Szőcs István

SZÉP KÍSÉRTET

Makkai Sándor születésének 100. évfordulója alkalmából

1.

„A házból kihallatszott a kakukkos óra ünnepélyes tik-takja s komolyan figyelmeztetett valamire, amit csak sejtettem, de megérteni nem tudtam. Ma azt hiszem, gyermeki módon mégis kiéreztem a jelentőségét: azt, hogy az élet vége felé siet s itt van az utolsó alkalom, hogy beszélhetek nagyapával valami fontos, életbevágó dologban, amiről csak ő és csak most hozhat döntést számomra.
Rolandot említette először. Ő volt a kedvenc unokája. Tudta, hogy repülni akar s ez tetszett neki, hitt benne és biztatta, hogy ne csüggedjen, amíg a célt el nem éri. Roland harcba szállt a kísértetekkel és a Halállal, jelentette ki most. Azokkal, akik a hátunk mögött járnak. Aztán azt mondta, hogy A SZÉP KÍSÉRTET AZ, AKI EGYEDÜL FONTOS SZÁMUNKRA. A többi el fog maradni a hátunk mögött, eloszlik, nem bír a sarkunkba lépni. A SZÉP KÍSÉRTET AZONBAN ELŐTTÜNK SZÁLL, SOHASE HAGY NYUGODNI, FOLYTON ARRA HÍV, HOGY UTÁNA REPÜLJÜNK. Őt Szent Johanna képében kísértette, hogy szakadjon el a földtől s már-már azon volt egyszer, hogy a Marosba veti magát utána, de aztán rájött, hogy ezt a sugallatot nem a Szent, hanem a Halál és az ördög diktálja hátulról, és hogy a szép kísértet éppen azért lebeg előtte, hogy a nagy versenyfutásban elhagyhassa, legyőzhesse a Halált és seregét. Persze, mondta nagyapa, repülni sokféleképpen lehet a Szép Kísértet nyomában. Ő például kisleányok lelkén át követte Szent Johannát s nemegyszer sikerült őt egyikben-másikban megállítania, reábírnia, hogy valamit hátrahagyjon ott önmagából. Ezek aztán jó, hűséges, bátor, igaz asszonyok lettek s ebben győzött nagyapa, a Halál és az ördög felett. Roland viszont valami csodálatos madár alakjában látja maga előtt a Szép Kísértetet s valósággal a levegőben repülve akarja utolérni. Így is le lehet győzni a Halált. A fő csak az, hogy föl kell szállani, NEM SZABAD A PORBAN CSÚSZKALNI, ENGEDELMESKEDNI KELL A SZÉP KÍSÉRTET PARANCSÁNAK... Az Ernyeiek, igen, többnyire szárlyas embereknek születtek, ki-ki a maga dolga szerint.”
(Kiemelések a recenzenstől. Nagyapa szavai 1896-ban hangzanak el a regényben, tehát több évvel a repülőgépek első sikeres felszállása előtt. Roland a regényben fiatal mérnök, a főszereplő kisgyerek bátyja; egy tönkrement népes papi család életének terhei mind az ő nyakába szakadtak; a csodálatos lány, akibe szerelmes, a másik fivért, az arra méltatlan szépfiút szereti.)

2.

Egy ismeretlent bajos meghatározni két másik majdnem ismeretlennel. Ha azt mondom, hogy a Szép Kísértet című regény összeköti a Mi Ernyeiek és a Szabad vagy, e két másik Makkai-regény alakjainak világát és történetét, nem sokat mondtam. A Mi Ernyeiek talán a hatvanon felüli olvasóknak jelent csak valamit; a háború óta nem adták ki, a Szabad vagy pedig annyi más könyvvel együtt, amit a háború alatt nyomtattak ki, elsikkadt; elfelejtésének, elfeledtetésének azonban balszerencséjén kívül más oka is van: nem az elmúlt fél évszázadban elvárt képet rajzolja meg benne a század eleji magyar értelmiségről, többek között mély rokonszenvvel villantja fel Tisza István alakját is. Mindhárom regény pedig a jóval előbbi, 1936-ban írt, Holttenger című önéletrajzi regény előzménye; a szerző családjának története (noha a Szép Kísértet elején feltünteti: A könyvben szereplő alakok költött személyek...).
Az 1942-ben megjelent és 1943-ban utánnyomott regény nem egy nagykönyvtárból is hiányzik. Annyira ritka, hogy hajlandó lettem volna azt hinni, valaha csak álmodtam azt, hogy olvastam, hogy álmomban olvashattam csak, ha nem említi az Irodalmi Lexikon; amikor ez év elején kölcsön akartam kérni attól a tanáromtól, aki negyvenöt évvel ezelőtt a kezembe adta, ő azt felelte, hogy sohasem hallott róla.
Cselekménye 1896 táján játszódik, nagyrészt Enyeden; a könyv hőse hatéves kisfiú (életrajzilag minden összevág a szerző adataival) és jelképes erejű, hogy a regény a Milleneum évében kezdődik; mint ahogy jelképes az is, hogy a regényhős apján, a nagyenyedi kollégium igazgató-tanárán éppen akkor tör ki a súlyos tudatzavarral, emlékezetvesztéssel járó halálos betegség, amikor fiai és annak barátai az enyedi tanári lak filegóriájában fel akarják avatni az ezredéves kiállítás kicsinyített mását.
A továbbiakban, úgy vélem, felesleges volna kivonatot készíteni e regényekből; a Szép Kísérlet példája azonban alkalmas az azon való tépelődésre, hogy miért nem fogadta be az irodalmi köztudat soha igazán a Makkai-regényeket? Minden udvariaskodás mellett miért tekintette a szerzőt dilettánsnak? Mai napig is, a két háború közti romániai magyar szellemi életről beszélve, miért inkább csak Makkai tanulmányairól és publicisztikájáról beszélnek (Ady-könyvéről – Magyar fa sorsa, a Magunk revíziójáról, ami a kisebbségi életforma erkölcsi lehetőségét és értelmét keresi meg, és a Nem lehetről, amely a kisebbségi életforma erkölcsi lehetetlenségét és értelmetlenségét bizonyítja be) s a regényeiről nem, annak ellenére, hogy amikor néhány évvel ezelőtt megjelentették újból az Ördögszekeret több mint ötven évvel az első kiadás után, valóban szenzációs könyvsikerré vált megint; tudok valakit, aki tizennyolc, és ismét más valakit, aki negyven példányt vett belőle; mindkettő egyszerű kézműves ember, és ma már, amikor nekem egyetlen példányom sincs, holott én írtam az előszót, azt is tudom, hogy miért vettek ennyit: Makkai Sándor regényeit gátlástalanul lopják, s ebben szerepet játszik keresettségének, de talán kétességeinek a tudata is(?).
És elvileg különösen nehéz manapság kiállani az olyan típusú irodalom mellé, amilyent Makkai Sándor művelt, egy leszerepelt irodalompolitikai korszak után, amely a normatív, a nevelő szándékú irodalmat követelte mindenhol és mindenkin.
Makkai Sándor maga pedig nevelő, sőt oktató szándékú regényeket írt, erkölcsnemesítő, nemzetmentő, társadalomjavító, sőt történelmi ismeretterjesztő célzattal, s ugyanakkor nem egy regénye egyben pedagógiai vitairat is. Ezt ma az irodalomelmélet és -történet és -bírálat legfennebb megértő sajnálkozással képes tudomásul venni. Arra a kérdésre pedig, hogy akkor miért szereti annyira az úgynevezett egyszerű olvasó, azzal felel(hetne), hogy Makkai a bestseller, a lektűr-fogások mestere volt; hivatásbeli és jól felkészült propagandista. A leghatásosabb olvasófogó módszerei például a gyermeki érzékiség merész tálalása, vagy a mélabús nemzeti romantika távoli tárogató futamai lennének. Mindamellett, hogy mindez többé-kevésbé igaz, Makkai valóban erkölcsjobbító „célzattal” írt, a maga idejében is már korszerűtlen írói eszközökkel, nagyatyás magyarázkodással és tiszteletesuras példázatossággal, s mégis megmarad a kérdés: nem volt-e igaza? És nem kellett volna jobban megbecsülnie a regényeit a könyvkiadásnak és az irodalomtörténetnek is?

3.

A legnehezebb kérdés, amelyhez tulajdonképpen nemcsak hogy nem merek, de nem is vagyok felkészült hozzászólani, Makkai és a reformátusság viszonya. Különböző okokból éppen az a felekezet, amelynek a püspöke volt egy időben, és amelyet Makkai mindenekfölött rajongva szeretett (legalább annyira, mint nagy szovjet írók regényhősei a Pártot), nem tudja és nem is akarja őt a lehetőségek mértékében kifutni. Ennek egyik oka talán némelyeknél a szemérem, a másik, hogy Makkai közvetve, kimondatlanul a reformátusság nagy belső válságát tükrözi, akkor is, amikor olyan rajongóan ír falusi papok és papi családok és egyházi iskolák és templomok szent ügyéről és szent ügyeiről... Különösen erdélyi vonatkozásban, a reformátusság és a magyarság ügyét azonosítja, és éppen ezért vet olyan megrendült pillantásokat az egyház négyévszázados falán szaporodó repedésekre. Szorongva tudja, de nem meri kimondani, hogy a repedések – az alapoktól indulnak.
Makkai Sándor, mint igazi református, puritán. Minden vonatkozásban az. A legmagasztosabb szentély-típus számára a fehérre meszelt, mondhatni üres református templom. Tudja, hogy ez a léleknek a legigazabb háza. Ugyanakkor ő is, mint minden fogékonyabb református gyerek, attól kezdve, hogy először katolikus templomba járt, a lelke legmélyén érez egy fájdalmas féltékenységet: hiszen éppen a gyerek ne lenne fogékony a színes ablaküvegek, freskók, a ragyogó oltár, a sejtelmes vörös örökmécs, a villogó gyertyák, a fenyegető zsolozsmázás, a bódító tömjénfüst, a szertartások mozgalmas dramaturgiája iránt? Keresztvetés, áldozás, úrfelmutatás – mindez valahogy rokon azzal a világgal, amit később a művészetben talál fel ez a bizonyos fogékony lélek. Az önkívület, a látomások, az elragadtatás hiányzik a protestáns templomból és életformából is, marad a kopár öntudat, az egyszerűség, a puritánság önérzetes nyakassága; a sok „babonás pogánykodás^-1 megvetése; de a tiszta fehérre meszelt protestáns lélek mélyén örökre ott senyved, mégha az elutasítás haragjától is körítve, a sóvárgás a pucér angyalkák csillogó paradicsoma iránt. És marad a puritán hitet kiegészítő, ésszerű közöny és prózaiság; és az a gyakorlatias egyházhűség, hogy erős várunk nékünk a templom, az egyházközség; segít abban, hogy hitünkkel együtt őrizzük nemzetiségünket: – de ez igaz-e vajon? Az elnémult harangok korszakában? Valódi erőforrás-e mindenütt a protestáns egyház ma is Erdélyben? Ha összeszámlálnánk az utóbbi száz évben megszűnt bezárt templomokat... a még működő, de kongó templomokat, a rutinos, lélektelen szolgálat hitet sorvasztó következményeit?
Makkai Sándornak, az írónak társadalomrajza és történelmi helyzetelemzése nem illúziókra épít, de lelkészként és nevelőként úgy érzi, hogy művészet és nevelés feladata illúziókat plántálni az emberbe; mert az illúzió is válhat valóság- és történelemalakító erővé... Mármint az erkölcsi illúzió: az, hogy mindig különbséget tenni jó és rossz között szükséges, sőt érdemes is.
Életszemléletének tragikus alaphangja abból a felismerésből fakad, hogy – a gyakorlatban, legalábbis rövid távon – úgy tűnik, az élet maga nem törődik a saját igazságaival. A szépség nem jár együtt szükségszerűen a jósággal és az igazsággal. Sőt, az igazság sem jár feltétlenül együtt a jósággal, mert az igazság a valóságban néha nem más, mint sokak érdekének győzelme kevesek érdeke fölött: holott semmi biztosíték nincs arra sem, hogy a sokaság – a jót képviseli minden esetben.
Enyedi csend, de megkívántalak – írja valahol egy költő. (A transzilvánság, par excellence erdélyiség költője.) Makkai egész családi regényfolyama nem más, mint az enyedi csend rettegő elemzése; polémia az élet vérbő áramaitól való protestáns eszmei elszigetelődés veszélyével, másrészt a prózai, gyakorlatias „okosság” vagyis földhözragadtság kompenzálására történő illúzió-akarás. Harmadrészt a történelmi helyzet Damoklész-kardja: Makkai kisgyerekkorát alig fél évszázad választja el 1843-tól. „Már nem is vettem észre hogyan, de egyszerre csak belémdöbbent az igazság, hogy szülővárosomban szinte ötven év múlva is komolyabb valóság a múlt mint a jelen. Esztendők során azután egészen megértettem a város lelkét, amely nem tud felejteni, s ismét és ismét beleborzong a gyötrő emlékezés... Néha alkonyatkor összeborzad a kisdiák, amint a felső sor ablakából a piacra pillant, s úgy rémlik neki, hogy a járókelők riadtan menekülnek a kapuk alá. Diáknemzedékek egymásnak átsuttogott meséjéből kilépett s ott áll a bozontoshajú, óriási havasi ember, s vérbeborult szemekkel mered a Kollégyomra. Szája emlékező vigyorra torzul, amint a lemenő nap vörös fénye megtörik a lángoló ablaksorokon s a mellén megvillan a császár érdemrendje, amit azért kapott... S mi ez az örökös furcsa csend, ez a nyomasztó némaság az utcákon s a kertek felett? Ha valaki elkiáltja magát, megrebben az anyák szíve az ablak mögött... A város nem mer, nem akar többé zajt hallani s önfeledten kacagni, mintha most is felette lebegne az iszonyú »hátha?«.”
Ha olcsó szójáték is, de Makkai Erdély-látomásában a révület és a rémület állandóan együtt van jelen: máskor a hagyományos jelzős szerkezetek oldalai külön-külön érvényesülnek: a szent együgyűség állapotában elszigetelődik egymástól szentség és együgyűség, majd – keverék formájában egyesül.
Ha van valami, ami e Makkai-regényeknek nemcsak a művészi, hanem az érzelmi és informatív hatását visszafogja, az sajátos módon éppen a tárgyilagosság. A régi Magyarország és a régi Erdély freskóinak a kidolgozásánál – s ez leginkább a Szép Kísértetben látszik, minden jó mellé kerül valami rossz és viszont. A nagyvonalakban és egészében megvalósuló nemzeti türelem mellé a kicsinyes piszkálódások, értetlenségek és az egyéni-helyi elfogultságok, magyar részről is. Minden lelkes, önfeláldozó, csak a szellemért élő értelmiségnek ott a rövidlátó, vastagnyakú, anyagias, fafejű, önző párja. A nemes gesztusok kicsinyességgel váltakoznak, a közéleti személyiségnél éppen úgy, mint a szépleánynál. A családokban, még a szárnyas embereknek született Ernyeieknél is, a hősi, regényes, magasra néző jellemek mellett kötelező módon ott vannak a fekete bárányok; a szent megszállottság mellett a hóbortos makacsság esetei; és minden lehetséges változat. Egy pillanatig sem lehetne cáfolni ennek a valóságlátásnak az igazát – így volt és így van ez. Ahogy annak idején Tolsztoj azt mondta, az igazság érdekében az írónak az unalmat is vállalnia kell; Makkai gyakorlatával azt vallja, hogy a tiszta lelkiismeret érdekében a tárgyilagosságot is vállalni kell, még akkor is, ha megtöri az elszánások lendületét és a gondolatmenetek egyértelműségét.
Makkait egyrészt a református eleve elrendeltségi hite óvja meg a kilátástalan pesszimizmustól (amelyikhez mindég előkészíti a talajt), nála minden kusza, homályos sorsrajz, ha figyelmesebben rámered az olvasó, Pál apostol igéit írja le: nem azé, aki akarja, nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.

A kegyelem állapotát kivívni Istentől nem lehet – a befogadására azonban mindig készen kell lennie az embernek. Ezért nem szabad a porban csúszni – mintha az emelt főre a kegyelem könynyebben rátalálna. A legnagyobb protestáns erény az, hogy emelt fővel is legyen alázatos az ember, és a kegyelem megvonását is méltósággal fogadja el; mintha éppen a kegyelem töltetett volna ki rajta.
A porbancsúszás elkerülésének lehetőségére azonban az író helyett mindég a népnevelő válaszol: művészet és tudomány! Művészet és tudomány legyen már gyermekded játékaidban is, háztartásodban is, konyhaügyeidben is, szerelmedben, járásodban-kelésedben; a művészet és a tudomány az egyedüli, ami földi dolgokban megmentheti, ha nem is a lelkedet, de a testedet, szegény erdélyi magyar református. Mintha érezné, hogy eljön az idő, amikor az erdélyi magyar reformátusságot az elparlagiasodás talán jobban fogja fenyegetni, mint a más hiten levőket... hogy amikor az egyház az esztétikummal szakít, vagyis amikor nem fontos, hogy a prédikáció szép is legyen, hogy az imaház, a templom a közösség esztétikai önvallomása legyen, akkor világától a szépséggel együtt meszsze költözik az értelem is; mármint létének az értelme.

4.

Marathónnál a reménytelenség győzött, mondja Németh László, és hozzáteszi: a történelemben mindég van valami kétszerkettőn felüli remény... és a vége úgyis csak az lesz, elmélkedik Goethe, hogy az ember kitart és a többieket túléli... ezek a tételek, érdekes módon (noha nyíltan nem mondja ki őket), Makkai Sándor minden művét átjárják; ezért komor, gyászos hangjuk ellenére is, akárhányszor valami bizakodást csepegtetnek az emberbe. Nem igazán pesszimisták: a nemzethalál sorozatosan megért vízióiban nem hitt igazán, ezért sem nagyon szerette Makkait a marxista meg a polgári radikalista, meg a búsongó, örökhuhogó vészmadár kritika és hiperkritika. Makkai hagyja, hogy a történelem rácáfoljon a logikára.
Érdekes elolvasni egy vele nagyon rokonszenvező irodalomtörténész, Várkonyi értelmezését történelmi művei (Táltoskirály, Sárga vihar) látomásáról: „Hasonló tudományos szemlélet áll a tatárjárás koráról írt regényei mögött. A sok keveredés folytán a magyar ekkor már félvér nemzet, szervezetébe szívódott a sok ellentét, forrongások, viszályok dúlják, s ebben az állapotban kerül szembe a fegyelmezett, számító, céltudatos és kegyetlen mongolokkal. IV. Béla mintegy felismeri ezt, s a szintén keleti kunokat akarja szembevetni velük, de elbukik, önéletrajzi és emlékregényeiben (Holttenger, Mi Ernyeiek) hasonló nagyvonalúságra, széles távlatokra törekszik, az erdélyi magyarság mostani helyzetére alkalmazva felismeréseit A szerfelett bonyolult erdélyi élet, az összekavart népek számtalan problémája, társadalmi és történelmi tagoltsága különösen a magyarságot sújtja, a románok fejletlenebb, tehát egyneműbb népi állapotával, s így nagyobb súllyal érvényesülő tömegerejével szemben.”
Csakhogy – kérdezheti az olvasó – hol van már a fegyelmezett, számító, céltudatos és kegyetlen mongol? És az ugyanolyan ozmán, és sok császár, szultán és padi sah? És hol van már például Erdélyből az a szászság, amelyiket mindég példaként állítottak az erdélyi magyarság elé, és hol van a kis dzsentri Ernyeiek mellett a balti báró és junker? Az ember elkerülhetetlenül arra gondol, hogy Széchenyi Istvánnak a Blick-jében igaza volt, amikor történelmünk néhány mindig ostoroztatott, úgymond maradi intézményét-vonását védelmébe veszi: azok a túlélésnek az adott táji-klimatikus viszonyok között talán az egyedül hatékony eszközei voltak.
S az irodalomtörténésznek is elkerülte a figyelmét hogy Makkainak a Szent István-regénye (Magyarok csillaga) már a Sárga vihar és a Holttenger után íródott, és egészen más történelmi mondanivaló bontakozik ki belőle a kor búsongó egyedül vagyunk-jai után; maga Várkonyi így foglalja ezt össze: „Míg Kos Szent István egyéni regényét adja, Makkainál a király az egész nemzet jelképe: folyamat, amelyen át a pogány fejedelem szent királlyá fejlődik, nem más, mint a magyarság öntudatosulása, szerepének felismerése a keresztény Európában. Nem a német hatalmi politikához alkalmazkodik István, hanem felismeri az újonnan alakuló Európa szervezetét, amely a Szent Ágoston-i Civitas Dei mintájára a nemzetek keresztény nemzeti szövetségét akarja felépíteni. Egy univerzális európai szervezetbe kapcsolódik be...”
Nem elgondolkoztató-e, hogy éppen a Makkairól való megemlékezés egy ennyire kézhezálló, jól aktualizálható csattanóhoz vezetett?