TÉKA

„Nekem már fáj a rétisas”
György Attila: Harminchárom. Budapest, Magyar Könyvklub, 2002.
Legújabb regényében György Attila egy régi műfajt fedez fel újra: a történelmi lektűrt. A Harminchárom egyfajta genealógiai nyomvonalkövetés regénye. Az X nemzé Y-t típusú levezetések itt többé-kevésbé epikus szállá szerveződnek. Harminchárom, különböző nemzedékhez tartozó férfi élete foglalódik össze dióhéjban, többnyire saját elbeszélésükben, a szereplőnarrátorok pedig egy-két kivételtől eltekintve nagyapa-unoka viszonyban állnak egymással, az egyes elbeszélések így két-két generáció élettörténetét fogják át. Az első elbeszélő Laúkiex Káe Tárkun etruszk főember, akinek utódai később Attila oldalán harcolnak a rómaiak ellen, és ettől kezdve földrajzi kitérőkkel, de kevés genetikai kacskaringóval érkezik el az elbeszélés ahhoz a székely családhoz, amelyben a várva-várt fiúunoka életrajzi adatai megegyeznek a György Attiláéval. Fiktív családtörténetről és családfáról van szó természetesen – pontosít a szerző Végszavában.
A szerző a lektűr fogásaihoz nyúl mind a cselekménybonyolítás, mind a nyelvi megoldások tekintetében. Többnyire a történelemkönyvekből jól ismert hősök – királyok, fejedelmek – közelébe kormányozza a család férfitagjainak sorsát. Egyik családfő maga is székely „fejedelem”, kései leszármazottja III. Harald norvég király bizalmas katonája, egy másik pedig Hunyadi Mátyás játszótársa Vajdahunyad várában. A regény történelemszemlélete sem jelent újdonságot a tankönyvekéhez képest: többnyire a „nagy idők tanúja” szerep jut az elbeszélőknek, csaták, uralkodók, török-tatár betörések körül zajlanak a család számára fontos események. Ezt a szemléletet valamiféle mitikus aura egészíti ki, amely főként a „dinasztiaalapító” ősökhöz kapcsolódik – például az egzotikus etruszk rítusokhoz – vagy azokhoz a próféciákhoz, amelyeket a családfa kiemelt személyiségei, a táltos vagy a fejedelem fogalmaznak meg. „Népünk maga is jelkép: az álom és az álom megvalósításának jelképe. Birodalmakat álmodunk, aztán felébredünk, és e birodalmak szertehullanak” – mondja a táltos. „Sem előttem, sem utánam nem volt és nem lesz többé fejedelmük: nem olyan nép ez, melynek kétszer is telne fejedelemre” – mondja a székely főember. A cselekmény a lektűrműfajon belűl nem annyira a szórakoztató irányvonalát, inkább a melodramatikus sorsszerűséget követi. Ennek jelképei a táltos által említett archetipikus elemek, amelyek vissza-visszatérnek a különböző nemzedékek életében: a sas (turul) és a tölgyfa.
Nyelvileg a könyvet elsősorban azok a kifejezések közelítik a lektűr felé, amelyek huszadik századi költők művei által váltak közkinccsé, a regény pedig reflektálatlanul, minden irónia nélkül adja évszázadokkal korábban élt szereplők szájába őket: „hiába rühellem én a prófétaságot” (177.), „megélek magamban, feleségemmel s gyermekeimmel itt, a semmi ágán, a Tatros partján” (184.), „s ki tudja, lesz-e még valaha egész abból, ami egyszer eltörött?” (161.), „s alig látni, hogy ott valaha embernek háza vagy állatnak ólja állott-e”. (185.) Ez utóbbi Kosztolányi-kép egyébként háromszor ismétlődik a regényben, különböző kontextusokban. A táltos első mondata („Nekem már fáj a rétisas”) ugyanígy 20. századi reminiszcenciákat mozgat meg. De többször fordul elő a könyvben például a „nem ilyen lovat akartam” szólás vagy a „nem jó széllel szembe pisálni”. Ezek a fordulatok ismertségük révén láthatólag könnyíteni igyekeznek a szereplők gondolatmenetének követését. A könyv nemigen archaizál, inkább olyan normatívtól eltérően használt nyelvi elemekkel próbál atmoszférát teremteni, mint az „inkábbat”, a „nekük” vagy a „-ban/ -ben” funkcióban használt,, -ba/ -be”.
Fenti sajátosságai folytán György Attila könyve azokhoz az irodalmi művekhez kerül közel, amelyek a két világháború között Magyarországon divatossá tették az erdélyiséget, s amelyekkel az „erdélyi szellemiség” sokáig azonosítódott: Gulácsy Irén vagy Nyírő József munkáihoz.

BALÁZS IMRE JÓZSEF