?
RAJNÁLD Őfelsége kívánsága! Ma van bátyja halálának negyedéves évfordulója. Azt mondta, három személyre terítsek, minthogy szűk körben tetszenek gyászolni. A család.
GERTRUD Szűk körben – a család? (A fuvolásnak) Kicsit hagyja abba, kérem! (Rajnáidnak) Szóval, mi ez az egész?
RAJNÁLD (a jegyzeteiből) „Pontban egykor ebéd, ebéd alatt nincs felszolgálás, merthogy beszélgetni tetszik, utána együtt tetszenek elmenni a kriptába...” Hárman, a koszorúval! Itt a menü is, ha tetszik, igen szolid, visszafogott: „tojásleves pirított zsemlekockával, főtt marha almamártással, víz.” Nézze, se borospohár nincs az asztalon – se fűszerek, se édesség, semmi!
GERTRUD A fiam tudja ezt?
RAJNÁLD A menüt? Nem hiszem...
GERTRUD Nem, ezt az egészet!?
RAJNÁLD Nem tudom, kérem! A gazdám reggel óta üldözi...
GERTRUD (idegesen leül) Óh, ez az ember! Miért nem bír már megnyugodni végre.
POLONIUS (berobog, szinte elsodorja Gertrudot) Óriási hírem van, asszonyom! Képzelje: Ezek ketten... titokban... Hol van Őfelsége? Muszáj első kézből... (Az ajtóból) Ne szóljon neki, hadd legyen enyém az öröm! (Elrobog)
GERTRUD Mindenki mondja a magáét... Hárman, a család... De nehéz itt a levegő! (Hirtelen döntéssel) Mondd meg a királynak, hogy nem érzem jól magam... fáj a fejem... a szobámban megtalál. (Kimegy)
RAJNÁLD Hát... Nem lesz egy hangulatos ebéd! (A fuvolásnak) A biztonság kedvéért, csapj a húrok közé! (Nézi, igazgatja a terítéket)
CLAUDIUS (bejön, döbbenten) Mi ez a giccsparádé! Fuvola és temetővirág, mint egy vidéki kántornak... Megőrültetek!?
RAJNÁLD (a füzetéből) Azt tetszett, hogy „érzelmesen, szolidan, szívhez szólóan...”
CLAUDIUS Takarítsd el gyorsan! Beszélgetni akarok, nem zokogni! A királynő hol?
RAJNÁLD Épp felséged előtt lépett ki... Nem érzi jól magát... Fáj a feje.
CLAUDIUS (ingerülten) Igen!? Mondd meg neki, hogy az enyém is! Itt ülök magamban, és pokolian fáj a fejem! Menj, mondd meg! Siess!
RAJNÁLD Bocsánat, uram! Nem szólnék, de állítólag sürgős... megjöttek a színészek is a városból... állítólag gyorsfutárral jöttek, minthogy hívattad...
CLAUDIUS Hol vannak?
RAJNÁLD Lent az udvarban. Jöjjenek fel?
CLAUDIUS Előbb itasd le őket! Nincs szörnyűbb, mint a józan színész! És egyáltalán! Brrr! A hideg kiráz a józan emberektől!
RAJNÁLD Esetleg én is igyak valamit?
CLAUDIUS Ki szabadított rám, te átok! Tűnj már el! (Rajnáid el) Lassan engem is megőrjítenek! (Leül a trónra) Ni, hogy remeg a kezem! Az én márványkezem! Hogy remeg!
GERTRUD Hívattál?
CLAUDIUS Igen... Beszélni akarok... veled, meg a fiaddal, hármasban!
GERTRUD (leül)Miért... miről?
CLAUDIUS Mondd, te nem érzed ezt a könnyszagot! Hogy micsoda lucsok van itt! Mindenki hallgat! Te is úgy jársz-kelsz, mint árnyék a falon! Elég! Tudni akarom, hogy miért? (Tölt magának, ledönti) Ne nézz így! Rosszul tűröm az idegességet! Nagyon rosszul! Én jókedvre születtem, érted?! Boldogságra, jókedvre! És tessék, sápkóros arccal bolyongok köztetek, s táncol a gyomrom az idegtől! (Újra iszik) Hé, te! Fújj valami vidámat, mert lenyomom a torkodon! (Dúdolja a dalt) „Elfújta a szél a kedvem.”

14. A POFON

POLONIUS (lihegve bezúdul) Na végre! Csakhogy, uram, csakhogy! Óriási
hírem van! CLAUDIUS (lelkesedés nélkül) Ne mondd!
POLONIUS A királynő már sejti, ni, hogy mosolyog... Szóval? Mondhatom? CLAUDIUS Egyetlen kikötéssel! A lányodról ne halljak, kérlek! POLONIUS Tessék?
CLAUDIUS Bármit meghallgatok, csak a lányodat ne kelljen! POLONIUS (kínban) Hogy bármit... ugye? Csak azt ne! CLAUDIUS Igen. Azt mondtad, hogy óriási híred van! Tessék! Ki vele! POLONIUS Persze, hogyne... Mindjárt! Bocsánat, uram... megnyalhatom a
számat, teljesen kiszáradt... CLAUDIUS (kezdi élvezni a helyzetet) Nyald meg! És rajta! POLONIUS Így! Most már jó nedves... Szóval, ha mégis úgy adódna...
hogy... esetleg... CLAUDIUS Ne! A környékét se! POLONIUS Egyre cifrább! Tessék! Már a víz is ömlik rólam! Egy szép napon
a gyomrunk is kilyukad! (Nagy levegővel) Én belevágok – lesz, ami
lesz, uram! Szóval a Herceg... (Megáll) CLAUDIUS Eddig pompás! Tovább!
POLONIUS De hát a lényeg az, mégiscsak... (Szinte letérdel) Könyörgöm, hadd beszéljek szabadon! Két mondat az egész...
CLAUDIUS Két tömör mondat az öcsénkről? Kiváló! Csak nőnemű személy ne szerepeljen benne!
POLONIUS Meg akar őrjíteni, uram!? Kérem, királynő, szóljon maga is! Hiszen a saját szememmel láttam, hogy a Herceg és egy másik... ööö... fiatal lény... hadd mondjam ki a nevét...
CLAUDIUS Ha a lányod, akkor én itt helyben kiugrom az ablakon! POLONIUS (az infarktus határán) Nem, uram! Dehogy!... Szóval a Herceg
és...
CLAUDIUS Mi bajod? Rosszul vagy?
POLONIUS Nem, dehogy... szóval a Herceg és... és nem nehéz kitalálni... hogy ki... na, királynő! Tessék... Ki még!?
CLAUDIUS (Gertrudnak) Egy szót se!
POLONIUS (már reszket, feje a gutaütéstől vöröslik egyetlen hatalmas, tragikomikus erőlködés az egész ember) Felség! (Feláll, leül) Ne sértődjön meg... de most kimondom! Ha felakaszt is! De ki én... (Remeg, nagy levegőt vesz, kifújja, újra, már szinte ordít) Hogy én... én már alig bírom megállni, hogy... Hogy! (Nagy levegő, több nekifutás) Szóval, hogy most... Itt a királynő előtt... egyszer s mindenkorra, visszavonhatatlanul! – de nagy tisztelettel... Szóval, alig bírom megállni, hogy... egy istentelen, egész tenyeres, hatalmas pofont le ne kenjek Önnek! (Ordít, nyög, fújtat. Lapátkeze ott reszket, táncol a Király egyre kajánabb képe előtt) Hát nem látja?! Nem veszi észre, hogy a királyi Herceg minden szava, gesztusa, gondolata... a LÁNYOMRÓL, érti?! csakis az én KIS-LÁ-NYOM-RÓL szól... (Összecsuklik, mint egy pálcásbáb) Kimondtam! Tessék! Csináljon velem, amit akar! Négyeltessen fel! Bánom is én! Előbb-utóbb úgyis felnégyelődöm köztetek...
CLAUDIUS (kirobban belőle a nevetés – az egészséges, csúfondáros, egész testet rázó röhögés, alig bír megszólalni) Isteni! Öregem! Drága pojácám! Ez isteni! „Úgyis felnégyelődöm köztetek!” Hadd öleljelek meg! Kész, a pofonodtól felébredtem! Meggyógyítottál, barátom! (Megöleli az Öreget) Hát bolond vagyok én! Tojásleves krutonnal!? (Fellöki az gyászasztalt) De nagy állat vagyok! Hé, zenét! Zenét ide! Mulatni akarok! (Veri az ezüsttálat) Ébresztő, emberek! Zenét! Táncolni, mulatni akarok! Ébresztő, Dánia! Hol vannak a színészek! Zenét ide, zenét! Siess, Polonius! Rázd fel az udvart! (Polonius sértetten kioldalog – kint egyre erősödő lárma, hangok, zenefoszlányok, harangok, imbolygó lángok, fáklyák, rohanó léptek, visszhangos folyosók)

15. CLAUDIUS CSÓKJA

CLAUDIUS (megöleli a királynőt) Gyere, Gertrud! Királynőm, gyönyörűségem! Táncolni akarok, mulatni, disznóságokat suttogni nőm fülébe, ha százszor anya is! Ó, hogy imádlak, te, te „birodalom örökzöldje!” Őt is imádom! Mindenkit! Hé! Kerítsétek elő öcsénket! (Lassan beindul a mulatság, a beszállingózók mozogni, táncolni kezdenek) Anyát minden férfi mellé, s az árvák kezébe szeszes palackot! Folyjon a bor, süljön a hús, és a levegő teljen meg kacagó nők részeg illatával! Királynőm, édesem! Gyerünk! (Belecsókol a nyakába) Tánc! Egy-kettő! Forgás! Pörgés, hejehuja! Éljen a király!
A HERCEG Állj! (Leinti a zenét) Mi ez a zaj, bátyám?! Apám halála óta miért kell ennyire mulatnunk!
CLAUDIUS Mert megkeseredett az élet, öcsém!
A HERCEG És ha veled ordítunk, akkor édesebb?
CLAUDIUS Hiába hajszolsz, fiú! Én nem vívok veled! Íme, kimondom nyíltan, mindenki előtt: ki akartam lesni a titkodat, nyomoztam, szaglásztam utánad... De már nem érdekel! Tartsd meg! Számomra mától kezdve újra te vagy a legdrágább rokonom és öcsém!
A HERCEG Én nem szeretnék ilyen veszélyes rokont magamnak...
CLAUDIUS Megint kezded? Nem látod, hogy fáraszt ez a fölény?! Ha még egy elmésséget mondasz, istenemre, elkaplak és szájon csókollak! Te, legkedvesebb bolondom! Öcsém és fiam! (Elindul a Herceg felé)
A HERCEG Ne merészeld! Claude!
CLAUDIUS (Gertrudnak) Imádom a fiad! Van benne valami nőies! Ellenáll, mikor nem kell, és enged, amikor már késő! Tiszta Lukrécia!
A HERCEG (felkap egy kést) Meg ne próbáld! Hallod?!
CLAUDIUS Hogy védi szája szüzességét! Mint egy kis fényes, fekete skorpió! (Hirtelen mozdulattal félreüti a kést, és szájon csókolja a Herceget) Viccnek tűnt, de őszinte volt! Szeretlek, te sápadt virág! Szerelmem fia! Tiszta szívemből szeretlek...
A HERCEG (kitépi magát Claudius öleléséből – kezében megvillan a kés, egy pillanatig azt hinnénk) Pojáca! Szánalmas majom! (Félrelöki Claudiust, és kirohan)
CLAUDIUS Ne hagyjátok az odújába bújni! Utána, uraim! Öntsétek ki szesszel, mint egy germán ürgét! Rajta, kapjátok el! (Kirohannak – Gertrudnak) Láttad? Majdnem leszúrt!
GERTRUD Mért ingerled?
CLAUDIUS Imádom a dühét...
GERTRUD Hagyd már békén, az istenit!
CLAUDIUS Ne kezd te is... mert téged is elkaplak! (Hirtelen mozdulattal lefogja és összevissza csókolja a visító, kacagó nőt)

16. SZÍNÉSZEK

RAJNÁLD (kipirulva, lelkesen) Helyet! Helyet a Hercegnek! Itt hozzuk!
Úgy cipelik az abroszba csavart kapálózó, rugdosó Herceget, mint egy ha-
talmas, eleven harcsát.
CLAUDIUS Óvatosan, uraim! Íme, a Bálkirálynő! A nyári farsang éke!
OPHÉLIA (Rajnáldot rángatja) Ne bántsátok, könyörgöm! Óh, Istenem! Elsüllyedek szégyenemben!
RAJNÁLD (dühösen lerázza Ophéliát) Eresszen már el, kisasszony! Alig bírom tartani...
GERTRUD Elég már! Hagyjátok békén!
KOMIKUS Jaj! Ez harap! Segítsenek! Fogják jó erősen...
RAJNÁLD (a Hercegnek) Ne rúgkapáljon, kérem, mert mindjárt elejtem!
CLAUDIUS Óvatosan! Szép finoman, állítsák a trónra! (A Herceg már nem rúgkapál – tűri, hogy felállítsák a trónra, s arcát kihámozzák az abroszok pólyájából)
GERTRUD Elég! Eresszék el! Ebben semmi vicces nincsen...
CLAUDIUS Várd meg a végét! Hölgyeim és Uraim! Itt ez a tőr (Körbemutatja), régi szaracén munka, a markolatán lévő ékkő három évvel ezelőtt egy tízezer lelkes várost ért, minden lakójával, házával, adójával együtt! (Belevágja az asztalba) Azé lesz e tőr, aki e nyári farsang ünnepén az én búskomor öcsémet megnevetteti. Tessék, ki kezdi?
KOMIKUS Már kezdem is, egy vidám monológ?
CLAUDIUS Nem! Előbb a barátok, rokonok! A hivatásosak a végére! Polonius, vén nevettető! Nem próbálod meg?
POLONIUS (duzzog) Hagyjon engem, jó!?
CLAUDIUS (Ophéliához) Hát magácska, kedves – azt a sikítozósat? Mint egy kis női malac... (Utánozza) víí-ví-vííí...
OPHÉLIA (elpirul) Folyton rajtam lovagol... (Claudius nevet)
RAJNÁLD Hadd próbáljam meg én!
CLAUDIUS Jaj, ne! A maga humorától bélcsavarodást kapok! Brrr! Királynőm! Gyere, édesem! Legalább a családban marad! No, azt a kis helyeset, a dán borzzal meg a norvég fókával... mikor az orrával akarja... az olyan édes!
A HERCEG Gyerünk, anyám, a csőcselék kedvéért! Ne kéresd magad!
GERTRUD (Claudiusnak) Hagyjuk abba! Engedjék el...
CLAUDIUS De nem! Látni akarom, hogy sikerül-e!
KOMIKUS A dán borzot mi el is tudjuk játszani, felség! Ha tetszik...
A HERCEG Lássuk, hova züllöttéi, te gyom! Ismertelek, amikor még színész voltál!
KOMIKUS (heherészik) Most is az vagyok! Vidám színész, nem szégyen az!
(A Tragikának) Kész vagy, Grete?
A három színész játszani kezdi a viccet, alpárian ócska, kellemkedő módon.
A Komikus meséli a történetet, a Tragika „játssza’ a borz „partnereit”, az
Öreg meg a „hang-kulisszát” adja – puffog, vinnyog, nyögdécsel.

Egyszer a dán borz hosszú, selymes, csíkos farkát – amire oly büszke volt – kikezdte a pöttyös francia ragya! (Kellékfarkát fájdalmasan tapogatja)
RAJNÁLD (tapsol) Isteni! Hogy színezi! Színezi!
KOMIKUS Viszketett, csípett, szőre hullott – szánalmas farok volt! Sorra vette, hogy kitől ragadhatott rá... A svéd nyúltól? De hát az olyan pedáns. A füttyös finn ürgétől? Az jóformán meg sem volt! Az orosz medvétől?! De hiszen az csak nyalta, mint a lépes mézet...
RAJNÁLD (vihog) Elég! Nem bírom! Ez elképesztő!
POLONIUS (rámordul) Viselkedj, te! Képes túlröhögni a királyt!
KOMIKUS Még a kis lengyel kanárit is megkérdezte!
TRAGGIKA „Ne nézz engem madárnak!”
CLAUDIUS Elég, elég! Micsoda szánalmas vergődés! Az életkedvem is elmegy! Hát nincs senki, aki egy egészséges tréfát el tudna sütni?! (A sarokban meghúzódó Öreg színészhez) Öreg, te már jó ideje koptatod a deszkát, nincs egy dalod, versikéd, amitől elmosolyodnék?
KOMIKUS Ő beteg, Felség! (A Tragikára mutat) A Grete férje... csak kegyeletből hurcoljuk magunkkal!
... de az Öreg már felállt, lassan közeledik, kihúzza magát a király előtt, és
nagy kínnal belekezd. Szélütötte arca, félig lefittyedt ajka nehezen formálja a
szavakat.
Mégis a Herceg már az első szónál felkapja a fejét, mert az Öreg épp úgy ejti,
gyötri a hangokat, szuszogva, hörögve, mint a Korpusz.

ÖREG „Óda az öregkori szerelemhez” Hangom remeg, bőröm hámlik, Űzöm a nőt, mindhalálig!
A Herceg döbbenten nézi az Öreget.
CLAUDIUS (nagy röhögés) Ez az! Lám, fiunknak is épp ez tetszik. A Fekete Bálkirálynőnek az öreg amorózó! Örvendeztessük meg, uraim! Öreg, add meg a hangot, és mi nyári farsangolók vele együtt, mind! (Felsorakoznak az Öreg mellé, és egyszerre, mint a szélütöttek kórusa kaffognak, dadognak a Herceg arcába)
Az ajtóban megjelenik Horatio.
CLAUDIUS Itt a másik gyászhuszár is! Mi van, Horatio? Mi baj?
HORATIO Meghalt... az apám! Egy órával ezelőtt...
Csend. A Herceg lassan összegörnyed a trónon, arcán némán folynak a
könnyek.
POLONIUS Mi az? Ki halt meg?
CLAUDIUS Mit tudom én... (Döbbenten nézi egyre görcsösebben rázkódó öccsét – Horatio átöleli a Herceget)
GERTRUD Hagyjuk őket...
CLAUDIUS (élesen, idegesen) Mi van? Mindenki apját te akarod elsiratni? (Egy pillanatig nézi őket) Eh, gyerünk innen! Zenét! Irány a kert! Hozzátok a lámpákat is, uraim! „Fújja a szél az én dalom...”
És az udvar az éneklő Claudius nyomában fáklyákkal, gyertyákkal kivonul kertbe. Csak a két barát és a mellettük tébláboló Ophélia marad

a sötét színen.


II. FELVONÁS

1. TISZTA BESZÉD

Trónterem. A mulatság hajnala.
A kertből bágyadt énekfoszlányok, elhangolt torkok nevetése szűrődik be.
Horatio a trónban feszeng. Claudius kissé részegen, lendületben.

CLAUDIUS Ülj csak nyugodtan – én vagyok a fáradtabb! (Le-fel járkál) Hol is tartottam? Megvan! Szóval... (Egy pillanat alatt belelovallja magát) Én mindent megpróbáltam! Mindent! Vártam, tűrtem, nyeltem, mindenben a kedvét lestem! De ilyen fokú gyűlölettel szemben tehetetlen vagyok! Valósággal süt, mint a dobkályha... Bárki másnak kitekertem volna a nyakát, de nála csak tűrtem, nyeltem! Jó, az a csók kicsit erős volt, de szívből jött – át akartam törni a gyűlöletét! Én nem tudok udvarolni nőnek sem, hát még egy ilyen... Ne nézz már te is ilyen hidegen, az istenedet!
HORATIO Nem értem, mit akar tőlem...
CLAUDIUS (bután) Mit? Tiszta beszédet, Horatio! Érted? Egyenes, tiszta beszédet! Fáradt vagyok már a csavaros agyatokhoz! Megkérhetlek, hogy most az egyszer légy egyenes hozzám?
HORATIO Igen...
CLAUDIUS Biztos?!... Nézz a szemembe!
HORATIO Igen.
CLAUDIUS Akkor kezdem én, én vagyok az idősebb. (És tényleg őszintén, szinte megtörten beszél) Nem akarom bántani! Isten látja a lelkemet, egy ujjal sem! Viszont... a türelmem vészesen fogyni kezdett... (Kitör) Nyomaszt, érted?! Halálosan nyomaszt! Már az élettől is elment a kedvem! Egy szó, mint száz... arra gondoltam... mi lenne, ha visszaküldeném...
HORATIO (döbbenten) Hova?
CLAUDIUS A németekhez... tanulja tovább az egyetemet! Folytassa a tanulmányait, egyszer s mindenkorra!
HORATIO És ha nem akar menni?!
CLAUDIUS Segíts rábeszélni! Rád hallgat! Sőt, menj vele te is! Életetek végéig nem lesz gondotok... Esküszöm!
HORATIO És ha így sem akar?!
CLAUDIUS (indulattal) Akkor hajóra rakom! S a kikötőt lezárom!
HORATIO Ezt nem teheti! Ebből óriási botrány lesz, uram!
CLAUDIUS Az az én fülemhez nem jut el! Jól zár az udvar! (Csend) Nos, mi a véleményed? Megtegyem?
HORATIO Miért kérdi?... Ha akarja, úgyis megteszi!
CLAUDIUS Tudsz jobbat?
HORATIO Hát... De akkor engedje meg, hogy én se legyek tekintettel...
CLAUDIUS (belevág) Tiszta beszédet kértem, nem!?
HORATIO De... szóval azt mondja, hogy meg akarja oldani ezt a... mert hogy nyomasztja, ugye? De miért csak erőszakkal próbálkozik... lefogni, megcsókolni, betörni, kidobni! Mindig csak erőszakkal!?
CLAUDIUS Jó, értem már!... Hova akarsz kilyukadni?
HORATIO (folytatja) Ráadásul kedveli is őt, ugye?... – kisgyerekkora óta... Claude bácsikám, édes öcsém, meg minden!
CLAUDIUS Jó, jó!... Mondd a lényeget!
HORATIO Szóval... ha tényleg békülni akar... őszintén, tiszta szívből, ahogy mondja... (Nagy levegő)... akkor jó szándéka jeléül, miért nem ajánlja fel neki a trónt?
CLAUDIUS (ha van döbbenet a világon) Micsoda??... A trónt? Hogyhogy a trónt?
HORATIO Miért ne? Kora, tudása megvan hozzá... az országban rend van, a hadsereg erős...
CLAUDIUS (hirtelen kijózanodik, gyanakvó) Állj meg! Állj csak meg! Ez az ő gondolata vagy a tiéd?
HORATIO Bárkiben felmerülhet, hogy apja halála után övé a trón...
CLAUDIUS (sebzett gúnnyal) Szinte furcsállod is, hogy miért én ülök rajta, mi?
HORATIO Ha jól tudom... bölcs érzékkel nem is szenteltette még királlyá magát...
CLAUDIUS Csak úgy a fejemre tettem, mint egy szalmakalapot!
HORATIO... jelezve, hogy csupán ideiglenesen vállalta, míg a valódi örökös...
CLAUDIUS (belevág) Hú, de aljas szócsavaró vagy te, hallod!
HORATIO (keményen) Tiszta beszédet kért, nem! Azt mondta, hogy tisztán, egyenesen!
CLAUDIUS Azt mondtam... Igen! De arra nem gondoltál... (Mint a vulkán, kitörés előtt) vagy nem gondoltatok – hogy ez a mocskos dán társaság... akiket naponta meg kell hágni királyilag, hány napig fogja elviselni az ő hochdeutsch lelkét, finom wittenbergi „intellektusát”?! Két nap alatt szétszedik, mint a csirkét! Érted? Ő nem ide való, ezek közé, hanem oda, ahol a disznót is Senecának hívják! (Ordít) Mert alkalmatlan! Érted!? Alkalmatlan az életre, trónra, szerelemre, mindenre! Alkalmatlan! (Hirtelen hangot vált) De tudod mit! Kell neki a trón!? Itt van! Nesze, fogd meg és vigyed! Tessék! Ne bámulj! Vidd oda neki, koronázd meg, szenteld fel, fújd fel! Csináljatok, amit akartok! Nesztek! Uralkodjatok! (Győztes pojácasággal kirángatja, valósággal kitépi a trónt a helyéből, és Horatio hátára rakja – az tántorog az öles szék súlya alatt. Claudius elégedetten nézi, lassan megnyugszik) Nehéz, mi? Na, tedd szépen a helyére, aztán elmehetsz. (Kimegy)
HORATIO (ég az arca a szégyentől – maga elé suttogva) Előbb-utóbb úgyis elkaplak, ne félj!
Visszateszi a helyére a trónt, sötét.

2. PIÉTA

Régi könyvtár. A Herceg apja meztelen korpuszát mossa. Halk kántálással maga-költötte siratót dúdol, szelíden, szinte bánat nélkül, mint a gyászba belefáradt asszonyok.

A HERCEG Szemed lezárva, más zárta le... Én már soha nem vagyok veled... Az utolsó víz... az utolsó kenet – se pap, se gyász, se siratás!... Az egyetlen szertartás, hogy fiad mos meg... Olyan jó nézni a nyugalmadat... Minden halk, néma, mint este télen... és egy-egy könny, az is halk, mint a hózuhogás – (Öltöztetni kezdi, a merev tagok alig hajlanak) Karod oly vékony, mint a fenyőfaág... Szinte átkarol, mikor felemelem! Arcod idegen... hiszen a fájdalom roncsol, nem is a te arcod, meg se ismernénk... A névtelen sír most befogad téged. Királyi kriptádban egy névtelen! És te, a neves egy névtelen sírban nyugszol majd nyugtalan valahol... jeltelen. Mintha nem nyugodna ott senki...
Bejön a két sírásó.
ÖREG SÍRÁSÓ Sietnünk kéne, uram! Mindjárt besötétedik!
A HERCEG Várjuk meg a sötétet. Semmi feltűnést nem szeretnék.
ÖREG SÍRÁSÓ És mért gondolja, hogy három ember egy koporsóval éjnek évadján kicsit sem feltűnő? A mai nagy figyelésben.
A HERCEG Igazad van. (Elfordul) Zárjátok le és vigyük.
ÖREG SÍRÁSÓ Horatio urat nem várjuk meg, királyfi?
A HERCEG Honnan veszed, hogy én királyfi vagyok?
ÖREG SÍRÁSÓ A sírásás súgja és a józan ész...
A HERCEG Miféle sírásás?
ÖREG SÍRÁSÓ Hát az... hogy én ástam ki a sírt, amibe most kegyed édesapját temetjük.
A HERCEG Állj csak meg! Honnan veszed, hogy az apám?
ÖREG SÍRÁSÓ A sírásás súgja és a józan ész!
A HERCEG Na, hagyd ezt! Az apámat eltemették... A bolond is tudja! Ott nyugszik a királyi kriptában!!
ÖREG SÍRÁSÓ Igen? És akkor miért üres az a sír, amit épp akkortájt ástam a sógoromnak?! Látja, eddig tartott a sírásás! És most jön a józan ész, mert: Van két sír, van két halott – no, de ha Horatio úr „édesapját” egy ismeretlen fiatalember sírva mossa, és az én néhai sógorom sírja üres, akkor ki fekszik a királyi kriptában, hol a király holtteste, és vajon tényleg olyan hibbant-e a fia, mint híresztelik?
A HERCEG Ezt elmondanád a törvény előtt is?
ÖREG SÍRÁSÓ Én sem hibbantam meg, kérem! Na, menjünk, mert vészesen alkonyodik!
A HERCEG Az apám iránti szeretetből sem tanúskodnál?
ÖREG SÍRÁSÓ Őszintén? Én felséged édesapját csak a mostani királyhoz képest szeretem, a maga idejében – ahogy nálunk mondják – féláron is eltemettem volna.
A HERCEG (szomorúan, vád nélkül) Neked is fájna, ha ilyent mondanék az apádról...
ÖREG SÍRÁSÓ Bocsásson meg! (Lehajtja a fejét)

3. RAJNÁLD

Kikötő – Rajnáid érkezik feldúltan, Polonius a nyomában. Rá akar erőltetni egy kopott, bélelt mellényt, dulakodnak. Rajnáid kitépi magát a kezéből és
elszalad.

POLONIUS Állj már meg, az istenedet! Rajnáid! Hallod! Ne kelljen túlordítanom a tengert!
RAJNÁLD Hiába, uram! Nem és nem! (Földhöz vágja a mellényt)
POLONIUS Állj meg és gyere közelebb! Értsünk szót!
RAJNÁLD Nem érti, hogy nem! Ne is fáradjon! Szó sem lehet róla!
POLONIUS Akkor takarodj a szemem elől! Ezért vakartalak ki a koszból? Ma is a tehén farát kaparnád, ha én nem figyelek fel rád...
RAJNÁLD Inkább az anyámra, mondja úgy! Azt hiszi, nem tudom!
POLONIUS Te, szégyentelen! Édes fiamként szerettelek, és ez a hála! No, add ide azt a mellényt és végeztünk egymással! (Dühében nemcsak a

mellényt veszi vissza, hanem lerángatja róla az inget ,,libériát. Vadul tépi, cibálja, üti, rugdossa Rajnáldo) Menj a fenébe! Te júdás! De véget vetünk ennek, ne félj! Kerítek mást helyetted! Tudod hány fölösleges ember van az utcán! Ezrivel, akik egy kis pénzért bármire hajlandók...
RAJNÁLD (már szinte sír) Hát épp erről beszélek, uram! Végre, felfogta! Ma, amikor egy pár cipőért embert ölnek, maga nekieresztene engem százezer tallérral az országútnak!
POLONIUS És?! Ki tud róla? Senki... Mi ez? Egy kopott rossz mellény... nem csörög, nem zörög...
RAJNÁLD Ne csinálja, uram! A szememből meglátszik, hogy egy vagyon van nálam...
POLONIUS Persze, mert félsz!
RAJNÁLD Már hogyne félnék! Becsukom a szemem, és máris látom magam az árokparton, átvágott torokkal! Hát hogy az istenbe ne félnék! De magát sem értem, uram! Ekkora pénzt kockáztat bagóért? Hiszen ötven tallérért egy tucat olyan fegyverest fogad mellém, akik az apjukat is megölnék...
POLONIUS (ijedten körülnéz) Pszt! Elhallgass, te! Tucatnyi fegyveres?! Na, még csak az hiányzott!
RAJNÁLD Miért?
POLONIUS Pszt! Hallgass már! Ezt csak mi ketten tudhatjuk! Te meg én!
RAJNÁLD (győztesen) Na, látja, csak kiugrott az a nyúl a bokorból!
POLONIUS (riadtan) Miféle nyúl?!
RAJNÁLD Hát az, hogy ez afféle titkos... sötét dolog! De akkor maga is ígérjen valami ehhez fogható jutalmat! Hogy az lebegjen előttem, ne az átvágott torkom!
POLONIUS Jó, jó! Majd megbeszéljük! Előbb a megbízatás! Keresd meg a fiamat... és mondd meg neki... de négyszemközt, senki más ne hallja, hogy „Itt az idő!” Az udvarban napról napra nő a káosz, jelenleg sem királya, sem trónutódja nincs az országnak! Egy szó, mint száz, megmentőre vár Dánia... egy fiatal, romlatlan erőre, ki törvényesen, az újabb káoszt kerülve, az emberek élére tud állni!
RAJNÁLD Tyhű, uram! Hogy ez mennyire így van! A hideg is végigfut a hátamon... Az kéne bizony: egy fiatal vezér!
POLONIUS Na, látod, hogy jó lóra tettél! Te, kapzsi, te! Szóval egy új, fiatal király, de törvényes módon, mert a ferde utakat nem szeretem! Lássuk csak Ád 1 / A király még nincs felszentelve, tehát még nem király. Ád 2/ A trónörökös pedig nem is lesz az, hiszen szemlátomást beteg. Viszont, ha sikerülne őt a lányommal összeboronálnom, így oldalágon a mi családunk is bekerül a trón várományosai közé...
RAJNÁLD A mindenit! Ki se néztem volna magából: „Oldalágon, a felszenteletlen mellett beleülni.” Ez igen! (Izgalomba jön) És a pénz? Annak mi a dolga!
POLONIUS Ja, a lényeg! Ott a norvégoknál olcsó az élet, öt-hatezer fegyveres is kitelik ebből a mellényből! Fogadja fel őket, ügyesen, név nélkül, titokban, és álljon minden készen... a hegyek között...
RAJNÁLD (őszinte döbbenettel) Norvégokkal, uram? Ezt jól megfontolta! De hisz ez... ez hazaárulás!
POLONIUS (ideges) Nem az! Dehogy az! Ha önös érdek állna mögötte, úgy igen! De most épp ellenkezőleg, ez a hazaszeretet! (Kitör belőle az utóbbi másfél-két év szorongása) Én nem akarok még egy királyváltást megélni! Országot felforgatni, új szeleket figyelni! Elég volt! Nyugalmat akarok! Magamnak is, neked is, az egyszerű dán embereknek is! (Rázza a mellényt) Ezt a pénzt egy élet verejtékével gyűjtöttem, nyugodt öregkort, biztonságot, hatalmat akarok! Érted már!? Érted!? (Annyira felizgatja magát, hogy muszáj belekapaszkodnia Rajnáidba, másképp összeesne) Jaj, hogy kifulladtam!... Már nincs sok hátra! Leülök ide egy kicsit... Így! (Liheg) Menj, siess!... Vigyázz magadra...
RAJNÁLD És ha sikerrel járnék...
POLONIUS (ideges) A fizetségről majd utána! Mondtam már!
RAJNÁLD Csak annyit, hogy vegyen a nevére! Mégiscsak a fia vagyok, bal kézről... Nem bánja meg!
POLONIUS Meglátom, mennyire bízhatok benned!
RAJNÁLD Százszázalékosan! Hiszen látja, ez a mellény meg ez az oldalági dolog – ez sokat megérne, ha jó fülekbe jut...
POLONIUS (rémülten) Mit mondasz?
RAJNÁLD Csak azt, hogy vegyen a nevére... Na!
POLONIUS Mit na?
RAJNÁLD Hát nem ad kezet?
POLONIUS (kelletlenül belecsap) Jó, legyen! Viseld a nevem! Na, járj szerencsével! (Rajnáid felölti a mellényt, és el. Polonius hosszan néz utána) Mindenütt a haszonlesés! Mindenütt! Mi lesz így velünk, Uram?

4. PRÓBA

Trónterem. Rosencrantz idegesen le-fel járkál a trón előtt. Guildenstern egy kis utazóládán kuporogva aludni próbál.

ROSEN Gondoltad volna, hogy egy szép napon ide jutunk!? GUILDENEN (behunyt szemmel) Hova?
ROSEN Hogy ennyire semmibe vegyenek!
GUILDEN Legalább nem törődnek velünk!
ROSEN Szinte fáj, annyira nem létezünk...
GUILDEN Miért nem alszol inkább?
ROSEN Mondd, téged nem idegesít, hogy itt ülsz és nem létezel!
GUILDEN Hogyne léteznék! Létezem én...
ROSEN Az elmúlt három napban talán szólt hozzánk valaki?
GUILDEN Hogyne, kétszer is: „Maguk még mindig itt? Nem mutatták meg a szobájukat?”
ROSEN És megmutatták? Nem! Iderángatnak lóhalálában, aztán kiderül, hogy a világon senkinek se kellünk... Se barátja, se ellensége nem vagyunk senkinek! Mintha nem is léteznénk!
GUILDEN Egy nagyon szomorú történet jut eszembe rólad, amikor ennyit beszélsz!
ROSEN Rólam? Micsoda?
GUILDEN Volt a nagyapámnak egy gyönyörű, alt hangú kecskéje. Éjjelnappal mekegett, valósággal szerelmes volt a hangjába, mint te. Nem lehetett elviselni! Úgyhogy nagyapám kénytelen volt hátravinni jó messzire, a hátsó kertbe, megkötötte egy fához, ott etette, szeretgette, kényeztette. Egy hónap múlva azonban a nagyapám hirtelen összeesett és meghalt. A kecskét csak két év múlva találtuk meg, ott feküdt kikötve a fánál, és mellkasának ívelt bordái úgy fehérlettek a fáradt, őszi napfényben, mint a mulandóság diadalíve!
ROSEN Gyönyörű! Szinte kedvet kap rá az ember...
Kivágódik az ajtó. Berobog a Tragika, fuldoklik a dühtől.
TRAGIKA Ez nem igaz! Ha mesélik, nem hiszem el! Hát mit képzel ez magáról!? (Fújtat, leül, felugrik) Nem, ez egyszerűen képtelenség! (A példányra) Megyek és a pofájába vágom! Játssza el az édesanyjával! (Kimegy)
GUILDEN Látod, másnak sem könnyű!
ROSEN Mi történhetett? (Az ajtóhoz indul) Kinézek egy kicsit...
GUILDEN Ne üsd bele az orrod!
Rosencrantz éppen kilesne az ajtón, amikor az ismét kivágódik. Berobog a
Tragika, nyomában üvöltve a Komikus. A kicsapódó ajtó beveri Rosencrantz
orrát, egész jelenet alatt a vérzést próbálja elállítani. Guildenstern kuncog

ROSEN A fenébe! Én már vérzek is!
KOMIKUS (tombol) A hisztis istenedet, Grete! Miért nem bírod egy kicsit visszafogni magad!
TRAGIKA Velem ezt nem lehet csinálni! Fát vághattok a hátamon, de hogy engem kiejtésből vizsgáztasson valaki, azt nem! Hogy egy ilyen alamuszi, halk szavú – a felét nem értem, amit mond – engem percenként leállítson, hogy így ejtsem, úgy ejtsem, „lebegve a nyelven”. Hát pillangó vagyok én?! Még hogy „leheljem a szót!” Ha én itt lehelgetni kezdem a szavakat, egy árva kukkot sem fogtok hallani, de nem ám! Meg hogy ne gesztikuláljak a kezemmel, „ne fűrészeljem a levegőt”! Hát csak álljak, mint egy pingvin?! (Játssza is, mereven, mint egy pingvin jön-megy, leheli a szavakat lebegve a nyelven)
KOMIKUS Elég! Hagyd már abba! Azért fizetnek, hogy behúzd a farkad és kussolj! Bármit mond, te mosolyogsz: Igen, Herceg úr, hogyne, Herceg úr! Magadban meg azt gondolsz, amit akarsz! Na, egy-kettő, szedd össze magad és indíts! Ne jöjjek még egyszer utánad! (Kimennek, Grete ott felejti a példányt. Guildenstern belenéz, izgatottan)
GUILDEN Nézd csak! Ez nem a Herceg írása?
ROSEN De... (Belelapoz) Király, királynő... Ravatal. Helyben vagyunk!
GUILDEN Ne vérezd össze!
ROSEN Vérdráma, nem?
TRAGIKA (visszajön) Bocsánat. Itt felejtettem a szöveget...
GUILDEN Miféle darab ez?
TRAGIKA Szar! Se egy helyzet, se egy poén, csak kisírt arccal, nőiesen rohangálok fel s alá egy hulla körül...
GUILDEN Akkor miért éppen ezt játsszák?
TRAGIKA Na, jópofa alak maga! Mert a királyfi írta, anyuka szeme fénye azt mondták, ki tudja, milyen nagy koponya, száz éve tanul már a németeknél, aztán tessék, egyik elcsábítja a másik nőjét, megmérgezi és vége! Se egy intrika, se egy karakter, mérget neki, felakad a szeme és mi csókolózunk, mint két kiskamasz. Negyvenéves koromban itt tartok. (Megint sírni kezd) A férjemet, tudják, az Öreg színészt megütötte a guta, azt is viszem a hátamon, mint egy keresztet, ez a vadállat (A Komikus) meg állandóan rám akar mászni, mivel hogy ő ad kenyeret, hát így hogy játsszon az ember?! Ez az alamuszi Herceg meg ordít velem, hogy rendesen csókolózzak. „Mohón, mintha nem kapnék levegőt!”... mondom neki, jöjjön már fel, legyen szíves és mutassa meg, hogyan csókoljam mohón és nőiesen ezt a bűzbarlangot! Erre meg az öreg kezdett ordítani velem (Szélütötte modorban), hogy ne gúnyolódj a herceggel, te ringyó... mint a pulyka, úgy beszél, glu-glu-glu! Szavát se érteni...
KOMIKUS (jön, sötéten, nem szól)
TRAGIKA Mi van, Bólogató János!? Te se bírod már?
KOMIKUS Valami nem tiszta itt! Bejött az a kövér öreg, aki mindig egy helyben siet, és megkérdezte, hogy mit próbálunk? Meg, hogy a király tud-e róla? Miért kéne tudnia? – gondoltam. Majd megnézi este, nem?
De a Herceg nagyon ideges lett, kizavarta az öreget... és odaállított egy embert az ajtóhoz, nehogy hallgatózzék? Nem tetszik ez nekem...
ROSEN Én se lennék nyugodt a maga helyében! Ez a darab is...
GUILDEN Halottas háznál, friss esküvő után... furcsa téma, nem?
TRAGIKA Milyen igaz... Ereztem én, hogy olyan ismerős!
KOMIKUS (majd szétveti a düh) Az istenit! Hónapokon át semmi... most végre bejön egy zsírosabb munka... és akkor tessék! Óh, hogy az ördög rogyassza rájuk az eget!
TRAGIKA (együttérzéssel) Na! Nyugodj meg!... Van egy ötletem! Megtanuljuk a szöveget, pont úgy, ahogy le van írva... és szépen elmondjuk, szóról szóra... abból nem lehet baj... És az urak is tanúsítják majd, hogy mi jót akartunk... mi féltünk... ugye? (Rosencrantz bólogat, Guildenstern nemet int. Mosolyognak)
Sötét, zene.

5. SZÍNJÁTÉK

Régi könyvtár székekkel, nézőtérszerűen berendezve. A színpad előtt füg-
göny. Előtte fuvollino játszik. Horatio kiviteti a fáklyákat. Sötét. Kezdődik

az előadás.

A HERCEG (kilép a függöny elé, arca nagyon sápadt, izgul) Kétszázezer év múlva... minden befejezi a körforgását, minden élet meghal és kihuny. Nem marad más, csak a végtelen tér, sötéten, torzan, csillagok nélkül... és mi... akik most gyűlölve gyűlöljük egymást, halott közömbös anyagként fogunk keringeni... S ahol egykor gonoszt tervelő szívünk dobogott, már csak holmi ritka pára, por és a végtelen hideg hallgat. Hogyne kapkodnánk hát két kézzel az élvezetek és gyönyörök után ebben a szűk szúpercegésben, ami élnünk adatott...
POLONIUS (halkan) Mit mond? Zokszó, percek és... mi még?
CLAUDIUS Szűk szúpercegés! Az élet...
POLONIUS Jaj, hogy rövid! Értem!
HORATIO Pszt!
A HERCEG (kivárja) A darab egy emberről szól, kinek amúgy is rövid életéből néhány évet egy asszony miatt lecsíptek. Az asszony, a Királynő, nem fiatal már, de tüzes, a gyilkos pedig nem más, mint ezen a király öccse, a neve Titus! Kezdődjék a darab a végén. Íme, a király teste, majd meglátjuk, hogy élő vagy holt, a ravatalán fekszik!
Elrántja a függönyt. A közönség önkéntelenül felmorajlik, amikor a ravatalon megpillantják az öreg Király páncélját virágok és gyertyák között, épp úgy elrendezve, mint a kriptában.
OPHÉLIA Jézus segíts! A Király!
KATONA Urunk páncélja, akármi legyek!
POLONIUS (feláll, teljesen feldúlva) No, de királyfi!... Nem szégyelli magát! Fényt! Gyújtsák meg a fényeket! Hé! Függönyt! Függönyt!
HORATIO Csend! Üljön le!
POLONIUS Micsoda gyalázat! Drága Királyunk páncélját holmi ripacsériának díszletül!
HORATIO Hallgasson már el! (A Hercegnek) Folytassuk!
A HERCEG (előlép – a ravatalnál megáll – alig bír megszólalni) Mint mondtam... furcsa darab ez... nem előre halad, hanem hátra, mint a rák. Itt kezdődik a ravatalnál, a halott lábainál. Aztán jön a gyászmenet, mely ide kísérte... (Hangja megremeg) majd a halál pillanata... az utolsó percek – mikor, ki, hogyan? Szépen kiterítve! Lássuk hát a gyászmenetet... amikor „szerettei”, mint egy vőlegényt... ravatalára kísérik a felvirágozott halottat
Hangja elcsuklik, érezni, hogy belül már zokog, hogy nem fogja tudni vé-
gigcsinálni. Horatio odalép mellé: „Szedd össze magad!” – súgja. Dúdolni

kezdik a siratót.
HORATIO Énekeljék önök is... Mindenki! Velünk együtt!... A siratót, amellyel a Királyt kísérték... Énekeljenek!
A nézők akadozva, bátortalanul dúdolják, ki igen, ki nem – a színpadi
gyászmenet, elöl a Herceg, utána a színészek és Horatio énekelve, gyertyák-
kal a kézben megkerülik a ravatalt.
A HERCEG Azután a gyásznép lassan szétoszlik, de az ének még szól, a gyertya még ég! (Kilép a nézők közé) Most a Királynőt és a gyászoló öcsöt figyeljék... Tessék! Rajta! Színészek!
A gyászdal elhallgat, a nézőtéren zavart csend, fészkelődés, mocorgás. A két
színész bizonytalanul áll a ravatal előtt, lassan, tétován megsimogatják
egymást, majd egy csók, egy suta ölelkezés jelzése, ki-kinéznek a publikum-
ra...
A HERCEG (súgja a Tragikának) Szorítsd magadhoz, az istenedet! Vadabbul, hevesebben, vággyal... (Az kelletlenül mímeli)
Az Öreg „hulla” lassan hörögni kezd a páncélban, a Korpusz nehéz asztmás

lélegzésével: „Vizet! Vizet!” Morbid és képtelenül torz, ügyetlen az egész.
GERTRUD Én ezt nem nézem tovább! Menjünk innen...
A HERCEG (ráüvölt) Ülj vissza! Nektek játsszuk, anyám! Tovább, énekeljenek! Mindenki! Hiszen kint még szól a gyászdal! Hangosabban!
Szinte ordítja a siratót, egyesek akadozva követik.
(A színészeknek)
Öleld meg, Királynő! Tapadj rá, csókold, harapd, kívánd!
(Felrohan a színpadra) Még! Még! Vadabbul! Szóljon az ének! Csó-
kold meg rendesen, te ringyó! Még! MÉG! Ez semmi!
Teljesen levadul, Horatio igyekszik lefogni, nyugtatni. Az Öreg egyre han-
gosabban nyöszörög: „Vizet! Vizet” Káosz és felfordulás. Van, aki már nevet
a nézőtéren.
POLONIUS (őszinte felháborodással) Micsoda disznóság! Mindjárt elhányom magam... Ophélia, gyerünk innen! Engedjenek ki!
A HERCEG (ráordít) Csend! Üljön le! (Visszanyomja Poloniust a székbe, majd a Tragikához rohan, őrjöng) Szenvedéllyel csókold, te átkozott! Ne kéresd magad! Úgy! Mohóbban, lázasabban! (A közönséghez) Titus kezét figyeljétek! A kéz, amely az előbb még bátyja szemét fogta le, most az özvegy izzadt mellét markolássza! (Claudiusnak) Tetszik, bátyám!? Tetszik!? Nézd ezt a testet! Ezt a fehér húst... embert öltek érte! Tessék! Nézd!
S mint annak idején Claudius Ophéliáról, lehasítja a Tragikáról a ruhát.
Iszonyatos felfordulás tör ki, mindenki ordít, visít, hadonászik.

HORATIO (átöleli, lefogja a Herceget) Csillapodj! Édes emberem! Csillapodj!
TRAGIKA (visítva félmeztelenül rohan körbe a ravatal körül) Segítség! Megőrült! Szedjék le rólam! Segítség!
POLONIUS Mint az állatok! Micsoda szégyen!
GERTRUD Én ezt nem nézem tovább... (Elindul kifele, a Herceg elébe áll)
A HERCEG Nem mersz szembenézni, mi? Rohansz, bujkálsz, menekülsz!?
GERTRUD Nagyon kivetkőztél magadból, fiam!
HORATIO Csend! Üljenek le! (A betóduló szolgákhoz) Vigyék ki a fáklyákat! Üljenek vissza!
KOMIKUS Az ördögbe! Nyughass már! Ne vonyíts a fülembe, Grete! (Az ölében hozza, cipeli vissza a vadul rugdalózó nőt)
TRAGIKA Eressz el! Én ezt nem csinálom! Ha megölnek sem! Engedj el! (Kapálózik, visít)
CLAUDIUS Elég! (Csend – csak Grete zokog a ravatal mögött) Nyugalom, hölgyeim és uraim, nyugalom! Amondó vagyok, nézzük végig az előadást... hiszen nem történt semmi... egy-két szerencsétlen párhuzam a mi életünkkel. De ha minket nem sért, önöket se bántsa! (A Színészekhez) Folytassák, kérem! (Elővesz egy aranyat, odadobja a Tragikának) Asszonyom, fogja: a látványért! Szeretjük az érett testeket! Gyere, királynőm, ülj vissza mellém!
TRAGIKA (keservesen, csillapíthatatlanul zokog. Erezni, hogy betelt a mai pohár) Így megalázni, kigúnyolni az embert... És még pénzt is dobálnak a meztelen hátsómért...
KOMIKUS (a Tragikának) Na, ne sírj, Grete... Nem történt semmi...
A HERCEG Szedje össze magát, kérem! Folytatjuk!
TRAGIKA (zokogva kijön a ravatal mögül, még mindig félmeztelen, de nem érdekli) Mit folytassunk, mi? Hát mi értelme van ennek az ízléstelenségnek?! Egy ravatal előtt csókolózni, miközben a mérgezett hulla él... miféle hülyeség ez?!
ÖREG (mint férj, bentről a páncélból) Kapd össze magad, Grete! Kapd össze, mert kijövök és szétmázolom a képedet! (Az indulattól toppant is, az egész páncél vészesen meginog a ravatalon)
TRAGIKA Te meg ne parancsolgass nekem! Hát mi vagyok én, a kancarongyod! Ez itt (A Herceg) ordítozik velem, hogy csókolózzak, mint egy nő, ez a szatír (A Komikus) meg ha csak teheti, a nyelvét gyümészkeli belém, én meg ezzel az öreg kóróval, mint egy Szűz Mária - hát ki bírja ezt ki! (A páncélnak) Mióta nem volt asszonyi örömem, mi?! Öt éve, hat éve, nyolc éve?! (A Herceghez) Akkor mi a fenéből csókolózzak oly veszettül az élő hullád előtt...
ÖREG (tombol bent a páncélban, mint a Bádogember) Grete, az istenedet! A szöveget mondd, mert széthasítalak!
TRAGIKA Te meg ne pattogj ott bent a tokban! Nézzünk oda, hányni jár belé a lélek, aztán még ő ordítozik! (Be a sisakrostélyon) Mi van?! Attól vagy úgy oda, hogy végre közönséged van... Vén ripacs! Látták volna, hogy kigyúlt a próbán, valósággal lángra lobbant, és csak mondta, mondta ezt a süket szöveget, mint egy isten... mint egy félisten, mert annyi esze van! A végén majd újra megüti a guta, figyeljék csak meg, szépen lebénul a másik felére is, moshatom, amíg élek a szaros gatyáit, mert nem zár neki rendesen... Mért pont az alfelébe ütött a guta, mért nem a fejébe, akkor legalább nyugtom lenne! De az agya ép, mint a tojás! És akkor tessék, csókolózz, Grete, táncolj, Grete, dalolj, Grete, légy nőies!
Itt már nagyon röhög mindenki, Claudius a térdét csapkodja, még Ophélia
is ciripel a maga kis szemérmes női humorával, Rosencrantz visít,
Guildenstern nyerít, egyedül a Herceg nézni döbbenten a röhögésorkánt.

Még a fáklyahordók is besereglenek.
CLAUDIUS Erre muszáj inni valamit, mert meghalok! Művész urak, asszonyom, szabad egy italra? Szünet, uraim! Szünet! Utána folytatjuk! (Kiözönlik a nép, röhögve, kommentálva) Ez isteni volt!
KOMIKUS (elkapja a Tragikát, a fülébe súgja, susogja) Ne duzzogj, Grete! Gyere, igyunk mi is egyet! Mindig mondom neked, minek szenvedni? (A páncél felé int) Gyere, most jó helyen van! No, gyere már! Olyan jó volt megfogni a segged... (Együtt kimennek)


6. NYÍLT KÁRTYÁK

A nézőközönség elvonult Herceg a ravatal mellett ül, teljesen magába roskadva. Gertrud szótlanul nézi a fiát. Horatio a kezébe adja a füzetet.

HORATIO Egy haldokló szavai! Nem is oly régiek...
Gertrud belelapoz – arca elsápad, egész lénye megfeszül. Leteszi a füzetet,
szó nélkül elindul kifele.
HORATIO (elébe áll) Nem mond semmit, asszonyom?
GERTRUD (riadtan) Ki vagy te, hogy ezt kérdezed...
HORATIO Én ápoltam a férjét... a halála után.
GERTRUD (hazudik és tudja) Férjem régóta halott.
HORATIO Tegnapelőtt temettük el.
GERTRUD Rég meghalt! Három hónapja. Nagyon rég.
HORATIO A ravatalon még élt. Én gondoztam. Iszonyú kínok közt halt meg... mert az a méreg, asszonyom...
GERTRUD Rákban halt meg! A kezeim között!... Én mosdottam, öltöztettem...
HORATIO Nem mosdatta senki, kerti rongyaiban volt...
GERTRUD (nem néz senkire, arca halottsápadt, és egész teste remeg) Én gondoztam, etettem az utolsó percig! Senkit nem engedett közel magához... Iszonyú volt! Egyes-egyedül én...
HORATIO Nem gondozta senki... itt hörgött, nyögött a virágaitok között!
A HERCEG (nem bírja tovább – félrelöki Horatiót) Elég! Hagyd békén!
Léptek kintről.
CLAUDIUS (belép) Itt vagy? (Csend. Senki nem néz a királyra) Vártalak...
GERTRUD Még maradtam egy kicsit...
CLAUDIUS Gertrúd! Nézz rám!
GERTRUD (kitér előle) Elfáradtam... Ne maradjatok sokáig! Késő van! (Kimegy)
Claudius iszonyúan ideges, nem láttuk még ilyennek.
A HERCEG Úgy tűnik, a királynő megértette az előadást...
CLAUDIUS Én is! Minden szavát!
A HERCEG Tehát...
CLAUDIUS Igen! Megöltem! És?! Miért nem mondod a szemembe?! Megöltem! De mért kell ezt egy szélütötte bohóccal és két szánalmas ripaccsal előadni, hogy az oldalam is fáj a röhögéstől... Miért! (Ordít) Tessék! Megöltem!? És?
A HERCEG És... és... és most mit akarsz?
CLAUDIUS Én?!
A HERCEG Te...
CLAUDIUS Hogy mit akarok?
A HERCEG Igen... Olyan lázban vagy... Úgy ordítasz itt, mintha... Tudomisén...
CLAUDIUS Ne dadogj összevissza! Mi szeretnél...
HORATIO (közbevág) Nem lehet ennyire cinikus, uram!
CLAUDIUS Meddig lábatlankodsz még itt, mi!? Azt akarod, hogy felfeszítselek a bátyám sírja fölé, te nyomorult! (Egy mozdulattal fellöki, s a lábánál fogva brutálisan kivonszolja, kirángatja a teremből)
HORATIO Segítség! Mire vársz, az istenedet! Segíts! (Az ajtó döngve becsapódik mögötte)
CLAUDIUS (visszajön – fojtott, rekedt hangon, mintha valami szorítaná a torkát) Na, ide figyelj! Beszéljünk nyíltan! Én nem fogom sem megmagyarázni, sem mentegetni, és soha, semmilyen formában sem veled, sem az anyáddal megbeszélni, hogy miért tettem. Érted!? Ez az én dolgom! Semmi közötök hozzá! Viszont egyet felkínálok: ha bármikor úgy érzed, hogy nem bírod tovább nézni, hogy én élek... (Itt már-már elsírja magát)... míg apád, az én bátyám halott, fogod és belém vágod a kést! A kisujjamat sem fogom mozdítani! Esküszöm! (Kezébe nyomja a tőrt) Tessék! Itt vagyok...
A HERCEG (kifejezéstelen arccal – némán, szinte ostobán áll nagybátyja előtt, mint akinek nem jut eszébe semmi)
CLAUDIUS Akkor elmehetek? Végeztünk?! (Indulna)
A HERCEG Nem... Állj meg! Várj... (Utánakap, visszarántja – mozdulata görcs és tehetetlen indulat) Látod ezt?! (Felkapja a füzetet) Minden szó itt van! Apám minden szava! Amit a halála után mondott! Az öszszes! A mérgezés, a vérfertőzés, anyám nyögése, az ácsok csattogása! Minden!! Az egész vérvád! (Ordít) Rád fogom sütni az egész világ előtt: Gyilkos! Aljas, alattomos gyilkos! Gyilkos! Gyilkos! Claudius mozdulatlan arccal nézi a Herceget.
CLAUDIUS Nem vitatkozom. Próbáld meg! (Kikiált) Polonius! (Hangosabban) Polonius! Ne játsszuk ezt!
POLONIUS Szólítottál, uram? Erre jártam... s mintha a nevemet...
CLAUDIUS Itt ez a füzet! Öcsénk adta! Az apja halála utáni szavak... Jól hallottad! A halál utániak... Tedd közzé őket! Hadd olvassák! Egy halott szavai!
A HERCEG (alig tud megszólalni, hebeg, dadog) Hiába... anyám is tudja... ezek is... mindenki... tudja az egész világ... hogy gyilkos vagy!... Aljas, sunyi gyilkos! Gyilkos, gyilkos!
CLAUDIUS (megragadja, keményen) Mondtam már: tedd a dolgod, vagy szállj le rólam! Megértetted!? Na, tűnj el! Hess, te bögöly! Hess! (Arrább lökdösi – Poloniusnak) Szóval nyomtassátok ki... És mivel drága öcsénk kedélyállapota, sajnos, nem javulni, de romlani látszik, kéretem az érseket! Vasárnap délben királlyá szenteltetem magam.
POLONIUS Királlyá?!... Most?! Vasárnap?!... (Egyre fokozódó pánik)... De hát ez... ez képtelenség, uram!... A gyászév derekán... Királlyá?!... De miért!... Fontolja meg, felség...
CLAUDIUS Megfontoltam! Délben koronázás! Előtte pedig dús, gazdag reggelit akarok! Nevezzük koronázási früstüknek! Hetek óta kapkodva eszem, mint egy állat! Gazdag, történelmi reggelit akarok! Kössön ezer szállal a múlthoz. Ha már Claudius névvel dán vagyok. (Indulna – de Polonius kétségbeesetten elállja az útját)
POLONIUS Megálljon... Álljon meg!... könyörgök!... (Egyre hátrál kifele Claudius előtt – és mondja, hadarja – szívszorító reménytelenséggel)... ebből lázadás lesz, uram... én ismerem a dánokat... sunyi, alattomos fajta!... Mit szól a nép... a Gentek, Gilfek, Gablerek, Guntramok, Gunthárok, Gudrunok, Gustafsonok... (S így tovább, míg hangja lassan elhal a távolban)
ÖREG (lassan, nehézkesen a Herceg felé fordítja fejét – nézi őt a sisakrostélyon át. Szélütötte szavait alig érteni) Álljon félre az útjából... higgyen nekem!... Veszett vad... az ilyen... nagy bűnű ember... Álljon félre... fiam!
Sötét.

7. FAGY

Norvég medveölő kutyák mélyen zengő csaholása. Közel és távol.
Laertes egy kunyhóban elfagyott lábfejét masszírozza. Szinte sír.

LAERTES És ez így marad?! Mindörökre! Óh, Isten! Sántítani fogok! Én, Laertes, a vívó, a táncos, a férfi mostantól sántán bicegek?
SZÁZADOS Nem akarom áltatni, uram, de sajnos fájni is fog! És ha nem kenegeti, csak siratja, még el is üszkösödhet! Az elfagyott lábbal nem lehet játszani... Na, hadd kenjem be!
LAERTES Mi ez a büdös? Bálnaizzadság?
SZÁZADOS Ne szidjon mindent, uram! A lába is ezért fagyott el. Adtam a medvebőr-csúszkát? Adtam! De maga randának találta. A kis báli cipőjében, meg tessék!
LAERTES Legalább ne okoskodj folyton! Ez a rengeteg norvég életbölcsesség! Aztán itt éltek szárított tehénszaron...
SZÁZADOS Ha rám hallgatott volna, most lenne két ép lába! Minek mentünk a hegyek közé!? Mondtam, hogy az ifjabb Fortinbrast úgysem találjuk meg! Ha nem akarják, nincs!
LAERTES S az öreg!? A haldokló! Azt csak nem hurcolják magukkal a glecs-
cseren!
SZÁZADOS Az öreg már két éve halott, uram! Csak nem mondják. Minek? Olyan, mintha volna!
LAERTES Micsoda?! Két éve. halott?! És ezt csak most mondod? Te sunyi disznó, te! (Ököllel az arcába vágna, de ahogy felugrik, belehasít a fájdalom)
SZÁZADOS Nyugodjon meg! (Felemeli, visszateszi az ágyba)
LAERTES És a levelek, hogy személyesen találkoztam vele és a többi!?
SZÁZADOS Írja továbbra is azt! Nem mindegy?
LAERTES (szinte sír) Óh, ha egyszer végre hazamehetnék
SZÁZADOS Van még valami, uram! Levele jött. Egy földije hozta...
LAERTES Na végre! Egy ember! Egy dán! Hol van? Engedd be, gyorsan.
SZÁZADOS Attól félek, nem vet túl jó fényt ránk... De az az igazság, hogy már nem él. Átvágott torokkal találták az árokban fél nap járásra. Alighanem a cipőjéért... Nagy kincs az errefelé! Hisz látja, egy jó bakancs maga az élet! Igazán sajnálom! (Int) Hozzák be!
Két katona behozza Rajnáld véres torkú, mezítlábas testét. A mellény és minden más érintetlen. Csak a torka és a lába.
SZÁZADOS Kezében volt ez a levél, a húga írta! Tessék!
LAERTES Szegény Rajnáld! Apám titkos fia volt. Temessék el tisztességgel!
KATONA (Századoshoz) Herre, far jeg ta hans klaer? Det var jo meg som fant ham?
SZÁZADOS Azt kérdi, hogy a ruháit szétoszthatják-e, uram?
LAERTES Hát meztelenül földelnétek el! Micsoda barbárok, istenem! Nem! Egy gombot se vehettek le róla! Sőt, itt a cipőm, ezt húzzák a lábára! Mint az állatok!
SZÁZADOS Uram! Mondok én magának valamit! Bejárta az egész országot, látott mindent, alaposan kiismert bennünket. Nyomorult földönfutók vagyunk! Látja, egy jobb bakancsért embert ölnek... Ugyan mivel fenyegetnénk mi a fényes dán armadát?! Írja meg a királynak, hogy nincs mitől tartania! A lengyelek ugyanolyan nyomorultak, mint mi! Velük, nagy túlerő esetén elbírunk! Hadd keljünk át végre az öresundi szoroson... írja meg ezt a királynak, és kész, megszabadult tőlünk! A húga is várja... Látom a szemén, hogy gyötri a honvágy! Na, írja meg! Hozzam az írószereket!?


8. A HÁLÓSZOBÁBAN

Alkony.
Gertrud a királyi ágyban fekszik.
Ophelia elteszi a kedvtelést – a könyvet, játékot, hangszert – ahogy tetszik.

GERTRUD Maradj még... Aludj velem...
OPHÉLIA (boldogan) Jó... nem bánom! (Gyorsan kibújik a ruhájából, és bevackol az ágyba) Olyan különös, amióta magával vagyok, sokszor úgy gondolok rá, mint az anyja: „Hol van? Nem fázik? Evett-e rendesen?” Ilyesmi.
GERTRUD Ne beszéljünk róla!
OPHÉLIA Jó... (Csend – nézi Gertrudot) Olyan szép maga, amikor nem beszél. (Kacag) De buta vagyok! Persze, máskor is szép, de néha úgy belefeledkezem magába, csak nézem és várom, hogy megszólaljon... hogy szóra nyissa az ajkát! Őt is így tudom nézni órákon át! Megfigyeltem, mind a kettőjüknek van itt egy kis ideg vagy mi?... Odatehetem a kezem? Ez itt... és amikor szólni készülnek, ez finoman lüktetni kezd, le, fel... (Hirtelen elkomorul)... mint gyerekkoromban, amikor kitéptük a kaszáspók lábát, az lüktetett így. „Kasza te, kasza te, ring a hóhér kötele” – ezt énekeltük, az meg szegény hosszan kaszált a kitépett lábával... (Sírva fakad) A gyerekek olyan könnyen megoldanák ezt az egészet... nem tennének tönkre ennyi embert! Kitépnék a lábát, és „Király te, király te, ring a hóhér kötele!” (Kétségbeesetten zokog, belefúrja fejét a párnába) Úgy gyűlölöm! Úgy gyűlölöm! Legszívesebben belevágnám az ollót az arcába...
CLAUDIUS (bejön) Mi történt? Miért sír?
GERTRUD Nagyon megviselte ez az egész... Hadd aludjon itt!
CLAUDIUS Ma is? Tegnap is... Meddig még?
GERTRUD Ma utoljára.
CLAUDIUS Ahogy akarod... Legalább kialszom magam. (Leül az ágy szélére, nézi a nőt) Gertrud! Leszünk mi még úgy, mint rég?
GERTRUD Hogy szeretlek-e?
CLAUDIUS Igen.
GERTRUD (nagyon komolyan) Ha nem, felkötném magam.
CLAUDIUS Mindig csak ilyeneket mondj! (Keze lassan becsúszik a takaró alá) Úgy megcsókolnálak... Pedig hideg vagy... Mindened hideg, ami kilátszik a takaró alól: a kezed, szemed, arcod. De itt bent, a sötétben forró minden... Úgy befeküdnék most közétek!
A HERCEG (hangja kintről) Anyám! (Kopog) Bejöhetek?
GERTRUD (riadtan) Ne! Ne gyere be!
A HERCEG Beszélni szeretnék veled...
GERTRUD Nem vagyok egyedül...
A HERCEG Akkor kijönnél egy kicsit...
GERTRUD Nem... Már levetkőztem... Hagyj békén!
A HERCEG Akkor jó éjt! Nyugodalmas, szép álmokat! Mindkettőtöknek! (Belerúg az ajtóba – távolodó léptek)
OPHÉLIA (kimászik az ágyból arca lángol) Nem maradok... Egy percig sem! (Felkapja a ruháit) Szégyellje magát! (Kirohan)
CLAUDIUS (behúzza utána az ajtót)
GERTRUD Claude! Most nem akarok beszélni... Hagyj egyedül, kérlek...
CLAUDIUS Tudod, hogy az ellenállás mindig felizgat! (Játékosan simogatni, vetkőztetni kezdi a nőt)
GERTRUD Megölsz, ha most rajtam kedvedet töltöd!
CLAUDIUS Jó! (Elengedi) Én várok... Jó éjszakát! (Kimegy, de szinte azonnal vissza is fordul. Keményen) Gertrud! Ami fele most tartunk, az a semmi! Érted?! Maga a Semmi! Ezt akarod?!
GERTRUD (befordul) Nem tudok mást tenni...
CLAUDIUS (elveszti a türelmét) Eh! Fogok én neked könyörögni! Ha meguntad egyedül... holnap délben koronáznak, a dómban megtalálsz! (Bevágja maga mögött az ajtót)
GERTRUD (kiszáll az ágyból, letérdel a Szűzanya elé. Világi, életteli Mária, mint a Tiziano-madonnák) „Üdvözlégy Mária... malaszttal teljes... áldott vagy te... az asszonyok között...” (Elhallgat)... Nem megy... (Visszabújik az ágyba) Hiszen értem tette...
Sötét.

9. KÉT HALÁL

Régi könyvtár.
Horatio bizonytalan mozdulatokkal, szemmel láthatóan részegen próbálja

összerakni az Öreg Király páncélját. Nem először. Amikor egy gonddal odaillesztett vállizület megint leesik, botot ragad és vad, kétségbeesett dühvel szétveri a félig kész alakot.

HORATIO Ezt is... ezt is én rakjam össze helyetted!
Addig üti, rugdossa a fémszerveket, míg teljesen kifárad. A HERCEG (belép) Mi történt? Szétesett? HORATIO (üvölti) Hagyjál békén! Mit jársz utánam! A HERCEG Részeg vagy!?
HORATIO Semmi közöd! Vidd az apádat és tűnjetek el! (Kidobálja a páncél darabjait az ajtón)
A HERCEG (hosszan nézi)
HORATIO Igen! Részeg vagyok... DE!!! Fegyelmezett! Mint te! (Megáll előtte rezzenéstelen) Jön, hogy összehányjam magam, a világ összevissza forog velem, de állok, mint a cövek, rezzenéstelen arccal, a szemedbe nézek, s mintha mi sem történt volna: „Nos, mi újság? Meglesz a koronázás, hercegem?” (Gúnyosan) Ez a hangnem jobban tetszik!?
A HERCEG Rossz rád nézni! Te ne igyál, Horatio!
HORATIO Ez nem igaz! Egyszerűen nem hiszem el! Nézlek, és nem tudlak elhinni... (Megérinti) Hát miből vagy te?
A HERCEG Semmiből... Mosd meg az arcod! Beszélni szeretnék veled...
HORATIO (belevág) Nem! Előbb te hallgass meg engem... Utoljára...
A HERCEG Ne kezdjük megint elölről! NEM! Értsd meg! Nem és nem!
HORATIO (folytatja – leállíthatatlanul) Ez az ember téged mindenedből kiforgatott... elvette apádat, anyádat, országodat, mindenedet! Sőt az életedet is, mert amit élsz, az már rég nem a te életed...
A HERCEG Elég! Meddig hajszolsz még?!
HORATIO Engedj el!... Könyörgök! Ne fogd le a kezem! Engedj szabadon, mint egy részeg farkast... Hadd harapjak bele ebbe a baromba! (A páncél roncsai közül előkap egy fémtokos kést) Itt ez a kés, az apádé volt! Hadd forgassam meg benne! A koronázás tiszteletére! Apád emlékére...
A HERCEG (nagyon tisztán, határozottan) Nem akarom megölni...
HORATIO (döbbenten) Mit mondasz?
A HERCEG Nem hiszek benne...
HORATIO Miben?
A HERCEG A halálban... hogy akkora büntetés lenne... Egy pillanat, és vége!
HORATIO (fájdalommal) Óh, nyomorult apád, ha ezt hallaná... Egy pillanat... fél éven át...
A HERCEG (magánkívül) Elég volt! Elég! Hallgass!
Csend. Csak két indulat, két lihegés.
HORATIO Elmegyek...
A HERCEG (a tőrt forgatja, kihúzza, benyomja) Ezzel kéne... de nem bátyámba... nem ám! (Nézi a pengét, kíváncsian, szinte vággyal) Soha ki nem mászna a halálom árnyéka alól... nézné anyámat, és én néznék vissza anyám szeméből... hol a fiam, Claude? Hol a fiam?
HORATIO Bolond vagy? (Elveszi a tőrt, visszahajítja a páncéldarabok közé) Önként eltakarodni az útjukból...
A HERCEG Anyám soha nem felejtene el engem...
HORATIO Dehogynem... Ami nem faj, az gyorsan elmúlik... (Az ajtóból) Mondok valamit! Most van a reggeli, ugye. A koronázási früstük... (A kabátja zsebében kotorász) Nézd meg ezt! (Kis tégelyt ad neki)
A HERCEG (olvassa) Laringa purpurea... Mi ez?
HORATIO Régi olasz „gyógyszer”... Vízszikkasztó beléndek... apádat is ilyennel...
A HERCEG (indulattal) Miért nem egyből olajban megfőzni, a körmét kitépni!? Ez még embertelenebb, mint a kés...
HORATIO De hát nem ölnénk meg... csak majdnem! Csak egy kicsit! Hadd érezze, amit apád érzett...
A HERCEG Te teljesen levadultál!? Mint egy eszelős!
HORATIO Egyetlenegyszer! Csak a halál szelét!
A HERCEG Nem... Nem akarom... (Bizonytalan) Ezzel apámon már úgysem...
HORATIO De segítünk magunkon! Az én kedvemért... Az apád mellett átvirrasztott három hónapért... Kérlek... (A Herceg nem felel... Horatio kapkodva öltözik – arca ragyog a tettvágytól) Gyerünk! Ezt az reggelit nem felejti el!
A HERCEG Nem akarom látni...
Horatio megöleli, megcsókolja, kirohan.
(Egyedül – rossz lelkiismerettel) Nincs kiút! Hiába minden szándék, akarat... (Leül) Nincs mit tenni... Várni kell... Várni... (Hallgatózik) Milyen csend van... Biztosan odaért már... s ha odaér, megteszi, gondolkodás nélkül!... Egy mozdulat az egész, mi az!?... Ο hányszor megtette apámmal?! Ötvenszer, százszor?! (Egyre zaklatottabb) De nem! Nem! Ez nem az én utam... Jól mondta: a halál szele... fúj, aztán eláll... volt, nincs... De egy halott – az itt marad, itt él velünk... (Odamegy a halomhoz, kihúzza a kést) Szinte látom... Áll az oltárnál... haja csillog a szent olajtól... már fején a korona... a dóm tele népekkel, mindenki énekel, szól az orgona... és egyszer csak vad lökdösődés... ijedt arcok törnek át a tömegen... nyomukban dagad a hír... már távolról kiáltják... „Meghalt a Herceg”... „A Herceg halott”... „Ott fekszik egy hatalmas véres tóban... apja tőrével szúrta le magát...” Micsoda? Meghalt a Herceg?” Meg – ordítják –, egy levél volt a kezében: „Apámat megölte, anyámat elvette, s most bűne áldását élvezi... Ilyen világban én nem akarok élni...” És csend... csend... a szívdobogást is hallani... minden szem a királyt nézi... „Olyan sápadt vagy, Claude... bátyám, mi fáj?... lám, félreálltam az utadból... légy boldog, hosszú, végeláthatatlan életet adjon neked az Ég...” (Valami zajt hall) Mi ez!? Valaki kiáltott!... (Odarohan az ablakhoz) Istenem! Megtette! Kész! Talán meg is halt... (Feltépi az ablakot, fülel)

Nem... Senki! Nyugalom! Nyugalom! (Leül befogja a fülét) Egyszer úgyis vége lesz! Ki kell várni! Türelem! (Ringatózik, mint egy kisgyerek) Várni kell... Várni... Várni... Nyugalom! Ki kell várni! (Hirtelen felugrik) Nem bírom tovább! (Kirohan az ajtón)

10. A REGGELI

Trónterem. A nagy reggelizőasztal. Fölötte kiterjesztett szárnyakkal lebeg a dán királyok koronázási palástja. Tizennyolc kiló hímzett brokát, közepén ezüstszállal áttört gótikus tabló Igazszájú Szent Erik vértanúságáról. A kép sarkában egy disznó eszi a vértanú karját - nem tudni, hogy vaddisznó, avagy szelíd.

GUILDEN Királynő, szabad? (Odakíséri a királyi székhez) Egy főpróbát a palást öleléséből!
ROSEN Hogy a Felség is lássa, milyen felséges! Az esése, a mechanizmusa... Költészet és gravitáció!
Gertrudra lassan ráereszkedik a koronázási palást. Áhítat és zene. Tényleg
varázslat. Hogyan lesz egy szempillantás alatt hatvan kiló szerves rostból

uralkodói kontúr. Taps.
OPHÉLIA De szép!
ROSEN Víziorgonával még elképesztőbb lenne!
CLAUDIUS Így is szép volt! Príma!... Akkor lássunk hozzá, uraim! Halok éhen!
ROSEN Türelem. Felség! Előbb a millieu... Az ázsúr! Ahogy rendelte!
Félrehúzódik a bordó tüll, alatta egy C alakú asztal, pompásan megterítve,
ezüstökkel, virágokkal, levegősen.

GUILDEN Pillanat, még ne üljenek le! Ha megfigyeli, felség, az asztal alakja... egy lefektetett C – Chö vagyis Khö, mint Claudius!
ROSEN Továbbá Claudius, ha felboncoljuk, nem más, mint Khö – laudius. Laudius, mint laudio, laudare, ami latinul ugye dicsőítlek, dicsérlek Khö vagy Chö!
GUILDEN Ezért a római gasztronómia mezsgyéjén indultunk el, az úgynevezett konyhalatin mentén...
ROSEN Es a Chö vagy Khö dicsérete jegyében állítottuk össze a menüsort...
GUILDEN Azaz az előételek, mártásos nyalánkságok a Chö, mint Cicero Caesar, Cinna és Caecilus roskadó asztaláról...
ROSEN Míg a vadabb sültek és egyéb állati zsiger-költemények, a Khöjegyűek, mint Catullus, Catilina, Caligula és Nagy Constantinus szakács-műterméből származtatnak.
EGYÜTT Hogy végül belefúrjuk magunkat a bűnös asszony, a nagy Khö, azaz Cleopatra Africansis bonbonból kirakott piramis alakú hatalmas édesség-kebeleibe...
GUILDEN És még egy farkinca: Nem feledkezvén meg az ünnepelt Khölaudius kedvencéről...
ROSEN Kis köményes kolbászkák, die Elsasser Würstchen! (Csilingel)
Egy Vesta-templomszerű kerek tálon kiemelkedik az asztallapból a sistergő
kolbász-fészek.
CLAUDIUS Kiváló! Lássunk hozzá! Várunk még valakit... Fiad?
GERTRUD Hívtad?
POLONIUS Én szóltam neki...
GERTRUD Biztos nem éhes.
CLAUDIUS Mindegy! A jó reggelihez nem kell rokonság! Vágjunk bele, uraim!
GUILDEN Először ízleljék meg Kelet madarainak zamatát Cicero nyomán...
Belép Horatio.
CLAUDIUS Íme, az előőrs! Fiunk előszele! Széket, terítéket a fekete barátnak! Kapóra jöttél, Horatio! A gyászév miatt csak így, szűk körben koronázunk, és a te komoly arcod, ezt bókként mondom, bármely gyászasztalnak díszére válna.
GUILDEN (felnevet) Ez aztán a bók, uram! A gyászasztal dísze!
CLAUDIUS Pszt! Csendben leszünk és eszünk.
ROSEN Első fogás: az előételek királynője. Egynapos füstölt pávafiókák saját fészkükben...
OPHÉLIA (majdnem elhányja magát) Könyörgök, ne! Az istenért
GUILDEN Csak a neve, kisasszony! Pávafiak vajból, burgonyából, tokhalból... Kérem, hiszen csak tréfa volt!
GERTRUD Kicsit szelídebben, ha kérhetem.
ROSEN (vizet tölt Ophéliának) Nem akartam megbántani! Becsületemre! Kínában egyébként élőben eszik... sőt kis pihés fejüket hozzá is csapkodják a tányér széléhez, hogy a vérerek felfakadjanak... állítólag zamatosabb...
Ophélia öklendezve kirohan
GERTRUD Megőrült! Kit érdekel, hogy miféle szörnyűségek történnek Kínában! Ha kérhetem, uram, együnk csendben, vőfély-rigmusok, széljegyzetek nélkül...
CLAUDIUS Ott van minden a tálalóasztalon, tessék, válasszanak! Tetszés szerint!
ROSEN (lemondóan) Mint a svédek! Egymás hegyén-hátán az összes fogás!
CLAUDIUS Claudius kedvencét kérem!
ROSEN Óh, hogyne! Máris! A kis köményes kolbászkák...
GUILDEN Es az édes mustár, uram! (Odateszi mellé)
CLAUDIUS (megpaskolja az arcukat) Jól van! Tanulékonyak! Ki parancsol még? Íme, a kis köményes kunkorok, lakkozott fényes bőrrel! Királynő? Polonius? (Az öklendezésből visszatérőhöz) Édes Ophélió, kis kolbászka. A maga mérete! (Mindenki hárítja)
HORATIO Én kérek. Köszönöm. Sőt... ha ilyesmivel hencegni lehet, ezt mifelénk Jütlandon, az édes mustár hazájában sokkal rafináltabban csinálják. Szabad? (Odamegy a fűszeres tálcához – körülnéz)
CLAUDIUS Figyelik! Micsoda rejtett, népi erők!
ROSEN Aki szereti az ízeket, szereti az embereket!
HORATIO Úgy látom, van minden hozzá. (Veszi a keverőcsészét) Nálunk, Jütland szigetén az édes mustárt nem juharsziruppal sűrítik, mint itt, mert az ragacsos, mint a melasz! Hanem a szélsőségek, az ősellentétek harmóniáját keresik benne – ezért a legvadabb angol mustárba (Mutatja) „lángoló torok”, „Laringa purpurea” ugye? – frissen pergetett hársfamézet, szerecsendiót, morzsolt babért és egy kis mentát csöppentenek. Fehér mazsolaborral pépessé keverik. És íme, ahogy mondják: édes, mint a jütlandi mustár! Ezt kóstolja meg, Felség, az elzászi köményes kisdisznókhoz!
CLAUDIUS (beleszagol) Hm. Még valami fanyar, gyantás illatot is érzek... ínycsiklandozó! No, lássuk! (Lassan ráken egy kis sapkácskányi mustárt a kolbász ágaskodó végére. Mindenki áhítattal, gusztussal nézi)
Belép a Herceg.
A HERCEG Olyan csend van itt... Azt hittem, már vége!
CLAUDIUS Pszt! Szertartás van Ne zavarj!
GERTRUD Gyere, ülj mellém, fiam!
CLAUDIUS Pssszt! Síri csendet kérek... most, amikor Elzász és Jütland a dán király szájában frigyre lép! Hopp egy csepp nyál... kicsöppent! (Szája felé kormányozza a kolbászt) Na, gyere te kis dagadt vitorlás, mindjárt zátonyra futsz a nagy Claudius őrlőfogán! (Hersegve leharap a kolbászból egy darabot, hosszan, élvezettel rágja. A Herceg és Horatio összenéznek)
ROSEN Olyan kéjjel eszi, hogy szinte jóllakom tőle!
GUILDEN Ha kolbász lennék, csakis a te torkodban szeretnék eltűnni, uram!
CLAUDIUS Pszt! Most kicsit vastagabb pántlikát erre a fényes menyaszszonyra. (Megkeni a kolbász másik végét) És egy kis aszparáguszbóbitát. Gyere, Kolbász Kata, bemutatlak a vőlegényednek... itt forog a számban, ni! Kéken erezett, kemény, érdes királyi szerszám! Mindjárt ráülsz, Kata! Előbb meglocsoljuk egy kis sörrel, hogy jobban csússzon! Így, és most kezdődik a lagzi! Zenét a számban zajló nász-
hoz! Énekelj, kicsim!
Ophélia halkan dúdolni kezd támaszték nélküli fisztuláján. „Fújja a szél az
én dalom.” Claudius élvezettel rágja a „lagzit”.
Isteni ez a jütlandi kence, ujjam kolbászát is megsétáltatom benne. (Ujjával megkavarja, lenyalja) Itt az alja felé csípős egy kicsit... Nem baj, nyomtassuk el egy kis kenyérrel, sörrel!
Ophélia énekel, a Király rág, a Herceg és Horatio lélegzetvisszafojtva, a többiek élvezettel nézik. A Király csak rág, rág. Telnek a percek. Messze túl minden színházi csenden. Egyszer csak halk, erőtlen hörgés, a Korpusz hangnemében – csontszáraz torokból kipréselt suttogás.
CLAUDIUS Vizet! GERTRUD Parancsolsz? CLAUDIUS Vizet!... Adjatok vizet! A HERCEG (közelről az arcába mered) Vizet kérsz, bátyám!? Vizet?
Odaadja neki a kancsót – Claudius mohón önti magába, magára. GERTRUD Mi történt? Az istenért! Mi ez? CLAUDIUS Vizet! Még! Vizet!
A HERCEG Nem ismerős ez a hang, anyám?! Ez a szomj, ez az arc: Vizet! POLONIUS Orvost! Gyorsan orvost! Rosszul lett a király! Segítség! OPHÉLIA Mi baj? Mi történt? GERTRUD Hányd ki! Hányd ki, édesem! Segítsenek, könyörgök! Orvost! Itt
hal meg a szemünk láttára! Orvost!! CLAUDIUS Jaj, meghalok! Vizet! Vizet! Segítség! Mindenem ég!
HORATIO Nesze! Kérsz még? Nesze, igyál! Még! Még! (Táncolva, kacagva
hordja, önti a kancsókat a Királyra)
GERTRUD (Rosencrantzéknak) Segítsenek már! Vigyük innen! Segítség! Gyorsan a szobájába! (Az asztalkendőbe csavarva vonszolják kifele) Óvatosan! Ne rázzák, könyörgök!
GUILDEN Az ajtót! Nyissák ki az ajtót...
A HERCEG Hogyne, kérem... Parancsoljanak! Még szélesebbre! Hadd vigyék!
GERTRUD (a Király kezét fogja) Drágaságom! Szerelmem! Nézz rám! Hol ég? Hol fáj!
Így cipelik, menekítik kifele, Claudius jajgat, Gertrud jajveszékel, Ophélia
zokog, Horatio pedig az asztal tetején táncol, és dönti magába a bort, sört,

Vizet – amit talál.
HORATIO Laringa purpurea! Istenek zamata! Óh, hogy ezt a napot megértem!
A HERCEG Láttad az arcát?! Az a rémület a szemében! Igazad volt! Barátom! Százszor is igazad volt! (Összeölelkeznek és egymás szavába vágva lelkendeznek, táncolnak, ujjonganak)
HORATIO Huss! A halál szele! (Nevet) Megélte a kínt, amit apád érzett!
A HERCEG Hogy nyúlt a kancsó után! „Vizet! Vizet!” Tessék! Nesze! Igyál! Claudius király!
HORATIO Micsoda nap! Barátom! Testvérem! Levághatják a fejemet is, most már az sem érdekel! Hogy ujjong, táncol, tombol, dalol a lelkem! (Szinte sír) Ereszd rám a palástot, ne lássa az Isten, hogy sírok, kacagok az örömtől! Óh, de boldog vagyok! De boldog! (Magára rántja a királyi palástot, iszik, tombol, táncol, mint egy részeg dán sámán)
OPHELIA (beszalad) Anyád! Szegény anyád... úgy kétségbe van esve! Beszélni akar veled...
A HERCEG Rohanok! Máris rohanok! Százszor rohanok, ha egyszer hív! (Kimegy)
OPHÉLIA Istenem! Mi folyik itt?! Mindenki megbolondult... (Horatiónak) Én már semmit nem értek...
Horatio nézi a lányt. Odalép hozzá, magához öleli.
OPHÉLIA Hé! Mi ez? Mit akarsz?!
HORATIO Mindent helyette?! Akkor helyette ezt is! (Vadul, vággyal megcsókolja) Ennyi öröm jár nekem is! Hiába sikoltozol! (Lefogja, berángatja a palást alá)
Sötét.

11. HŰSÉG

Gertrud hálószobája. Claudius meztelenül fekszik az ágyban, Gertrud a nedves rongyokat cserélgeti rajta, amiket Guildenstern a jeges lavórba mártogat és kicsavar. Tocsog az ágy.

GERTRUD (finoman törli, simogatja az arcát) Ne csukd be a szemed, édesem! Ne csukd be, hogy mindig lássalak!
ROSEN (jön) Mindjárt itt az orvos!
CLAUDIUS Nem kell orvos!
GERTRUD Csak éppen megnéz...
CLAUDIUS (rekedten) Nem kell orvos... Vizet adjatok! Vizet!
ROSEN (kopognak) Már itt is van!
CLAUDIUS (erőtlenül, de őrjöng) Ha bejön, megölöm! Az orvos – halál!
GERTRUD Kérsz még! Jeget ne tegyek bele? Vagy ide a melledre?! (Claudius megpróbál felállni) Mit akarsz?
CLAUDIUS Ki kell mennem!
GERTRUD (Guildensternnek) Add a tálat! Ott az ágy alatt... Gyorsan!
CLAUDIUS (kiveri a kezéből) Nem kell ágytál! Mint egy vénembernek! A halálomon vagyok, de jól vagyok! (Rosencrantzéknak) Ne bámuljatok! Gertrud, takarítsd el ezeket, ha már a saját szégyenérzetük nem viszi ki őket! (Kimennek – próbál felállni) Add a kezed!
GERTRUD Ne még! Majd, ha jobban leszel!
CLAUDIUS Ennél jobban? Soha! Csak a belem ne égne... Kemény jütlandi mustár! Na, add már a kezed! Ne sírj! Ne sajnálj! Azért vagyok ilyen szerencsétlen, mert itt sírtok, jajongtok körülöttem! Gyűlölöm, ha sajnálnak! Gyűlölöm! Tedd már közelebb azt a széket! (Belekapaszkodik, de egy roggyant lépés után összeesik)
GERTRUD Látod! Gyenge vagy még! Maradj az ágyban!
CLAUDIUS Ne sírj, az istenedet! Élek, nem haltam meg! Kivonszolom én magam, ha véres térdem nyoma jelzi is az utat... Ahova a király is gyalog jár! Engedj el!
GERTRUD Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj! (Megöleli) Szépen vesszük a tálat... és nem nézek oda!
CLAUDIUS Gertrud! Ne gyilkolj azzal a tállal!
GERTRUD Jól van, na! Gyere, kapaszkodj belém! (Átöleli, tartja) Mi van?
CLAUDIUS Tessék, összehúgyoztam magam... Istenem! Látod ezt?! (Sírva fakad) A könnyem is éget! Vizet! Itass meg! Ez iszonyú, Gertrud! Mintha minden zsigerem más-más zsírban égne... Segíts kimenni! Ki akarok menni. (Esendő – és retteg. Tíz évet öregedett. Gertrud vezeti) Nem akarok ágyba vizelni. Fiatal vagyok... Szeress! Gyengéden! (Odaérnek a klotyóhoz – az ajtóban) És öltöztess fel, adj rám új ruhát... mert a koronázásit mind összehánytam... És ne sajnálj! (Becsukja maga mögött az árnyékszék ajtaját) Bocsánat! Ez hosszabb trónolás lesz!
Gertrud sír. Keservesen, hangtalanul. A nedves rongyokat beledobja a lavórba, majd előveszi a szekrényből az új ruhát – élénk színű, derűs, délutáni köntös. Kiteríti az ágyra, zokogva nézi.
POLONIUS (bejön) Hallom, elküldte az orvost...
GERTRUD El... kicsit jobban van már...
POLONIUS Hál’istennek! (Körülnéz) Micsoda nap! Leülhetek egy kicsit, úgy megrokkantam! És mondani is akarok valamit... de nem bántom meg, ugye? Néha, amikor erre járok, ebben a szobában úgy rám telepszik valami nyugtalanság... mindig arra gondolok, hogy egyes szavak is kimúlnak, mint az emberek... például az a szó, hogy cimbora – divatjamúlt, ósdi szó, mint a sült alma (Pedig egykor mennyit ettük) – szóval számomra a cimbora szó – ne vegye rossz néven! – de az öreg Király halálával végképp kiürült. Öreg Király, mondom, aztán három évvel fiatalabb volt, isten nyugossza. Csak hát a korona öregít, ugye? Egyre többet gondolok rá, és nem tudom hova tenni a halálát! Számomra vele egy személyes király halt meg, aki olyan volt, mint én, akivel egy követ fújtam, egy kisember, nagyban... akinek fia van, mint ahogy nekem lányom. Ne haragudjon, hogy ezzel traktálom, de én nagyon szerettem a mi Király apánkat, isten nyugosztalja! (Szeme bepárásodik) És amikor a Herceg a dögöt kereste apja trónja alatt, emlékszik, a macskát! Az nekem úgy a szívembe nyílalt! – mintha engem keresett volna! Hiszen az a hűséges dög... Király apánk trónja alatt... az én vagyok! És ezt nem a mai felfordulás mondatja velem, hanem az emlékezés, a régi szép dolgok emlékezete... (Kintről léptek. Kopogás) Pszt! Valaki jön!
A HERCEG Bejöhetek, anyám!
POLONIUS (ijedten) A Herceg! Még csak ez hiányzott! (Hátrahúzódik a spanyolfal mögé)

12. HÜBRISZ

Gertrud feláll. Feszülten áll az ajtóval szemben.

A HERCEG (bejön) Hívattál? GERTRUD Beszélni akarok veled... A HERCEG Ma nem vetkőzöl?
Durr egy pofon! Több nap hisztérikus feszültségéből. GERTRUD Te vérszomjas disznó! Meg akartad ölni?! A HERCEG Ezt meg ne próbáld még egyszer!
GERTRUD Mert megmérgezel! Vagy agyonversz? Vagy leszúrsz!? Mi lesz!? A HERCEG Csillapodj, anyám! Próbáljunk meg emberi módon...
Durr, még egy pofon!
GERTRUD Emberi módon?! Kiszedem a szemed, te gyalázatos! Nézd meg, hogy néz ki! Mit tettél vele! El akartad venni tőlem, ugye? Hát kinek képzeled te magad?! Mindenféle ócska pletykák nyomán, majdnem halálba küldöd a férjem, és akkor próbáljunk meg emberi módon!
(Üti, tépi, karmolja) A HERCEG (hátrál előle, menekül körbe az ágy körül) Csillapodj, anyám!
Hallgass meg!
GERTRUD Hazajössz hét év után, nagy pofával, hogy lepatkányozz... hogy gyilkosnak, szajhának... és mindenféle mocsoknak lehordj!
A HERCEG Ne hazudjunk egymás szemébe! Te is tudod, hogy...
GERTRUD Még hogy én, a férjem gyilkosa!? Hát te mi vagy?! Hidegvérrel, mint egy kéjenc... Kis kolbászkák, édes mustár! Te cinikus disznó, te!
Ezt bírtátok kiókumlálni! Nézd meg, hogy néz ki! Ereszd el a kezemet! Most boldog vagy? Elégedett vagy!? (Üti, rúgja, ahol éri)
A HERCEG (próbálja kikerülni, lefogni) Csillapodj, anyám! Hallod?! Állj meg!
GERTRUD Eressz el! Ne szoríts! Meg akarsz fojtani, te istentelen! Engedd el a kezemet! Fáj, te átkozott!
Hisztérikusan zokog, miközben szabad kezével folyamatosan üti, tépi, karmolja fiát. A Herceg lenyomja az ágyra, és megpróbálja a párnával leszorítani, de Gertrud – mint az ördögszekér – tovább rúg, harap és karmol. Polonius félve leskelődik a spanyolfal mögül, Rosencrantz és Guildenstern
az arasznyira nyitott ajtóból nézik a közelharcot. A király görnyedt árnyéka
is felsejlik néha az üveg mögött.

A HERCEG (elveszti a türelmét) Az ördögbe! Nyughass már! (Felkapja az ágy mellett álló lavórt, és a jeges vizet anyjára zúdítja. A zuhany hat. Gertrud lihegve, reszketve fekszik az ágyon. Rosencrantzhoz és Guildensternhez) Tűnjetek el, csótányok! (Bereteszeli az ajtót) Így! Most beszélgethetünk!
GERTRUD Nincs mit mondanom...
A HERCEG Akkor miért hívtál?
GERTRUD Gyűlöllek... Ne légy boldog soha senkivel!
A HERCEG (hihetetlen önuralommal fogja vissza magát) Azt reméltem... ha majd tisztán látsz... hogy egy nap majd visszakaplak, anyám!
GERTRUD De csalódtál, mi?! És meg akartál büntetni? Hogy én is szenvedjek! Eleget szenvedtem! Apádat a rák vitte el, esküszöm! Valaki mocskos hazugsággal tömte tele a füled...
A HERCEG Még most is véded!? (Megragadja, megrázza) De meddig, anyám! Meddig?!
GERTRUD Megőrültél?! Eressz el!
A HERCEG Azért véded, mert tudtad! Tudtad, ugye! Benne voltál te is... Ordíts csak, sírjál, dobáld magad! Kiszedem én belőled! Tudtad, mi? Végig tudtad, az első pillanattól kezdve... (Egyre jobban levadul) Együtt találtátok ki, mi! Együtt szültétek!? Közös gyermeketek! Hiába kapálózol, kiszedem belőled, ha egy hétig vinnyogsz alattam, akkor is! Na, mondd ki, te vörösre mázolt élveteg száj! Lihegd a fülembe! Miféle rák az, amely apám életét megette! Két ollója volt, ugye? Egy férfi meg egy nő!
Claudius megpróbál közbelépni, félmeztelenül kitántorog, és az ajtóba kapaszkodva tehetetlenül nézi őket.
CLAUDIUS Segítség! Megöli! Segítség!
POLONIUS Gyilkos! Gyilkos!
Előjön a paraván mögül s a lábánál fogva próbálja lerángatni az őrjöngő fiút Gertrudról. A Herceg szabad kezével torkon ragadja az Öreget és ellöki. De olyan szerencsétlenül, hogy Polonius nekitántorodik a falnak, és véres csíkot
„húzva”, meghasadt koponyával, holtan csúszik le a király lába elé. Halála
ugyanolyan tragikomikus képtelenség, mint élete volt. Rosencrantz és
Guildenstern végre betörik az ajtót, beözönlik az őrség.
A HERCEG Nem akartam! Óh, istenem! (Letérdel a hulla mellé, ölébe veszi az Öreg véres fejét) Nem akartam megölni! Nem akartam.
Mindenki döbbenten áll. Csend.
CLAUDIUS Menjetek ki! Mind! Hagyjatok magunkra! Te is, Gertrud! Ne féljetek! Egy időre kiadta a mérgét! (Mindenki kimegy. A Herceghez) Azt hiszem, mostantól fogva kicsit jobban megértjük egymást... (Odanyújtja neki a két kezét) Tessék! Válassz!
A HERCEG Még most is, Claude!
CLAUDIUS Ez most nem játék! Az egyik kéz: vállalod az öreg meggyilkolását és ami jár – öt év, tíz év –, leülöd, mint bármelyik alattvalóm! Vagy elkendőzzük a dolgot, visszamész Wittenbergába és a lábadat dán földre soha többé nem teszed... Válassz!
A HERCEG Ehhez nincs jogod!
CLAUDIUS Gondolkozz rajta! Az egész éjszaka a tiéd! Az öreg itt marad csendestársnak. Szebb halált érdemelt! Bár ez sem csúnya... (Kikiált) Hé! Őrség! Végeztünk!

13. ÉBREDÉS

Hajnali derengés valahol Norvégiában. Furcsa a csend. Hallgatnak a kutyák.

LAERTES (felriad) Úh! De furcsát álmodtam! Valaki rángatta a lábamat... de nem volt ott senki! (Körülnéz) Hé, százados! Tégy a tűzre, megfagyok! (Kis idő múlva) Nem hallod!? A lusta istenedet, tégy fát a tűzre! (Odrún fekhelyén nem mozdul senki) Százados! A füleden alszol?! (Odavágja a csészéjét) Semmi! (Odabiceg a fekhelyhez, üres) Hé, Odrún! Hol az anyádban vagy?! (Az ajtóhoz megy, zárva. Rángatja) Hé! Mi ez?! Százados! Norvég csürhe! Bújjatok már elő! (Vadul, tajtékozva veri az ajtót. Semmi. Hallgatózik) De furcsa... ez a csend! A kutyák! Nincsenek itt a kutyák... (Kinéz a résen) Te jó isten! Ezek elmentek! Mind elmentek! (Szanaszét túrja Odrún fekhelyét) A fegyvere sincs itt! Megőrülök! Kutyástól, mindenestől elmentek! A pecsétem is eltűnt... Uram, irgalmazz! (Odrún ágyából, a bőrök alól írások fordulnak ki – döbbenten) Apám levelei! A nyomorult életbe! Mi ez? (Lázasan kotor tovább) Vázlatok... a királyi palota, a vár... (Egyre kétségbeesettebben lapoz) A kapuk, az utak... az öresundi szoros! Hát ezért faggatott annyit! Óh, jaj nekünk! És ez az írás! (Közelebb viszi a fényhez) De ismerős! (Előkotorja csomagjából az egykori levelet) „átengedni szíveskedjen... Fortinbras.” Te jó isten! Ez az írás! Megőrülök! (Már csak tátog a döbbenettől) Végünk van! Árulás! Riadó emberek! Végünk van! (Kétségbeesetten nekiesik az ajtónak, üti, rángatja) Ki kell jutnom innen! (Mint tehetetlen vadállat, előbb az ablakot feszegeti, majd az ajtót próbálja a késével, egyre nagyobb pánikban, szinte tragikomikus a sánta rohangálás, kapkodás – és közben eszelősen hajtogatja): Ki kell jutnom innen! Ki kell jutnom! (Hirtelen megáll) Megvan! Felgyújtom az ajtót! Ez az! Gyorsan! (Odarángatja a rongyokat, bőröket, leönti lámpaolajjal, parazsat kotor ki a hamu alól. Sűrű, fojtogató tűz önti el a szobát. Köhög, majdnem megfullad) Az ördögbe! A végén magamat fojtom meg! (Ráloccsantja a mosdóvizet az épp felcsapó lángra. Sistergő csend) Óh, istenem! Minden percért kár! Ki kell jutnom! Hol a kés? Kiásom magam! (Könnyeivel küszködve kaparja a korhadt padlót) Mint egy borzeb... egy kotorék! Mi lett belőlem, istenem! (Felszisszen) Rohadt kés! Csupa vér minden! (Bebugyolálja vérző kezét, és sántán, a fájdalomtól káromkodva, sziszegve, vérző kézzel kaparja, túrja a földet) Kerülj csak a kezem közé, „százados”. Kijutok én innen, és akkor az isten legyen irgalmas hozzád! Csak jussak ki! (Ás és motyog magában) Gyerünk! Gyorsabban... A húgomért! Nem másért! Tőlem megdögölhet mind... norvég is, dán is... egykutya! Árulók mind!

14. AZ ANGYAL

A Király betegszobája. Mint egy buddhista szentély. Áhítatos hajnali derengés, csend. Az ágy körül kéklángú sziszegő szeszégőkön különböző méretű fazekakban víz fő. Kövéren dől a gőz. A király könnyed, nedves lenvászonba csavarva, enyhén megdöntött ágyán, mint egy ravatalon. Szeme behunyva. Gertrud épp itatni
próbálja.

CLAUDIUS Ne az orromba töltsd, az istenit! Figyelj egy kicsit! GERTRUD Fáradt vagyok... Ne haragudj! CLAUDIUS Alig várod, hogy elmenj... Hogy rohanj oda hozzá? GERTRUD Itt voltam végig melletted, itt is maradok! Próbálj meg aludni...
(Csend)
CLAUDIUS (egyre nehezebben kapkodja a levegőt) Hívd az orvost... Jaj, istenem... úgy fáj... úgy éget... jöjjön azonnal... siessen... (Gertrud kirohan) Mert ez így... inkább száz halál!
Iszonyú kínnal próbál kissé megfordulni az ágyban. Belép Ophélia, szó nélkül nézi a kínlódót. Tekintete merev, mint egy madáré.
OPHÉLIA Nem alszik, ugye? Nem tud aludni!
CLAUDIUS Mit akarsz... ?
OPHÉLIA Nem jön álom a szemére... Nem hagyják aludni a bűnei, mi?
CLAUDIUS Őrség! Őrség!
OPHÉLIA Hallgasson!
CLAUDIUS Takarodj innen! Őrség!
OPHÉLIA (felmarkolja az egyik forró vizes edényt) Ha még egyet szól, a nyakába öntöm! Érti!? Úgy leforrázom... hogy aztán visíthat, mint egy kis selyemmajom... Álljon fel!
CLAUDIUS Megőrültél!?
OPHÉLIA Fel! Talpra!
CLAUDIUS Nem tudok! Rosszul vagyok...
OPHÉLIA Azt mondtam, álljon fel!
CLAUDIUS (elveszti a türelmét, ráordít) Te, bolond ribanc! Azt hiszed, jókedvemben fekszem itt!
OPHÉLIA Ne mondjam még egyszer! (Fenyegetően lendíti az edényt)
CLAUDIUS Segítség! Megőrült! Segítség!
Odaloccsant egy adagot az ágyba, Claudius lába elé. A király jajgatva, nyögve igyekszik kikászálódni az ágyból. Próbál felállni, de összecsuklik
OPHÉLIA Álljon fel!
CLAUDIUS (szinte sír a dühtől) Nem látod, hogy nem tudok! Képtelen vagyok!
OPHÉLIA De fel fog! És itt fog állni addig, amíg a fájdalomtól vinnyogva, vonítva... bocsánatot kér az összes gonoszságért! Talpra, mert úgy nyakon öntöm, hogy egyben nyúzzák le a bőrt magáról! Hallja!? Álljon fel!
Claudius az ágyba kapaszkodva, iszonyú kínok árán feltápászkodik, a kötés lecsúszik róla, félig meztelenül áll a lány előtt.
CLAUDIUS Mit akarsz tőlem? Nem én öltem meg az apádat...
OPHÉLIA De... mennyit gyötörte, gúnyolta, kínozta szegényt... hányszor megalázta...
CLAUDIUS Akkor sem én öltem meg!
OPHÉLIA De igen! A testvérét is úgy ölte meg... hogy közben ártatlan maradt...
CLAUDIUS (összeesik, feláll, újra összecsuklik) Nem bírom... Könyörgök! Nem tudok felállni!
OPHÉLIA Szedje össze magát! (Ráordít) Mit fekszik le folyton, mint egy tehén...
CLAUDIUS Nem bírok...
OPHÉLIA Akkor térdeljen! Térdeljen már fel!
CLAUDIUS Nem bírok... nem tudok... (Összekucorodva sír, nyöszörög a földön, mint egy selyemhernyó)
OPHÉLIA (áll a Király fölött a forró vizes lábossal, és szinte katatonul – egy hangon, minden elégtétel nélkül) Úgy sírjon... sírjon csak... sírjon, zokogjon... nyöszörögjön... úgy, sírjon csak... sírjon...
Kint rohanó léptek közelednek, Rosencrantz és Guildenstern nyomul be feldúltan az ajtón. Egymás szavába vágva.
ROSEN Uram! Uram! Sürgős hírt hozunk...
GUILDEN Rossz hírünk van, Felség! Mondhatjuk...
Döbbenten megállnak a látvány előtt.
CLAUDIUS (a földön fekve) Mi történt?
EGYÜTT Megszökött a Herceg!
OPHÉLIA (ijedten) Nem... Az nem lehet...
CLAUDIUS Mit mondasz?
ROSEN Nincs a helyén... elment... megszökött...
CLAUDIUS Nem hiszem...
GUILDEN Pedig nincs ott... elment...
ROSEN (kiszalad, becibálja a Századost) Tessék, mondd el!
SZÁZADOS (nagy kínban, zavarban) Négyen őriztük, uram... Négyen! Szépen, nyugodtan térdelt a kamarás úr holtteste mellett, ahogy kell! (Izgalmában mutatja, játssza is) Egyszer csak felállt, nem szólt egy szót sem... csak elindult... se nem gyorsan, se nem lassan! Jött egyenesen felénk... szó nélkül! Mondtuk, hogy álljon meg... Mindenki mondta: álljon meg! Én még rá is ordítottam, hogy az ablak beléremegett: „Álljon meg, királyfi! Álljon meg!” De ő csak jött! Kihúztam a kardom: „A király nevében!” – ordítottam! Odaért, megfogta a végét én is megragadtam... keményen, nehogy kicsavarja! Éles a pengém, nézze meg – nem játék! „Az isten szerelmére, királyfi – mondtam –, mit csinál?”... Nem bírtam nézni! Már a vér is kicsordult az élén... Elengedtem... Mit tehettem volna?! Félretolta a kardot és elment! Ki a kapun... Egy darabig mentünk vele... Kiabáltunk rá... „Álljon meg! Jöjjön vissza!” Mi mást csináltunk volna?! Öltük volna meg?!
CLAUDIUS (hidegen) Igen! Ez volt a parancs! Menjetek utána, és hozzátok vissza... Élve! Megértették! (Kimennek)
ROSEN Locsoljam meg a pólyát, uram?
CLAUDIUS Nem! Menjetek ki... Mind! (Elkínzottan behunyja a szemét) Elfáradtam... Hosszú volt ez a nap!


15. OPHÉLIA

Polonius hullája a falnak támasztva ül, roncsoltan, véresen. Ophélia mellette térdel, és próbálja letörölni arcáról, hajáról a vért.

OPHÉLIA Hallgatsz, ugye? Locska papa, te! Ha élnél, most nagyot néznél ám – egy könnyem se hullt, végig, egész idő alatt, egy sem! (Nézi az eredményt) Így! Már nem is látszik semmi... Szóval egy árva könnycsepp sem! És tudod miért? Mert én rájöttem, papácska... de úgy igazából... mint amikor felszáll a köd! A halálod nyitotta ki a szememet... hogy, mi nem kellettünk senkinek. Te erre nem jöttél rá... öregkorodra sem, folyton úgy sürögtél, forogtál, mint aki kell – én hál’istennek hamar rájöttem, már most az elején... Sőt nemhogy nem kellünk, egyenest útban vagyunk! Ezek itt nagyon erősek, papácska hiába igyekeztél, hogy te is ilyen erős és lelketlen légy – hiába! Látod, mire mentél vele... De nem sírok... akkor se sírtam, amikor... (Leveszi az övét) Ma másodszor veszítettem el a lányságomat, ez azt jelenti, hogy végképp odavan! Én ezt az övet soha többé nem teszem a derekamra... ahányszor megoldották, mindig csak a fájdalom! Látod, hogy beszélek róla, semmi siránkozás, jajgatás... ha fájdalom, hát fájdalom, egyszer úgyis túlleszünk rajta. (Felköti az övét az ablak keresztrácsára) A reggeleket szerettem, az állatokat, míg kicsik, a tengert is, de az embereket nem tudtam megszeretni. A Herceget sem... csak nagyon akartam! Ha élnél, úgy csodálkoznál, hogy így haltunk meg, ily vigasztalanul mi ketten, papácska... (Nyakába teszi a hurkot, kettőt rúg, s még leng egy kicsit)

16. RONCSOK

Három hónap múlva. Tél van. Kásás, koszos nyák mindenütt. A Herceg és Horatio a kikötőben, a szádokfák között lakik – egy csónakroncsokból, vitorla-cafátokból rakott vacokban. Lábuk előtt tűz ég – kékké dermedt kezüket lógatják haldokló lángjaiba. Kissé távolabb egy fekete ruhás nő áll a parton. Gertrud. Nagyon megöregedett. Arca összetört, aszott, árkos. Már jó ideje áll, nem mozdul. A tenger fölött süvít a szél.

A HERCEG (ingerülten, félhangosan) Nem akarok beszélni vele! HORATIO Akkor mondd meg neki... küldd el... már mióta itt áll! A HERCEG Minek hoztad ide?
HORATIO Annyira könyörgött! (Csend) Beszélj vele... a kedvemért! Szólok neki. (Odamegy Gertrudhoz) Jöjjön...
GERTRUD (riadtan, suttogva) Most nem tudok!... Majd máskor... most képtelen lennék...
A HERCEG (odakiált) Tán szeretetet vártál, gyöngédséget... vagy mit?
GERTRUD Nem... Csak azt, hogy hallgass meg! (Közelebb jön – most látszik, mennyire elgyötört)
A HERCEG Minek? Mindent elmondtunk már...
GERTRUD (szinte sír) Meddig akarod ezt csinálni?
A HERCEG Micsodát?
GERTRUD Ezt... az életet?
A HERCEG Miért, kit zavar? Mindenki a saját vackán... Ti apám kastélyában, én meg itt a hordalékban, vérdíjjal a fejemen!
GERTRUD Nincs már vérdíj... levették!
A HERCEG Akkor szabadon... Mint a szél... Ti ott, én itt... Megöregszünk, és meghalunk. Nincs ebben semmi képtelenség? Kit érdekelnek a mi dolgaink... gyilkosságaink? Lassan már minket sem...
GERTRUD (belekapaszkodik, görcsösen öleli) Elég, fiam, hagyd abba! Hát ebbe akarsz beleőrülni? Gyere haza! Kérlek!
A HERCEG Itt hagytuk abba a múltkor is...
GERTRUD Hoztam pénzt! Utazz el! Menj vissza Wittenbergába! Az emberek közé... kérlek! Menj vissza! Utazz el!
A HERCEG Hogy leszálljak a lelketekről, mi? Nem, anyám... Én innen nem megyek el!
GERTRUD (kétségbeesetten rázza) Ébredj fel! Térj magadhoz! Itt akarsz elpusztulni... szétrothadni... mint egy... egy...
A HERCEG Későre jár... Ha nem akarsz mást... Horatio elkísér...
GERTRUD (gyűlölettel) Olyan vagy, mint az apád! Hideg és könyörtelen... Nincs érzés benned! Semmi! Mint a jég! Mint az apád! (Zokogva döbben rá, hogy mit mondott ) Bocsáss meg... nem akartam... kiszaladt a számon, esküszöm! Nem akartam! Bocsáss meg!
Csend, csak a szél. Gertrud sírva elbotorkál. A Herceg hosszan, sápadtan mered maga elé, majd hirtelen jött indulattal letépi, ledobálja magáról a rongyokat, papírdarabot kotor elő a szemétből.
A HERCEG Horatio! Horatio! (Rohanva érkezik) Siess... érd utol anyámat... ő majd bevisz a királyhoz... (Kapkodva ír, Horatio a válla fölött nézi)
HORATIO Ugyan már... ne gyerekeskedj!?
A HERCEG Nem fog kitérni! Ismerem jól... Ahogy ő akarja, késsel, karddal, csupasz kézzel, mindegy, tőlem szöges ostorral is verhetjük egymást, mint a veszettek, csak vége legyen már!
Sötét.


17. ISZAP

Claudius az ablaknál ül egy kerekes székben. Karját nézi a fényben. Guildenstem iszappal keni a testét, elsimítja, letörli, és újra.

CLAUDIUS Hogy nő az új bőr a régi alatt! Levakarom ezt a ragyásat... és íme, sima, fényes, rózsaszín bőr! Mint egy újszülöttnek! Isteni ez a kurlandi iszap! Sokkal jobb, mint a miénk... az csak büdös!
Bejön Rosencrantz, nagyon feszült.
ROSEN Uram... egy szóra...
CLAUDIUS Mondtam, hogy iszapozás közben ne zavarjanak!
ROSEN (elindul, visszafordul) Ezt muszáj meghallgatnod!
CLAUDIUS (Guildensternnek) Az arcomat ne! Hányszor mondjam! Azt majd én!
Kenni kezdi magát, lassan, kéjjel, mint egy sminkelő dáma. Ordítás, dulakodás kintről hadonászó őrök, katonák között beesik Laertes. Iszonyatos állapotban van, arca, teste csupa seb és sár, ruhája cafatokban. Akárcsak az idegei – artikulálatlanul ordít, mint aki megveszett.
LAERTES (beront) Hol a király! Eresszetek a király elé! (Sántán rohangál lefel, minden mozdulata kín és görcs) Hol van Claudius?! (Nyakon ragadja Guildensternt) Add elő, te gethes, mert megfojtalak!
CLAUDIUS (az iszap alól) Itt vagyok! Mi kell!
LAERTES Fegyverbe, uram! Riadó! Nyakunkon a norvégok! Fegyverbe! (Megragadja a karjánál, rángatná, húzná magával – de a Királyt még nem tartják meg a lábai, összecsuklik széke előtt) Gyorsan... Itt vannak a norvégok! Nem halljátok? Itt vannak már! Az utcákon, a házainkban... mindenütt!
CLAUDIUS Hé! Szedjétek már le rólam! Mit álltok!? (Laertest elrángatják, de tovább ordít)
LAERTES Itt vannak... Nem halljátok?! Ha! (Fülel) A kutyák! A norvég medveölők... Érzem őket, itt vannak... Emberre jönnek azok is, uram!
CLAIDIUS Csillapodj már, te szerencsétlen! Kendőt! (Letörli arcáról az iszapot) Így! Na, most halljam, mi van?
LAERTES (összevissza csapong, érthetetlenül) Iszonyúan ravaszok... és alattomosak! Én kiismertem őket!... Az öreg már meghalt... És Fortinbras, a kígyó... bizony, uram... az én pecsétemmel... Átkeltek... itt vannak... Fegyverbe, felség! Ne tétovázzatok... Mindenki fegyverbe!
CLAUDIUS (ordít) Elég! Hallgass már! (A többiekhez) Mi a fenéről beszél!
SZÁZADOS A norvégok, uram... állítólag... átlépték a határt!
CLAUDIUS Na, és? Láttunk már ilyent... Hol vannak?
SZÁZADOS Nem tudjuk, uram.
CLAUDIUS Üljön össze az államtanács... most azonnal! (Laertesnek) Légy ott te is! (Rosencrantzéknak) Vigyétek... szedjétek össze egy kicsit... gyors fürdőt, reggelit neki!
LAERTES (kitépi magát a kezük közül) Nem! Nem kell semmi... Előbb a húgomat... az apámat akarom látni! Óh, hogy rohantam... étlen, szomjan... mint az őrült, négy napon át! Szemhunyás nélkül... Csak az hajtott, hogy őket még egyszer... a húgomat... hogy még egyszer... lássam! (A kimerültségtől elsírja magát)
Csend. A jelenlevők összenéznek.
CLAUDIUS Vezessétek a húgához...
GUILDEN Hova, uram!?
CLAUDIUS A húgához... Mit néztek így?! Nem hallottátok, vigyétek a húgához! Meg az apjához! Együtt vannak... (Kimennek, csak a Százados marad) Menj te is!
SZÁZADOS Nagy hírem van, uram!
CLAUDIUS Mi van ma itt? Mi ez a forgalom!
SZÁZADOS Elfogtuk Horatiót, uram!
CLAUDIUS Elfogtátok?! Hol?
SZÁZADOS Itt a palotában...
CLAUDIUS Itt? Hogyhogy itt?
SZÁZADOS Itt jött a folyosón... hogy beszélni akar veled...
CLAUDIUS És ti bátran elfogtátok! Kitűnő! (Dühvel) Hát mindenki pojáca lett a világon!?
SZÁZADOS Ezt találtuk nála... (Átadja a levelet)
CLAUDIUS Hozzátok be! (Bevezetik a megkötözött Horatiót) Miért kötözik meg folyton az embereket, kapitány? Húszan vannak egyre, és megkötik! Felnőtt emberek! Oldozzák el. (Kibontja a levelet, olvassa. Belép Gertrud) Írt a fiad! Tessék: „Az élet dolgait megoldani nem bírván, a halál vágyával telten – párbajra hívlak” Szép, nem?
GERTRUD (Horatiónak) Megőrültetek! Nézz rá! Alig bírja a kezét felemelni... S te kard elé állítanád?
CLAUDIUS Meg akar ölni. Tiszta sor! Látod? Egyszer nem volt elég, másodszor is az életemre tör...
HORATIO Mi a válasz, uram?
GERTRUD Azt, hogy a férjem beteg... súlyos beteg! Tudjátok jól!
CLAUDIUS Vasárnap délben megfelel?
GERTRUD Elment az eszed! Te akarsz párbajozni, aki támaszték nélkül lépni sem bírsz! (Összetépi a levelet) Szó sem lehet róla! Ezt mondd meg neki!
CLAUDIUS (keményen) Ne fogd a kezem, Gertrud, nem vagyok rászorulva! (Horatiónak) Vasárnap délben... rendben?
HORATIO Itt leszünk, uram.
GERTRUD Alig bírsz felállni... Nézz magadra, Claude! Reszket kezed, lábad, mint egy aggastyánnak...
CLAUDIUS Elég! Egyszer véget kell vetnünk ennek a dolognak!
GERTRUD Véget? Miféle véget!
CLAUDIUS Ne szólj bele! Segíts, törölj meg!
Horatio el. Gertrud veszi a nedves lepedőt.
GERTRUD Mit akarsz, Claude?! Mi ez az egész?!
CLAUDIUS Ne dörzsölj úgy, az istenit! Finoman!
GERTRUD Én nem hagyom a fiamat... Hallod? Őt se, téged se!
CLAUDIUS Márpedig ez a párbaj meglesz! Vasárnap délben!
GERTRUD Nem engedem... Nem hagyom, hogy kiálljon veled, hogy kiállj vele... hogy kiálljátok! Nem engedem! Itt nem lesz több vér, Claude! Hallod? Nem elég, hogy az apját...
CLAUDIUS Elég! Meddig gyötörtök, üldöztök, kínoztok még!? Harminc éven át lapítottál a bátyám mellett, akarat nélkül, bénán, savanyúan! Úgy ültetek egymás mellett, mint két uborka! Zöld volt az arcod, szívem, s rücskös a nagy méltóságtól! És egy kiszáradt púderdoboz volt a lábaid között! Ezt a nőt, ezt a múmiát támasztottam én fel a szerelmemmel! De nagy árat fizettem érte, csak én tudom, hogy mekkorát! Elég volt! Vasárnap délben pontot teszünk erre! A palástomat! (Görcsösen kapkodva magára húzza és félig meztelenül, félig iszaposan... reszketeg léptekkel elindul) Államtanács van... Vagy mi az ördög!
Harangoznak.

18. A
PÁRBAJ

Vívópást a palotában. Bolydult harangzúgás. A Herceg fehér plasztronban, vívógyakorlat közben.

A HERCEG Abbahagyhatnák! Le fognak szakadni a harangok! (Horatio becsukja az ablakot, szűrt harangzúgás) Wittenbergában – lassan már el se hiszem – hatalmas, gyönyörű vívócsarnokunk volt, egyszerre kétszáz fehér ruhás, fiatal férfi, mint holmi kerubok, „véd, szúr, véd, kitör” – egyszerre. Kétszáz test, kétszáz kard – „véd, szúr, véd, kitör”. És micsoda hajlékonyság, grácia, szellem – suhogtak a pengék, fújtattak a mellkasok – „véd, szúr, véd, kitör” – faltól falig, ott izzadságot fél karral letöröl, fordul és en garde, „véd, szúr, véd, kitör” – un, deux, trois, parré! (Csinálja kecsesen, boldogan, a fegyelem derűjével.
Horatio mosolyogva nézi. Szolga párnázott, öblös karszéket hoz). Na végre! Már azt hittem nézőnk sem lesz! Hány emberre számítunk?
SZOLGA Nem tudom, felség, Államtanács van... De Őfelsége, a király, biztosan benéz...
A HERCEG Benéz? Hogyhogy benéz?
SZOLGA Ezt mondták, kérem.
HORATIO Ez az ő széke?!
SZOLGA Igen, uram. Ez a legpuhább szék...
A HERCEG (belevág) Rosszul értetted! Biztos a Királynőé! A Királynak minek szék?
SZOLGA Nem tudom, felség! Ezt mondták! (Kimegy)
A HERCEG A kihívást elfogadta, nem?
HORATIO El. Anyád is hallotta! Vasárnap délben!
A HERCEG Vasárnap van... dél van!
HORATIO Megyek, körülnézek egy kicsit...
A Herceg folytatja a vívóiskolát, a szolga kisasztalt, édességet, poharat, flaskát hoz, lerakja a szék mellé.
ROSEN (bejön, a szolgához halkan) Állj ide az ajtóba, és ints, ha jön valaki... (Pénzt ad) A Herceg tovább vív, egy pillantásra sem méltatja Rosencrantzot.
ROSEN Bocsáss meg! Egy szóra!...
A HERCEG Te ne fizess azért, hogy velem pusmogj! (Szolgának) Hé, te! Add vissza a pénzét, és tedd a dolgod!
Folytatja a gyakorlatot, az elképedt Rosencrantz követi. A falnál, forduláskor elébe áll. Nagyon ideges.
ROSEN Neked akarok jót! Néhai barátságunkra, kérlek! (Kabátja alól egy írást sündörget elő) Tessék, olvasd ezt!
A HERCEG (bele sem néz) Most épp melyikünket árulod el, a királyt vagy engem?
ROSEN Eszednél vagy, ember!? Menekülj, amíg nem késő!
A HERCEG Mindig csodáltalak! Hogyan döntöd el, hogy mikor éppen kit érdemes? Ez valami megérzés vagy sugallat?
ROSEN Nem okoskodni jöttem! Nem érted?! Veszélyben vagy! Menekülj!
A HERCEG És utána neked köszönjem az életem? Egy ilyen trágyadombnak?! Nem! Véd, szúr, véd, kitör! (Tovább folytatja a vívóiskolát)
ROSEN (szinte fél tőle) Megérdemled a sorsod... Bolond! (Elmegy) A harangozás halkul, majd elhallgat.
A HERCEG Csakhogy abbahagyták... Véd, szúr, véd, kitör!
HORATIO (bejön) Furcsa! Senki nem tud a dologról...
A HERCEG És az asztal, a szék? A pást, a kardok? Minden készen áll!
HORATIO Nem tetszik ez nekem...
GERTRUD (jön – űzötten, riadtan) Olyan rossz előérzetem van! Nem is tudom... Menjünk innen! Míg nem késő...
A HERCEG Mi ez itt?! Vénasszonyok gyülekezete? Hagyjatok békén! (Kikiált) Százados! Hol van a Király?
SZÁZADOS Az Államtanácsban, felség! Azt üzente, késik egy kicsit. Kezdjék el nélküle!
A HERCEG (földhöz vágja a kardot) Hogyhogy nélküle! Hát mindenki megőrült!
GERTRUD (Horatiónak) Hallgasson meg... Könyörgök, segítsen! Beszéljen vele...
HORATIO (odamegy a Herceghez) Lehet, hogy igaza van anyádnak...
A HERCEG Nem! Itt nincs helye semmiféle aggódásnak! Elfogadta a kihívásomat!? El! Akkor, leülünk és megvárjuk. Késik, de jön.
GERTRUD (Horatiónak) Higgyen nekem! Ismerem az uramat! És olyan furcsán néz a gárda is! Maga erősebb nála...
HORATIO Nem képzeli, hogy...
GERTRUD De! Fogja le, és vigyük innen... Bízzon bennem! Most az egyszer segítsen! Vigyük be hozzám! Oda nem mernek bejönni!
A HERCEG (felveszi a kardot) Meg ne próbáld, hallod?! Leszúrlak, mint a csirkét... Én itt a Királyt várom! Tapodtat sem, értitek!
Egymással szemben állnak, a kard hegye ott vibrál a levegőben, kettőjük
között. Gertrud a karddal mit sem törődve, odarohan a fiához,
„ráveti” magát és átöleli – szinte komikusan természetes a mozdulat. Így
tartja karjaival gúzsba kötve.
GERTRUD (sikítja) Vegye el a kardját, gyorsan, vegye el!
Horatio kicsavarja a Herceg tehetetlen kezéből a fegyvert, és Gertruddal
együtt, közös erővel, ordítva, jajgatva, káromkodva vonszolják a kijárat felé. Hihetetlenül ostoba és fájdalmas az egész. Belép Laertes. Bottal, fehér
plasztronban. A vívóeleganciától még szembeötlőbb nyomoréksága, a maga
után vonszolt elfagyott, kacska láb. Húga elvesztése miatti fájdalma őrjön-
géssé fokozódott – jön, mint egy eszelős.
LAERTES (Horatio elé áll) Ereszd el! Itt van a másik fél!
GERTRUD Álljon félre az útból! Menjen innen!
LAERTES (Horatiónak) Tedd le! Hallod!? Azt mondtam, hogy tedd le!
HORATIO (próbálja elvonszolni mellette a Herceget) Állj félre, nyomorult! Miféle gazsághoz adtad magad?!
LAERTES Engedd el, hányszor mondjam még! (Leüti, valósággal letaglózza Horatiót, az szó nélkül összecsuklik. A felálló Herceghez) Vedd fel a kardot!
GERTRUD Nem engedem! Hagyja békén!
LAERTES (félrependeríti Gertrudot) Vedd fel a kardot!
A Herceg hátrál.
GERTRUD (a Századoshoz) Állítsák meg! Fogják le!
SZÁZADOS Nincs ilyen értelmű parancsunk.
GERTRUD Én parancsolom! Királynőd vagyok!
SZÁZADOS Tudom... De Őfelsége magához vont minden parancsot! Közben a Herceg próbál kitérni Laertes útjából.
A HERCEG Nem vívok veled!
LAERTES Nem! Miért nem? Itt a levél - tessék: „Az élet dolgait megoldani nem bírván... párbajra hívlak.”
A HERCEG Az a királynak szólt!
LAERTES És nekem talán nincs sérelmem?! Nekem ki ad elégtételt, mi?
GERTRUD (elébe áll) Hallgasson meg! A fiam nem tehet róla...
LAERTES (durván lelöki) Tűnjön innen, asszonyom! Félre az útból! Vedd fel a kardot! (A katonáknak) Aki közbelép, ledöföm! Megértettétek!?
GERTRUD Állítsák meg! Segítség! Hol a király? Gyorsan! Hívják a királyt! (Kirohan)
A HERCEG Nem veszem fel... Mondtam már!
LAERTES Tessék, itt van! Fogd meg, vagy puszta kézzel verlek agyon!
A HERCEG Akkor sem vívok veled, ha megölsz! Laertes, testvéremként szerettelek...
LAERTES Vedd fel a kardot!
A HERCEG Tiszta szívemből sajnálom húgod halálát...
LAERTES Ezek szavak... semmit nem jelentenek! Vedd fel!
A HERCEG Tudod, hogy... szerettem őt! Míg élek, siratom!
LAERTES Vedd már fel a kardot!
A HERCEG Nem vívok veled...
LAERTES (pofon vágja) Hányszor mondjam még! Vedd fel!
A HERCEG (próbál kitérni Laertes elől, kezével letörli eleredt orra vérét) Nem érted, hogy nem vívok!
LAERTES Apámat megölted, húgomat a kétségbe kergetted! Még ez a nyomorék láb is hetedíziglen a te vétked! És akkor nem állsz ki velem?! (Hozzávágja a királyi kisasztalt, a Herceg megcsúszik, elesik. Laertes ráveti magát, kivonszolja a pástra) Vedd fel a kardot, és vívj! En garde!
A Herceg mozdulatlanul áll vele szemben. Kard a földön. Laertes lerántja a Herceget a földre, arcát rányomja a kard pengéjére..
LAERTES Látod ezt?! Látod?! Vívni fogsz! Érted! (Feláll) En garde! A Herceg a földön marad, a Százados odalép, hogy segítsen.
LAERTES Ne közelíts! Ne merjetek beleszólni! (A Hercegnek) Állj fel!
A Herceg feláll, kezében a karddal, igyekszik kitérni Laertes szúrásai, vágá-, sai elől – oldalazva, futva menekül. Laertes meg utána, mint egy véres, nyomorék lidércnyomás, és ahol éri – üti, csépeli, rúgja, ököllel, karddal,
mankóval, szúrja, vágja, kaszabolja, mint egy véres rongycsomót. Végül a
pást közepére vonszolja és ledöfi. Kimerülten fuldoklik, köhög a hulla fölött.
Horatio megmozdul, lassan kezd magához térni. Lélekszakadva érkezik
Gertrud, nyomában a Király, Rosencrantz és a fél Államtanács. Döbbenten
állnak a hulla körül. Gertrud fia véres testére borul.
LAERTES (üres szemmel, dadogja) Megölte őket... és velem nem akart!
Csend.
HORATIO A Király az oka! Mindennek a Király! (Mutat a királyra. Egyre kétségbeesettebben, hangosabban ordítja) Gyilkos! Gyilkos! Itt van! Tessék! Itt van minden! Gyilkos! (Előkotorja a füzetet, Laertes kezéből kitépi a véres levelet, mindenkinek mutogatja) Gyilkos! Gyilkos! A Király a gyilkos!
CLAUDIUS (Horatiónak) Halkabban, kérem! Halott van a háznál!
Távoli kutyaugatás. Mély, öblös torokból, mint a harangzúgás. Először Laertes neszez fel, majd lassan a többiek is.
LAERTES (rémülten) Itt vannak... CLAUDIUS Kik? Mi? LAERTES Ezek ők! Jönnek! Itt vannak! CLAUDIUS Nyugalom! Hol itt? Hol vannak?! Egyre hangosabb csaholás és emberi sikolyok, rohanó léptek. Guildenstern
beront a terembe, nyomában véres, jajveszékelő emberek.
GUILDEN Meneküljenek! Vérben a város! Iszonyat! Mészárosok, gyilkosok! Vérben az egész város! Meneküljön, Felség! Nem kegyelmeznek senkinek...
Már szinte elviselhetetlen az ugatás – füst és láng tör be az ablakon, néhány toprongyos norvég katona benyomja az ajtót – széles fejű baltákkal hadonásznak, és kemény hangzójú nyelvükön ordítanak.
CLAUDIUS (elébük áll, megragadja az egyik katonát – és ráordít) Hé, te! Hol a vezéretek? Hol a király?
Katona először megijed, aztán visszaordít. KATONA Slipp meg! Hvorfor skriker du rett i fjeset mitt, hvem er du
egentlig!?
CLAUDIUS Nem érted!? Te barbár! (Szótagolva) For-tin-bras! Most már érted! FOR-TIN-BRAS!
Az ajtóban megjelenik Odrún százados.
Végre! Százados, állítsa le az embereit, és üljünk le tárgyalni! Meg fogunk
egyezni, ebben biztos vagyok! Na! Állítsa már le őket! Hallja, százados!?
ODRÚN (egyszerre primitív és céltudatos) Ifjabb Fortinbras vagyok. Nem fogunk megegyezni! Nincs miről! Új lakókat hozok ide, új dánokat – a mieinkből! (A katonáknak) Ta dem med ut, slakt dem ikke her inne.
Ikke soel med blod i salen! (Kint öljétek meg őket, ne vérezzék össze a termet)
Α katonák – mint a birkákat – ütve, rúgva, lökdösve kiterelik Claudiust és a többieket, s rövid úton felkoncolják, leszúrják, megfojtják, agyonverik őket. Fél perc az egész. Csak a Herceg holtteste mellett térdelő Gertrud marad a színen. Katona rámutat, Fortinbras bólint. A katona egy mozdulattal leszúrja Gertrudot, és rohan tovább, újabb feladatok után a lassan sötétedő csaholásban.

2002. március 23. Úny
kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék