Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1990. szeptember, I. évfolyam, 9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 

Andrei Cornea
„ESCRAVA ISAURA”
1. Nagyon sokunk számára igenis létezik alternatíva, mely előtt, úgymond, a román társadalom a jelen pillanatban áll. Ez kategorikusan és egyszerűen így hangzik: vagy kommunizmus (akár suigeneris, „neo” változatában is), vagy „visszatérés Európába”, ami egyszerre jelentene jogállamot, civil társadalmat, piacgazdaságot, magánkezdeményezést stb. Ami a konkrét politikai formációkat illeti, melyekben a fent említett alternatíva megvalósulhat, látszólag ugyancsak roppant egyszerű és világos minden: egyfelől ott van az NMF – melyről sokan biztosra veszik, hogy kriptokommunista szervezet –, másfelől pedig egy sokszínű, törékeny ellenzék, mely adott pillanatban a Temesvári Kiáltványban ismert önmagára. Innen ered az ellenzék táborában újra meg újra megfogalmazott denunciálás is – sajtóban, illetve az Egyetem téri tüntetések során – e lapidáris képlet formájában: NMF=RKP (F.S.N.=P.C.R.).
E világos, félreérthetetlen képletekben kétségkívül van némi kényelmes általánosítás, rögeszmés ismételgetésük pedig jelent valami vigaszt azoknak, akik élnek vele. Én azonban gyengének, sőt nevetségesnek tartom az ilyen vigaszt; célravezetőbb, úgy vélem, a hideg fejű elemzés, amennyire lehetőség nyílik rá...
2. Az ellenzéki értelmiség gondolkodását ez idő szerint meghatározó előítéletek vagy éppenséggel mítoszok közül szerintem különösen három mértékadó és (a kritikai érzék bizonyos hiánya értelmében) árulkodó:
a) NMF=RKP, azzal a logikus következtetéssel, hogy a régebbi vagy a Fronton belül és kívül most képződő nomenklatúra óhatatlanul kommunista, az „Európa felé tartó” román társadalomra leselkedő fő-fő veszély tehát a kommunizmus vagy neo-kommunizmus.
b) Az a nézet, hogy a kapitalista előjelű piacgazdaság egyáltalán nem összeegyeztethető a tekintélyuralmi és kevésbé demokratikus formációkkal, akkor is, ha ezek nem totalitárius jellegűek.
c) Végül sokan hiszik azt (minden előzetes vizsgálódás híján), hogy az eltávolodás a kelet-európai modelltől ab ovo és feltétlenül „Európába” vezet.
Márpedig – hogy mindjárt az elején előrebocsássam az e sorokban kifejtendő feltevést – véleményem szerint annak ellenére, hogy Románia távolodása „Kelettől” elkerülhetetlen, közeledése „Európához” nem épp ilyen szükségszerű. Fennáll annak a (cseppet sem elhanyagolható) veszélye, hogy túlontúl Nyugatra sodródunk, s Európa végső határain átlendülve holmi rendhagyó hullám taraján átkelünk az Óceánon, s valahol messze, egyfajta Latin-Amerikában kötünk ki.
Persze minden társadalmi-politikai modell – valójában mindennemű modell – csak megközelítően pontos, és inkább iránymutató jellegű; ezért nem kell, de nem is lehet ad litteram venni. Részemről csak ennyit akarok mondani: Románia „visszatérése Európába” azzal a kockázattal jár, hogy menet közben „hurkot vet”, ez pedig nincs híján némi hasonlóságnak egy latin-amerikai rendszer sajátos jegyeivel. Feltevésemben megerősítenek az alábbi előjelek:
– egy populista színezetű párt uralma, melynek nincs pontos ideológiája, de forradalmi érdemeket követel magának egy zsarnok megdöntésében.
– egy viszonylag gyenge ellenzék jelenléte, melynek nincs lehetősége arra, hogy komoly befolyást gyakoroljon a tömegekre, s éppen ezért nem jelent komoly alternatívát a hatalommal szemben.
– egy megoszlott társadalom, a kultúra és a nevelés terén kiütköző óriási színvonalbeli különbségek.
– arra irányuló tendencia, hogy szabad piacra épülő gazdasági mechanizmust fejlesszen ki, és kedvezzen az idegen tőke (akár maszszív) beáramlásának (is).
– a hadsereg által játszott fontos szerep.
– a szóbeli és fizikai értelemben egyaránt megnyilvánuló politikai erőszak jelenléte. Kampányszerű fenyegetőzés meg rágalomhadjárat. A politikai ellenfél mindenáron való lejáratása és megsemmisítése, amit szándékában mind a hatalom, mind az ellenzék rendszeresen gyakorol.
– a „forradalmat folytatni akaró” radikális csoportosulások feltűnése.
– a korrupció és mindenfajta csalás-sikkasztás jelenléte, a kényelmetlen politikai tényállások ügyetlen álcázása, mint a „barikád” mindkét oldalán kultivált általános gyakorlat.
– fennen hangoztatott antikommunizmus és az egyház hivalkodó jelenléte.
Egy ilyen „latin-amerikai” formáció társadalmi hátterét mindenekelőtt a számottevő falusi tömeg alkotja, melynek – többnyire erőszakosan – elvették az általa megművelt földjét. Amit a nagybirtokosok és a hispán gyarmatosítók utódai Latin-Amerikában a „peonok” ellen elkövettek, az nálunk a kollektivizálásban öltött testet. Másodsorban e társadalomnak jellemzője egy nemrég létrejött népes városi proletariátus létezése, amelyet brutális módon, gyökerestől téptek ki falusi talajából. Az egyén mindkét esetben híján van a fejlett civil öntudatnak, politikai tényezők által erősen befolyásolható, és betegesen ragaszkodik saját anyagi fellendüléséhez.
Ámde különbséget kell tennünk egy ilyen típusú társadalom között, melynek modellje szerintem a román valóságra (de a délamerikaira is) érvényes, és a „normális” kelet-európai társadalmak – Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország – között. Ezekben az országokban a falusi osztály elidegenedése a földtől jóval kevésbé előrehaladott folyamat, mint akár Dél-Amerika, akár Románia esetében. Ezenkívül, az említett országokban az iparosítás sem olyan drámai körülmények közt ment végbe, mint például minálunk. És végül, az időnként kirobbant felkelések és nagyarányú sztrájkok, illetve az 1968-as csehszlovákiai események létrehoztak egy horizontális nemzeti szolidaritást, ami lényegesen csökkentette az értelmiség és a népesség többi rétege közt felmerülő súrlódásokat. Ez a magyarázata annak, hogy ezen országokban az átmenet „Európa felé” olyan gyorsnak és direktnek tűnik. (Egyéb eltérések is vannak – közülük egyet-kettőt mi is megpróbálunk rögzíteni.)
3. Figyelembe véve az itt felvázolt előzményeket, az első kérdés, melyet a jelen próbálkozás keretében meg kell vizsgálnunk: a kommunizmus mibenléte a mai román társadalomban.
A román forradalom utáni időszak egyik legbámulatosabb jelensége – megint csak anélkül, hogy analógiákat keresnénk KeletEurópa többi országával – a kommunista párt teljes eltűnése, kámforrá válása. E jelenségben az ellenzék előszeretettel véli felismerni a jelenlegi hatalom körmönfont és ördögi diverziós tervét, míg ez utóbbi hevesen tiltakozik e vád ellen, s váltig hangoztatja: valójában épp ő az, ki a kommunizmust Romániában felszámolta. Igazából mind az ellenzék, mind a hatalom téved: az RKP eltűnése mögött semmilyen ördögi terv nem húzódik meg. De nem a jelenlegi hatalom az, mely a kommunizmust nálunk tulajdonképpen megszüntette, hanem – bármilyen paradoxálisan hangzik is – maga Ceauşescu.
Ilyen vonatkozásban hadd jegyezzük meg végre: Ceauşescu zsarnoki és személyi totalitarizmusa még a más keleti országokban kialakult, kommunista előjelű „normális” totalitarizmust is felszívta, magába olvasztotta. Ez pedig, lényegét tekintve, két síkon: az intézmény-rendszer és az ideológia síkján ment végbe.
Intézményesen, amennyiben a mérhetetlenül felduzzadt és inflációs tüneteket öltött párt erodálódott és megszűnt létezni mint dinamikus, aktív struktúra, ahogy ezzel egyidejűleg számos más intézmény is erodálódott, sőt megsemmisült: így az Akadémia, különböző kutatóintézetek, tömeg- és szakszervezetek stb. A párt egyetlen eleven magja ilyenképpen a vezér klánja maradt. A többiek? Közönséges tagok milliói, akiknek kommunista vagy KISZ-tag minősége tisztára formális volt, valamint az aktivisták viszonylag kiterjedt osztálya: ezek egyszerű bürokratákká váltak, s nem csináltak egyebet, mint hogy továbbították a fentről kapott utasításokat, „és jelentették a végrehajtást”. Még az intézményesített kommunizmus pártgyűléseken kialakult rituális szertartásai is csaknem teljesen formálissá váltak, s hovatovább egyszerű adminisztratív rutintevékenységként szerepeltek a vállalatok életében. A párt, mely egyre inkább azonosult egyetlen személlyel, óriási testté vált, melyből még az 50-es évek ártó szelleme is elszállt: egy üresen kattogó gépezet – az abszolút vezér gyűlölt képének árnyékában.
Másfelől viszont Romániában a kommunizmust ideológiai szempontból is felszámolták a 70-es, 80-as években. Akarom mondani, a Ceauşescu-rezsim nemcsak lehetetlenné tette gyakorlatilag bármely önálló marxista gondolkodás létezését – azok után, hogy a marxizmus hagyománya amúgy is meglehetősen vérszegény volt Romániában –, de végeredményben még a hivatalos frazeológiából is kihullt a marxizmus-leninizmus sajátos jegyeinek java része. A hivatalos nacionalizmus és a vezér kultusza azonban olyan sivár és parlagi volt, olyannyira primitív, hogy még egy ideológiai Vulgatát sem tudtak tető alá hozni, mely úgy-ahogy összefüggő legyen és alkalmazható a társadalmi és kulturális parancsuralomra. Ez a helyzet azonban oda vezetett, hogy – paradoxális módon – a Sztálin utáni legzsarnokibb keleti rendszerben egy reális kultúrának sikerült fennmaradnia. Ugyanis egy, a marxizmustól kilúgozott zsarnokság ideológiai deficitje megengedte – épp az általa kreált nihil jóvoltából – egy reális kultúra túlélését a hatalmi struktúra hézagai közt.
A Temesvári Kiáltvány szerzői kétségkívül helyesen ismerték fel, hogy az ország maradéktalan nyugatosításának és demokratizálásának legfőbb akadálya a nomenklatúra. De nyomban zavar keletkezett, amikor mind ők, mind sokan mások a kommunizmus megtestesülését látták a nomenklatúrában. Márpedig, véleményem szerint, a mai Romániában újraképződő vezető osztály meghatározó vonásai – osztályról beszélek, nem egyedekről – csak annyiban illethetők a „kommunizmus” névvel, amennyiben az ügyeskedés, pragmatizmus, cinizmus, jó emberismeret, fösvénység, s különösen a hatalomvágy és a tisztségviselés utáni sóvárgás kifejezetten „kommunista” jellemvonások számunkra – nempedig általános emberi vonások, ahogy részemről gondolom. Persze érvelni lehet azzal, hogy e jellemvonásokat a kommunista rendszer szűrte és fejlesztette ki; ennek ellenére, csak a nyelven elkövetett erőszak árán hihetjük, hogy a jellemvonások a kommunizmus szerves tartozékai. A jelen pillanatban, azt hiszem, minket nem az újraképződő nomenklatúra feltételezhető kommunizmusa vagy neokommunizmusa kell hogy foglalkoztasson, hanem egy kifejezetten „dezideologizált” osztály létezése, amely lényegét tekintve éppoly kevéssé kommunista, mint most valamennyi társadalmi osztály Romániában, de amelyik, mint mondottam, mohón vágyik a hatalomra, és eltökélte, hogy az 1989. december utáni új körülmények között is – hatalmon marad.
Nyilvánvaló, hogy a „gyors felzárkózás Európához” nincs amiért örömmel töltsön el egy ilyen osztályt: a jogállam, egy fejlett civil társadalom, a tényleges, konstruktív párbeszéd az ellenzékkel, a váltakozás a kormányrúdnál jelentős mértékben csorbítaná előnyeit, kiváltságait. Másfelől, mégis, a visszakanyarodást a totalitárius rendszerhez gyakorlatilag nehezen kivitelezhetőnek és végtelenül veszélyesnek gondolhatja, meg végső soron meglehetősen előnytelennek is, ha nem felejtjük el, hogy Ceauşescu idején az aktivisták és a szekusok sem alhattak olyan juj de nyugodtan.
A neonomenklatúra tehát az európai előjelű társadalom Szkhüllája és a totalitarizmus Kharübdisze között hányódik; ezért többékevésbé tudatosan egy olyan formáció felé tendál, amit én „latinamerikai” modellnek nevezek.
Ezt a formációt politikai, társadalmi és gazdasági síkon egyaránt ambivalencia, kétlaki magatartás jellemzi.
Politikai síkon a vezető osztály, mivel tudatában van a monopolitizmus veszélyének és annak, hogy kierőszakolása milyen mérhetetlen nehézségekbe ütközne most, a XX. század alkonyán, belenyugszik majd egy hajlékonyabb, pluralista társadalom létezésében. Az ellenzék megmarad ugyan, de inkább mint megtűrt idegen test, semmint a demokratikus játékban nélkülözhetetlen partner. És e magatartással valószínűleg egyet fog érteni a népesség túlnyomó része is. Az ellenzék viszonylag gyenge lesz, és csekély hatást gyakorol a falusi és városi proletariátus tömegeire. E tömegek szemében könnyű lesz az ellenzékre átkot szórni, minden bajért felelőssé tenni, rágalmazni. Egy olyan világban, melyet még archaikus gondolkodás, a kollektív lelkiség akceptálása jellemez, s amely ugyanakkor, ahogy Gabriel Liiceanu mondja, hatalmas „tudatlanság-tőkével” rendelkezik, ez a kiátkozás rendkívül hatékonyan megvalósítható, ahogy azt a választási kampány és a május 20-i választás eredménye megmutatta. Általában az a puszta tény, hogy valaki nem ért egyet a hatalommal, némely kellemetlenséggel járhat, s viszonylag sokba kerül majd, akkor is, ha nem lesz éppoly életveszélyes, amilyen a totalitarizmus viszonyai között volt. Az opponensek elszigetelése egy „egészséges” közvélemény keretében, mindenféle diverzió alkalmazása, közvetlen vagy közvetett fenyegetőzés, adminisztratív zaklatás, erőszakos fellépés – mindez behódolásra késztet, és valahogy egzotikus, elitarista jelleget kölcsönöz majd annak, hogy valaki ellenzéki. Ez ugyan legyezgetheti egyesek hiúságát, táplálhatja becsvágyát, de semmi esetre sem tudja biztosítani az ellenzék számára a szükséges erőt, egységet, a tömegek rokonszenvét.
Az elmúlt napokban, mindenesetre, rá kellett ébrednünk: a szabad véleménynyilvánítás nem elegendő ahhoz, hogy tényleges párbeszédet lehessen folytatni a hatalommal; mint ahogy az útlevél birtoklása sem biztosíték arra, hogy valóban el is utazhatom külföldre. Mindkét esetben szükséges még valami: hogy „a másik” meg akarjon hallgatni, és emberszámba vegyen. Az én óhajom, hogy kapcsolatba lépjek vele, ha nem talál meghallgatásra túloldalt, éppoly hiábavaló és eredménytelen, mint egy hősszerelmes éjjeli zenéje, akinek orra előtt bosszúsan ereszti le ablakredőnyeit az imádott hölgy.
5. Van azonban egy eléggé elterjedt tévhit, mely szerint az ellenzék ilyesfajta hendikepjeit hamarosan ellensúlyozni fogja az, hogy a kormány képtelen szanálni a gazdasági helyzetet. Egyesek feltételezik, hogy mihelyt ez végkép kiderül, a nép – mintegy hirtelen megvilágosodva – csatlakozik majd az ellenzékhez. Azt hiszem, megint csak egy mítoszról van szó, mely egyébként közeli rokona az NMF=RKP képletnek.
Magától értetődik: ma már senki sem ringatja magát olyan illúziókban, hogy a központosított, kommunista előjelű pártállami rendszer képes lenne elkerülni a gazdasági összeomlást. De naiv dolog azt képzelni, hogy a neonomenklatúra nincs tisztában ezzel. Ha sikerül megszabadulnunk a hiedelemtől, mely szerint a nomenklatúra kommunista velleitásokat táplál, s ezért gazdasági téren kizárólag a centralizmus, illetve az állami tervgazdálkodás kategóriáiban tud gondolkozni, azt is el kell fogadnunk, hogy ez a nomenklatúra nyugodt lelkiismerettel fel tudná karolni egyfajta gazdasági kapitalizmus érvényre jutását. Na de ez nem jelentene automatikusan bizonyos „közeledést Európához”? – kérdezhetné valaki. Erre szerintem csakis ezt felelhetjük: nincs sehol megírva, hogy a kapitalista előjelű gazdasági gondolkodásnak feltétlenül a jogállam s a maradéktalan politikai demokratizmus őszinte akarásával kell együttjárnia. Latin-Amerika számos országának példája – hogy Tajvanról, Dél-Koreáról vagy a Fülöp-szigetekről ne is beszéljünk – illusztrálja azt, amit mondani akarok. Egy kellőképpen álcázott tekintélyuralom, a politikai kultúrával nem rendelkező közvélemény manipulálása jól megfér egy viszonylag sikeres kapitalizmus gazdasági képletével – az erőteljes privatizáció és masszív idegen tőkeinfúzió viszonyai között. Ami pedig az olyanfajta jelszavakat illeti, hogy „mi nem adjuk el az országunkat”, ezek már csak az említett kétlaki játék fogásai. Amilyen könnyen bevethetők az ellenzék befeketítése céljából, olyan gyorsan elháríthatók, mihelyt kormányzati (vagy a kormány számára kifizetődő) tranzakciókról van szó, melyeket persze a nemzeti érdek ragyogó színeiben tüntetnek fel.
S utóvégre mért ne karolhatna fel ez a vezető osztály kapitalista előjelű érdekeket? Fösvénysége, mohósága, hatalomvágya nem nyerhet már kielégülést a bürokratikus totalitarizmus hagyományos keretei között, miután ezek tarthatatlansága túlságosan nyilvánvaló. Viszont az általa megőrzött adminisztratív kontroll, a klientéla és a minden szinten fungáló kapcsolatok láncolata bármikor előnyös gazdasági kontaktusokat biztosíthat számára. Pragmatizmusa és alapos emberismerete, gátlástalansága és érvényesülési vágya jóvoltából a volt aktivista kitűnő üzletember-jelöltté válhat, feltéve, hogy nem túl koros, azaz képes alkalmazkodni az új körülményekhez. Ez annál is könnyebben mehet, mert az igazságszolgáltatás meg a törvénykezés még jó ideig tökéletlenül és részrehajlóan működik majd, a döntéshozatali faktorokról pedig mielőbb kiderül, hogy... megvesztegethetők; mert mit csináljunk, a mi kis „Latin-Amerikánk” ráadásul a Duna torkolatánál fekszik. S végeredményben ez az osztály – valamennyi szétágazásával együtt – Romániában ma az egyedüli, amely bőségesen rendelkezik a starthoz szükséges tőkével: a „pártmunka során felelős beosztásokban” összegyűjtött tetemes öszszegek alig várják, hogy... részvényekké váljanak.
6. De vajon egy ilyen rendszer nem lesz-e ingadozó és feszültségekkel teli, nem idéz-e elő súlyos társadalmi és politikai problémákat akkor is, ha némi gazdasági fellendüléssel kecsegtet? Nyilvánvaló, hogy így lesz. De nem biztos, hogy ebből kifolyólag olyan hamar összeomlik. Egyfelől, a bajok túlnyomó részét az ellenzék nyakába lehet varrni: állandóan azzal fogják vádolni, hogy az ország „destabilizálásán” mesterkedik. Másfelől, kharizmatikus líderek meg-meglátogatják a tömegeket, s megnyugtatják az embereket. Mondhat az ellenzék, amit akar, minden nagyon más lesz, mint „az elvtárs” híres „munkalátogatásai, népgyűlései” voltak. Azok tiszta propagandafogások voltak, s azt a célt szolgálták, hogy a „hőn szeretett” vezér minél több munkát sajtoljon ki a dolgozókból. Ezek a mostaniak viszont? Jól láthattuk az NMF választási kampánya során: hatalmas kollektív áldozásokká válhatnak, a félelem és egyéni szorongás levezetésének tömegméretű eszközei, cselekvőleg ható ördögűzések. A forradalom utáni Románia társadalmi viszonyai között egy ilyen rendszer jó ideig ellenállónak bizonyulhat.
Már most a problémák sokaságából, amiket a „latin-amerikai” modell felvethet, még csak egyre szeretnék utalni, melynek előjelei már e kezdeti stádiumban szemmel láthatók. Biztosan akadnak majd emberek, főként fiatalok – a népességnek egy kisebb, de nem elhanyagolható töredéke –, akik azt hiszik, hogy eszményeiket és törekvéseiket elárulták, s úgy ítélik meg, hogy őket mind a vezető osztály, mind az ellenzék hovatovább a pálya peremére szorítja; ezeket felháborítja a nagymérvű korrupció, a sok csalás, sikkasztás, s haraggal tölti el a felismerés, hogy a szabad véleménynyilvánítás nem feltétlenül vonja maga után a párbeszédet, s végül majd úgy találják, hogy az egyetlen kivezető út „a forradalom folytatása”. Ezek anélkül, hogy tisztában lennének azzal, hogy a forradalmi logika mennyire híján van a demokratizmusnak, egyre sürgetőbben fogják magukévá tenni az „aktív kisebbségek” doktrínáját; és nincs kizárva, hogy közülük a legkisemmizettebb, legelkeseredettebb és legelszántabb desperadók – kimondani is félek – a személyek és intézmények elleni illegális harc forradalmi taktikájához: a terrorizmus eszközeihez folyamodnak.
7. Nagyon jól tudom, hogy ez a „dél-amerikai” forgatókönyv meglehetősen vigasztalan, és nem sok jóval kecsegtet, legalábbis ami a közeljövőt illeti. Egyébként a jelen pillanatban vajmi nehéz lenne másként értékelni, mint egy lehetséges, de még elkerülhető kilátást. Az értelmiséginek azonban nem áll jogában sem elnémítani balsejtelmeit, amivel az elemzés minden lehetőségét kiiktatná, sem elbukni az útszéli és szimplista tézisekkel vívott küzdelemben. És ha tévedni találok, mindenkit biztosíthatok afelől, hogy az elméletíró enyhe csalódása, akit nem igazolt a gyakorlat, jóval kisebb lesz, mint afeletti keresetlen öröme, hogy csak egy szkeptikus, ám hamis Kasszandrának bizonyult.
OLÁH TIBOR fordítása

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék