Székely János
SZEMPONTOK az illúziótlan gondolkodáshoz
BEVEZETÉS
Olvasom, hogy az idős Goethe találkozott egyszer Hegellel. És mert afféle szellemi szupermogul volt, akihez hódolói sőt zarándokai naprakészen hordták a világ tudósát, s úgyszólván első kézből értesült minden új gondolatról (hiszen csak nem olvashatott el saját szeműleg mindent!) – továbbá nem is magukra a művekre volt már kíváncsi, hanem csak a velejükre, megkérdezte az akkor már országos hírű filozófustól, „mit is mond” tulajdonképpen.
Hegel bámulatra méltó tisztánlátással azt válaszolta, hogy ő a gondolkodás törvényeit alkalmazza a valóságra.
(Hát látják, kérem, ilyen pontosan tudta, milyen óriási, milyen minősíthetetlen gazságot követ el!)
Ennek az esetnek kapcsán én is elgondolkoztam, hogy a magam műkedvelő módján mit is állítok tulajdonképpen. Mi az a rövid formula, az az egyetlen mondat, amely a legbelső magva, a lényege volna írásaimnak? Ha netalán engem is megkérdezne valaki, mint Goethe annakidején Hegelt, mit válaszolhatnék neki?
Visszaemlékszem ifjúkoromra. Ifjúkorom derekán – talán huszonöt éves lehettem – megértettem én valamit, és azt hiszem, jól értettem meg. Pár évvel azután, hogy megértettem, szerencsére le is jegyeztem, belecsempésztem egy versbe, mert a gondolat a maga meztelenségében akkoriban (a valóságra kényszerített utópia virágkorában) államellenes merényletnek minősült volna – egyáltalán nem is volt kimondható.
Erről a szövegről van szó:
Hallgass hát végig türelemmel,
S fogadd el furcsa tanításom, ember,
Igazságul és menedékül:
Hiába érvek és viták,
Egy bizonyos van: a világ,
Nem előre halad,
Hanem hátulról épül.
(A folyó, 1956)
A világ tehát nem előre halad, hanem hátulról épül. Egyetlen kicsi mondat, egyetlen formula, ha úgy tetszik, banalitás. Mindmáig csodálkozom, hogy van a világon értelmes ember, aki ezt az evidenciát azonnal nem látja be.
Mert ahhoz, hogy elmondhassuk: a világ előre halad, tudnunk kellene, hova tart, mi a célja, mi ez, hogy „előre” egyáltalán. Ahhoz viszont, hogy ezt valaki tudja, pontosan úgy kell eljárnia, ahogy Hegel is eljárt, tudniillik a gondoskodás törvényeit kell alkalmaznia a világegészre. De az emberi ész, noha életfunkciója szerint a hiteles tájékozódást szolgálja, s úgyszólván a világhoz adaptálódott – mégsem azonos a világgal. Szabatosabban: a gondolkodás kategóriái, törvényei nem azonosak a világ tényeivel, törvényeivel, ami abból is látszik, hogy a világban számos olyan probléma adódik, amely meghaladja az emberi észt.¹
Így tehát egészen fordított a viszony. A gondolkodás törvényei vezethetők le a természet törvényeiből, nem pedig a gondolkodás törvényeiből a világtörvények.
Hogyha a gondolkodás törvényeiből indulunk ki, értelmes, teleologikus világhoz jutunk. Mert az emberi gondolkodás finális. De a világ nem lehet finális, mert nincs tudata, nincs jövőképzete, nincs célja, amely felé törekedhetne, sőt még törekedni sem tud, mivel nincs akarata. A világ csak akkor haladhatna előre, ha élőlény volna, akinek ráadásul még tudata is van.² Egyszóval a gondolkodásban lehet ugyan, de a világban nincsen „előre”.
Hát akkor „hátul” miért van? Azt hinné az ember, hogy az „elöl” és a „hátul” ikerfogalmak, ellentétek, csak egymáshoz viszonyítva lehet értelmük. De ez nem így van. A hátul (a múlt): a ténylegesen eltelt idő, az előzmények, amelyekből a folyamatos jelen előáll. Az előre (a jövő) viszont az az idő, amely még nem következett be – az tehát csak az emberi elme számára van. Az „elöl” csak a fejünkben van, a „hátul” viszont csakugyan van.³ A „hátul” mindaz, ami már megtörtént: a dolgok struktúrájába beleépült, valóságosan eltelt idő.
És ezért a világ hátulról épül. Saját múltjából szummálódik. saját előzményeiből összegeződik. A múltja határozza meg, nem a jövője. Tudjuk, merről jön (a saját múltjából), de nem tudjuk, hova tart, mert nem is tart sehová. A világ struktúrájában hordja ugyan azt a potencialitást, hogy egyáltalán mivé lehet, de a merretartás emberi tervképzete, célképzete, sorsképzete merőben idegen tőle.
„Cél”, „értelem” és „akarás”,
„Igyekvés”, „haladás” –
Mindezt az emberélet
 
Iromba folyamában
A tudós emberész találta ki.
A természet VAN,
S ez elég neki.
Ezt értettem meg én huszonöt éves koromban; igazán nem túlságosan eredeti felismerés, egykönnyen belátható. De beláthatatlan következményei vannak.
Például az a következménye, hogy minden olyan világkép, filozófia, vallás, amely a világegészben koherens gondolatrendszert fedez fel: téves és antropomorf. Minden olyan világmagyarázat, amely a világban értelmet talál (vagy akár csak keres is) – helytelen, emberszabású. Az ember gondolkodása által (sőt már a nyelve által) emberiesíti a világegészet. Az emberi gondolkodásban jelentkező világ már csak gondolt világ, s ezért szükségképp gondolatszerű. Tehát teleologikus, tehát finális. Mindaddig, amíg ebben a gondolt világban élünk, szükségképp félreismerjük a világ valódi természetét; világképünk emberileg (fogalmilag, nyelvileg, kulturálisan) fertőzött marad.⁴
De hát mit tegyünk, mit tehetünk ez ellen, hiszen a világ távolabbi összefüggéseinek felismerésére egyetlen eszközünk mégiscsak a gondolkodás. Hogyan kapcsolhatnók ki a reflexiót a reflexióból? Ha mi gondolkodás által olyan világképre törekszünk, amely éppen a gondolkodás torzításait kerüli el, nyilvánvaló képtelenségre törekszünk.
És mégis törekednünk kell erre.
Mert a gondolkodásunkban jelentkező világ, ismétlem, nem a valódi világ, hanem annak csak racionalizált gondolati modellje, mása – márpedig mi mégiscsak a valódira volnánk kíváncsiak. Ahhoz a valódihoz kell valami módon közel férkőznünk Mindaddig, amíg ezt a célt el nem értük, maga a gondolkodásunk véti el funkcionalitását. Képtelen hiteles világképet adni, hitelesen tájékoztatni; egyszerűen hibás információkat szolgáltat – éppen azt teszi lehetetlenné, amire való, tudniillik a cselekvés adekvát megszervezését. Egy teleologikus, finális világban olyan jövőtervekbe, olyan életstratégiákba fog belebonyolódni az ember, amelyek a valódi világban újra meg újra kudarcra lesznek ítélve. Hogy mást ne mondjak, a teleologikus (gondolt) világban egészen helyénvalóak az utópiák. A valódiban – nos, saját szemünkkel láttuk, bőrünkön tapasztaltuk, mire vezet egy valóságba ültetett utópia.
Összegezésül egy paradoxon. Mindaddig, amíg gondolkodunk; semmit sem gondolhatunk. Úgy értem, semmi érvényest. Annál fogva, hogy emberek vagyunk, ismeretelméleti csapdában vagyunk. Hiteles tájékozódásra szolgáló gondolkodásunk (éppen az absztrakció magasabb szintjein, éppen az alapvető kérdésekben!) tévesen tájékoztat a világ természetéről. Olyan eszméket ültet el bennünk (egészen szükségszerűen), mint világcél, világszellem, abszolútum, isten, teremtés, gondviselés, sőt társadalmi haladás – megannyi fikciót, ami csak a fejünkben van, a világban nincsen. Hogy nevén nevezzem a dolgot: finális természetű, antropomorf gondolkodásunk a világegészet illetőleg illúziókra vezet.
Az illúziók ellen nemcsak az a kifogásom, hogy illúziók (vagyis hogy fölösleges ornamentumként lógnak világképünkön), hanem hogy elfedik, kiszorítják, valósággal behelyettesítik a tényeket, szóval egészében is illuzórikussá teszik világképünket. Eléggé megszenvedtük, kiismertük már őket, pokolba az illúziókkal!
Kézenfekvő most már, hogy amikor valami módon mégis közel akarunk kerülni a valódi világhoz, amikor tehát illúziótlan, dezantropomorfizált reflexióra törekszünk, mindenekelőtt a gondolati (sőt nyelvi, sőt kulturális) torzulásokat kell kiiktatnunk világképünkből.
És ez a feladat még mindig lehetetlen ugyan, de már nem anynyira.
Először is azokat az eszméket, premisszákat kell tudatosan száműznünk gondolkodásunkból, amelyekbe a jövőképzet közvetve vagy közvetlenül, bármilyen csekély mértekben beépül. Mert legalább erről biztosan tudjuk, hogy a világban nincsen, csak a fejünkben van. És ilymódon sorra kell (kellene) vennünk összes eszméinket sőt szavainkat, meg kellene (meg kell) vizsgálnunk, vajon nem épül-e beléjük olyan képzet, ami a tudatos emberi létben helytálló ugyan, de az öntudatlan világegésztől idegen. Az ilyeneket ki kell selejteznünk gondolkodásunkból. Képtelen feladat, mondom, mégis törekednünk kell erre. Mert mindaddig, amíg a tudatos lét sajátosságait átvetítjük az öntudatlanra; amíg a gondolkodás törvényeiből vezetjük le a természetet; ameddig egységes gondolatrendszert erőszakolunk rá, s ezáltal mintegy emberiesítjük a világegészet; mindaddig tehát, amíg gondolkodásunk álltai olyan vonásokat fedezünk fel a világban, amelyeket (éppen gondolkodásunkkal) mi magunk viszünk bele – reflexiónk nem éri el célját, nem a valódi világot mutatja. Hanem egy funkcionális, finális világot, amelyben még az utópiáknak is helyük lehet.
Minthogy gondolatmenetem aktualitását adja, hadd fejtsem ki ezt bővebben. Életünk, cselekvésünk, egész magatartásunk mélységesen összefügg világképünkkel. Egy gondolt viliágban sok olyasmire fog vállalkozni az ember, amit a valódi kizár. Amíg azt hisszük, hogy például a történelem tart valamerre, azt is hinnünk kell, hogy felismerhetjük merretartását. A fejünkben levő teleologikus, finális világmodell, így aztán mindenféle céloknak, programoknak, terveknek szolgáltat ki minket – és nem is csak a sajátjainknak. Kiszolgáltat például ilyen vagy olyan társadalmi erők, uralmi aspirációk elméletileg álcázott érdekeinek: manipulatív ideológiáknak, pártprogramoknak. Gondolt világunkban azt hisszük, hogy amit ezek ígérnek, a valóságban is kivihető.
Politikai manipulációk folytán már eddig is a történelem véget nem érő katasztrófasorozatát szenvedtük végig. Egyetlen kiutunk belőlük az illúziótlan világkép: a reflektálatlan, valódi világ.
Arról van tehát szó, hogy milyen a reflektálatlan, valódi világ. Ezt kellene megtudnunk – reflexióval. A feladat paradox volta, mint mondtam, legtöbbször oda vezet, hogy valamely gondolatrendszer koherenciája kedvéért éppen a valóság áldoztatik fel. Pedig az emberi elme számára a „magánvaló” sem hozzáférhetetlen. Hiába rágalmazzák manapság minden úton és módon a tudományt, annak igenis a valódi világgal van dolga! Hogy az objektív tudományos megismerés elidegenít hajdani emberszabású világunktól, amelyet gondolkodásunk teremtett, amelyben tehát eleve „otthon” vagyunk?⁵ Pokolba az illúziókkal! Arra kell törekednünk, hogy az elvont gondolkodásban is (az absztrakció legmagasabb szintjein is) a természettudományok tárgyszerűségét érvényesítsük, különben reflexiónk nem teljesítheti életfunkcióját: egyszerű logikai játék, kultúraspecifikus hagyományok továbbszövögetése marad. És akkor akár abba is hagyhatjuk a gondolkodást.
Milyen a reflektálatlan, valódi világ? Nem tudom, senki sem tudja. De szempontokat adhatok vizsgálatához, ahogy a magam műkedvelő módján a továbbiakban meg is teszem. „Nem előre halad, hanem hátulról épül” – ez egyike, egyik legfontosabbika szempontjaimnak.
LEGITÁS
1. A természet törvényei
Valahányszor kiadom a kezemből egy-egy ilyen kis (elméleti) írásomat, mindig kedvem volna valamiféle szószedetet mellékelni hozzá, hogy világos legyen, mit kell érteni ezen vagy azon a terminuson. A deduktív rendszereket mindig definíciók vezetik be. Amivel én magam próbálkozom, az persze nem deduktív rendszer, de mindenesetre kísérlet a „dezantropomorfizált” reflexióra: egy kulturális (például nyelvi) torzítás nélküli világkép megalkotására. Ezért hasznosnak vélem néhány sűrűbben használt kulcsszó értelmét legalább utólag megmagyarázni.
Számtalanszor leírtam például: „ok”, „okozat”, „természeti törvény”, holott tudom, hogy a világban (a partikularitás világában) semmi ilyesmi nincsen; mindezek csak afféle „dologiasított” absztrakciók – a világfolyamat megannyi relációja úgy, ahogy gondolkodásunkban megjelenik. Nem mondható tehát, hogy a valóságban semmi sem felel meg ezeknek a terminusoknak. De nem fednek semmi valóságosan létezőt, semmi konkrétumot, hanem csak a konkrét létezőknek (mint folyamatoknak) működési elveit, szabályait. Ok, okozat, törvény: gondolkodásunk kategóriái. Ahhoz, hogy megértsük, mi felel meg nekik a gondolkodáson kívül (a való világban), előbb a valóság nyelvére kell őket fordítani.
Elmondtam, bőbeszédűen kifejtettem már, hogy elképzelésem szerint a valóság nem más, mint a világtér időben változó struktúrája. „Tér van, és ennek szerkezete van, és ez a szerkezet időben változik, magamagából összegeződik”.⁶ Rögeszmém szerint ez a világ.
A strukturált világtérnek vannak viszonylag állandó formációi, az egységes világfolyamatnak viszonylag autonóm részfolyamata⁷ – ez minden egyes személy és a tudomány egybevágó tapasztalata. Bármit tapasztalunk, mi a világban a sugárzásoktól a tömegekig, az elemi részecskéktől a galaktikus rendszerekig, az ásványoktól az élőlényekig, s amit ezek az élőlények mesterségesen előállítanak (úgy értem, az ember) – az mind a világtér energetikailag kiegyensúlyozott, viszonylag autonóm formációja, mind „konkrét dolog”, amelyet a világfolyamat belső szükségszerűsége hívott elő.
A konkrét dolgokban idő működik, azok tehát éppúgy folyamatok, akárcsak a világegész. Folyamatról épp akkor beszélünk, amikor idő működik valamely struktúrában, amikor az a struktúra belső szükségszerűsége folytán saját előzményeiből újra meg újra öszszefoglalja, állandóan újjáteremti, mondhatni szummálja magamagát. Ezek a részfolyamatok szintén szummálódás útján épülnek bele, „integrálódnak” valamely tágabb egész, végső soron a világegész folyamatába.
Hiába tudjuk, most már, hogy a rész nem a másik résszel, hanem az egésszel van valódi relációban, a világfolyamat szummálódása gyakorlatilag mégis a részfolyamatok (az autonóm struktúrák) kölcsönhatása útján megy végbe. „Egyik részfolyamat kölcsönhatásba lép egy másik részfolyamattal, s ettől mindkét folyamat megváltozik, vagy egészen új struktúra alakul ki.” Ez a kölcsönhatás sematikus leírása, mondhatni a váza. (A való világban persze nagyon ritkán fordul elő ilyen modellértékű kettős kölcsönhatás; ott rendszerint igen sok folyamat áll egymással ilyen sokrétű állandó kölcsönhatásban, úgyhogy szövedékük többnyire felfejthetetlen.)
Nos, „ok”, „okozat” – fogalmaink a kölcsönhatás eseményéhez kapcsolódnak – abból absztrahálódtak. Mindaz, ami a fejünkben kauzalitásként jelenik meg, a valóságban részfolyamatok kölcsönhatása.
Sok évvel ezelőtt megpróbáltam lejegyezni magamnak, mit is jelentenek ezek a terminusok a valóság nyelvén. Ilyen szófejtésekre találok.
„Ok = két folyamat kölcsönhatása a következmények felől nézve.
Okozat = kölcsönhatás során beállt változás valamely folyamatban.”
A kölcsönhatás feltétele az egyidejűség. Éppen ezért:
Ok = az a folyamat, amely (a kölcsönhatás feltételei között) valamely más egyidejű folyamatba belejátszik, abban változást. módosulást hoz létre.
Okozat = valamely folyamat módosulása egy vagy több egyidejű folyamat belejátszása folytán.
Persze, beszélünk belső okról is. Ez éppen a folyamat immanens szummálódása.”
Látható: igenis jelentenek valamit a valóság nyelvén ezek a szavak, annak ellenére, hogy nem konkrét dolgokat, hanem csak kölcsönhatásaik alapelvét, mechanizmusát jelentik – szóval annak ellenére, hogy merő absztrakciók.
Namármost, hogy milyen „okok” milyen struktúrákban milyen „okozatokat” hoznak létre, azt természeti törvények határozzák meg.
Ami a fejünkben törvény, az a valóságban „törvényszerű”. Törvényszerűről akkor beszélünk, amikor a folyamatok kölcsönhatásában (vagy azok belső szummálódásaban) közös vonásokat, ismétlődéseket tapasztalunk. Itt tehát az „ismétlődés” a kulcsszó. De hát hogyan fordulhat elő ilyesmi? Hiszen a való világban minden éppoly egyszeri és egyedi (partikuláris), akár az ember; abban soha semmi sem ismétlődik meg; ami egyszer megtörtént, azt végképp elnyelte a múlt.⁸ Hogyan beszélhetünk mégis ismétlődésről, mit értünk ezen?
Az ismétlődésnek a valóság dezantropomorfizált nyelvén hasonlóság a neve. Egészen nyilvánvaló, hogy a világfolyamatban seregestül jönnek létre szükségszerű struktúrák (a világtér természetéből fakadó, viszonylag stabil, autonóm formációk), amelyeknek szembeötlő közös jegyeik vannak. Egyik vasatom nem azonos a másik vasatommal, egyik dagály a másik dagállyal, de szerkezetük, lefolyásuk szembeötlően hasonló. Ezt a jelenséget mi fogalmilag ismétlődésnek fordítjuk. Azonkívül valamely folyamat bizonyos fázisaiban is mutatkozhatnak közös jegyek. Fogalmilag ezt is ismétlődésnek fordítjuk. Az ismétlődés struktúrák és folyamatok közös jegyeinek (hasonlóságának) gyűjtőfogalma.
Mármost: hasonló struktúráknak a kölcsönhatásai is hasonlóak. Hasonló struktúrák kölcsönhatásainak szükségszerű hasonlóságából jött létre a törvény fogalma.
Törvényszerűek tehát azok a közös vonások, amelyeket egymáshoz hasonló struktúrák kölcsönhatásai során tapasztalunk. A természeti törvény: hasonló struktúrák kölcsönhatásának szükségszerű hasonlósága – ennek gondolati absztrakciója.
Tudjuk tehát, hogy miképpen jön létre a fejünkben a törvény fogalma. (A kauzális relációk ismétlődésének, hasonlóságának tapasztalatából). Kérdés most már, hogy mi felel meg a való világban maguknak ezeknek a hasonlóságoknak, mi az objektív szubsztrátumuk.
Emlékeztetőül: a világfolyamat által generált (azon belül szükségképp kialakult) részfolyamatok egymással állandó, sokrétű kölcsönhatásban állnak, s ezáltal ismét világfolyamattá integrálódnak. Vissza integrálódnak azzá, amiből eleve kialakultak, amiből soha ki sem szakadtak. Az egész és a rész viszonyával van itt dolgunk – az időfaktor közbejöttével.
A világstruktúra örökös változása a részstruktúrák kölcsönhatásaiból adódik össze. Hogy milyen változás mehet végbe egy struktúrában, azt persze maga a struktúra szabja meg. Nem jöhet létre bármiből bármi. Maga a struktúra határozza meg, milyen kölcsönhatásokban vehet részt, egyáltalán mivé lehet. Eszerint valamely struktúra időbeli szummálódásának szigorú szabályai vannak. Magából a struktúra természetéből fakadó szabályai. Ezért a részfolyamatok kölcsönhatása is bizonyos szabályok szerint megy végbe – ezek éppen a világfolyamat szummálódásának szabályai.
Nos, a folyamatok szummálódásának, a részfolyamatok kölcsönhatásának (világfolyamattá való integrálódásának) szabályait nevezzük mi törvényeknek. Ezek gondolati absztrakcióit. íme „törvény” fogalmunk valóságbeli szubsztrátuma.
Azt mondtuk: ha a világ egységes folyamat, abban semmi sem lehet véletlen, ott minden szükségszerű. Ami szükségszerű, az eszerint törvényszerű is. Ha a kauzalitást formának tekintjük, a legitás benne a tartalom. Természeti törvények bonyolult együtthatása határoz meg minden eseményt a világon.
A természeti törvény tehát azt mondja meg, milyen szabályok szerint integrálódnak a részfolyamatok világfolyamattá. Egyáltalán milyen szabályok szerint szummálódnak a folyamatok. A természeti törvény végső soron a világfolyamat természetét, belső szükségszerűségét írja le.
A világfolyamat szubsztanciája a strukturált világtér. Ebben működik az idő. A világfolyamat (maga a világ) éppen a világtér időbelisége. A természeti törvény ezért végeredményben azt mondja meg, hogy milyen szabályok szerint működik az idő a térben.
Nincs másfajta törvény, csak természeti. Minden más törvény, a társadalom, az agyműködés stb. törvényei: ugyanezek a természeti törvények úgy, ahogyan bonyolult együtthatásuk az organikus, funkcionális struktúrákban érvényesül. A természeti törvények azért általánosak, egyetemesek és kötelezőek, mert a világtér természetéből fakadnak.
Ezek azok a szabályok, amelyek szerint a múlt összegeződik.
Ezek egyúttal a komplex struktúrák felépülésének és persze lebomlásának szabályai.
A világtér szummálódásának szabályai.
A világstruktúrát szummáló idő szabályai.
A tér-idő komplexum működésének szabályai.
A világfolyamat szabályai ezek tulajdonképpen.
Hát ilymódon próbálgatom én a valóság nyelvére fordítani hagyományos, „dologiasított”, nagyon-nagyon emberi fogalmainkat. Eközben néha olyan terminusokra is rábukkanok, amelyeket sehogy sem tudok a valóság nyelvére fordítani. „Előre”, „világszellem”, „szabadság”, „véletlen” – mit tudom én. Ezek a valóság nyelvén, úgy látszik, semmit sem jelentenek.
2. A történelem törvényei
Történészek, történetfilozófusok szakmájuk legsúlyosabb ismeretelméleti problémájának azt az ellentmondást tekintik, hogy a történelmet reflektáló szubjektum maga is szükségképp történeti. Senki sem helyezheti magát kívül a történelmen, hogy azt azután kívülről (mintegy az örökkévalóság nézőpontjából) ítélje meg. Történeti reflektál történetit – hogyan is kerekedhetne ebből hiteles reflexió?
Történészek, történetfilozófusok azt is panaszolják, hogy sehogy sem tudják megállapítani, mi a történelmi folyamat „értelme”; merre tart, hová vezet. Csak a legbutábbaknak (vagy legelfogultabbaknak) van erről pontos elképzelésük, a hozzáértőbbek állandó kételyek között tapogatóznak, és csak kevesen vallják be nyíltan, hogy ennek az egész „históriának” semmi felfogható értelme nincs.
(Úgy kell a történészeknek – mondhatná valaki –, miért nem mérik fel, hogy célja csak annak lehet, aminek tudata van. A történelemnek nincs tudata, abban tehát sohasem érvényesülhet finalitás. Aki a történelmi folyamat célját, értelmét keresi, nem érti a világ természetét.)
Történészek, történetfilozófusok végül még arra is gyakran panaszkodnak, hogy képtelenek kidolgozni a történelem mozgástörvényeit. Ha már a célját nem látjuk, látnók legalább a meghatározottságát.
A történelmi mozgást azonban olyan sok, olyan átláthatatlanul sok tényező befolyásolja, hogy azokat lehetetlen mind számba venni; képtelenség szétbogozni és egyenként figyelemmel kísérni minden történelmi erőt, minden együtt és egyszerre működő hatásmechanizmust. A történelem mozgástörvényeinek felfedezése így csak az idők végezetére remélhető.
De azonkívül is, minden történelmi esemény konkrét: éppolyan egyszeri és egyedi, akár az ember. A történelmet csakugyan emberek „csinálják” – és sokan hiszik, hogy az ember szabad. Olyan véleményt is olvastam, hogy éppen ezért a történelmi mozgásban is szabadság érvényesül Ahol szabadság van, ott persze nincs szabály, nincs törvény – ott nincs tudomány.
Hogyan is állunk tehát a történelem törvényeivel? Vannak ilyenek? Megismerhetők? Vagy talán nincsenek is?
A világban idő működik, tehát a világ folyamat.
Ha az egységes világfolyamatban szükségszerűség, legitás érvényesül, a történelemben is érvényesülnie kell. A történelmi mozgás – mint minden más mozgás – bizonyos szabályok (törvények) szerint mehet csak végbe.
Milyen törvények szerint?
Hogy erre válaszolhassunk, mindenekelőtt azt kellene tudnunk: egyáltalán mi az, hogy történelem.
A történelem mindenesetre az idő működése valamiben. Miben működik az idő, amikor mi történelemről beszélünk? Semmi esetre sem magában a történelemben, hiszen azt mondtuk, éppen az idő működése a történelem. Akármilyen talányos kategória is az idő, annyi bizonyos, hogy saját működésében nem működik.
Akkor tehát miben működik az idő? Azonkívül, hogy az egész világban, ennek a világnak minden viszonylag autonóm formációjában is folytonosan működik. Az egész világfolyamatban és az öszszes részfolyamatokban, amelyekből az egész integrálódik. Az idő nem is más, mint konkrét világbeli struktúrák állandó mozgása, változása, szummálódása. Az idő tehát mindig valamely struktúrán belül működik. Éspedig olymódon, hogy újra meg újra összefoglalja, szummálja, múltjához képest folyamatosan átalakítja azt a struktúrát.
Az idő működése éppen ezért annak a struktúrának a törvényei szerint megy végbe, amelyen belül hat.
Nos, melyik az a struktúra, melyet az idő folyamatosan megváltoztat, amikor mi történelemről beszélünk?
Minden bizonnyal az emberi társadalom.
Azt akarom mondani, hogy megítélésem szerint a történelemnek nincsenek külön törvényei. Igenis vannak törvényei viszont a társadalomnak, amelyen belül a történelmi idő hat. A történelmi mozgást eszerint a társadalom törvényei határozzák meg. Miért is lennének külön törvényei a történelemnek, amikor az nem más, mint az emberi társadalom időbelisége? Éppen a társadalmi struktúra örökös változását, szummálódását nevezzük történelemnek. Világos: a társadalmi mozgásban (a szummálódás általános szabályai révén) csakis társadalmi törvények érvényesülnek.
Vannak társadalmi törvények? Kétségkívül vannak. Ugyanazok a jól ismert természeti törvények ezek, amelyek az organikus, funkcionális, szelektív struktúrák működését általában is meghatározzák. Jól tudom most már, hogy az emberi történelmet nem lehet egészében (a maga teljes komplexitásában) szemlélni. Azt ilyen-olyan szempontok szerint ilyen-olyan szegmentumokra szokás felosztani, mert különben beleveszünk a szétfolyó határtalanba. De akárhány viszonylag autonóm szegmentumára osszuk is fel a történelmet (nemzetek, kultúrák, tudományok, művészetek történetére), azokban mind az organikus, funkcionális struktúrákban szimultán ható, mondhatni együttható (természeti) törvények érvényesülnek.
Így gondolom én.
Lehet azonban, hogy tévedek vagy félreértem a kérdést, mert csakugyan, ahhoz képest, amennyit történészek, történetfilozófusok töprengtek rajta, túlságosan is egyszerű ez a dolog.
FEJLŐDÉS, HALADÁS
Ellentmondással kell szembenéznem, vagy ha azzal nem is – mert hiszen ellentmondás csak a fejünkben van, a világiban nincsen – szembe kell néznem egy tisztázatlan kérdéssel, egy homályos ponttal nehezen kialakult öregkori világképemben.
Tudniillik a fejlődés, a haladás problémájával. Mit jelentenek ezek a terminusok a valóság nyelvén; jelentenek-e valamit egyáltalán?
1. A társadalmi haladás, vagy ahogy a politikusok mondják, „a progresszió”, viszonylag egyszerű kérdés. Teljes bizonyossággal állítottam mindig (például ezekben az esszékben is), hogy a világnak nincs célja, a világfolyamat nem irányul valamely prekoncipiált, még kevésbé valamely végleges állapotra: nem érvényesül benne finalitás. Minthogy a történelem egynemű a világfolyamattal (annak integráns része), ezért a történelemben sem érvényesül finalitás. A történelem a társadalom időbelisége. A történelmi mozgás nem más, mint az idő működése egy organikus, funkcionális, szelektív struktúrában. tudniillik a társadalomban. A történelem menetét tehát az szabja meg, ahogyan a természeti törvények az ilyen struktúrákon belül együtt és egyszerre hatnak, nempedig az, ahogyan a komponens folyamatok (a rivalizáló társadalmi erők) tudatosan eltervezik. Valóságos jövőkép nem alkotható. A történelem: célszerűen működő vektorerők célszerűtlen eredője.
Értsük meg jobban. Mihelyt azt mondjuk, hogy halad valami, azt is meg kell mondanunk, hová tart, merre halad. A „haladás” célképzetet feltételez. Célja csak annak lehet, aminek tudata van. Az embernek van tudata, a társadalomnak azonban nincsen; az tehát éppúgy hátultól épül (nem pedig előre halad), akár az egész világ.
A társadalom mozgását a múltja határozza meg, nem a jövője, abban tehát nem beszélhetünk merretartásról, épp ezért nem lehet előre látni a menetét sem. Tényleg, gondoljuk csak meg. Egy sakkjátszmának pontosan ismerjük a finalitását, lehetőségeit, szabályait, annak mérhetetlenül kisebb a komplexitása, mégsem jósolhatjuk meg sem a menetét, sem a végét. (Ezért lehet játék a játék.) Középállásban legfeljebb 7–8 lépést képesek: előre számolni a nagymesterek is.
Az emberi társadalomnak nincs finalitása⁹, mindig középállásban (folyamatos középállásban) van, ráadásul mérhetetlenül nagyobb a komplexitása – annak mozgását tehát igen-igen rövid távon lehet csak prognosztizállni. Mindazok a nagymesterek (ideológusok, politikusok), akik azt állítják magukról, hogy pontosan ismerik a történelem mozgásirányát, célját, kívánatos, elérhető állapotát: közönséges csalók. Kizárólag saját hatalmi érdekeiket kívánják előmozdítani manipulatív prognózisaikkal.
Társadalmi haladás nincsen. A „progresszió” a hatalmi aspiráció fedőneve, semmi egyéb.
2. Azt hinné az ember, hogy eszerint fejlődés sincsen. Csakhogy ez már egy másik probléma.
A gyermekeim, amíg felnőttek, állandóan fejlődtek, ugyebár. Testileg és szellemileg szakadatlanul gyarapodtak. Häckel törvénye szerint eközben ugyanazt az utat járták végig, amelyet az élő szervezetek is végigjártak a filogenezis folyamatában. Eszerint a filogenezis is fejlődés – kétségtelenül. Nap mint nap tapasztaljuk, hogy a tudományos felismerésekre újabb felismerések épülnek, szóval a tudomány is fejlődik. Ugyanígy fejlődik szemünk láttára a technika is.
Nem is kétséges, hogy a világban ilyen-olyan vonatkozásban fejlődést tapasztalunk. Nem puszta szó az, nem olyasmi, mint a „haladás” – fejlődés terminusunknak a valóságban is megfelel valami.
Vajon mi felel meg?
Először is le kell szögeznem, hogy a világfolyamat (s azon belül a részfolyamatok) puszta szummálódását magában még nem lehet fejlődésnek nevezni. Vannak, akik így értik a szót, de talán nincs igazuk. Ahhoz, hogy valami fejlődjék, nem elég, hogy idő működjék benne; a fejlődő struktúrákban az időnek speciális módon kell működnie.
Milyen módon?
Olymódon, hogy szerkezeti változást hozzon létre abban a struktúrában; valami újat hozzon létre; mondhatni kumulálja benne az újat. A fejlődő struktúra, ahogy mondani szokták, folyamatosan más lesz, differenciáltabb, bonyolultabb lesz. A fejlődés: a komplex és egyre komplexebb struktúrák felépülése.
Azt is mondhatnók tehát, hogy a fejlődés az organikus, funkcionális struktúrák sajátossága – és csak azért nem mondhatjuk mégsem, mert hiszen magát az organikus létet is valamiféle fejlődés eredményének kell tekintenünk. Az idő már a szervetlen világban is olymódon működött, hogy abban valami újat, komplexebbet, bonyolultabbat (tudniillik élő szerveződéseket, organizmusokat) hozott létre.
Akárhogy is volt, a fejlődés mintája és alapmodellje számunkra ma a filogenezis. A törzsfejlődést Darwin nagyjából úgy írja le, hogy az örökös versenyfutás a környezeti feltételek változása és az élő szervezetek alkalmazkodása között. Azok a szervezetek, amelyek genetikus adottságaik folytán képesek alkalmazkodni folytonosan változó környezetükhöz, tovább élnek és szaporodnak; azok, amelyek nem képesek erre, áldozatul esnek a szelekciónak. Ilymódon adaptálódik változó környezetéhez a génállomány.
Mondhatjuk tehát, hogy a fejlődés ilyen szempontból a génállomány adaptív stratégiája. A fejlődő struktúra azáltal, hogy az idő több újat hoz benne, sőt halmozza benne az újat, jobban adaptálódik környezetéhez, s így nagyobb esélye van a fennmaradásra.
Egyszóval ahhoz, hogy mi fejlődésről beszéljünk, olymódon kell működnie az időnek valamely struktúrában, hogy abban ne csak változást hozzon, hanem halmozza is az újat.
Mi az az „új”, aminek az evolúcióban halmozódnia kell?
Minek kell voltaképpen halmozódnia az evolutív struktúrákban, hogy azok egyre komplexebbekké lehessenek?
Azt hiszem, nem tévedek, amikor egyetlen szóval azt mondom: tapasztalatnak.
Tudományos kifejezéssel ezt manapság információnak nevezik. A fejlődő struktúrákban információnak kell halmozódnia; a fejlődés mondhatni nem is egyéb, mint a halmozódó információ érvényesülése valamely komplex és egyre komplexebb folyamatban.
Ezt a tudomány a technika esetében könnyű kimutatni. Egyik tudományos felismerés megteremti a feltételét a másik felismerésnek; a felismerések így egymásból sarjadnak, egymásra épülnek, szó szerint halmozódnak – és ekképpen fejlődik a tudomány. A technika éppen a tudomány gyakorlati alkalmazása, tehát a tudománynyal együtt fejlődik, nem is említve, hogy eközben külön halmozódik a technikai tapasztalat is. Való viliágunknak ezekben a szféráiban tehát pontosan tudjuk, mi a fejlődés. Maga a tapasztalat, az információ halmozódása.
Ahogy a tudomány fejlődik, éppúgy fejlődik a bioszféra, az élővilág is. Minden, ami él: organizmus. Mi halmozódik tehát az organikus struktúrákban, amikor mi filogenezisről beszélünk?
Nos, ugyanaz, amiről előbb már szó volt. A génállományban rögződött adaptív tapasztalat.
Az az információ halmozódik, amely a szelekció szűrőjén átszűrve a nemzedékek során a génállományban rögzül, így biztosítva a bioszfára evolutív alkalmazkodását.
Énnekem régi meggyőződésem, hogy az élővilágban, s így persze az emberi viliágban is, a génállomány az, ami igazán van, az állít elő a maga számára egyedeket, amelyek által újrakombinalódik, és részt vesz az életversenyben. Azt is mondhatnók tehát, hogy a szelekció szűrőjén átszűrt egyedek adaptív információt szállítanak a génállománynak – ez a funkciójuk. De meg is fordíthatjuk a dolgot. A génállományban hagyományosan olyan információrendszert szokás látni, amely kizárólag az egyedek előállításában kap szerepet. Eszerint maga a génállomány az, ami a benne felhalmozott adaptív tapasztalatot (információrendszerként működve) az egyedek felé közvetíti. Az adaptív információt ekképpen egyedek közvetítik a génállománynak, amely azután visszaközvetíti az egyedeknek. Ezért mondhatjuk, hogy a filogenezis és az ontogenezis egyetlen egységes rendszer, egymást ismétlik, voltaképp ugyanazok.
Amikor tehát a gyermekeim fejlődéséről beszéltem, hogy azok testileg és szellemileg szakadatlanul gyarapodtak, ezzel nem mondtam mást, mint hogy felnövekvésük során pontosan végrehajtódott a génállománynak nevezett adaptív információrendszer utasítása. Amikor viszont törzsfejlődésről beszélünk, nem mondunk mást, mint hogy a génállomány szakadatlanul akkumulálja, tárolja a szelekció szűrőjén átszűrt egyedek adaptív tapasztalatát. Az organikus struktúrák mondhatni a fejlődés folytán „tapasztalják ki” a világot.¹⁰
Összefoglalva tehát: a filogenezis azáltal állhat elő, hogy a génállomány folyamatosan beépíti saját struktúrájába a szelekció szűrőjén átszűrt egyedek adaptív „tapasztalatát”, s ezt visszaközvetítve az egyedeiknek egyre fejlettebb (komplexebb, akkomodatívabb) organizmusokat hoz létre. A törzsfejlődés csúcsteljesítménye valamely mutáció közbejöttével mindezidáig az ember, az emberi agykéreg a maga specifikus működésével, amelyet tudatnak is nevezünk. Ez bizonyult mindezidáig az alkalmazkodás leghatékonyabb változatának, amit az emberfaj történelmi expanziója is jól igazol. Semmi okunk sincs azt hinni viszont, hogy az evolúció ezzel lezárult. Hogy lesznek-e további fejleményei, s ezek milyenek lesznek, azt éppúgy nem lehet tudná, ahogy a történelem menete sem jósolható meg.
Az evolúció azáltal hoz újat az organikus struktúrákban, hogy információt, tapasztalatot halmoz. Ahol nincs halmozódás, ott fejlődés sincsen.
Visszatérve mostmár az emberi társadalomra, fel kell tennünk a kérdést: rendben van, abban nem működik finalitás, ott tehát „haladás” sincs. De vajon fejlődés sincsen? Mert ha volna fejlődés, épp ezt a fejlődést nevezhetnék mi haladásnak.
Nos, naponta beszélünk fejlett és kevésbé fejlett társadalmakról; tudjuk, hogy eleink másképpen éltek; a társadalmak életében valamiféle fejlődés csakugyan érvényesül. A társadalmakban tehát igenis halmozódnia kell valaminek, ami információrendszerként működve meghatározza azok fejlettségét. Miben különbözik egymástól egy fejlett és egy fejletlen társadalom? Hát például civilizációjuk mértékében, színvonalában. Kérdés most már, mi halmozódik a társadalmakban, ami információrendszerként működve meghatározza civilizációjuk mértékét, színvonalát?
Minden bizonnyal az objektív tudás. Az emberi tudatban rögződött tudományos és technikai tapasztalat.
A tudományos-technikai tapasztalat halmozódása (a tudományos fejlődés) tehát épp az a hatóerő, amely magának a társadalomnak civilizatorikus fejlődését is meghatározza. A társadalom állandóan bővülő, evolutív információrendszere eszerint maga a tudomány. Vagy megfordítva a hangsúlyt: a tudomány épp az a halmozódó információrendszer, amely a társadalomban evolúciót generál.
Persze a társadalmi élet számos más szegmentumában (az intézményekben, az anyagi és kulturális javak halmozódásában) is megfigyelhetők evolutív illetve involutív tendenciáik. De mindezeknek van egy közös vonásuk: nem érintik a társadalom alapvető szerkezetét. Maga a tudományos-technikai fejlődés sem érintette soha a társadalom alapvető szerkezetét. Nagyon fontos ezt leszögezni. A civilizáció magas foka azáltal, hogy javakat halmoz, lehetővé teszi ugyan a merev társadalmi struktúra némi (demokratikus) oldódását, de nem jár alapvető strukturális változásokkal.¹¹
Tudjuk most már hogyan őrli fel a technikai civilizáció a kultúrát, magát az emberi minőséget, az integritást, a személyiséget.
Sőt egyre inkább, egyre világosabban kiderül, hogy a technikai civilizáció fejlődése hovatovább saját természeti alapjait is felemészti, s így magát a társadalmat (magát az emberfaj létét) dönti veszélybe. Úgyhogy az ilymódon előállt civilizatorikus fejlődést azért mégsem nevezném épp haladásnak!
A társadalom olyan struktúra, amelyben igen kevés újat hoz az idő. Úgy értem: magában a tényleges struktúrában. Sokezer éves működése során legfeljebb a dominanciaharc játékszabályait módosította, a társadalom változatlanul hierarchikus szerkezetét leplezte el. Azt is megmondom, miért. Azért, mert a társadalom alapvető szerkezete hatalmi szerkezet. Erre pedig az evolutív információs rendszerek (a tudomány, a kultúra) hatnak ugyan, de csak igen kevéssé hatnak. A hatalmi viszony bipoláris viszony, amelyben úgy látszik, a minden vagy semmi elve érvényesül. Két ember viszonylatában vagy domináns valaki, vagy alávetett. Az emberi társadalomban bármi látványosan fejlődhetik, kivéve a tényleges hatalmi viszonyokat.
Strukturális fejlődés? Társadalmi haladás? Uramisten, hogyan is beszélhetnénk mi haladásról, amikor csak most, a huszadik században is két változatban éltük meg a rabszolgaságot?!
MI AZ, HOGY EREDETI?
(A hagyomány eltékozlása)
A kedves fiam jóvoltából, aki nagy szegénységében meghívott és vendégül látott (még akkoriban, amikor alkalmi napszámból tengődött Olaszországban): szobrász fiam jóvoltából, aki sokkal többet ér nálam, mégsem tud sehogy megélni; az ő keservesen megdolgozott pénzéből, mondom, egy ízben nekem is megadatott ellátogatni a Vatikánba.
Turisták százaival léptünk be, s váltottuk meg a jegyünket (úgyhogy el is szégyelltem magam: mi keresnivalóm nekem ott, ahol ennyien vannak), s persze mielőbb a Sixtusi kápolnába hagytuk magunkat sodortatni a hetvenhét nyelven zsongó tömeggel.
Mert én a Sixtusi kápolnát jól ismerem. Külön albumom van róla itthon (igaz, nem színes, csak fekete-fehér, mert régi kiadvány), ezt kamaszkorom óta gyakran elnézegettem, tanulmányoztam, egy időben még művészi mintaképemnek is tekintettem a mennyezetfreskók gigászi világát – igen, hát, ilyennek kell látni az embert! De azonkívül is: ez az a műalkotás, amelyet mindenki a legjobbnak tart (mert tényleg a legjobb), amelyet mindenki a legjobban tisztel, az emberi alkotóerő csúcsteljesítménye, vagy ha nem az, mindenesetre a keresztény-európai kultúra reprezentatív műve, hogy ne mondjam, mintapéldánya. Persze hogy mindenekelőtt erre voltam én is kíváncsi, ezt akartam a maga igazi mivoltában, „eredetiben” látni –, ahogy egyébként a többiek is.
Beléptünk tehát a zsúfolt, emberbűzös terembe; ott legelső pillantásom a magasba szállt.
A mennyezetfreskókat éppen restaurálták.
Felerészt be volt állványozva a csarnok (azelőtt sokkal kisebbnek, tényleg csak kápolnának képzeltem), diszkréten, persze, ritkásan álló csőtraverzekkel, amelyekre odafent deszkapadozat támaszkodott – ezen jöttek-mentek, dolgoztak a restaurátorok, de alig kivehetően, mert magasan voltak, s ráadásul még paraván mögé is rejtették őket. Ennek ellenére jól látszott odafent munkájuk eredménye: néhány nemrég elkészült falmező, a híres mennyezet néhány frissiben restaurált szegmentuma – míg a csarnok végében, az állványzaton túl, a régi, az eredeti, a még restaurálatlan mennyezet látszott.
És így nyílt nekem alkalmam egyetlen szempillantással (mondhatni vizuálisan) felmérni, mi az, hogy eredeti.
Michelangelo a Sixtusi kápolna mennyezetfreskóit, úgy tudom, 1512-ben fejezte be; látogatásom időpontjában tehát éppen 475 esztendő, csaknem fél évezered telt el azóta. Ez bizony hosszú idő, elkerülhetetlenül rajta hagyja nyomát bármilyen vakolaton. A kápolna freskói fél évezred alatt megfakultak, besötétedtek, hiszen ott tömjénfüst gomolygott, gyertyakorom szállt, emberbűz áradt: a pontifikátus csaknem mindvégig rendeltetésszerűen használta a szentélyt. Mindez még hagyján. A Sixtusi kápolna mennyezete fél évezred alatt ráadásul meg is rongálódott; képes felületeit mindenütt hajszálrepedések szövik át; itt-ott kacskaringós, mély hasadások tátonganak rajta; attól lehet tartani, mindjárt leomlik, ahogy egy helyütt talán már le is omlott. Nem tudom, hogy lehet ez, hiszen az ókori épületeken, amelyekkel tele van Róma, mindmáig épebb a vakolat (már ahol megvan); a reneszánsz mesterek alighanem újító kedvüknek „köszönhetik” műveik romlandóságát. Talán Michelangelo is kísérletezgetett valamivel (ahogy Milánóban Leonardo), azért indult romlásnak óriási műve.
Ezt persze nem lehetett tovább tűrni; ez ellen csakugyan tenni kellett valamit.
(A Sixtusi kápolna, amellett, hogy pótolhatatlan kulturális és művészi érték, az idegenforgalom egyik legfontosabb vonzereje Olaszországban. Amióta az olaszok óriási áldozatok árán felépítették műemlékeiket, azok egyfolytában kamatoznak, ebből él ma az ország – a múltjából él. Hogy úgy mondjam, az olaszok zsebére ment már ez a dolog.)
Nem lehetett tovább tűrni a Sixtusi kápolna romladozását; neki kellett látni a restaurálásnak.
És nekiláttak.
Úgy hallom (lehet, csak pletyka), egy japán cégre bízták rá a restaurálást, igen olcsón, mindössze a reprodukálás (és aztán a forgalmazás) világjogáért. A munka eszerint egy fillérjébe sem került a Vatikánnak; a japánok mindent ezért a csekélynek látszó privilégiumért (és persze a később várható haszon reményében) végeztek el. No, és mit adtak cserébe? Hát kérem, becsületesen megdolgoztak, nem sajnáltak semmi fáradságot, költséget.
Egészen újjávarázsolták a mennyezetet.
De hát az nem új – mondhatná bárki. Ami fél évezerede megvan, hogyan lehetne abból megint új? A művészi alkotások nem holtak, nincsenek kívül az időn; azoknak múltjuk van-, és magukban hordják a múltjuk. A történelemben vannak, és bennük (is) van a történelem. Kinek jutna eszébe újjávarázsolni a Szamothrakei Nikét? Egy művészi alkotás megértésekor egyáltalán nem mindegy, hogy keletkezése óta mi minden történt vele. Még az is érdekes, miképpen értették, mit gondoltak róla az idők során – a hatástörténet a hermeneutika alapfogalma –, hát még ami csakugyan végbement rajta! Megfakultak, besötétedtek a freskók? Igaz. De éppen ez beszél arról, hogy mindvégig látták, csodálták, „használták” őket, hogy végig imádkoztak, szertartásokat végeztek alattuk, hogy tehát valóságos, esztétikán túli, életbéli funkciójuk volt. De azonkívül is: a tömjénfüst, gyertyakorom nemcsak besötétíti a képet, egyúttal meg is érleli azt. Akár a jó bor, amelynek hosszú évekre van szüksége, hogy tökéletes harmóniába simuljanak össze ízei, zamatai, akképpen érlelődik a műalkotás is. A Sixtusi kápolna freskóinak félévezred alatt valamely nagyon finom, szürkés-zöld alaptónusuk támadt, ebből derengtek elő a hajdani színek; az idő, mondhatni diszkrét, mértéktartó tónusegységet, sőt színegységet kölcsönzött nekik. Mintha valamely igen nagy művész azt mondta volna: no, most hogy elkészült, összevonjuk ezt az egészet, egységes alapszínt, alaptónust adunk neki, ne hulljon szanaszét, tarka darabokra, hanem egységes egész legyen. Sfumato – ez a szó jut eszembe –, valamiféle természetes sfumatóval vonta be, foglalta össze a mennyezet freskóit az eleven, történelmi idő. Amit Leonardo olyan fáradságosan állított elő legjobb óráiban, azt az idő itt magától végezte el.
Michelangelo színei egyenként persze sokat veszítettek ezáltal eredeti tüzükből, intenzitásukból, de cserében összehangolódtak, egységes harmóniába simultak össze, mintha maga a művész, megöregedve, feladta volna ifjúkorának elementáris dinamizmusát, és bölcsen megszelídült, mondhatni lehiggadt volna. Színigaz most már, hogy ezáltal a freskók kevésbé jellegzetesek, kevésbé michelangelóiak lettek, személyes hangjuk beleolvadt az egyetemesbe, mondhatni klassicizálódott, de hát, úgy látszik, ez nemcsak az élet sora, hanem a történelemé is.
Ne tessék azért olyasmit képzelni, hogy a mennyezetfreskók felismerhetetlenné kormozódtak volna, mint valami füstlepte orosz ikon! Erről nincsen szó. Csak éppen kontrasztosságukat, keménységüket, hogy ne mondjam, tarkaságukat veszítették el. Valamiféle patinát kaptak, valamilyen szinte impresszionisztikus pára mögé kerültek – az idők párája mögé. Nagymértékben összehangolódtak, ismétlem, éspedig nem is csak egymással, hanem a szabadon maradt (architekturálisan dekorált) falfelületekkel, magával az egész nagy mennyezettel. Egységes lett a mennyezet, azon szembántó, mészfehér felületnek már évszázadok óta nyoma sem volt.
Bezzeg, most már van!
Ha a kápolna mennyezete a restaurálás során egészében is olyanná sikeredett, amilyeneknek az elkészült szegmentumokat 1987ben láttam (mert azóta persze régen elkészültek vele) –, hát akkor az ma pontosan „úgy fest”, mintha valamely buzgó festőnövendék rajzlapra másolta volna.¹² A repedések, ujjnyi széles hasadások eltűntek róla, ez tagadhatatlan. De holtfehér (nem is csak mészfehér, hanem egyenesen lakkfehér) felületek vakítanak rajta, amelyekből ráadásul az ecsetvonások eleven textúrája is odalett – tényleg a rajzlap makulátlanságával világítanak ki a színek közül. Maguk a színek mértéktelenül megélénkültek, mondhatni felfokozódtak; foltjaikat (a formák határán) merev kontúrok keretezik; ne adj isten, hogy a művész kezevonásának lazasága, spontaneitása mutatkoznék meg valahol is! (Mert Michelangelo megengedte magának, hogy ne pontosan a színfoltok határán húzza meg figuráinak kontúrjait; virtuóz rajzzal olykor még jellegzetesebbé korrigálta a formát, ahogy például Ezékiel jobb oldali ifjának bal karján figyelhető meg.) Odalett a kontúrok laza puhasága, virtuozitása, spontaneitása, odalett a színek párás egybemosottsága (és évszázados összeérleltsége), precíz, kemény és tarka lett minden. Ismétlem, olyan ez az új mennyezet, mint valami kifestőkönyv, mintha kartonra másolták volna a régit, nem is jól mondom: mintha színes papírból vagdosták volna ki, s aztán rajzpapírra ragasztották volna. A Sixtusi kápolna új menynyezete, úgy, ahogy én láttam, ahogy a japánok restaurálták, s ahogy világszerte forgalmazzák majd az idők végezetéig: iskolás, tarka és halottmerev.
Rettenetes, kérem, rettenetes.
S ami a legrettenetesebb: odalett róla Michelangelo kezevonása!
Emlékszem, amikor legelőször láttam Michelangelo-művet (egy pompás rabszolgát a Louvre-ban), szégyen, nem szégyen, én bizony elsírtam magam. Mert mégiscsak megrendítő, hogy én a saját ujjammal megsimogathatom (titokban persze) azt a vésőnyomot, amelyet Michelangelo vésője ejtett, s amelyet nyilván maga Michelangelo is megsimított. Mint Ádám ujjára, amelyet teremtőjének ujja megérint, úgy hatott rám az a tapintás: valósággal életre keltett.
Hát ebből most már nem maradt semmi. Tudomásul kell vennünk, hogy a Sixtusi kápolna mennyezet-freskóin ezentúl már nem Michelangelo ecsetvonásait látjuk, azokat most már nem Michelangelo festette a saját kezével. Minden színét újrakeverték, minden ecsetvonását utánahúzták. Kicsodák? Hát a restaurátorok, kérem, a többé vagy kevésbé felkészült restaurátorok, a maguk több-kevesebb tehetségével, de mindenesetre a saját kezükkel. Úgy is mondhatnám, a mennyezetet most már másvalaki, bárki festette, név szerint Pityipalkó és Kucug Balázs. Pityipalkó lehet nagyon jó mesterember, ezt nincs okom kétségbe vonni, csak éppen nem olyan művészi egyéniség, akinek a kezevonása is egyéni, személyes – csak éppen nem Michelangelo.
Emlékszem én még valamire. Amikor életemben először láttam Paul Klee-művet (egy kisméretű táblaképet, néhány gyermekded ábrával tél-túl), eltöprengtem, vajon mi az, ami kiváló rajta – mert a képről tényleg csak úgy sugárzott a kvalitás! A gyermekded ábrák nem azok, hiszen ilyeneket csakugyan könnyedén előállít színes krétával, ceruzával bármelyik gyermek. Hát akkor talán az elrendezésük? Nem, kérem, az ábrácskák szembeötlően (és szándékosan) rendszertelenül voltak elhelyezve a felületen. Énnekem tehát arra a konklúzióra kellett jutnom, hogy a kvalitás egyrészt a színek mesteri összehangoltságán múlik, de másrészt és főképpen a felület eleven megmunkáltságán. Ezért nem lehet remekművet színes papírból kivágni (kollálni). Igazán mondom, csak úgy lüktetett, csak úgy lélegzett az elevenségtől az a kép!
Nos, Michelangelo freskóiról ezentúl hiányozni fog a felület eleven megmunkáltsága. Épp az fog hiányozni, aminek létrehozására csak géniusz képes. Hiszen leírtam már: mintha színes papírból volna rajta kivágva Jeremiás is, Ádám is, a Jóisten is!
Nincs elevenen megmunkált felület, nincs párás színbeli összehangoltság, nincs érzékeny, nagyvonalú mesteri rajz, nincs Michelangelo kezenyoma – hát akkor mi van még egyáltalán a Sixtusi kápolna mennyezetén? A puszta koncepció van rajta, kérem. A tervrajz, a „kartonok”. A hajdani freskók gyenge minőségű utánzata, vagy ha úgy tetszik, reprodukciója van rajta, aminek további reprodukálása és forgalmazása sok idő múltán bizonyára busás hasznot hajt a vállalkozóknak, de minekünk mérhetetlen kárunkra van. Ez a hosszú távú befektetés, ez a jutányos restaurálás pótolhatatlan kulturális és művészi értéktől, a keresztény-európai műveltség reprezentatív művétől fosztott meg minket.
Michelangelo műve egyetlen volt a világon – nem volt belőle kettő.
És nem is csak arról van szó, hogy egyetlen, mert hiszen a világon minden egyetlen, még a falevél is, pedig az milliószám terem a fákon.¹³ Ez a mennyezet azonban úgy volt egyetlen, hogy hasonló sem volt hozzá; nem fért el a szokott sémákban; szinte nem is volt beilleszthető semmilyen gyűjtőfogalomba. Persze, sok templom van még a világon, soknak vannak még freskók a mennyezetén. A Sixtusi-freskók azonban alapvetően különböztek az összes többi freskóktól: meghaladták azokat, erőteljes, új és személyes karakterük volt. Mert hiszen a nagy művészetben épp arról van szó, tud-e valaki eltérni az átlagostól a jellegtelentől (mondhatni a nembelitől) – tud-e olyant csinálni, amilyent még soha senki. Egyetlen, individuális ember egyetlen, individuális megnyilatkozása, egész személyes mivoltából fakadó egyetlen, egyedi produktuma – ez volt a Sixtusi kápolna mennyezete! Éppen ezért ugyanolyan pótolhatatlan volt, akár egy ember: az egyediség létméltóságával rendelkezett. Úgyhogy bárki rámondhatta, aki ránézett: ez meghaladja a többit, karakteresebb, mint a többi, más, mint a többi – ez az az „egyetlen”, az a „bizonyos”.
És ez a csoda most elveszítette művészi kvalitását. Amit a kápolna mennyezetén ma látni lehet, az már nem eredeti.
Elgondolom most, mit lehetett, mit kellett volna ehelyett tenni. Mert – harmadszor ismétlem – csakugyan tenni kellett már valamit, mégsem hagyhatták végképp tönkremenni a mennyezetet. Azt hiszem, inkább csak konzerválni kellett volna; tartósítani eredeti, restaurálás előtti állapotában, nehogy csakugyan leomoljon, hanem még sokáig „élő” maradjon, magán viselve az elmúlt félezer év, s magára gyűjtve a további évszázadok nyomait is. A mai technikai feltételek közt talán nem lett volna ebben semmi lehetetlen. De újjávarázsolni semmiképp sem kellete volna; nem lett volna szabad halottá, történelmietlenné tenni azt, ami történelem. Jobban tették volna a japánok, ha felépítik valahol (akár Japánban) a kápolna pontos másolatát, s azt ékesítették volna fel vadonatúj utánzataikkal!
Ebben a kis beszámolóban már kétszer is visszaemlékeztem, most harmadszor is visszaemlékszem valamire. Jártam én egyszer, régebben, az Adige partján, Veronában. Veronánál az Adige még sekély folyócska, azon könnyedén átlábal bárki. Mégis több híd vezet át rajta, közöttük egy igazán szép is: a Scaligerek hajdani rezidenciáját (a Castelvecchiót) köti össze az átellenes parttal. Mélyvörös téglából épült, két impozáns kapuzata, kiugrói vannak, reneszánsz pártázat díszíti – gyönyörű, mondom. Nos, ezt a Ponte Nouvót a második világháborúban, menekülésük, során felrobbantották a németek. Nem értem, mért vetemedtek ilyesmire, hiszen az Adige ott, Veronánál, egy modern, gépesített hadsereg számára igazán nem akadály. Ők mégis felrobbantották, mindenütt minden hidat felrobbantottak, úgy látszik, ez volt a központi utasítás.
Mit tettek erre az olaszok?
Gondosan összegyűjtötték az épen maradt téglákat, a megsérültek helyett újakat préseltek (pontosan ugyanolyan formákba, ugyanabból az agyagból, amelyből a régiek voltak), ezeket kiégették ugyanazon a hőfokon, mint a régieket, és újból felépítették a hidat.
A híd pontosan olyan lett, mint azelőtt volt, mondhatni új lett – szóval ugyanaz történt vele, mint a Sixtusi kápolna mennyezetével. És engem mégsem háborított fel ez a dolog.
Mert bárhogy is művészet a hídtervezés, magának a hídnak a felépítése nem személyes, művészi munka, hanem csak „techné”. A techné magyarul nagyjából mesterséget jelent, azt bárki elvégezheti, megtanulhatja, annak termékei bármikor megismételhetek, javíthatók, foltozhatók – a formatervezés művészi értékéből az semmit sem von le. A Ponte Nuovo újjáépített állapotában megítélésem szerint pontosan olyan építészeti érték, mint azelőtt volt.
De a Sixtusi kápolna mennyezete nem ugyanolyan. Mert annak az előállítása nemcsak techné volt, korántsem csak techné, hanem egy óriási művész személyes megnyilatkozása, keze munkája; az emberi alkotóerő megismételhetetlen teljesítménye, amelybe azóta még a történelmi idő is beleivódott. És ezt a japánok közönséges technével helyettesítették. Az eredeti művet – azt az egyetlent, azt a bizonyosat – elfedték egy hamisítvánnyal. Michelangelo műve most már soha többé nem bányászható ki a techné alól.
Úgyhogy a híres mennyezetfreskók története ezzel lezárult. Ami elkezdődött helyette, az is történelem, persze, de már nem a kultúra, csak a technika története.
Az utolsók között voltam, akik még eredetiben láthatták a Sixtusi kápolna menyezetét – legalábbis felerészben. Az elsők között, akik már látták a hamisítványt is. Ez a szerencsés-szerencsétlen pillanat, a restaurálás effektív pillanata volt az, amelyben megérthettem – és íme, minden fogalmi okoskodás nélkül tovább is adhatom –, mi az, hogy valódi, mi az, hogy egyetlen, mi az, hogy eredeti.
ÖSSZEFOGLALÁS
(Helyzetünk a világban)
Igazság szerint nem lehet azt mondani, hogy egyik mítosz régi, a másik meg újabb. A mítoszok egy bizonyos stádiumát képviselik az emberi eszmélkedés történelmi folyamatának, ezért fejlődéstanilag mind egykorúak. A huszadik század úgynevezett mítoszai ugyanabból az analogikus, metaforikus (preracionális) gondolkodásmódból fakadnak, mint hajdan az őskoriak.
De az időben legrégebben keletkezett mítoszok is tudnak valamit arról, hogy a világban nem mindig volt jelen az ember. Mózes könyvében Ádámot a hatodik napon már kész világ várja. A brahmanizums periodikus világstádiumokról beszél. A Popol-Vuhban az istenpár előbb agyagból, azután fából próbál embert alkotni –, hogy végül csak kukoricából sikerüljön. Az ember megjelenésekor tehát legalább agyagnak, fának és kukoricának már lennie kellett. Egészen függetlenül attól, hogy miképpen képzelik a világ keletkezését, a mítoszok igenis sejtenek valamit arról, hogy a világ nem eleve mai állapotában „jött létre”. Mai állapotát előző állapotoknak kellett megelőzniük (azokból bújt elő mintegy); a világnak egyszóval története volt, van – és talán lesz is. Az ember a legtöbb mítosz szerint csak valamely kései világállapotban, mondhatni a hatodik napon jelent meg a földön. Nagyon régi tudás ez. Az emberiség őstudásához tartozik ez.
Olvasom, hogy miután emberek vagyunk, nem tudjuk már elgondolni a világot ember előtti állapotában. Olyat is olvasok itt-ott, hogy ember nélkül tulajdonképpen nincs is világ. (Mintha bizony a világ léte attól függne, hogy tudatosul-e, elgondoltatik-e.)¹⁴ Ezek az elméletek, bármilyen rafinált ismeretelméleti érvekkel, ontológiai bizonyítékokkal bástyáznák körül magukat, bármilyen meghatározó kulturális jelentőségük is volna (mert körülbástyázzák és mert van), igazi mivoltukat tekintve afféle misztifikációk, jó- vagy rosszhiszemű gondolati mesterkedések. Nemcsak spontánul kialakult belső meggyőződésünknek, nemcsak a paleontológia modern tudományának mondanak ellent, hanem az emberiség hagyományozott őstudásának, a mítosznak is.
Színigaz most már, hogy a mai világ (az emberrel együtt) nem a hajdani, ember előtti világ. Mondhatni közbejött benne az ember. De ez nem ok arra, hogy ember előtti állapotát utólag kétségbe vonjuk, sem pedig arra, hogy ne törekedjünk elgondolni ember nélküli állapotában – mintegy kivonni belőle az embert.
Bizony a világ ember nélkül is világ volt, s ha el nem akad az idő folyása, ember nélkül is világ marad. Különös botrányra, óriási eszmei terrorra vall, hogy egy ellenkező előjelű terror után most ismét kockázatosnak számítson kimondani ezt a tudományos tényt, ezt a gyermeki banalitást.
Milyen a világ, ha kivonjuk belőle az embert?
Minthogy minekünk csak a tudat, csak a gondolkodás által van képünk róla, s ez már önmagában is gondolatszerűvé teszi világképünket, be kell ismernünk: nem tudjuk pontosan, milyen az ember előtti világ. Minthogy mi már benne vagyunk, nem tudhatjuk, kívülünk milyen lehet. Csakis a természettudomány nyújt erről némi fogalmat. De mert maga a tudományos kísérlet, sőt a megfigyelés is emberi beavatkozást jelent a világ spontán folyamatába, végeredményben maga a tudományos felismerés sem az ember nélküli világot mutatja. (Hogy is lehetne világ, mihelyt felismerés?) Becsületesen felsorolva így az ellenérveket, azt kell mondanunk, hogy ilyen-olyan vonatkozásban azért mégis el lehet gondolni, milyen az embertelen, az ember előtti világ.
Biztos például, hogy nincs tudata.
A tudat az organikus, funkcionális struktúrák (az élő szervezetek) fejlődéstörténetének¹⁵ egyik kései, úgylehet legfontosabb fejleménye, mondhatni „fordulata”; a folyamatok szummálódásának új alapelvét honosította meg a világban, nevezetesen a finalitást. A tudat: az ember tudata, az emberrel együtt, az ember által jelent meg a világban. A tudat (ahogy a nyelv is), az emberfaj kizárólagos privilégiuma, differentia specificája. A tudat: maga az ember. Amikor tehát tudni akarjuk, milyen a világ, ha kivonjuk belőle az embert, éppen a tudatot kell kivonnunk belőle. És mert a tudat – ahogy mondtam –, új alapelvet honosított meg a világban (a finalitást)³), amikor az ember nélküli világról beszélünk, végeredményben a finalitást kell kivonnunk világképünkből. Ki kell vonnunk legfontosabb hagyományos fogalmainkat, úgymint az értelmet, a jövőt, a merretartást, a célt, az akaratot.
Az embertelen világban tehát nincs értelem, nincs cél, nincs akarat – nincs finalitás.
Kétségtelen most már, hogy az ember előtti világba beleszámít az élővilág is. Az élő szervezetek maguk is kései fejleményei a világfolyamatnak, mondhatni az ötödik napon jelentek meg a földön. Nos, az élővilág megjelenése éppolyan fordulat volt, éppúgy új alapelvet honosított meg a világfolyamatban mint később az ember megjelenése. Az organikus struktúrák működésének saját alapelvét: a funkcionalitást. Mihelyt tehát a világ legáltalánosabb képére (nemcsak ember előtti, hanem már élet előtti állapotára) vagyunk kíváncsiak, a funkcionalitást is ki kell vonnunk világképünkből.
Az élővilágban funkcionalitás, az emberi világban azonkívül még finalitás is érvényesül. Az embertelen, élettelen világban mindennek nyoma sincs. Éppen ezért ebben a legáltalánosabban elgondolt, mondhatni valódi világban a legtöbb hagyományos kérdésünk egyszerűen értelmét veszti. Nemcsak azok a kérdések, hogy mi célból, mi végett, hová, hanem azok is, hogy mire való, mire szolgál, mi a helye, a feladata. Ismertem én fiatalkoromban egy kiváló költőt, Szabédi Lászlót, van neki egy kiváló verse, a Külön kerék. Azt a megrendültséget fejezi ki, amikor valaki rájön, hogy az ember nem nélkülözhetetlen alkatrésze a világegésznek, fölösleges benne, a kozmosz őnélküle is nagyon jói elműködik. Nahát, épp erről van itt szó.¹⁶
És így nagyjából megkaptuk, mi mindent kell kivonnunk mai (hagyományos) világképünkből, hogy az ember előtti sőt élet előtti világot mutassa. A funkcionalitást, a finalitást kell kivonnunk belőle. (És persze mindazokat az eszméket, képzeteket, amelyek ezekből fakadnak.) Milyen marad tehát világképünk, ha mindezeket a biomorf, antropomorf vonásokat rendre kivonjuk belőle? Milyen az ember előtti, élet előtti világ? Az bizony olyan világ, amelynek nincsen értelme, célja, nem halad, nem tart sehová, nem való benne semmire semmi, semminek sincs benne szerepe, feladata. Egyszóval kivonva a kivonandókat, olyan világot kapunk, amely egyszerre struktúra és folyamat (a tér-idő komplexum működésének folyamata); amelyben minden összefügg az egésszel amelynek része, tehát minden szükségszerű; amelyben minden szigorú szabályok (természeti törvények) szerint megy végbe – és nincsen szüksége tudatra, mert hiszen évmilliárdokig nagyon jól megvolt anélkül is. Összefoglalva: az élet előtti világban nincs funkcionalitás, nincs finalitás, ellenben szigorú, kötelező érvényű kauzalitás, legitás van.
És ebben a világban jelent meg az ötödik napon az élet, a hatodik napon az ember.
Namármost, nem akarom ezzel azt mondani, hogy az élet, az ember véletlenül vagy éppen kívülről csöppent bele a világba. Egy olyan világban, amelyben minden szükségszerű, szükségképp jött létre a tudat is. Sőt, azt is megkockáztatnám, hogy miután olyan közegben jelent meg, amelyben funkcionalitás érvényesül (tudniillik az élővilágban), a tudatot csakis életfunkciója hívta elő. Az ember, bármennyire különbözik minden egyébtől, voltaképp állat, a főemlősök törzsfejlődésének egy különös mutációja, éppúgy természeti produktum, mint az amőba vagy a Galaxis – hiszen ez nyilvánvaló.
A világegész az organikus lét áttételén keresztül olyan princípiumot hozott így létre, amely emberi fogalmaink szerint „ellentétes” vele. Az alapelvek síkján maradva: a legitás, az általa már korábban létrehozott funkcionalitás közbejöttével létrehozta a finalitást. Mindezt öntudatlanul, persze, minden cél szándék vagy akarat nélkül, pusztán a világfolyamat belső szükségszerűsége folytán.
Így hát adva van egyrészt az öntudatlan világegész, másrészt – benne és szemben vele – egy attól elvileg különböző, egyedülálló, mondhatni idegen faktor: a tudat, az ember.
És ez a feszültség határozza meg helyzetünket a világegészben.
A világ (vagy ahogy misztifikálva mondani szokták: a „lét”) természete szerint öntudatlan. Az ember azonban egyszerre lét is, tudat is. Öntudatlan, de tudata van; tudatos öntudatlan; tudat az öntudatlanban; önreflektáló eszmélet, amely mégis a reflektálatlanra irányul – mi ez tulajdonképpen? Nem nevezném önellentmondásnak, mert ellentmondás csak az ember fejében van, a világban nincsen. De mindenesetre különneműség, elhatároltság, feszültség, idegenség – maradjunk talán ennél a szónál. És ez nemcsak a metafizika vagy a technika vagy éppen az értéktöbblet megjelenése óta van így (ahogy sokan állítják), hanem eleve így volt. Idegen az, aki másnemű közegben él. A tudat idegen a világban.
Metaforikusan úgy is fogalmazhatnék, hogy az ember a természet meghasonlása.
Mert az ember nemcsak tétlen reflektálója a világfolyamatnak: maga is részt vesz benne, alakítja, befolyásolja azt. Miután egyszer létrejött, máris aktív hatótényezője lett a világegésznek – hiszen már állatkorában is az volt! Így hát nemcsak idegen a világban, hanem otthonos is. Tudatként idegen, létként otthonos benne. És ebből a kettősségből mélyreható következmények fakadnak. Fakad például az emberi viselkedés két nagy alaptípusa, az a kétféle magatartás, ahogy az ember környezetéhez viszonyulhat. Mert tényleg: a történelem, a tapasztalat és a művészet egybevágó tanúsága szerint két alapállás, kétféle életszemlélet, két lehetséges szerepkör kínálkozik az embernek a világban. Minthogy egyszerre lét is, tudat is: szerepelhet létként, de tudatként is szerepelhet. A cselekvő illetve szemlélődő, az aktív illetve kontemplatív embertípus egyforma jogosultsággal állt elő (alakult ki) az emberi egzisztencia kettős természetéből.¹⁷
Namármost, én nagyon jól értem, hogy miután életfunkciója hívta elő, a tudat voltaképpen az emberfaj (a génállomány) stabilitását szolgálja – mintegy eszköze annak. A lét már csak genetikusan is megelőzi a tudatot; a gondolat emberénél mindenesetre előbbrevaló a tett embere. Ha már választani kell – úgy mondják –, tetszik, nem tetszik, a cselekvő magatartást kell preferálnunk.
De hát miért kellene választanunk? Lét és tudat egyszerre van jelen minden egyes emberben; miért ne lehetne harmonikusan egyeztetni az ezekből fakadó kétféle magatartást? Ha az ember létméltóságát a tett szavatolja, emberi specifikumát mindenesetre a gondolat. Mért ne lehetne mindkettőnek egyszerre eleget tenni a teljes és harmonikus emberi élet, mondjuk talán így: a klasszikus eszmény jegyében?
Pedig hát nem lehet. Minden egyeztetési kísérlet, merő ábránd és illúzió. Jól van, tudjuk: a gondolkodás funkciója a cselekvés adekvát megszervezése – evégett jött létre. Mégis mindenki, aki megkísérli az egyeztetést, az emberi természet eredendő meghasonlottságával találja szemben magát, mintegy interiorizáltan fogja átélni azt.¹⁸
Mert a cselekvés embere valóságos, életbeli célokra használja intelligenciáját, arra használja, amire tényleg alkalmas; szóval magától értetődően, spontánul éli világát. Úgy is mondhatnám: nem problematikus számára a világ: otthon van benne. Aki tehát megkísérelhetné összeegyeztetni a gondolatot a tettel, akinek egyáltalán eszébe juthat ilyesmi, az nem lehet spontán cselekvő, az gondolkodó ember kell hogy legyen. A gondolat embere azonban nem a valódi világban él, hanem abban a bizonyos emberszabású, teleologikus, finális (gondolt) világban, amely csak a fejünkben van. Annak tehát magában a valóságban összes cselekvési kísérletei szükségképp kudarcra lesznek ítélve.
És így azonnal megérthető, miért nem egyeztethető össze gondolat és tett. Azért, mert a gondolkodás törvényei nem azonosak a valóság törvényeivel.¹⁹ Hivatkoznék itt koronatanúként az állameszméivel csúfos kudarcot valló Platónra, az utólag megbukott Marxra, de irodalmi példákra is hivatkozhatnék, leginkább Hamletre, vagy még inkább Empedokleszre, Hölderlin ritkán méltányolt, mélyértelmű figurájára, akiben gondolat és tett meghasonlása modell-értékűen, mondhatni lírai hitellel jelentkezik.²⁰
Arisztotelész gondolkodik, Alexandrosz cselekszik. Így van ez rendjén. Marcus Aurelius már meghasonlott, menekülne, Goethe (a klasszikus európai harmóniaeszmény megalkotója) el is menekül a cselekvés közegéből; Empedoklesz az Etnába ugrik (így tartja a hagyomány). Akárhogy is volna, a kétféle viszonyulásmód ténylegesen kialakult, és feloldhatatlan feszültséget kelt nemcsak az egyeztetőkben, hanem külön-külön is, az emberi egzisztencia mindkét típusában.
Az egyik embertípus éli a világot, a másik csak tudatosítja. Elgondolkoztam én egyszer, mit ért „eredendő bűnön” a mítosz, honnét származik ez a különös eszme, van-e valóságalapja egyáltalán. Amit akkor gondoltam, éppen idevág:
„Az eredendő bűn: a tudat. Az ember a természet bűnbeesése. Miképpen bűnös tehát az emberi lét?
Az ember a világban vagy annak részeként (természetként) vagy kívülállóként (tudatként) viselkedik. Vagy öntudatlanul, vagy tudatosan. Ennek megfelelően vagy cselekvő, vagy szemlélő életforma adatik neki – harmadik eset non datur.
A cselekvő ember úgy viselkedik a világban, mint annak természetes része: megszerzi, amit kíván, végbeviszi, ami hasznára van, ami útjában áll, eltávolítja. Éppen ezért a cselekvő ember afféle hamisjátékos, öntudatlan világerőnek tekinti magát, holott tudatos lény.
A szemlélődő ember szintén hamisjátékos.
Megtartóztatja magát a cselekvéstől, kivonja magát a világ természetes folyamatából, holott jól tudja, hogy maga is világerő. A szemlélődő ember kívülállónak tételezi magát a világegészen, amelynek pedig része. Ezért a kontemplatív életforma is bűnös. (...) Minthogy harmadik eset non datur, azt kell mondani: az emberi élet, annál fogva, hogy emberi, eleve bűnös.”
Látnivaló: az emberi természet eredendő meghasonlottságát én itt bűnnek neveztem – miért? Mert éppen az eredendő bűn eszméjének eredetére voltam kíváncsi. Ha az ember eredendően bűnös, míg az állat nem az, akkor ennek oka csakis abban keresendő, amiben ember és állat valóban különbözik. Vagyis a tudatban. Az ember meghasonlottságának oka, eredendő bűne: a tudat. Így látta, így fejezte ki ezt mitikusan a hajdani ember.
De „bűn” és „meghasonlottság” különben sem távoli eszmék. Minden bűn meghasonlottság tulajdonképpen. Ahhoz azonban, hogy ezt belássuk, a tudatos lét egy további következményét kell megértenünk.
Kézenfekvő definíciója szerint a tudat önreflektáló intelligencia – ahol is az önreflektálásra tenném a hangsúlyt. A tudat, azonkívül hogy reflektálja a világot, magamagát is képes megítélni. Ez a képessége – amint másutt már bőbeszédűen kifejtettem – az emberi erkölcs biológiai alapja, ontológiai szubsztrátuma.
Mert ebből a képességéből következik, hogy az ember másokra, a közösségre, a fajra, kulturális eszményekre, normákra tudja vonatkoztatni tulajdon viselkedését. Egyáltalán, hogy vonatkoztatni tudja magát. Leírtam már, most leírom ismét: az embernek, annál fogva, hogy ember, kötelezően erkölcse van.
Egy lény, amely vonatkoztatni, megítélni képes magát, amelynek erkölcse van – az bizony már nem éli spontánul világát, az már meghasonlott lény. Hát még ha hozzávesszük, hogy a tudatos lét eredendő (potenciális) erkölcsiségét a társadalmi erkölcs tölti fel tartalommal! (Mármint annak a közösségnek kulturálisan hagyományozott értékrendje, amelybe az egyén beleszületik, amelynek tagja.) A társadalmi erkölcs a másik ember, a faj, a közösség szempontjait juttatja kifejezésre az egyénben lakozó természettel szemben; hogy úgy mondjam, enyhíti, kiegyenlíti, ellensúlyozza a primer természeti törvényt (pl. a társadalmi szelekciót). Az erkölcs a természet önkorlátozása. Így aztán az erkölcs törvénykönyve per definitionem ellenkezik a természet törvénykönyvével; minden erkölcsi törvény egy-egy természeti törvénynek mond ellent.
Itt van mostmár az ember, mely egyrészt természeti produktum, s éppen ezért minden természeti törvénynek szigorúan alá van vetve, de másrészt tudatos lény, amely éppen ezért kötelezően (interiorizáltan) hordozza magában a társadalmi erkölcs normáit, törvényeit is – itt van, és szakadhat szét ellentétes irányú indítékai közt. „Mert ha a természeti törvénynek engedelmeskedik, szükségképp megszegi az erkölcsi törvényt. Ha az erkölcsi törvénynek engedelmeskedik, a természeti törvényt szegi meg.” Bármit tesz, törvényit szeg meg, bárhogy él meghasonlottan, boldogtalanul él.
Az erkölcsi világ természetesen lét és tudat, tett és gondolat meghasonlására vezethető vissza, abból ered, annak mintegy konkretizált megjelenése. Erről a meghasonlottságról előlegeztem én fentebb, hogy nagyon is közel áll a bűn képzetéhez. Nemcsak közel áll hozzá, hanem azonos azzal – a mítosznak igaza van. Bűn az, ami bűntudatban realizálódik – más meghatározását a bűnnek nem ismerem. Nos, természet és erkölcs szükségszerű meghasonlása bűntudatban realizálódik. Éppen az erkölcsből fakadó örökös törvényszegést nevezzük mi bűnnek. Minek folytán nem tehetek mást, öszszegezésként ismét leírom: Az eredendő bűn a tudat. Az ember a természet bűnbeesése. Az emberi élet, annál fogva, hogy emberi, eleve bűnös. Franz Kafkával egyetértésben bízvást hozzátenném: halállal lakolunk érte.
Vegyem-e mindehhez hozzá a meghasonlottság újabb forrását, tudniillik azt, hogy az ember eredendően társadalmi lény (már állatkorában hordában élt), miközben magányos öntudat is?
Az emberi társadalom, amellett, hogy organikus és funkcionális, ráadásul szelektív struktúra. Kemény, kíméletlen dominanciaharc folyik benne – ez generálja hierarchikus szerkezetét –, és ebben a harcban bizony minden egyednek részt kell vennie, különben áldozatul esik a szelekciónak. Egészen világos most már, hogy a létként cselekvő ember (az érdek, a tett embere) mérhetetlen fölényt élvez harcában, míg a gondolat embere törvényszerűen a hierarchia aljára szorul. Tudósok, filozófusok, szentek ritkán lesznek dominánsok. Ezért örökös probléma éppen a gondolkodás számára a hatalom, a társadalmi egyenlőtlenség, ezért jellegzetes léthelyzete legalábbis a kontemplatív (de minden erkölcsös) embernek a vereség.
Így hát a tudatos ember a társadalomban is éppolyan idegen, mint az egész világban, és csak a kultúra (a hagyományozott kollektív tudat) biztosít valamiféle otthont neki.
Magányos tudat az ember, akinek már az Én és a Te viszonya is problematikus, aki már a másik emberhez fűződő viszonyát is feszültségként éli át – hát még a társadalomhoz! Hozzájön ehhez, hogy a tudatos emberi egyed csak a kultúrában látszik öncélnak – a természetben korántsem az! A nemzedékek láncolatának (az emberi életvonalaknak) legalján ott lappang, ott éli öntudatlan életét az, ami igazán van, aminek az egyed csak hordozója, függelékszerve, mondhatni objektivációja – tudniillik a génállomány. Ez az emberi faj, az emberi élet valódi létezője, amit onnan tudok, hogy egyed és társadalom funkcionalitása mind erre irányul. Ilyen szempontból nézve az egyed nem is más, mint a génállomány „eszköze”, amellyel anyagcseréjét biztosítja, részt vesz a világban, a társadalomban, a dominanciaharcban, amely által – ahogy mondani szokás – kivívja helyét a nap alatt.
Az elvileg folytonos életű génállománynak: az a sajátossága, hogy noha egyetlen sejtbe szerveződik, szaporodása mégsem egyszerű osztódással megy végbe (mint a többi egysejtűé), hanem folytonosan újrakombinálódva hozza létre hordozóinak (az egyedeknek) milliom, nagyon is eltérő tulajdonságú változatát.²¹ Amiből aztán az emberi lét újabb nagy problémája adódik: a kétneműség, a párkapcsolat, a szerelem.
Nem szükséges mostmár hosszasan értekezni feszültségnek és meghasonlottságnak arról az újabb forrásáról amellyel ez a primér ösztön, a szerelem jár a tudatos emberi létben. A világirodalom (kivált a líra) legalább felerésze mással sem foglalkozik. Szükséges ellenben számot vetnünk azzal, hogy noha a génállomány elvileg folytonos életű, „halhatatlan”, maga az emberi egyed, amelyet ugyanez a génállomány információrendszerként működve állít elő csakis avégett, hogy időleges hordozóeszköze legyen vándorlásában) – maga az emberi egyed tehát éppen funkciójánál fogva szükségképp véges, halandó. Namármost: „a génállomány öntudatlan, az egyed tudatos. Ami maradandó bennük, az öntudatlan, ami halandó, az tudatos”. Így aztán minden emberi lénynek szükségképp szembe kell néznie saját halandósága gondolatával. A halhatatlanság, amelyet épp a tudat igényel, a végtelen gondolata, amely épp a tudatban lakozik, így épp a tudatban cáfoltatik meg. Hogy lét és tudat meghasonlásának milyen új változatai, világidegenségünk milyen új örvényei nyílnak meg haláltudatunk folytán, arra nézve talán nem is kell a világirodalom fennmaradó felerészére hivatkoznom – azt magától is mindenki tudja. Emiatt vagyunk tragikus lények.
(Egyetlen ellenszerünk a halál ellen maga a szerelem volna – de hat ez éppen az öntudatlan génállomány folytonosságát szavatolja; az egyén haláltudatán, a tudat halálán mit sem segít. Szerelem és halál tényleg ugyanaz a dolog: egyazon természeti tény két oldala, kétféle vonatkozása. Ilyen irányú meghasonlottságunk valódi forrása tehát a génállomány adaptív stabilitási „stratégiája”: a kétneműség.)
Akármerről is közelítjük meg az ember léthelyzetét, mindenfelől ikonok és feloldhatatlan kettősséget, meghasonlottságot találunk.²² Kettősséget, meghasonlottságot minden szinten, minden- elképzelhető vonatkozásban. Az ember nemcsak hogy meghasonlott lény – ő a természet meghasonlása. Vagy hogy ne beszéljek megint metaforikusan: a természet meghasadtsága a tudat által. Van az emberi önismeretnek egy korhoz kötött, de korszakokon is áthúzódó irányzata: a romantika. Nem is irányzat ez, inkább afféle életérzés, szellemi attitűd – Euripidésztől kezdve minduntalan felbukkan, az eszmélkedés történetében. A romantikának – úgy mondják – az elvágyódás az alapvonása. Elvágyódás a jelenből, az adott világból. valahová, akárhová, a múltba vagy a jövőbe, vagy éppen a képzelet, a gondolat birodalmába. Nos, ha elvágyódást mondunk, annak lélektani gyökere nem is lehet más, mint épp az az idegenség, kettősség, meghasonlottság, amellyel az emberi egzisztencia léthelyzetét mindvégig jellemeztem. Az vágyódik el, aki nincs elemében, aki nem érzi otthon magát. A romantika igazi alapvonása nem az elvágyódás, hanem az idegenség. Azt is mondhatnók tehát, hogy a világba vetett tudat, a magányos tudat, az erkölcs és halandóság által meghasonlott tudat – egyáltalán maga a puszta tudat! – eleve romantikára predesztinálja az embert. A romantika a tudatos lét jellegzetes attitűdje. Ha tehát mindent összefoglalva egyetlen formulába akarnám sűríteni, mi az ember, azt mondanám: az bizony világidegen lény, meghasonlott állat, romantikus állat.
Ismerek én valakit, aki defetisztikus, pesszimisztikus konklúzióimat hallva mindig megkérdi: na, és akkor mit javasolsz? Rá akar ezzel vezetni, hogy a reménytelenről hallgatni kell. Csakugyan, mit javasolok, mit javasolhatnék ezek után? Öngyilkosságra mégsem biztatnék senkit, azt már épp elegen megtették előttem. Különben is mindig eszemben tartom a halott Achilleusz szavait, ő ugyanis ezt mondja az alvilágba látogató Odüsszeusznak:
Napszámba szívesebben túrnám másnak a földjét,
egy nyomorultét is, kire nem szállt gazdag örökség,
mint hogy az összes erőtlen holt fejedelme maradják.²³
Szóval a legutolsó rabszolgának is jobb idefent, mint odalent a fejedelemnek. „Nem kell azt siettetni – duruzsoltam legutoljára én is szegény Szilágyi Domokosnak –, hagyd el, még eleget leszünk halottak.” Az emberi élet, a tudatos lét, annak ellenére, hogy halálos bűn és meghasonlottság, mégis egyetlen kincsünk; egyebünk sincs; általa tudunk magunkról, általa kaptuk ajándékba, mint élményt, tapasztalatos (és persze problémát) magát a világot is. Öngyilkosságot tehát nem javasolnék, de mégis, mit tegyünk, mit tehetünk még ezek után?
Nem tudom, mit tehetünk.
De annyi biztos:
– ha végre-valahára megszabadulnánk emberszabású téveszméinktől, illúzióinktól;
– ha sikerülne realisztikusabbá tenni világképünket;
– ha el tudnánk érni, hogy a fejünkben levő (gondolt) világ jobban hasonlítson ahhoz a bizonyos ember nélküli, valódi világhoz;
– egyszóval, ha most éppúgy meg tudnánk haladni az antropomorf gondolkodást, ahogy egykor a metaforikusát (mitikusat) meghaladtuk,
– hát az mégiscsak segítene rajtunk valamicskét.
Meg kell haladnunk a racionalitást.
Mert a racionális reflexió – századszor mondom – nem a valódi világot mutatja. A gondolkodás, kivált a végső kérdésekben, az absztrakció magasabb szintjein, saját alapelvét követve egy másik, funkcionális, finális, de mindenesetre racionális világot teremt – és ebben újra meg újra csalódni fogunk. Ahogy az egész kultúra meghaladott már, a rációt is meg kell haladni. Éspedig nem hátrafelé, az archaikus, a preracionális vagy éppen irracionális irányában, ahogy sokan szeretnék, hanem ellenkezőleg: az emberen túl, a ráción túli, az objektív felé. Ahogy a tudomány javasolja. Ez sem oldhatja fel, persze, minden feszültségünket, de valamicskét talán mégis segíthet.²⁴ Mert akkor lét és tudat, tett és gondolat, természet és erkölcs, sőt ember és társadalom között nem tátongana már épp akkora szakadék. Akkor csökkenne idegenségünk a világban. Minden kicsi lépéssel, amit a valódi világ (a dezantropomorfizált gondolkodás) felé teszünk, csökkenne valamicskét. És mihelyt nem lennénk már annyira idegenek a világban, magunkban sem lennénk már annyira meghasonlottak.
Nem azáltal teremthetünk magunknak békét idebent, és otthont odakint, ha emberiessé hamisítjuk világunk arculatát, hanem ha igazi arcával barátkozunk meg. Azzal a különös, embertelen, agyaras arccal, amelyet a Bhagavad-gitában láttunk, s amelynek egy-egy vonását talán magam is felvillanthattam. Nem gonosz arc ez, ne féljünk tőle! A világban, ha kivonjuk belőle az embert, nem marad semmi gonoszság. A világ csak az emberrel együtt gonosz.
 
¹ Transzcendentális problémáknak nevezzük őket.
² A teleologikus világnézetek éppen ilyesmit feltételeznek. Minderről a továbbiakban, még bővebben szólok.
³ Az idő: folyamatos jelen. A múlt: az egész konzumált világfolyamat, amely a mindenkori jelent generálja. A múlt tehát az az idő, amely már beépült a dolgok struktúrájába, s ily módon mintegy konzerválódott. A jövő azért jövő, mert nincs még.
⁴ Gondolkodásunk törvényei nemhogy reprezentálnák, hanem éppen megfertőzik, kontaminálják a világtörvényeket. Mindez csak az absztrakció magasabb szintjein érvényes, természetesen. Az alacsonyabb szinteken igen jól elboldogul a gondolkodás.
⁵ Az ismét divatba jött létfilozófia, konkréten Heidegger álláspontjára utalok itt, aki a természettudományokkal szemben éppen, az antropomorf (nyelvi) világértelmezést javasolja. A tudományt illető vádakra pedig egyetlen válasz lehetséges: a tudat mint tudat (az ember) igenis idegen a világban.
⁶ Tér és világ, Helikon, 1990. 20 sz.
⁷ Viszonylag zárt alrendszeredének is hívhatjuk őket.
⁸ Mindez az idő egyirányúságából következik
⁹ Legfeljebb funkcionalitása van a génállomány adaptív megőrzésében.
¹⁰ Ezáltal alkalmazkodnak hozzá, ezáltal halmozzák fel az adaptív tapasztalatot.
¹¹ Egyetlen példa: 1939-ben Németország civilizációs fejlettsége igen magas volt, miközben hatalmi struktúrája a legprimitívebb, legmerevebb.
¹² Én véges-végig csak a mennyezetről beszélek. Lehet, hogy azóta már tönkretették az Utolsó ítéletet is.
¹³ „s mint fán se nő egyforma-két levél” (Kosztolányi)
¹⁴ A „világ” szó értelmezésén múlik ez a dolog. Azok az elméletek, amelyekre célzok, a szubjektum élet-világát vagy éppen tudattartalmát értik ezen a kifejezésen.
¹⁵ Minthogy az élő szervezetek információs apparátusában (a génállományban) igenis halmozódik valamiféle adaptív „tapasztalat”, vélük kapcsolatban fejlődésről is beszélhetünk.
¹⁶ Erről másutt már bőségesen, szóltam.
¹⁷ És ennek a társadalmi dominanciaharcban lett mélyreható következménye.
¹⁸ Ardzsuna kérdez c. versemre hivatkozom – aki kíváncsi, utánanézhet.
¹⁹ Lásd a bevezetésben.
²⁰ Gondolat és tett inkompatibilitását legfrappánsabban talán Grillpaszer dolgozza fel; ez az ő jellegzetes tematikája.
²¹ Ami ismét a dominanciaharcban (az adaptációban, a kiválasztódásban) játszik szerepet.
²² Többen feltették a kérdést, vajon miért bukkan fel minduntalan szépirodalmi munkáiban a kettősség, meghasonlottság. Hát itt van: ezért.
²³ Devecseri Gábor fordítása
²⁴ Meggyőződésem például, hogy aki mélyen belátja a génállomány prioritását az egyedhez képest, az a halálnak (saját halálának) sem kerít többé épp olyan nagy feneket.