Andrei Cornea
„ESCRAVA ISAURA”
1. Nagyon sokunk számára igenis létezik alternatíva, mely
előtt, úgymond, a román társadalom a jelen pillanatban áll. Ez kategorikusan és
egyszerűen így hangzik: vagy kommunizmus (akár suigeneris, „neo” változatában
is), vagy „visszatérés Európába”, ami egyszerre jelentene jogállamot, civil
társadalmat, piacgazdaságot, magánkezdeményezést stb. Ami a konkrét politikai
formációkat illeti, melyekben a fent említett alternatíva megvalósulhat,
látszólag ugyancsak roppant egyszerű és világos minden: egyfelől ott van az NMF
– melyről sokan biztosra veszik, hogy kriptokommunista szervezet –, másfelől
pedig egy sokszínű, törékeny ellenzék, mely adott pillanatban a Temesvári
Kiáltványban ismert önmagára. Innen ered az ellenzék táborában újra meg újra
megfogalmazott denunciálás is – sajtóban, illetve az Egyetem téri tüntetések
során – e lapidáris képlet formájában: NMF=RKP (F.S.N.=P.C.R.).
E világos, félreérthetetlen képletekben kétségkívül van némi kényelmes
általánosítás, rögeszmés ismételgetésük pedig jelent valami vigaszt azoknak,
akik élnek vele. Én azonban gyengének, sőt nevetségesnek tartom az ilyen
vigaszt; célravezetőbb, úgy vélem, a hideg fejű elemzés, amennyire lehetőség
nyílik rá...
2. Az ellenzéki értelmiség gondolkodását ez idő szerint meghatározó előítéletek
vagy éppenséggel mítoszok közül szerintem különösen három mértékadó és (a
kritikai érzék bizonyos hiánya értelmében) árulkodó:
a) NMF=RKP, azzal a logikus következtetéssel, hogy a régebbi vagy a Fronton
belül és kívül most képződő nomenklatúra óhatatlanul kommunista, az „Európa
felé tartó” román társadalomra leselkedő fő-fő veszély tehát a kommunizmus vagy
neo-kommunizmus.
b) Az a nézet, hogy a kapitalista előjelű piacgazdaság egyáltalán nem
összeegyeztethető a tekintélyuralmi és kevésbé demokratikus formációkkal, akkor
is, ha ezek nem totalitárius jellegűek.
c) Végül sokan hiszik azt (minden előzetes vizsgálódás híján), hogy az
eltávolodás a kelet-európai modelltől ab ovo és feltétlenül „Európába” vezet.
Márpedig – hogy mindjárt az elején előrebocsássam az e sorokban kifejtendő
feltevést – véleményem szerint annak ellenére, hogy Románia távolodása
„Kelettől” elkerülhetetlen, közeledése „Európához” nem épp ilyen szükségszerű.
Fennáll annak a (cseppet sem elhanyagolható) veszélye, hogy túlontúl Nyugatra
sodródunk, s Európa végső határain átlendülve holmi rendhagyó hullám taraján
átkelünk az Óceánon, s valahol messze, egyfajta Latin-Amerikában kötünk ki.
Persze minden társadalmi-politikai modell – valójában mindennemű modell – csak
megközelítően pontos, és inkább iránymutató jellegű; ezért nem kell, de nem is
lehet ad litteram venni. Részemről csak ennyit
akarok mondani: Románia „visszatérése Európába” azzal a kockázattal jár, hogy
menet közben „hurkot vet”, ez pedig nincs híján némi hasonlóságnak egy
latin-amerikai rendszer sajátos jegyeivel. Feltevésemben megerősítenek az
alábbi előjelek:
– egy populista színezetű párt uralma, melynek nincs pontos ideológiája, de
forradalmi érdemeket követel magának egy zsarnok megdöntésében.
– egy viszonylag gyenge ellenzék jelenléte, melynek nincs lehetősége arra, hogy
komoly befolyást gyakoroljon a tömegekre, s éppen ezért nem jelent komoly
alternatívát a hatalommal szemben.
– egy megoszlott társadalom, a kultúra és a nevelés terén kiütköző óriási
színvonalbeli különbségek.
– arra irányuló tendencia, hogy szabad piacra épülő gazdasági mechanizmust
fejlesszen ki, és kedvezzen az idegen tőke (akár maszszív) beáramlásának (is).
– a hadsereg által játszott fontos szerep.
– a szóbeli és fizikai értelemben egyaránt megnyilvánuló politikai erőszak
jelenléte. Kampányszerű fenyegetőzés meg rágalomhadjárat. A politikai ellenfél
mindenáron való lejáratása és megsemmisítése, amit szándékában mind a hatalom,
mind az ellenzék rendszeresen gyakorol.
– a „forradalmat folytatni akaró” radikális csoportosulások feltűnése.
– a korrupció és mindenfajta csalás-sikkasztás jelenléte, a kényelmetlen
politikai tényállások ügyetlen álcázása, mint a „barikád” mindkét oldalán
kultivált általános gyakorlat.
– fennen hangoztatott antikommunizmus és az egyház hivalkodó jelenléte.
Egy ilyen „latin-amerikai” formáció társadalmi hátterét mindenekelőtt a
számottevő falusi tömeg alkotja, melynek – többnyire erőszakosan – elvették az
általa megművelt földjét. Amit a nagybirtokosok és a hispán gyarmatosítók
utódai Latin-Amerikában a „peonok” ellen elkövettek, az nálunk a
kollektivizálásban öltött testet. Másodsorban e társadalomnak jellemzője egy nemrég
létrejött népes városi proletariátus létezése, amelyet brutális módon,
gyökerestől téptek ki falusi talajából. Az egyén mindkét esetben híján van a
fejlett civil öntudatnak, politikai tényezők által erősen befolyásolható, és
betegesen ragaszkodik saját anyagi fellendüléséhez.
Ámde különbséget kell tennünk egy ilyen típusú társadalom között, melynek
modellje szerintem a román valóságra (de a délamerikaira is) érvényes, és a
„normális” kelet-európai társadalmak – Lengyelország, Csehszlovákia,
Magyarország – között. Ezekben az országokban a falusi osztály elidegenedése a
földtől jóval kevésbé előrehaladott folyamat, mint akár Dél-Amerika, akár
Románia esetében. Ezenkívül, az említett országokban az iparosítás sem olyan
drámai körülmények közt ment végbe, mint például minálunk. És végül, az
időnként kirobbant felkelések és nagyarányú sztrájkok, illetve az 1968-as
csehszlovákiai események létrehoztak egy horizontális nemzeti szolidaritást,
ami lényegesen csökkentette az értelmiség és a népesség többi rétege közt
felmerülő súrlódásokat. Ez a magyarázata annak, hogy ezen országokban az
átmenet „Európa felé” olyan gyorsnak és direktnek tűnik. (Egyéb eltérések is
vannak – közülük egyet-kettőt mi is megpróbálunk rögzíteni.)
3. Figyelembe véve az itt felvázolt előzményeket, az első kérdés, melyet a
jelen próbálkozás keretében meg kell vizsgálnunk: a kommunizmus mibenléte a mai
román társadalomban.
A román forradalom utáni időszak egyik legbámulatosabb jelensége – megint csak
anélkül, hogy analógiákat keresnénk KeletEurópa többi országával – a kommunista
párt teljes eltűnése, kámforrá válása. E jelenségben az ellenzék előszeretettel
véli felismerni a jelenlegi hatalom körmönfont és ördögi diverziós tervét, míg
ez utóbbi hevesen tiltakozik e vád ellen, s váltig hangoztatja: valójában épp ő
az, ki a kommunizmust Romániában felszámolta. Igazából mind az ellenzék, mind a
hatalom téved: az RKP eltűnése mögött semmilyen ördögi terv nem húzódik meg. De
nem a jelenlegi hatalom az, mely a kommunizmust nálunk tulajdonképpen megszüntette,
hanem – bármilyen paradoxálisan hangzik is – maga Ceauşescu.
Ilyen vonatkozásban hadd jegyezzük meg végre: Ceauşescu zsarnoki és személyi
totalitarizmusa még a más keleti országokban kialakult, kommunista előjelű
„normális” totalitarizmust is felszívta, magába olvasztotta. Ez pedig, lényegét
tekintve, két síkon: az intézmény-rendszer és az ideológia síkján ment végbe.
Intézményesen, amennyiben a mérhetetlenül felduzzadt és inflációs tüneteket
öltött párt erodálódott és megszűnt létezni mint dinamikus, aktív struktúra,
ahogy ezzel egyidejűleg számos más intézmény is erodálódott, sőt megsemmisült:
így az Akadémia, különböző kutatóintézetek, tömeg- és szakszervezetek stb. A
párt egyetlen eleven magja ilyenképpen a vezér klánja maradt. A többiek? Közönséges
tagok milliói, akiknek kommunista vagy KISZ-tag minősége tisztára formális
volt, valamint az aktivisták viszonylag kiterjedt osztálya: ezek egyszerű
bürokratákká váltak, s nem csináltak egyebet, mint hogy továbbították a fentről
kapott utasításokat, „és jelentették a végrehajtást”. Még az intézményesített
kommunizmus pártgyűléseken kialakult rituális szertartásai is csaknem teljesen
formálissá váltak, s hovatovább egyszerű adminisztratív rutintevékenységként
szerepeltek a vállalatok életében. A párt, mely egyre inkább azonosult egyetlen
személlyel, óriási testté vált, melyből még az 50-es évek ártó szelleme is
elszállt: egy üresen kattogó gépezet – az abszolút vezér gyűlölt képének
árnyékában.
Másfelől viszont Romániában a kommunizmust ideológiai szempontból is
felszámolták a 70-es, 80-as években. Akarom mondani, a Ceauşescu-rezsim nemcsak
lehetetlenné tette gyakorlatilag bármely önálló marxista gondolkodás létezését
– azok után, hogy a marxizmus hagyománya amúgy is meglehetősen vérszegény volt
Romániában –, de végeredményben még a hivatalos frazeológiából is kihullt a
marxizmus-leninizmus sajátos jegyeinek java része. A hivatalos nacionalizmus és
a vezér kultusza azonban olyan sivár és parlagi volt, olyannyira primitív, hogy
még egy ideológiai Vulgatát sem tudtak tető alá hozni, mely úgy-ahogy
összefüggő legyen és alkalmazható a társadalmi és kulturális parancsuralomra.
Ez a helyzet azonban oda vezetett, hogy – paradoxális módon – a Sztálin utáni
legzsarnokibb keleti rendszerben egy reális kultúrának sikerült fennmaradnia.
Ugyanis egy, a marxizmustól kilúgozott zsarnokság ideológiai deficitje
megengedte – épp az általa kreált nihil jóvoltából – egy reális kultúra
túlélését a hatalmi struktúra hézagai közt.
A Temesvári Kiáltvány szerzői kétségkívül helyesen ismerték fel, hogy az ország
maradéktalan nyugatosításának és demokratizálásának legfőbb akadálya a
nomenklatúra. De nyomban zavar keletkezett, amikor mind ők, mind sokan mások a
kommunizmus megtestesülését látták a nomenklatúrában. Márpedig, véleményem szerint,
a mai Romániában újraképződő vezető osztály meghatározó vonásai – osztályról
beszélek, nem egyedekről – csak annyiban illethetők a „kommunizmus” névvel,
amennyiben az ügyeskedés, pragmatizmus, cinizmus, jó emberismeret, fösvénység,
s különösen a hatalomvágy és a tisztségviselés utáni sóvárgás kifejezetten
„kommunista” jellemvonások számunkra – nempedig általános emberi vonások, ahogy
részemről gondolom. Persze érvelni lehet azzal, hogy e jellemvonásokat a
kommunista rendszer szűrte és fejlesztette ki; ennek ellenére, csak a nyelven
elkövetett erőszak árán hihetjük, hogy a jellemvonások a kommunizmus szerves
tartozékai. A jelen pillanatban, azt hiszem, minket nem az újraképződő
nomenklatúra feltételezhető kommunizmusa vagy neokommunizmusa kell hogy foglalkoztasson,
hanem egy kifejezetten „dezideologizált” osztály létezése, amely lényegét
tekintve éppoly kevéssé kommunista, mint most valamennyi társadalmi osztály
Romániában, de amelyik, mint mondottam, mohón vágyik a hatalomra, és eltökélte,
hogy az 1989. december utáni új körülmények között is – hatalmon marad.
Nyilvánvaló, hogy a „gyors felzárkózás Európához” nincs amiért örömmel töltsön
el egy ilyen osztályt: a jogállam, egy fejlett civil társadalom, a tényleges,
konstruktív párbeszéd az ellenzékkel, a váltakozás a kormányrúdnál jelentős
mértékben csorbítaná előnyeit, kiváltságait. Másfelől, mégis, a
visszakanyarodást a totalitárius rendszerhez gyakorlatilag nehezen
kivitelezhetőnek és végtelenül veszélyesnek gondolhatja, meg végső soron
meglehetősen előnytelennek is, ha nem felejtjük el, hogy Ceauşescu idején az
aktivisták és a szekusok sem alhattak olyan juj de nyugodtan.
A neonomenklatúra tehát az európai előjelű társadalom Szkhüllája és a
totalitarizmus Kharübdisze között hányódik; ezért többékevésbé tudatosan egy
olyan formáció felé tendál, amit én „latinamerikai” modellnek nevezek.
Ezt a formációt politikai, társadalmi és gazdasági síkon egyaránt ambivalencia,
kétlaki magatartás jellemzi.
Politikai síkon a vezető osztály, mivel tudatában van a monopolitizmus
veszélyének és annak, hogy kierőszakolása milyen mérhetetlen nehézségekbe
ütközne most, a XX. század alkonyán, belenyugszik majd egy hajlékonyabb,
pluralista társadalom létezésében. Az ellenzék megmarad ugyan, de inkább mint
megtűrt idegen test, semmint a demokratikus játékban nélkülözhetetlen partner.
És e magatartással valószínűleg egyet fog érteni a népesség túlnyomó része is.
Az ellenzék viszonylag gyenge lesz, és csekély hatást gyakorol a falusi és
városi proletariátus tömegeire. E tömegek szemében könnyű lesz az ellenzékre
átkot szórni, minden bajért felelőssé tenni, rágalmazni. Egy olyan világban,
melyet még archaikus gondolkodás, a kollektív lelkiség akceptálása jellemez, s
amely ugyanakkor, ahogy Gabriel Liiceanu mondja, hatalmas „tudatlanság-tőkével”
rendelkezik, ez a kiátkozás rendkívül hatékonyan megvalósítható, ahogy azt a
választási kampány és a május 20-i választás eredménye megmutatta. Általában az
a puszta tény, hogy valaki nem ért egyet a hatalommal, némely kellemetlenséggel
járhat, s viszonylag sokba kerül majd, akkor is, ha nem lesz éppoly
életveszélyes, amilyen a totalitarizmus viszonyai között volt. Az opponensek
elszigetelése egy „egészséges” közvélemény keretében, mindenféle diverzió
alkalmazása, közvetlen vagy közvetett fenyegetőzés, adminisztratív zaklatás,
erőszakos fellépés – mindez behódolásra késztet, és valahogy egzotikus,
elitarista jelleget kölcsönöz majd annak, hogy valaki ellenzéki. Ez ugyan
legyezgetheti egyesek hiúságát, táplálhatja becsvágyát, de semmi esetre sem tudja
biztosítani az ellenzék számára a szükséges erőt, egységet, a tömegek
rokonszenvét.
Az elmúlt napokban, mindenesetre, rá kellett ébrednünk: a szabad
véleménynyilvánítás nem elegendő ahhoz, hogy tényleges párbeszédet lehessen
folytatni a hatalommal; mint ahogy az útlevél birtoklása sem biztosíték arra,
hogy valóban el is utazhatom külföldre. Mindkét esetben szükséges még valami:
hogy „a másik” meg akarjon hallgatni, és emberszámba vegyen. Az én óhajom, hogy
kapcsolatba lépjek vele, ha nem talál meghallgatásra túloldalt, éppoly
hiábavaló és eredménytelen, mint egy hősszerelmes éjjeli zenéje, akinek orra
előtt bosszúsan ereszti le ablakredőnyeit az imádott hölgy.
5. Van azonban egy eléggé elterjedt tévhit, mely szerint az ellenzék ilyesfajta
hendikepjeit hamarosan ellensúlyozni fogja az, hogy a kormány képtelen szanálni
a gazdasági helyzetet. Egyesek feltételezik, hogy mihelyt ez végkép kiderül, a
nép – mintegy hirtelen megvilágosodva – csatlakozik majd az ellenzékhez. Azt
hiszem, megint csak egy mítoszról van szó, mely egyébként közeli rokona az
NMF=RKP képletnek.
Magától értetődik: ma már senki sem ringatja magát olyan illúziókban, hogy a
központosított, kommunista előjelű pártállami rendszer képes lenne elkerülni a
gazdasági összeomlást. De naiv dolog azt képzelni, hogy a neonomenklatúra nincs
tisztában ezzel. Ha sikerül megszabadulnunk a hiedelemtől, mely szerint a
nomenklatúra kommunista velleitásokat táplál, s ezért gazdasági téren kizárólag
a centralizmus, illetve az állami tervgazdálkodás kategóriáiban tud
gondolkozni, azt is el kell fogadnunk, hogy ez a nomenklatúra nyugodt
lelkiismerettel fel tudná karolni egyfajta gazdasági kapitalizmus érvényre
jutását. Na de ez nem jelentene automatikusan bizonyos „közeledést Európához”?
– kérdezhetné valaki. Erre szerintem csakis ezt felelhetjük: nincs sehol
megírva, hogy a kapitalista előjelű gazdasági gondolkodásnak feltétlenül a
jogállam s a maradéktalan politikai demokratizmus őszinte akarásával kell
együttjárnia. Latin-Amerika számos országának példája – hogy Tajvanról,
Dél-Koreáról vagy a Fülöp-szigetekről ne is beszéljünk – illusztrálja azt, amit
mondani akarok. Egy kellőképpen álcázott tekintélyuralom, a politikai
kultúrával nem rendelkező közvélemény manipulálása jól megfér egy viszonylag
sikeres kapitalizmus gazdasági képletével – az erőteljes privatizáció és
masszív idegen tőkeinfúzió viszonyai között. Ami pedig az olyanfajta
jelszavakat illeti, hogy „mi nem adjuk el az országunkat”, ezek már csak az
említett kétlaki játék fogásai. Amilyen könnyen bevethetők az ellenzék
befeketítése céljából, olyan gyorsan elháríthatók, mihelyt kormányzati (vagy a
kormány számára kifizetődő) tranzakciókról van szó, melyeket persze a nemzeti
érdek ragyogó színeiben tüntetnek fel.
S utóvégre mért ne karolhatna fel ez a vezető osztály kapitalista előjelű
érdekeket? Fösvénysége, mohósága, hatalomvágya nem nyerhet már kielégülést a
bürokratikus totalitarizmus hagyományos keretei között, miután ezek
tarthatatlansága túlságosan nyilvánvaló. Viszont az általa megőrzött adminisztratív
kontroll, a klientéla és a minden szinten fungáló kapcsolatok láncolata
bármikor előnyös gazdasági kontaktusokat biztosíthat számára. Pragmatizmusa és
alapos emberismerete, gátlástalansága és érvényesülési vágya jóvoltából a volt
aktivista kitűnő üzletember-jelöltté válhat, feltéve, hogy nem túl koros, azaz
képes alkalmazkodni az új körülményekhez. Ez annál is könnyebben mehet, mert az
igazságszolgáltatás meg a törvénykezés még jó ideig tökéletlenül és
részrehajlóan működik majd, a döntéshozatali faktorokról pedig mielőbb kiderül,
hogy... megvesztegethetők; mert mit csináljunk, a mi kis „Latin-Amerikánk”
ráadásul a Duna torkolatánál fekszik. S végeredményben ez az osztály –
valamennyi szétágazásával együtt – Romániában ma az egyedüli, amely bőségesen
rendelkezik a starthoz szükséges tőkével: a „pártmunka során felelős
beosztásokban” összegyűjtött tetemes öszszegek alig várják, hogy...
részvényekké váljanak.
6. De vajon egy ilyen rendszer nem lesz-e ingadozó és feszültségekkel teli, nem
idéz-e elő súlyos társadalmi és politikai problémákat akkor is, ha némi
gazdasági fellendüléssel kecsegtet? Nyilvánvaló, hogy így lesz. De nem biztos,
hogy ebből kifolyólag olyan hamar összeomlik. Egyfelől, a bajok túlnyomó részét
az ellenzék nyakába lehet varrni: állandóan azzal fogják vádolni, hogy az
ország „destabilizálásán” mesterkedik. Másfelől, kharizmatikus líderek
meg-meglátogatják a tömegeket, s megnyugtatják az embereket. Mondhat az
ellenzék, amit akar, minden nagyon más lesz, mint „az elvtárs” híres
„munkalátogatásai, népgyűlései” voltak. Azok tiszta propagandafogások voltak, s
azt a célt szolgálták, hogy a „hőn szeretett” vezér minél több munkát sajtoljon
ki a dolgozókból. Ezek a mostaniak viszont? Jól láthattuk az NMF választási
kampánya során: hatalmas kollektív áldozásokká válhatnak, a félelem és egyéni
szorongás levezetésének tömegméretű eszközei, cselekvőleg ható ördögűzések. A
forradalom utáni Románia társadalmi viszonyai között egy ilyen rendszer jó
ideig ellenállónak bizonyulhat.
Már most a problémák sokaságából, amiket a „latin-amerikai” modell felvethet,
még csak egyre szeretnék utalni, melynek előjelei már e kezdeti stádiumban
szemmel láthatók. Biztosan akadnak majd emberek, főként fiatalok – a
népességnek egy kisebb, de nem elhanyagolható töredéke –, akik azt hiszik, hogy
eszményeiket és törekvéseiket elárulták, s úgy ítélik meg, hogy őket mind a
vezető osztály, mind az ellenzék hovatovább a pálya peremére szorítja; ezeket
felháborítja a nagymérvű korrupció, a sok csalás, sikkasztás, s haraggal tölti
el a felismerés, hogy a szabad véleménynyilvánítás nem feltétlenül vonja maga
után a párbeszédet, s végül majd úgy találják, hogy az egyetlen kivezető út „a
forradalom folytatása”. Ezek anélkül, hogy tisztában lennének azzal, hogy a
forradalmi logika mennyire híján van a demokratizmusnak, egyre sürgetőbben
fogják magukévá tenni az „aktív kisebbségek” doktrínáját; és nincs kizárva,
hogy közülük a legkisemmizettebb, legelkeseredettebb és legelszántabb desperadók
– kimondani is félek – a személyek és intézmények elleni illegális harc
forradalmi taktikájához: a terrorizmus eszközeihez folyamodnak.
7. Nagyon jól tudom, hogy ez a „dél-amerikai” forgatókönyv meglehetősen
vigasztalan, és nem sok jóval kecsegtet, legalábbis ami a közeljövőt illeti.
Egyébként a jelen pillanatban vajmi nehéz lenne másként értékelni, mint egy
lehetséges, de még elkerülhető kilátást. Az értelmiséginek azonban nem áll
jogában sem elnémítani balsejtelmeit, amivel az elemzés minden lehetőségét
kiiktatná, sem elbukni az útszéli és szimplista tézisekkel vívott küzdelemben.
És ha tévedni találok, mindenkit biztosíthatok afelől, hogy az elméletíró enyhe
csalódása, akit nem igazolt a gyakorlat, jóval kisebb lesz, mint afeletti
keresetlen öröme, hogy csak egy szkeptikus, ám hamis Kasszandrának bizonyult.
OLÁH TIBOR fordítása