Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. május, II. évfolyam, 5. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Káli István

Káli István
JOBBKÉZ-SZABÁLY
Folytatás előző számunkból.
 
10. Február 27., szombat, rés a falon
Fél hét után öt perccel kisebb csődület bámészkodik a fura jelenet körül. Porkoláb ül a jég-kérges járdán, tőle három méterre jobbra a táskája, három méterre a háta mögött a kalapja, arccal a hajnali ködön átderengő Hold felé fordulva. Néhány másodperc múltán a kezdeti farkasvicsorgás, amely a lelkében felgyűlt indulatokból türemlett ki, lassanként szomorkás mosollyá szelídül. Mellette fejét fogva jajgat a jégen az elbukott nő. Porkolábot tulajdonképpen a helyzet fonáksága deríti fel valamennyire, hasonlítgatni kezdi saját ülepének sajgását a nő fejét szaggató fájdalommal. Amikor látta, hogy elcsúszik, és hallotta tarkójának tompa koppanását, ösztönösen a segítségére lépett, de a második lépése után már sorstársakká lettek. A mások szenvedése csak addig érdekes, amíg friss; a bámészkodók eloszlanak, s az esetből néhány perc múltán ő is már csak az oda nem illő összehasonlítást tartja érdekesnek. A következő tíz perc könyökharca közben is azon derül, Logának is azt meséli el rögtön hét óra után.
– Mindketten a gyengébb részünket fájlaltuk – mondja és örül, hogy megnevetteti Logát. – Valami különös idebenn?
– Semmi. Semmi komoly – rázza a fejét Loga, és várakozón néz Porkolábra, annak reményében, hogy valami érdekes következhet még.
De Porkoláb érzi, hogy nincs formában.
– Akkor nyolc óra után ellépnék a vasgyárig. Ígértek valami foszforos bronzot, s jó, ha idejében szavukon fogja őket az ember.
– Mire jó az nekünk?
– Micsoda? Hogy szavukon fogjuk őket?
– Fenét. Az a különleges bronz.
– Sokkal tartósabb persely lesz belőle. Alig kopik.
– Áhá – bólogat Loga, és megkérdezné, hogy milyen is az a persely, de érzi, hogy a perc nem alkalmas a kíváncsiskodásra. – Jól van, menjen hát, ha kell.
Alig valamivel fél kilenc után Porkoláb már a város másik végében van. Leszáll a buszról, és elindul a vasgyár felé. Harminc lépésre sem lehet a megállótól, amikor elsuhan mellette egy kék-fehér szolgálati kocsi, s a jobb oldali ülésről egy civil tekintet döf nagyot rajta. Későre kapcsol, képtelen az arcot megfigyelni, mégis majdnem bizonyos benne, hogy azt látta, akit látni vélt, és rejtett ösztönei azonnal azt sugallják, hogy valami rendhagyó eseménynek lehet szemtanúja, ha azonnal követi.
A kocsi ott áll alig kétszáz méterre a lakónegyed új élelmiszerboltja előtt. A boltban két idősebb nő bámul tanácstalanul az italospolcra, egy fehér köpenyes derék felvigyázó fürkészi szándékukat karbatett kézzel a kijárat közelében. Rajtuk és egy pénztárosnőn kívül senki nincs odabenn. Porkoláb egy jó percig ődöng a zöldségkonzervektől roskadozó gondolák között, újabb percig a gyümölcsbefőtteket bámulja, aztán a főnök után érdeklődik a fehérköpenyes felvigyázótól.
– Most éppen nincs!
Ha nincs, hát nincs! Egy üveg borecetet rak a bevásárló kosarába, olyat választ, amelyikről lehullott a felirat, vagy soha nem is volt felcímkézve, majd odainti a felvigyázót.
– Kérném szépen megmondani, ez bor vagy ecet? – hunyorog félvaksin a szolgálatkész eladó felé, és úgy nyújtja át az üveget, hogy az semmiképpen ne foghassa meg, miután ő elengedte. A boltot fél percen belül áthatja az erős ecetszag, de ő kitart amellett, hogy nem hibás, és nem hajlandó megtéríteni a kárt. A szóváltás kezd elfajulni. Porkoláb minden választékosság nélkül védi a saját igazát, és nem eredménytelenül, az üvegcsörömpölést követő harmadik percben előkerül a boltvezető is. Akkorra Porkoláb már a panaszkönyvet követeli, és csak sűrű, mindent ígérő csitítások árán hagyja magát lebeszélni szándékáról. Aztán kapva az alkalmon, hogy a viszály elcsitult, kertelés nélkül a boltvezetőnek szegzi a kérdést.
– Érdeke az önnek, hogy az egyik urat azok közül, akiket most vendégül lát, ne érje baj?
A boltvezetőnek egy pillanatra elakad a lélegzete, de sok vihart megért, idős ember, hamar kapcsol.
– Egyelőre nem végzetes baj, hogy itt van, de jobban szeretnénk nélküle.
– Ezek szerint nem fog visszautasítani – nyújtja Porkoláb a kezét, és sokatmondóan néz a boltvezető szemébe.
– Mit kell tennem?
– Azonnal telefonál nekem, mihelyt a civil illető többedmagával ismét megjelenik. Ha liba, hát legyen kövér – mondja, és a boltvezető kezébe csúsztat egyet a nemrég nyomtatott névjegykártyái közül. – Közös érdekünk, hogy szabaduljunk a kolonctól, nem igaz?
– De, igaz – bólogat együttérzőn a boltvezető, és a kijáratig kíséri Porkolábot.
Bő egy óra múltán ismét a gyárban van. Miközben Loga két rámenős ügyféllel vitázik, ő egy üres lapra firkál, és egyre csak a bosszúállás lehetőségeit forgatja a fejében. Annyira belemerül a gondolataiba, hogy észre sem veszi, amint csend lesz körülötte.
– No, sikerült? – veti oda csak úgy másodlagosan Loga.
– Micsoda? – néz értetlenül Porkoláb, rémülten gondolva arra, hogy Loga újabban talán még gondolatot is olvas.
– Sikerült-e foszforos bronzot szereznie?
– Á, piti ügy. Már szóltam is Gombosnak, hogy fusson le hozzájuk. Feldobnak rá vagy kétszáz kilót.
– Tudja, Porkoláb, azért én titkon irigylem magát. Illetve ez most már nem titok. A kapcsolatai miatt, amelyeket mostanig sikerült kiépítenie. Meg azért, ahogyan forgolódni tud. Mondja, létezik-e egyáltalán olyan ügy, amit maga bonyolultnak találna?
– Ne bolygassa, főnököm, hagyja a fenébe, ne bolygassa.
– Bocsásson meg, nem akartam… Nem egy olyan ügyre gondoltam… – Loga szabadkozásából kicseng az őszinte megbánás.
– Különben… – legyint Porkoláb – miért is ne tudná meg?! Úgyis el kell mondanom valakinek. Maga már ismeri a dühömet. Hátha megérti, mi fortyog bennem, milyen pusztító szándék.
Ha akarja, mondja, ha nem akarja, nem mondja.
– Mondom. Véletlenül rájöttem valamire, amit ki lehet és ki is fogok használni. Visszaadom, amit kaptam. Az icipici kis zsarolást, a bajt, a vele járó lelki nyomort, mindent. Ki gondolta volna, hogy a mi kicsi bunkó rendőrkénk maffiásdit játszik? – S mert szenzációkeltő kérdése nem hozza meg a várt sikert, rákérdez Logára. – Nos? Mit szól hozzá?
– Maffiásdit játszik – visszhangozza Loga, és Porkoláb arcát fürkészi, mert szavaiból képtelen eldönteni, hogy mennyire komoly.
– Bizony. Jól hallotta. Látott már filmet az amerikai maffiáról? Tudja, olyant, amelyikben egy-egy kisebb főnök bizonyos tagdíj ellenében védelmet biztosít a környék kiskereskedőinek.
– Láttam. Többet is.
– Noshát, erről van szó. Az én törzsőrmester barátom nagyon jól érzi magát egy bizonyos üzletben. Főleg akkor, ha a raktárajtón mehet be. Tudom a helyet, tudni fogom az időpontot is, zsuppsz, közéjük! Hadd lássuk, melyikünk vinnyog jobban!
Loga szeme összeszűkül az erőlködéstől. Megpróbál belátni az imént hallott szavak mögé. Egyszerűen képtelen elhinni, hogy lehet Porkolábnak enynyire logikátlan a gondolatmenete. A kényes helyzetek általában megsokszorozzák az ember figyelmét, erejét, elhamarkodottan csak a buták, vagy a teljes kiábrándultság határára jutottak döntenek. Sem egyik, sem másik csoportba nem hajlandó besorolni Porkolábot, ezért nem is érti tisztán a szándékát.
– Maga is zsarolni akar?
– Szemet szemért, fogat fogért!
De Loga még mindig nem akar hinni annak, amit hall.
– Mondja, Porkoláb, hisz maga a rend szükségességében?
– Mi köze van ehhez az én esetemnek?
– Hisz, vagy nem hisz? – csattan fel Loga.
– Én csak az értelmes rendben hiszek.
– És maga szerint ez a mostani rend milyen, ha nem értelmes?
– Lehet, hogy az lesz, ha kifricskázom belőle azt az egyenruhával álcázott szélhámost, aki helyett nem azért gürcölnek a dolgozó emberek szemük guvadtáig, hogy őkegyelme a fizetésén felül is lehúzhassa róluk a sápot.
– Örvendek, hogy egyedi esetnek tekinti, és nem általánosít.
– Ez most az én esetem.
– A túloldalról nézve ez az ő esete.
– És akkor mi van?
– Hogy lehessen megértetni magával, amikor nem képes túltenni magát az átkozott elfogultságán?
– Már pedig én sem most, sem a későbbiekben nem leszek hajlandó tárgyilagosan viszonyulni egy szélhámoshoz, aki aljas nyerészkedésből képes lenne tönkre tenni az életemet.
– Hát jó! Akkor gondoljon például egy falka vadászkutyára, amelyeket, remélem, belátja, nem lehet üres vizen tartani. Enni kell nekik, meg is kapják minden nap az adagjukat, mindenik ugyanazt kapja, ugyanabban a tálalásban, össze is marakodnak olykor a saját koncukon, amelyet a gondos gazda közibük vet. De ha egy idegen, egy csavargó korcs megpróbálná valamelyiküket eltaszítani, hogy ő is hozzáférjen, először a csavargót szaggatnák cafatokra, s csak utána marakodnának tovább a saját koncukon.
– Egyszóval, kihívnám magam ellen a sorsot, mi? Én lennék az ösztönös szolidaritás értelmetlen áldozata, mi? Csakhogy nekem nem kell a konc. Én nem az ő koncukért teszem. A gyengét, a beteg vérebet akarom megsebezni, hogy a többiek széttépjék.
– Nem lehet így! Nem lehet ennyire durván. Rossz volt a hasonlatom. Mást mondok. Képzelje el például, hogy maga futballozik, s egyik csapattársát, nem barátját, sőt, lehet, hogy éppen egyik riválisát, vagy ellenlábasát, aki a kelleténél jobban betartott az ellenfél egyik játékosának, a sértett fél ütlegelni kezdi. Mit tenne maga? Közömbösen nézné? Vagy még jóváhagyóan bólogatna is, hogy úgy kell a szarházinak, most legalább emberére akadt? Na nem! Lehet, hogy maga lenne az első, aki a támadónak szökne, s úgy leütné, mint egy kutyát, és csak azután gondolkodna esetleg, hogy mit is tett.
– Csakhogy itt nem holmi közönséges sportszerűtlenségről van szó. Egyébnek vagyok én az áldozata. A legkegyetlenebb durvaság következményeit is ki lehet heverni. De ami engem ért, az több annál, mert megtörténhet, hogy az egész jövőm rámegy. És akkor mindegy, hogy mi következik. Ha tudom, hogy kivert kutyaként kell bevárnom a véget, akkor sem hagyom magam.
– Ejnye, Porkoláb, ismét vakon dobálózik a szavakkal. Ha maga megszabadulna, de olyan áron, hogy a másikat végzetesen bemártaná, attól kezdve úgy kellene élnie, akár egy szent. Már pedig nincs olyan ember, aki képes lenne huzamosabb ideig hibák nélkül élni. És jaj annak, akinek a botlásait árgus szemmel lesik, hogy lecsaphassanak rá. Nem azért mondom, hogy tragikusan vegye, csak mint lehetőségre szerettem volna felhívni a figyelmét. A többi a maga dolga.
Porkoláb nem érti. Ez megint nem az a Loga. Ez egy másik, egy ismeretlen Loga. A szem furcsa fénye, a kisimult, tiszta homlok, a két határozott ránc a száj körül, mindez együtt több, mint puszta biztatás. Az egész nem tartott tovább öt másodpercnél, mégis megfontolásra készteti.
– Igaza van, főnököm, az én dolgom. Szép magától, hogy egyáltalán szót, gondolatot pazarolt arra, ami egyelőre az én dolgom.
– Igen, igen – suttogja maga elé Loga, és egy szomorú mosolyba menekül. – Bocsásson meg, hogy beleszóltam a dolgába. Felejtse el, amit mondtam, és tegye azt, ami a lelkét megnyugtatja. Aki erősnek érzi magát, annak nincs szüksége óvatos fontolgatásra. No, nézzünk csak a dolgunk után is.
Kínos, idegőrlő kapkodásban telik el a nap nagy része, Porkoláb képtelen kitörni az önemésztő gondolatok korlátai közül. Aztán az ebédhez készülődve elér tudatáig Loga okfejtéseinek lényege. A legegyszerűbb példát tartja rá a legmeggyőzőbbnek: a templom háta mögötti téren lezajlott gyerekes nagy csaták; amelyeknek nem volt győztese, és nem volt vesztese, mert cseperedő kamaszlelkükben még nem érett be sem a győzni, sem a veszteni tudás csalóka gyümölcse. És egyszerre eluralkodik rajta a szégyenérzet. S mert tehetetlen a szégyenérzetével szemben/néhány pillanat múltán már a düh is feszíti. Megmagyarázhatatlan, miért éppen Ilon fedezte fel, s vagdosta mindegyre a fejéhez különös jellemének lényegét: nem lett belőle felnőtt, egy idétlen nagy kamasz maradt, akinek tudata alatt ott lapul a vágy, hogy újabb meg újabb alkalmak adódjanak legyőzhetetlenségének bizonyítására. És attól a perctől kezdve érteni kezdi Logát, koravén, lemondó óvatoskodását, csendes, beletörődő meghunyászkodását, megérti az utolsó mondatát is, az arcára kiült, tőle szokatlan szenvedélyt is, amint felnőtt életének majdnem húsz évét zsugorítja bele egyetlen pillanatba, hogy szabadon, gátlások nélkül kimondhassa a felnőtté válás előtti életének utolsó, nagy vágyát: „Tegye azt, ami a lelkét megnyugtatja.” Igen, az ilyen pillanatot csak szomorúság követheti. Nem csak érti, érzi is már a szomorúságot, amelyik Logának jutott osztályrészül. És annyira megsajnálja, hogy kamaszos sírhatnékja támad. Gyorsan enni kezd, hogy ellenállhasson az ingernek. Furcsa volna, ha magyarázkodnia kellene.
A leves már kihűlt, és Porkoláb undorodik a hideg levesektől.
– Tudhatnád, hogy csak melegen szeretem – néz rosszallóan Ilonra, és eltolja maga elől a tányért.
– Én melegen tettem eléd, csak te egy egész királydrámát eljátszottál magadban, mielőtt enni kezdtél volna – mosolyog Ilon, és forró párát izzadó levest tölt egy másik tányérba, azt teszi Porkoláb elé.
– Na igen, úgy látszik, lassan elkerülhetetlenül nyilvánossá lesz a belső életem is. Pedig ez a dráma nem arra íródott, hogy szenzációhajhász nézők előtt játsszam el. Micsoda baromság! Micsoda átkozott, rohadt baromság! – A kanál az asztalon csattan, aztán széles ívben repül neki a falnak.
– Én nem nézője, szereplője vagyok ennek az előadásnak, Péter, még ha csak mellékszereplője is. Mert a baj nagyját végül is te kerested magadnak, de minket is belemártottál. Veled együtt mi is benne vagyunk. Nem azért mondom, mert megtörtént. Ha megtörtént, hát megtörtént. De ha te elfogadnád annak a…
– Kuss, az Istenit! Elfogadom?! Mit fogadjak el? Hogy holnap is a fejemre rondítsanak, aztán holnapután is, és utána is minden nap, amikor csak kedvük szottyan rá? Ezt fogadjam el?
– Akkor meg mit akarsz? Minek nyavalyogsz előre, hogy betörik a fejed, ha úgy is tudod, hogy fejjel fogsz nekirohanni a betonfalnak? Vannak dolgok, amiben nem te és nem a hozzád hasonlók…
– Mi az, hogy nem én? Miért, én kihez hasonlítok? Ismersz te olyan törvényt, ami csak rám, vagy csak a hozzám hasonlókra érvényes? Vagy olyant, amelyik ebben az országban nem mindenkire egyformán érvényes?
– Inkább ne feszegessük, jó? Mintha nem éppen te lennél az, aki máskor olyan jól kiismeri magát ebben az egész vacak labirintusban. Fölösleges az egyenlősdiről filozofálgatnod.
– Ez nem filozófálgatás, Ilon édes. Ez a velem kapcsolatos történtek, de főleg az azt követő bánásmód létjogosultságának a kétségbevonása. Kétszer is megzsaroltak, ez tény. És a te józan eszed ellentmond annak, hogy védekezzek a zsarolás ellen. Miért? Mondd, miért?! Tudsz-e egyetlen változatot is mondani a történet fordítottjára? Halljam, tudsz-e?
– Nem tudok. Nem is tudhatok, mert biztos vagyok benne, hogy te ilyesmit nem tennél.
Na látod! Pedig nem én vagyok ez egyedüli, aki nem lenne képes ilyesmire. Akkor mi a magyarázata, hogy senki, semmi nem állja útját annak, aki hajlandó mindezt a legkisebb gátlások nélkül megtenni? És hidd el, nemcsak, hogy nem kínozza álmatlanság miatta, de még elégtételt is érez.
– Nem tudom. Nem tudom, és gondolkodni sem akarok rajta.
– Én meg egyre inkább képtelen vagyok nem gondolkodni rajta. És ráadásul tudom, hogy nem szabad ebbe belezavarodnom. Túl olcsón adnám magam.
– Pedig bele fogsz. De addig is, edd meg ezt a levest!
– Nem! Bocsáss meg, Ilon, nem kérem. Már nem esik jól. Miközben eltaszítja maga elől a még párolgó tányért, tekintete őszinte bűnbánattal esedezi a bocsánatot. Mert valahányszor eltol egy teli tányért, mindig arra az időre meg hozzáértésre gondol, amit tartalmának elkészítésére rápazaroltak. Aztán feláll. – Igazán kérlek, Ilon, ne haragudj.
– Hogyan? Hát másodikat sem eszel? – csodálkozik rá Ilon.
– Ma nem. Mára már telítve vagyok. – Beharapja alsó ajkát, és öklével jókorát vág a konyha fajanszburkolatára.
– Belebetegszel, Péter! Nagyon félek attól, ami következik, ha téged már a rossz lehetőségének gondolata is ennyire megvisel.
– Á, hülyeség – legyint Porkoláb, és kifelé indul a konyhából.
– Elmehétnél valahova, hogy kikapcsolódj. Hogy elbújhass a világ elől – próbálkozik Ilon önmagát meghazudtolóan nagylelkű lenni.
Porkoláb nem válaszol, csak a fejével inti a nemet, és hosszan, mély szánalommal néz Ilonra, mert tudja, hogy az asszonya még nem sejti saját, elérzékenyítő nagylelkűségének okát: már meglegyintette a válság szele, de még nem tudja, merre meneküljön előle.
– De miért nem, Péter? Mindenképpen meg kellene próbálnod. Nem tudhatod, mennyire használ.
– Nem, Ilon, nincs értelme. Az ember még a legsötétebb barlang mélyén sem bújhat el önmaga elől. – Engesztelően megcsókolja az asszonyt, és bemegy a gyermekszobába, az egyedüli helyre, ahol szívesen és önszántából térdre ereszkedhet.
Ilon csak áll, nézi a tányérból felszálló levespárát, és nem érti, hogy miért érzi magát egyszerre olyan idegennek a konyhában.
11. Március 3., szerda, neki a falnak
Fél kilenc előtt néhány perccel Loga úgy nyújtja Porkoláb felé a kagylót, hogy a mozdulatot nem lehet félreérteni, csakhogy ő éppen a világon kívül van, szinte az öntudatlanságig belemélyedt a számolásba. A második, a hangosabb kiáltásra figyel fel.
– A városból – dörmögi Loga.
– Iigen – mordul bele a készülékbe Porkoláb, meghazudtolva jó szokását, hogy a szolgálati telefonbeszélgetések közben függetleníti magát a pillanatnyi hangulatától. A tapasztalás tanította meg rá már a kezdet kezdetén, hogy akár egy oda nem illő hangsúly is sokat ronthat alkalomadtán az üzleten.
– Kövér a liba, Porkoláb úr – hangzik a vonal túlsó végén, s mert Porkoláb nem válaszol azonnal, a hang suttogva megismétli: Igyekezzen Porkoláb úr, amíg le nem fogy a liba!
Porkoláb hosszú másodpercekig keresi az összefüggést, mire ráébred, hogy mit kell tennie.
– Köszönöm, uram – suttogja az izgalomtól felajzottan, majd leteszi a kagylót, és sokatmondóan néz Logára.
Loga fejének apró, kérdő mozdulatával jelzi, hogy számít a magyarázatra, de Porkoláb csak egy diadalittas pillantásra méltatja, miközben jegyzettömbjéből kikeres egy telefonszámot, és magabiztos mozdulatokkal feltárcsázza.
– Bota századost kérem – mondja határozottan, majd tenyerét a kagylóra szorítva Loga felé fordul, s egyetlen, sokatmondó pillantással jelzi. Íme, a válaszom.
– Tehát mégis – állapítja meg Loga nem titkolt bosszúsággal. – Elhamarkodja, Porkoláb.
Porkolábnak csak a kedélyes bólintásra marad ideje, a vonal túlsó végén jelentkezik Bota százados.
– Porkoláb Péter beszél. Ha tudni akarja, százados úr, mennyire bízhat meg az embereiben, meggyőződhet róla a Triumf bevásárlóközpont élelmiszerboltjában. Csak ne feledjen el benézni a raktárba is… Nem vagyok híve a vaklármának. A boltvezető esetleg bővebb felvilágosítással szolgál önnek… Nem, nem az a lényeg, hogy az én szavam hitele nőjön, hanem az, hogy a másoké csökkenjen. – A kagylót két kézbe fogja, úgy engedi rá a villára, majdnem elégedett önmagával.
De ez az elégedettség nem tud átragadni Logára is. Inkább a kétely szólal meg benne, mint a kíváncsiság.
– Maga most boldog, Porkoláb?
– Még csak az édes kárörömöt érzem. De leszek én még boldog is, főnököm.
Aztán egy jó óráig szinte semmi nem történik. Az eseménytelenségben a munkának sincs szaporája. Porkolábnak háromszori nekifutásra sem sikerül megmagyaráznia, miért nem azonosa különböző helyen gyártott csapágyak minősége, mert Logát mindannyiszor az igazgatóhoz kéretik. Valamivel tíz után ismét cseng a telefon, s a berregésre mindketten idegesen kapják fel a fejüket. Egy pillanatig tanácstalanul néznek egymásra, majd – mintha előre tudnák, hogy mi a tolakodó zaj jelentősége – egyszerre mozdulnak: Loga felpattan az asztal mellől, Porkoláb pedig a készülék mellé ugrik.
Bota százados jelentkezik. Halkan, szárazon beszél. Megkéri Porkolábot, hogy tizenegyig fáradjon be hozzá. A hangja nem olyan, hogy ezer jót ígérne, de nem lehet kitérni előle.
– Felhívattak – mondja Logának, és kerüli a tekintetét, miközben öltözik. Egy panellfalakat szállító teherkocsira ül fel, azzal zötykölődik be a központig. Tizenegy előtt hat perccel kopogtat a százados szolgálati szobájának ajtaján.
– Foglaljon helyet – int a százados, és idegesen beletúr sűrű tüskehajába. Alsó ajkát nyalogatva mereven nézi Porkolábot, majd ujjbütykeivel ritmustalanul kopogni kezdett az asztalon. – Igen – mondja váratlanul, elnyújtott hangon. – A bejelentése megalapozatlan volt, de nem ezért kérettem. Akárkivel megtörténhet, hogy téved bizonyos helyzetek megítélésében. Személyesen akartam közölni önnel, hogy az ügyét hivatalból átadjuk a törvényszékre. Sajnos, ez most már elkerülhetetlen.
Porkoláb számított erre az eshetőségre, mégis áramütésként éri a hír. Képtelen megszólalni. Üres tekintettel bámul a százados arcába, vonásai fura kényszermosolytól torzulnak majdnem felismerhetetlenekké. Hát lehetséges ez? Lehetséges érvényt szerezni ekkora aljasságnak? Érhet-e halandó embert ekkora igazságtalanság? Hát ezért vagy te itt, csak ezért, hogy nekem a végzetet bejelentsd? Ugye csak viccelsz, csak ki akarod próbálni az erőmet? Ugye, nem akarod Igazán a megsemmisülésemet? És a szeme szánalmat esdeklőn fürkészi a százados arcát.
– Sajnos, ez van – teszi kétségtelenné a helyzetet egy hang, s ebből a három szóból Porkoláb többet megért, mintha az egész törvénygyűjteményt átböngészte volna.
– Szóval börtöntölteléket csinálnak belőlem! Ez jó! Ez a legjobb vicc, amin ember valaha is nevetett. – Nem tudja elfojtani a káromkodást. Aztán ideges mozdulattal megmarkolja a saját arcát, mintha egy álarcot igyekezne lehúzni róla, hogy arra a másikra, az álarcosra lehessen ráfogni, a megfontolatlan kiszólást. – Nem fognak engem tönkretenni. Nem létezik, hogy ne legyen kiút!
A százados nem haragszik meg, amiért kiabálnak neki. Vállat von, hangja kimért, megnyugtató.
– Nincs kiút. Ebbe bele kell törődnie.
– Nem létezik, hogy senki ne tehetne valamit az érdekemben. Például a parancsnok. Legalább ő megérthetne. Az nem lehet, hogy egy ártatlan embert így bemártsanak csak azért, mert védtelen. – Ha hallaná, hogy milyen szánalomra méltó, milyen siránkozó a hangja, talán abbahagyná.
A százados hagyja megbolygatni a sirámokban megedződött lelkiismeretét.
– Sajnos, ilyen esetben mindenki tehetetlen. De ha óhajtja, én fölmegyek önnel a parancsnokhoz, és elintézem, hogy azonnal fogadja. Bár nem hiszem, hogy ez sokban segítene önnek.
– Nem baj. Nagyon kérem, menjünk fel. Ha lehet, azonnal. És érzi, hogy egyre jobban kiszárad a torka.
Két percet sem kell várakoznia a zsúfolt előszobában. Az alatt a két perc alatt többször is lejátszódik benne a következő két év minden sötét eseménye, de a végkifejletig egyetlen alkalommal sem jut el, mindannyiszor megtorpan előtte a tudat, a gondolat befogadhatatlan. Az újabb nekifutásra nincs idő, a százados beszólítja a parancsnokhoz.
– Mondja kérem, mit óhajt? – néz fel rá szenvtelen arccal a parancsnok. – De valami újjal kezdje, ha lehet, mert az alaphelyzetet már ismerem.
– Parancsnok úr, én tanúkkal tudom bizonyítani, hogy nem voltam ittas. Nagyon kérem, tessék kihallgatni a tanúkat, mielőtt a törvényszék megkezdené az eljárást ellenem. Bizonyítani tudom, hogy tévedés áldozata vagyok. Ezt nem lehet csak így, ilyen… – Nem találja a szavakat, inkább elhallgat, nehogy akaratlanul is sértsen.
– A tény adott. Maga alkohol hatása alatt közúti balesetet okozott. Ezt elismerte, igaz? – A parancsnok hangja határozott, de nyugodt, bár látszik rajta, hogy nem szórakoztatja a beszélgetés.
– El – bólint Porkoláb.
– De nem is ezen akadok meg.
– Az mindegy, hogy maga min akad meg. Mi nem elemezhetjük külön minden törvényszegő lelkivilágát. Minket kizárólag a törvények előírásai vezényeltek. Ha tehát maga elismerte, hogy alkoholt fogyasztott, mielőtt a koccanást okozta, nekünk egyetlen tanút szabad figyelembe vennünk: a laboratóriumi látleletek eredményét, illetve a maga vérének és vizeletének alkoholtartalmát.
– Az hazugság! – csattan fel Porkoláb. – Az nem a valóságot tükrözi. Az egy aljas csalás eredménye, nem az én véremé. Azokat kellene a törvénynek megleckéztetnie, akik az ilyesmiket megszülik.
– A csalókra is van gondja a törvénykezőknek, de ez most nem téma a számunkra.
– De igenis, téma! Miért nem bizonyíthatom be, hogy egy aljas csalás áldozata vagyok?
– Ugyan, uram! Gondolja el, micsoda apparátusra lenne szükségünk a jelenlegin kívül ahhoz, hogy minden laboratóriumi eredmény hátterét, valódiságát, hitelességét, érvényességét ellenőrizni tudjuk. Ne kapálózzon, kérem, inkább szálljon magába. Hasznára válik, könnyebben elviselni a következményeket.
– És na valaki azt mondaná rám, hogy öltem, nekem kellene kapálóznom, hogy bebizonyítsam, nem vagyok gyilkos? Mert különben az Isten sem moshatná le rólam a gyilkos nevet?
– Maga szerencsére nem gyilkolt, hanem ittas állapotban közúti balesetet okozott.
Porkolábnak sírni lenne kedve, de csakazértis visszanyeli a düh és a tehetetlenség kitörni készülő nedvét.
– Ez hát a bosszú, amiért megmondtam az igazat – mondja, amint kiérnek a folyosóra, de nem néz a századosra.
– Csak azt hitte, hogy az igazat mondja, Porkoláb úr. Az üzletvezető semmiről nem tudott. Egyszerű vásárlókat látott ma délelőtt, senki mást. Gondolja, hogy állításának megcáfolása érdekében kötelességem lett volna három napig vallatni?
– Nem is akarta megcáfolni.
– Úgy van, nem is akartam. Az más, hogy ezentúl rajta tartom a szemem. De ilyesmiből sehol a világon nem csinálnak ingyencirkuszt. És higgyen nekem, a másik eset, az független ettől.
– Mikor adnak át a törvényszékre?
– Holnapra, de légkésőbb holnaputánra összeáll az ügyirat. Tovább nem tarthatom. – Olyan csendes, mintha bocsánatot kérne.
– Tehát legfennebb két nap haladékot kapok – gondolkodik hangosan Porkoláb, de a hangja reszket, nagyon nehezére esik csendesnek, illemtudónak lennie.
– Igen, ha annak lehet nevezni. Két nap alatt sok mindent meg lehet próbálni – mondja egészen halkan, és magára hagyja Porkolábot.
Porkoláb feldúltan, az idegességtől reszketve ér vissza a gyárba. Nem nyitja, valósággal feltépi az iroda ajtaját, s kézitáskáját már az ajtóból úgy vágja az asztalra, hogy lesepri vele a glédába állított dossziékat. Aztán az asztala mellett hajlongva egyenként szedegeti fel a papírkötegeket, s veri teljes erejéből az asztal lapjához.
– Na-na, nana – morog rá Loga. – Mintha nem csak maga lenne.
– Mit na-na, főnök? Törvényre adnak, főnök! Elkapnak, mint rühes, csavargó kutyát a sintérek, s bezárnak egy ketrecbe. Mi a kutyák hímes valagát csinálok akkor, főnök? Kössem fel magam, hogy ne érjek meg ekkora szégyent? Érre válaszoljon, az úristenit, ha olyan nagy főnök! – És folytatná a kiabálást, ha valaki legalább félhangosan visszaszólna neki.
De Loga olyan nyugodt, olyan halk, mint egy öreg tanító bácsi.
– Azzal, hogy itt csapkod meg ordít, nem old meg semmit. Azt mondja meg inkább, hogy mivel bocsátották el?
– Legkésőbb holnapután elveszett ember vagyok.
– Ezt mennyire kell komolyan venni?
– Amennyire hitelt lehet adni a szavuknak. De úgy mondták, hogy tudomásul kellett vennem a szándékukat. És ők megtámadhatatlanok. – A hangjából kihallik a kínlódás, hogy igyekszik elfojtani az indulatait, de arckifejezésének, kézmozdulatainak egyáltalán nem tud parancsolni. Aztán már a hangján sem uralkodik, kiabál. – De nem! Mégsem! A százados azt mondta, hogy még lehet próbálni!
– Azt mondta? Igen, ez már egészen más. – Loga maga elé néz, a hoszszú, egyenes orrát simogatva gondolataiba mélyed. Fél perc múltán az izgalomtól sápadtan tekint fel Porkolábra. – Ha azt mondták, akkor megpróbáljuk. – És határozott mozdulattal nyúl a telefon után.
A beszélgetés nem tart tovább három percnél, abból is kettő azzal telik el, hogy Loga vár, amíg a keresett személyt kapcsolják. A másik egy perc elég neki ahhoz, hogy elmagyarázza a lényeget.
– Holnap pontosan két órára várnak, beviszik a nagyfőnökhöz. A többi már magától és tőle függ. Én ma délután elhintem még néhány helyen a témát, nem árt, ha minél többen tudnak róla. Nem azért, mintha a pusmogásnak azon a szinten lenne valami jelentősége. De vannak helyzetek, amikor egy-egy embercsoport véleménye akár kimondatlanul is többet nyom a latba, mint egy elhamarkodott ítélet. Lehet, hogy a maga helyzete is egy ilyen helyzet.
– Előre is köszönöm, főnök. Már ezzel is sokat segített. Holnapig még merek élni. – És megismerkedésük óta először történik meg, hogy nem bánja, amiért őszintén hálás Logának.
– Várjuk meg a végét. Akkor majd meghívatom magam – mosolyodik el Loga, és mielőtt belemélyülné a munkájába, gyerekes büszkeség ül ki az arcára.
Porkolábnak semmi nem tudja lekötni a figyelmét, állandóan ugyanarra gondol: mi lesz, ha….?! Képtelen menekülni a saját nyugtalansága elől, teljesen átengedi, sőt kiszolgáltatja magát ostoba, emésztő kételyeinek. Leül meg felugrál a székről, idegesen sétál fel-alá az irodában, kirohan, a folyosón folytatja ugyanezt, de a folyosó is szűknek tűnik. Hátramegy a javítóműhelyekhez, aztán a betonkészítő állomást sétálja körül, az élő fába is belekötne; ha valamelyik áttételnél hat ékszíj helyett csak négy köti össze a tárcsákat, azért kiabál, hogy akarattal nyírják ki a drága szíjakat; ahol hatot talál, ott rájuk förmed, hogy, ezentúl mehetnek a saját zsebükre beszerezni, akkor majd leszoknak a pazarlásról. Mire a gőzsíp az első műszak végét jelzi, rekedtre ordibálja magát, aztán holtfáradtan támolyog előre az udvaron, vissza az irodába, ahol Loga, mintha egész délelőtt meg se mozdult volna, ugyanúgy az asztal fölé hajlik, mint amikor magára hagyta, hogy zavartalanul elmélyülhessen a szerződések és az esedékes szállítások egyeztetésében. Porkoláb leroskad az asztal mellé, arcát a tenyerébe temeti, közben a homlokát masszírozza, úgy igyekszik semmire nem gondolni. De ez az, ami a legkevésbé sikerül neki.
– Akkor hát holnap lesz a nagy nap, amikor a lehetetlent is megpróbáljuk, igaz, főnök? – A kezét nem veszi el az arca elől, várja, hogy válaszoljanak, beszélgetni akar, akármiről, csak ne hallja a saját belső hangját. És közel áll ahhoz, hogy Loga hallgatását szótlan kihívásnak vegye. – Maga egy nagy buzeráns, főnök. Maga azzal is ki tudja hozni az embert a sodrából, hogy olyankor is hallgat, amikor lyukat kellene beszélnie egy nyomorult hasába. Akár hetet-havat összehordania, de beszélnie kellene, ha valaki rászorult arra, hogy ne csak saját magával társalogjon. Beszéljen hát, főnök!
Loga nem állja meg nevetés nélkül, pedig tudja, hogy azzal sérteni fog. Amit mond, azt már komolyan mondja.
– Említettem már magának, Porkoláb, hogy engem nem neveltek városias jómodorra. Én még a rövidnadrágot is falun nőttem ki, s miután a városba kerültem, akkor is többnyire csak a gimnáziumi bentlakások szilenciumtermeinek szürke kis egere voltam. Nyaranta meg ott izzadtam apám mellett a mezőn, ahol nincs idő az illedelmeskedésre. Az a négy év meg érettségi után, édeskevés volt ahhoz, hogy a szakmát igazán megtanuljam. Hiszen ezt maga is nagyon jól tudja. Ne várjon hát tőlem csodákat. Se azt, hogy történelemről vitatkozzam magával, se azt, hogy külön életfilozófiám legyen. Ha akarja, elfogadja a jóindulatomat, ha nem, az se baj. Én Igyekszem mindent elfogadni magától. De oktasson már ki, honnan tudhattam volna például, hogy maga most éppen beszélgetni akar. Kérdezzen, és én szívesen válaszolok. Maga tisztában van azzal, hogy honnan kerültem ide. Amit tudok, azt igyekszem nem eltitkolni. De ha beszélgetni akar velem, olyanokat kérdezzen, amire válaszolni is tudok. – Komolysága ellenére, beszéd közben Loga szemében végig valami pajkos nevetés bujkál.
Porkoláb látja ezt a nevetést, mégis érzi, hogy őszintén, nagyon is őszintén beszélnek hozzá. És átsuhan rajta a szégyenérzet egy gyönge hulláma.
– Rühelek bocsánatot kérni bárkitől is, de… Szóval, érti… Az ember fokozatosan telítődik fel bizonyos előítéletekkel. Mindenkiben felgyűl valamilyen formában. Miért éppen én lennék kivétel? Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy… Á, a fenébe is! buggyan ki belőle ismét a keserűség, és a lemondást jelző legyintés követi.
– Higgye el, Porkoláb, én már azért is irigylem néha magát, hogy meri ilyen könnyedén szabadjára engedni a hirtelen érzelemváltásait. Sajnos, nekem el kell fogadnom az adott életformát. Nekem nincs más választásom. Bennem nincs elég tudás, ezért nincs is elég önbizalom ahhoz, hogy az érzelmeimre hallgatva kezdeményezni merjek. Így adott, vagy úgy adott, az mindegy, élni kell. Mindenképpen valamilyen formában, valahova tartozva kell élni. Ha én eltérek az adott iránytól, elvesztem. Az ember csak abban bízhat igazán, amivel felnőtt, vagy amitől benőtt a feje lágya. Aki egyféleképpen tanulta, az csak egyféleképpen csinálhatja. Minden más próbálkozásba belebukik.
– Istenem, főnök, maga sokkal értelmesebb ember, mint amilyennek látszik. Maga egy igazán értelmes ember. Miért nem meri levetni a szemellenzőt?
– Mondhatnám azt is, hogy megszoktam már. De mondhatnám azt is, hogy azzal, vagy anélkül, ugyanott vagyok. A buzgóság bizonyításánál ezt senki nem veszi figyelembe. És manapság a buzgóságnál nagyobb, több, szebb erényt sehol nem várnak el. Sőt, ezért cserébe adottak a hallgatólagos előnyök. Ha jól meggondoljuk, tehát, talán még előny is származik abból, hogy az embernek nem kell folyton jobbra-balra tekintgetnie. – Én ezt soha nem fogom megérteni! – kiáltja Porkoláb, egy pillanatra megfeledkezve a maga bajáról.
– Gondolja, hogy valaki is megértést vár el magától? Odaadást, Porkoláb, kizárólag odaadást. És, ha úgy vesszük, ez igazán nem nagy követelmény. Csak el kell felejteni bizonyos dolgokat. Olyan egyszerű az egész.
– Rendben, mondjuk, úgy a jó, hogy mindent, ami nem illik a képbe, felejtsünk el. De én mit felejtsek el? Azt talán, hogy apámnak nem volt ideje foglalkozni velem, mert az övé volt annak idején a kétezerharminchatodik tagsági könyv, és maga a puszta tény feltételek nélküli odaadást követelt tőle? Vagy azt a kétségbeesést felejtsem el, amikor láttam apámat belebetegedni a tudatba, hogy neki csőre töltött pisztollyal, fenyegetőzve kell szóra bírnia elbujdosott apák konokul hallgató kölykeit? Vagy azt a döbbenettől megtört arcot azután a rettegésben átvirrasztott éjszaka után, amíg tisztázódott, hogy nem az ő, hanem a legjobb barátjának parancsára vesztegeltek egy egész napig a nagy vasúti csomópontban a sürgős bevetésre szánt, idegen katonai vonatok? Vagy néhány órával később azt az őrültség határát súroló magábaroskadást, amikor megtudta, hogy barátját és régi harcostársát hazaárulás vádja miatt halálra ítéltek? Vagy mit felejtsek el, főnök? Azt az öt évet, amíg kikínlódtam magamnak egy rongyos diplomát, s ami idő alatt nem volt nekem se nyaram, se telem, nem láttam virágzást és gyümölcsérést, csak az esztergapadom volt délelőttönként, vagy később az alázatos futkározás a más babérjaiért, délutánonként meg mindig a könyveim, s esténként olykor külön harcot kellett vívnom, hogy a saját gátlásaimat meg a dívány áruló reccsenéseit leküzdve az élet adakozzon nekem legalább olykor-olykor egy-egy órányi feloldozó szerelmet? Nem gondolja, hogy túl nagy ár ez főnök? Hogy túl nagy ár ennyi felejtés? Vagy ezt he felejtsem el, csak azt a kurva koccanást felejtsem el minden ocsmány következményével együtt? – Kinéz az ablakon, mert tudja, hogy Loga úgy sem válaszolhat a kérdéseire. Nem haragszik rá, amiért összeszorítja az ajkát, hogy ki ne törhessen rajta a hang. Még a szánakozó tekintete miatt se haragszik. – Nem válaszol, főnök? Ne is válaszoljon. Nem azért nyavalyogtam, mert választ várok magától. Istenem, hangoskodom. Bűnös vagyok, meglehet, de nem így képzeltem el az életemet. Semmilyen szempontból sem így. – El kell fordulnia, hogy szeme párásodását eltitkolja. A márciuselő koradélutánjának kintről beáradó verőfénye segít. Odakinn hideg van még, tél van még, bent pattan néha egyet-egyet az átforrósodott fűtőtest. Talán nem szégyen a bágyadt szobamelegben ellágyulni. – Sajnos, arra nekem sincs erőm, hogy mindent félretéve felrúgjam az egyezményeket, és elkezdjem a magam életét élni. Képzelje el, kinek panaszkodnék, ha nem úgy sikerülne, ahogyan én akarom. Rettegek az egyedülléttől. Márpedig bárki különcködő automatikusan egyedüllétre ítéli önmagát. Bűnbánattal terhes egyedüllétre. Ezért aztán meg kell játszanom magam. Ilyen sután, ilyen kétértelműén. Megkérem tehát, mindenre, ami szent, mozgassa meg azokat, akik segíteni tudnak. Ki akarok lábalni ebből a rohadt kátyúból. Nem arra születtem, hogy egy ilyenben megrekedjen az életem.
– Loga nem szól, csak bólint.
Ezt a bólintást haza lehet vinni, e mögé bújva elnapolható Ilon előtt az igazság, elrejthető a gyermekek elől a kétségbeesés. Mert élni, még ha álmatlanul virrasztva is, élni, és csak a jót remélni, a holnapi jót.
12. Március 4., csütörtök, messze még a csillagos ég
Délután két óra lehet, nagyon jó időpont, de lehet nagyon rossz is. Mert sok függ attól, hogy mi volt ebédre. Egy megkívánt és idejében megkapott jó falat után mintha más szögből hullana a fény az élet nagy szégyenfoltjaira. Ugyanakkor egy enyhe emésztési zavar is káros befolyással lehet a legtárgyilagosabbnak hitt felebarát ítélőképességére. A mindenható Isten is csak ember lehet, ha már írva van, hogy mindannyiunkat a saját képére teremtett, akkor hát hogyne lehetne még emberibb a mindenható ember. De ilyesmire még gondolni sem szabad, hát még feltételezni, hogy más történik, mint aminek történnie kell. Aki könyörgésre nyitja a száját, annak vakon kell bíznia a mindenek fölött állók semleges és igazságos ítéletében.
Kettő előtt öt perccel az előszoba hat lépés hosszú. Egy perc múltán – az izmokat már megdolgozta az izgalom – a szoba valamivel hosszabbnak tűnik, de feleket nem érdemes lépni. A titkárnő nem fiatal már, nem is titkárnő talán, egy kezdő nagymama jósága tükröződik az arcáról. Porkoláb minden fordulónál kénytelen szembenézni vele, és visszamosolyogni neki, ha nem akar Loga álmos arcába belebámulva dühöngeni amiatt, hogy létezhet valaki, aki annyira nyugodt, amikor az elkövetkező néhány perc a lét vagy nemlét kérdésének időkerete.
A párnázott ajtó mögött falióra kondul kettőt, hangja megnyugtatóan mély és méltóságteljes, mintha tudná, hogy kinek kongatja el a múló időt. A hang ajtón belül, ajtón kívül egyforma, odakint mégis a gyomor ideges lüktetése rá a visszhang. A levegő még vibrál a kondulást követően, amikor a titkárnő asztalán felberreg a villanycsengő. Porkoláb lemerevedik, mintha valaki „vigyázz”-t vezényelt volna. Bénultsága csak egy pillanatig tart, aztán megindul az ajtó felé; nem emlékszik, hogy körülnézett volna, nem tudja, honnan viszi magával azt a biztató intést, amely ha nem is ad több erőt, pótol valamennyit az izgalom miatti veszteségből.
A helyiség tágas, és benne minden olyan idegenül szép. Az ember, aki az asztal mögött ül, díszére válik a teremnek, egészen betölti. Külön-külön véve a berendezés tárgyait, óriásinak tűnik mindenikhez képest, még akkor is, amikor leveszi a szemüvegét, és rövid, fáradt mozdulattal megmasszírozza leeresztett szemhéjait, mielőtt jelt adna, hogy felkészült a kihallgatásra.
Porkoláb semmit el nem hallgat, semmit ki nem cifráz, hiszi, hogy az igazságos döntéshez szükség van a valóság legapróbb részleteinek megismerésére. Ha leírta volna magának, és többször is elismételte volna előtte, akkor sem tudna olyan tökéletesen belefoglalni egy percnyi szövegbe egy egész történetnyi mondanivalót. S amikor befejezi, úgy érzi, hogy soha még emberrel nem volt ennyire azonos hullámhosszon.
Aztán ismét az előszoba: ugyanaz a hat lépés oda, hat lépés vissza, amelyet a Loga időközben megélénkült tekintete követ, miközben a titkársági telefonon többször is kigyúl majd kialszik a vonalkapcsolást jelző piros lámpa. Amikor a titkárnő kitárja a párnázott ajtót, Porkoláb éppen háttal áll. Nem mer megfordulni, nem mer bemenni, akármi is a döntés, rá csak sokkoló hatással lehet.
Az asztal mögött egy szigorú ember ül. Tartásán, arcán, tekintetében ott az ítélet. Jaj a legyőzötteknek!
A föld nem akar megnyílni, nem dühöng orkán, amely ledönthetné a falakat, még egy jobbacska égiháború sem indul, hogy ne kelljen odafigyelni az elmarasztaló szóőzönre. Igen, a törvények csakúgy amabból a célból születtek, hogy elriasszák, megfékezzék vétekre, bűnre hajlamosakat. Az ember, ha ember, legyen ura a saját akaratának, és kerülje el a törvény büntette cselekedeteket. Ha ember! Porkoláb negyed háromig úgy érezte, hogy ő az, hogy ember. De negyed három után már nem ember, alig több, egy kétségbeesett, sebzett, életét védő állatnál. És nem azért nem válaszol vissza, mert nem akar, a lét ösztöne fölé kerekedik minden szándéknak: minél hamarabb elmenekülni a küzdőtérről, a végzetes csapást kikerülendő, amely mindig a gyengéket sújtja. A vadon egy csöndesebb zugában már szégyen nélkül lehetne nyüszíteni a fájdalomtól, de a legnagyobb főnök előszobája nem az a csendes zug. A kitárt ajtó rátekintést enged az értelmetlen vergődésre… Futni kell.
Porkoláb földhöz vert tagsági könyvét Loga kapja fel rémülten, sietségét sután palástolva igyekszik minél előbb kiaraszolni az előszobából, remélve, hogy odaátról nem értelmezik félre a történtek lényegét.
– Ezt nem szabad, Porkoláb. Ez még mindig sokkal többet ér minden egyébnél! – Rohan, de már nem érheti utol az üldözöttet, őt nem kényszeríti emberfeletti erőfeszítésre a kétségbeesés. Megáll, kipihegi magát, csak akkor nyilall belé a rémület: mit is válaszolna akkor, ha valakinek eszébe jutna megkérdezni, hogy miért járatja le magát egy ilyen közönséges ügy érdekében. Porkoláb nem fűzött különösebb reményeket ehhez a kihallgatáshoz, de előtte létezett egy esély a remények beigazolódására. Az esély megszűntével a valószínű fejlemények kétségtelen fejleményekké alakultak, s ennek egyetlen figyelemre méltó jelentősége van: P.P. elítéltetett. Ettől a pillanattól kezdve nincs szüksége arra, hogy köze legyen a világhoz, ehhez a világhoz, amely kivetette magából, nincs szüksége, hogy sorsa fölött vívódva, apróbb-nagyobb gondokkal eméssze mindennapjait, mások – ismerősök és ismeretlenek – döntöttek helyette. Egyetlen járható útja maradt a menekvésnek: a meghasonlott ember szigetelje el az életét a külső tényezőktől, ossza kétfelé önmagát, számoltassa el azt az énjét, amelyikkel továbbra is békében és megértésben akar együtt élni, a másikat, amelyiket a világ prédájára bocsátott, hagyja a világ érthetetlen törvényei szerint hányódni, anélkül, hogy a legparányibb energiát is pazarolná az irányítására, a befolyásolására. E két ént úgysem lehet soha olyan tökéletesen egymásba illeszteni, hogy egyetlennek látsszanak. Az emberi természet felemássága túl nagy hatalomnak, a természet teremtő erejének a műve, ezt a hatalmat kijátszani lehetetlenség.
Porkoláb röpke félóra alatt elszámoltatja önmagát, attól kezdve az egész bonyolult helyzet kizárólag a lényegre egyszerűsödik: az egyik P.P.-vel a legtökéletesebb megértésben, összhangban képes együtt élni, történjen hát, aminek történnie kell.
És történik. Mert ha az értelmet egy teljes félóráig egyirányú gondolatok kötik le, az embert minden egyéb irányba az ösztönei vezénylik. Porkolábot az ösztönei visszavezetik a Ház- és betonelemgyárba, szembe viszik a folyosón a gyár igazgatójával.
– Már visszajött, Porkoláb?
– Honnan?
– A kihallgatásról.
– Kitől tetszik tudni, hogy kihallgatáson voltam?
– Miért? Titok volt?
– Nem. De rajtam kívül csak Loga tudott róla.
– Nem tud megszabadulni a kísértéstől, hogy folyton Logát bántja.
– Senkit nem szoktam indokolatlanul, szórakozásból bántani.
– Hát őt nincs is miért. Fél órája talán, hogy az első titkár elvtárs véleményt kért magáról, őszinte véleményt, hogy őt idézzem. Tőle tudtam meg, hogy maga van nála kihallgatáson.
– Akkor hát jól megmondta az igazgató úr! Alaposan megmondhatta. – Arca viaszsápadt, fején a harag mérgeskígyói tekerőznek.
– Semmi rosszat nem mondtam magáról, csak a meztelen igazságot. Hogy hozzáértő, hogy pontos, hogy alapos, de egy idő óta az általános magatartása a saját, közvetve tehát a vállalat rovására is megváltozott.
– És azt nem méltóztatott hozzátenni, hogy mióta, és miért?
– Nem kérdezték, és én kérdezetlenül nem beszélhetek. Az ő ideje annál sokkal drágább.
– Na, igen, persze. Egy perc az ő idejéből drágább, mint az én egész, jövendő életem.
– Csak azt ismételhetem el, amit ő is mondott: minden állampolgárnak kötelessége, tehát igyekeznie kell percről percre a mi államunk törvényességének jegyében élni. Szívem szerint megvédeném, de azt nem mondhattam, hogy maga nélkül megáll az élet. Mert bármennyire is hasznos ember, ez nem igaz. Amúgy sincs egyetlen törvénynek sem kitétele a kivételekre. Ezt maga is tudja.
Nincs, persze, hogy nincs. (Csak telefonon intézhető embersorsok vannak, mi?)
De tárgyalni sincs értelme erről. Álljon meg az élet egy alapos és beható elemzés idejére, aztán minden térjen vissza a törvényesség medrébe. Mindent csak az írott szabályok vezéreljenek. Ami útban van már a végső megoldás felé, de nem a törvényesség útját választották számára, az is térjen vissza az eredetéhez, és tegye meg újra az egyetlen járható utat a törvényest. Valahol el kell kezdeni a megtérést, valamivel az első pillanattól kezdve bizonyítani kell a tiszta szándékot. Egy telefonhívás, egyetlen beszélgetés is sokatmondó példája lehet a feltételekkel dacoló, megváltozott magatartásnak. Rajta hát, csak tessék csapást verni a teljes törvényességnek, a torz viszonyok elvadult bozótjában.
– Halló, Titi úr? Hogy van, Titi úr? Beszélgettünk a múltkor azokról a szivattyúkról. Ne fáradjon értük, Titi úr. Nem éri meg. Nagyon törvénytisztelők a fiúk, nem akarnak kivételt. Tiszteljük hát mi is bennük, hogy becsületesen, a gazdasági szabályzók jegyében akarnak hozzájutni. Boldoggá tehetjük, ha hagyjuk megküzdeni őket a sikerért. Nem arra születtünk mi, hogy boldogságrombolók legyünk, mint ahogyan arra sem, hogy jótékonyságból cipeljük a Judások lelkiismeretét, örülök, hogy könnyíthettem a dolgán, Titi úr. Továbbra is ugyanolyan mély tiszteletem, és kívánom magának a legjobbakat!
A megszólaló gőzsípig hátralevő néhány perc vívódás alig emészt meg több agysejtet, mint máskor egy egész év gondjai.
Aki szembenéz a belépő Ilonnal, nem Porkoláb. Aki gépiesen a szájához emeli a kanalat, az sem Porkoláb. Aki séta közben tízpercenként lerázza magáról a karjába csimpaszkodó gyermekeket, az már egy vadidegen férfi. A mosolyok a nagy, zavaros folyam túlsó partján találhatók, az élet felőli parton, át kellene úszni értük a gyilkos sodrást. De nincs idő rá, le kell vinni a szőnyegeket, még egyszer kiporolni valamennyit az utolsó hóban, hogy felfrissülve várhassák a tavaszt.
Igaz is, ragyogás van, aminek a tél nem tud már ellenállni, szép odakinn, szép lehetne az élet, ha érdemes lenne élni De nem érdemes. Ennek mindenik szőnyeg tanúja lehetne, kéreggé tömöttődik alattuk a hó a rájuk zuhogó-záporozó ütésektől. Ha éreznének, nem értenék, de tapasztalnák a sors igazságtalan bosszúját.
– A következő alkalommal vagy te fogod feláldozni magad, vagy bejárónőt fogadsz.
– Igen, igen, mert neked eddig is nehezedre esett, hogy egyszer egy hónapban ki kellett verned őket.
– Nem lesz időm rá. Én a közeljövőben más, fontosabb megbízatást kapok.
– Miféle megbízatást, hallod-e?
– Hogy próbáljam meg józan ésszel túlélni azt az évet esetleg másfelet, amit valószínűleg a nyakamba sóznak majd.
Miként tudjon szeretni egy nő – anya és feleség – egy ilyen kiállhatatlan, undok férfit, aki nagytakarítás, szőnyegporolás közben is csak a saját bajával törődik? Hogyan irányítsa az érzelmeit, hogy újra a szíve közelébe férkőzhessen, amikor tüskepajzs gyanánt mered szembe vele az önzése, meghiúsítva minden közeledési szándékot? És mi köze van neki tulajdonképpen egy vadidegenhez, aki hetek óta fukarkodik a jó szóval, egy gyöngédebb mozdulattal, egy simogató tekintettel?
– Mióta érzed úgy, Péter, hogy csak te vagy a világon?
– Amióta nem fér belém az a kicsi világ sem, ami mostanáig bennem volt.
– Legalább a látszat kedvéért foglalkozhatnál mással is magadon kívül.
– Talán veled?
– Érthetetlen ez a vak küzdelmed, hogy minden áron meggyűlöltesd magad. De hamarosan el fogod érni, amit akarsz.
– Istenem, képes leszel rá, és meggyűlölsz!
– Előbb utóbb meg.
– Nagyszerű. Csak arra kérlek, hogy a nagyobb hatás kedvéért álljatok párba az első titkár úrral.
– Szörnyű sötétség lehet a fejedben, hallod-e, hogy már a tiszteletre méltó embereket is belekevered.
– Tiszteletre méltó, mi? Majd meglátjuk, hogy vélekedsz, amikor a holnapodból meg a holnaputánodból velem együtt kifricskázzák a lehetőségeidnek legalább kétharmadát. Egyetlen telefonjába került volna, te bunkó! Két-három félreérthetetlen szavába!
– Az az ember igenis tiszteletre méltó. Amellett, hogy százezrek nevében kell gondolkodnia, rád is marad ideje. A jóindulat vezérelte, amikor megpróbálkozott. Nem kellett volna odáig eljutnod. Csak te olykor nem a fejeddel gondolkozol.
– Akkor mi is tiszteletre méltók vagyunk. Engem a jóindulat vezérel, hogy megszabaduljak attól, ami rám vár, mert közben rátok is gondolok, téged a jóindulat vezérel, hogy a szőnyegek tisztasága érdekében engem is megdolgoztass…
– Vagy meghülyültél, vagy félrebeszélsz,
– Hát nem érted a lényeget, Ilon? Azt, hogy akár meg is tette volna, mert megtehette volna. De nem volt alapja arra, hogy áthidalhassa a szándék és a döntés közötti hézagot. Egy senki vagyok. Jóindulatú senki, persze, mert nem török-zúzok, hanem hajlandó vagyok beletörődni, hogy meg akarják mocskolni az életemet. Ő viszont egyenesen szent, mert kielégült pofával állapíthatja meg magáról, hogy egy akárkiért nem élt vissza a hivatali hatalmával. Mindketten, sőt mindhárman együvé tartozunk. Kéjelegve vesszük tudomásul, hogy tiszteletreméltóságunkban azt tehetünk, amit akarunk: én szidhatom a szerencsémet, és megkönnyebbülhetek amiatt, hogy a látszat kedvéért, vagy az ő kedvéért nem kell megjátszanom magam; ő nyugodtan büszkélkedhet azzal; hogy nála egyenesebb, igazságosabb férfi nincs széles e világon, hiszen a legérzelmesebb perceiben sem hagyta befolyásolni magát, sőt, a legdemokratikusabban kikérte azok véleményét is, akik csak egy erőteljesebb pislogásra szarnák össze magukat; te számon kérheted tőlem, hogy miért nem szeretek rossz kedvemben szőnyeget porolni. Igaz is, hogy az egyenlet teljes legyen, a következő alkalomra akár őt is meghívhatod vendégmunkásnak a szőnyegporoláshoz. És ha már nem bírod a nélkülözést, akár egyéb szolgálatokra is igénybe veheted. Hiszen mi mindannyian olyan tiszteletre méltók vagyunk!
Ilon nem érti, hogy mi köze a szőnyegporolásnak a megye első emberéhez, de nem is akarja megérteni. Józan, tisztánlátó pillanatában van, tudja, hogy azzal bünteti a legjobban Porkolábot, ha szokásával ellentétben cselekszik. Nem kíváncsiskodik, elfordul tőle.
– Be fognak zárni engem, te seggfej! Magadra maradsz a két gyermekkel, hogy megbizonyosodhass, milyen nyűg vagyok a nyakadon. Hogy meggyőződhess, milyen jót tesz neked a függetlenség.
– Nem fognak bezárni, már csak azért sem, mert tudják, hogy egy évig nem nélkülözhetnek téged. Csodálkozom, hogy ennyi önbizalmad nincs. Ebből is látszik, hogy te vagy a seggfej, és nem én.
Porkolábot azonnal észhez téríti a hangos csattanás, a tenyere sajgása, az Ilon megbicsaklott feje, sírásra torzult arca. Áll és bámulja a kezét: izmaiban fokozatosan oldódik a görcs, miközben karja lassan a teste mellé ereszkedik vissza.
Azonnal el kell menekülni a tett színhelyéről. Ez a bűnös első, ösztönös gondolata. Miért, miért lesz valakiből bűnös, ha nem akarta?
Az utca szép, mert teli van a friss tavasz-illatot belélegző emberekkel; az emberek szépek, mert némelyik mosolyogni is tud még, és van még remény, hogy a komor arcok is mosolyra derüljenek; az a kevés mosoly, meg egyenesen gyönyörű, mert lehet, hogy éppen az élet szeretetéből fakad valamenynyi. Kár, hogy besötétedik, kár, hogy a sötétség leple alatt egybeolvadnak az élet szépségei és rondaságai. És még akkor is ott marad a bámulni való csillagos ég.
Mennyire szerette Ilon a csillagokat bámulni. Ültek a nagy sétány valamelyik padján, Ilon hátravetette a fejét, és a csillagokat bámulta. Ha a csillagokat csodálhatta, mindig melege volt, még késő ősszel sem fázott, felhevítette a ragyogásuk. Engedte, hogy végigtapogassák a testét, hogy kigombolják a blúzát, hogy eljátszadozzanak a mellével, akkor sem ellenkezett, amikor egy este az első nagy játékra is rávezették, a testébe nyilalló fájdalom sem akadályozta meg abban, hogy nyitott szemét az égre emelje, s kiválassza azt a csillagot, amelyet alkalomadtán lehozhatna magának.
Porkoláb beleborzong a csillagnézésbe. Szegény Ilon! A csillagok elérhetetlenek! Ki irigyli tőle? Haza kell menni, és meg kell vigasztalni, meg kell mondani neki, hogy mindannyiunk számára elérhetetlenek. Szembe kell állítani a valósággal, a föld porával, sarával.
A lakásban már sötét van, hálás, jó lepel. Eltakarja az arcot, elkendőzi az igazi érzelmeket. Karnyújtásnyira közel lehet menni az élő szenvedéshez. Egyenetlen légzése az éber virrasztás jele.
– Ne haragudj, Ilon, nem tudom, miért tettem. Nem hiszem, hogy akartam volna valaha is ilyen nagy fájdalmat okozni neked. – A szemrehányó csendet elviselni nehéz. – Mondd, hogy nem haragszol!
– Szeretlek, Péter! Túlságosan is szeretlek, az a baj. Gyere! Gyere, ölelj meg! – A szája követelőző, a teste forró és ellenállhatatlan.
Úgy kellene kezdeni, ahogy neki a legjobb: gyöngéden kihámozni a hálóingéből, talptól tetőig végigcsókolni a testét, felébe suttogni, hogy milyen áldás az ereiben lobogó vér, és türelemmel kivárni, amíg minden ízében fellobban a láng. Neki kellene ajándékozni azt a félórát, órát, gyógyírként a testét ért sértésre, hadd takarja rózsás ködbe minden bánatát az élet áldása. De az egybeolvadás pillanatától kezdve minden fehér lesz. Csempézett fal a hálószoba közepén, a fehérre festett bútorok között, egy fehér lepedővel letakad műtőasztalon, egy ezertükrű műtőlámpa fehéren ragyogó fényében egy őzszemű lányról szaggatják a fehér köpenyt, szemében a halálra riadt, szelíd állat félelme, törékeny teste reménytelenül vergődik az erőszak szorításában. Ki az, aki megmenti? Jön P.P.! Megküzd a támadókkal, ölbe kapja, úgy viszi magával az élet közepébe, a boldogságba. Uram, de csodás a te legszebb ajándékod! De csodás látomás, és vele micsoda gyönyör. Nagyszívű természet, amely egyszerre ennyit képes adakozni!
Nem, Ilon ezt mégsem érdemli! Önzetlenül adja a testét, illik vele törődnie annak, aki őt öleli.
Porkoláb meggyújtja az éjjeli lámpát.
– Ne, Péter! Tudod jól, hogy nem szeretem. – Lehunyja a szemét, esdeklőn nyöszörög.
– Látni akarom, hogy milyen vagy, amikor engem szeretsz. Látni akarom, hogy mennyire tudod elfelejteni a tőlem kapott pofonokat. Látni akarom, hogyan válsz eggyé velem. – Kezéből ernyőt formál Ilon homlokára, hogy szemét ne zavarja a felülről aláhulló fény. – Gyönyörködni akarok abban, hogy az enyém vagy. Hogy még mindig az enyém vagy. Hogy csak én büntethetem meg magam, amiért megüthetlek.
Porkoláb már-már boldog. Nem gondol semmire, csak azzal törődik, hogy belemerüljön és belefáradjon a szerelembe, remélve, hogy ideig-óráig önmagát is, Ilont is megszabadítja azoknak a sebeknek a fájdalmától, amelyeket az élet legfrissebb buktatója horzsolt fel rajtuk.
13. Március 8., hétfő, nem úgy indul, ahogyan végződik
Úgy indult, ahogyan előtte is minden évben: a férfiak összepótolták a pénzt, amit ajándékra szántak, a nők, az ünnepeltek, legalább ugyanannyit ételre, italra. Pedig soha nem az arányok számítottak. Minden alkalommal az volt a lényeg, hogy egyetlen nő ki ne maradjon a megajándékozandók lajstromáról, egyetlen férfi úgy ne érezze, hogy nem tisztelik meg benne az önzetlen ajándékozót.
Fél hét előtt a szépek mindegyikének asztalára, munkapadjára, öltözőszekrényének tetejére odaállítottak egy kis vázába három szál szekfűt, mellé a szokásos üvegecskét az orgonaillatú pacsulival – igazgató: „Hadd érezzék egész évben, hogy mellettük örök tavasz van.” Az ünnepeltek fél kettőre hirdették meg a vodkás, szendvicses táncos felhajtást, egész délelőttöt áldozva a klub feldíszítésére, az asztalok megterítésére – igazgató: „Ilyenek a mi áldott nőink, az egyetlen saját napjukat is ránk áldozzák.”
Porkoláb évente új köszöntőt írt, nem menekülhetett a megbízatás elől, amint megszökött az esztergapadtól, azonnal rákaptak, kihasználva, hogy évente maga költötte húsvéti verseket árult hosszúlejáratú hitelbe (egy üveg sör vagy egy nagyfröccs) a rászorulóknak. Mindig az ünnep reggelén ült neki, még friss fejjel. (Az évek múltával ezeknek a köszöntőknek alig maradt eredeti mondatuk, igyekezett minél többet belecsempészni az előző évek szövegeiből.) A felolvasott köszöntőket gondosan rendszerezte és rejtegette, mert egy alkalommal, amikor a kéziratot a zsebében felejtette, Ilon nem mulasztotta el a szemére vetni: „Bezzeg, nekem soha nem írtál-mondtál ilyesmiket”
Fél nyolc, és Porkoláb már tudja, hogy az idei köszöntőből nem lesz semmi.
Loga az újabb adásvételi szerződéseket láttamozza, Magduska eközben ott áll az asztala előtt, készségesen forgatja a lapokat, hogy megkönnyítse a főnök dolgát. A puszta megpillantása is bőszítő, hát még ha azt is el kell viselni, hogy két perce egyik lábáról a másikra állva, háttal a magatehetetlen szemlélődőnek, a farát billegeti, éppen csak annyira kihívóan, amennyi még nem kelti fel az olvasásba belemélyedt főnök figyelmét.
– És én ennek is írom! – Porkoláb olyan hévvel csapja le a ceruzát, hogy Loga összerezzen a váratlan zajtól. Nem szabad bevárni a kérdést! Kimenekül a folyosóra, be a titkárságra. Engedélyt sem kér, birtokba veszi az igazgató közvetlen vonalát, a szerszámgépgyárat hívja, biztos benne, hogy nem szabad a vonal. De téved, a hívott szám becsenget, azonnal lecsapja a kagylót, aztán legalább hússzor tárcsázza annak az állomásnak a hívószámát, amelyikről beszél, bosszúsan bizonygatva a titkárnőnek – a harmadik hívás után mindegyre a füléhez tartja a foglaltan búgó készüléket –, hogy milyen átkozottul hálátlan és visszataszító egy folyton telefonálgatni kényszerülő anyagbeszerző dolga. Tíz perc múltán annyira saccolja Magduska reggeli szorgalmát – visszatér az irodába, de nem ül le az asztalához, odaáll az ablak elé, kibámul a menekülni kényszerülő télutóba. Ám akkorra már kész a válasza, mert tudja, hogy Loga kezdeményezni fog.
– Mi lelte az imént, Porkoláb? – Elbotlik a nyelve, újra nehezére esik ehhez a fura, kiszámíthatatlan emberhez közvetlenebbül szólni. Pedig a legszívesebben kijavítaná önmagát. (Mi bajod van ismét, Porkoláb?)
Nem szabad azonnal válaszolni, meg kell alapozni a hatást.
– Csak eszembe jutott, hogy ennek is írom. Hogy a sok jót, a sok szépet erről is el kell mondanom, mert nőnek tartja magát, s mások is annak tartják, mert kívülről annak látszik, elöl van két, marokra kapható dudora, és nem fityeg semmi a hasa alatt. Hát én erre képtelen vagyok, főnök! Azt meg nem írhatom bele egy ünnepi köszöntőbe, hogy éljenek a pinanők, kivéve Knopp Magdát. Szeretjük a nőket, kivéve Knopp Magdát. Próbálkozzon vele másvalaki.
– Csak azt ne kívánja, hogy én!
– De akár ne is próbálkozzon. Ellesznek ebben az évben köszöntő nélkül is.
– Nem teheti, szem- és fültanúk előtt ígérte meg az igazgatónak, hogy az idén kivágja a rezet.
– Hogy újat írni nem fogok, az biztos. Legfennebb átveszem az ő módszerét, amelyet a beszámolók esetében alkalmaz: felolvasom a három évvel ezelőttit. Az még nem múlta egészen idejét, de van olyan régi, hogy senki ne emlékezzen rá, ha esetleg ismerősen csengene néhány mondata.
– Ha csak az ő módszere volna – kacsint cinkosan Loga, és mosolyogva nézi, amint Porkoláb megszállottan kutat a fiókjában, hogy az előregyártott köszöntők közül előhalássza a megfelelőt. Csak azután fordul vissza a munkájához, hogy tudomásul veszi a diadalmasan feltartott, teleírt papírlapokat.
Egy órán át van mivel eltölteni az időt, újra lehet olvasni az utolsó tíz év nőnapi köszöntőit, el lehet szórakozni az első évek naiv fogalmazványain, az újabb keletűek fellengzős, agyonsminkelt hazugságain – mit meg nem kísérel egy alkalmi írócska azért, hogy egy kis közhelyes bevezetővel legalább látszathangulatot előlegezzen annyi, mindennapokba belefásult, de bármiféle kikapósdira hajlamos embernek. Olyan jó meghallgatni a kellemes, sokat ígérő hazugságokat! Ezért is törekedett arra, hogy írásai hemzsegjenek az ilyen hazugságoktól.
Kellemetlen tapasztalata sok éven át üldözte. Ha az első próbálkozásán el nem bukik, talán még újságíró is lehetett volna belőle. Tizenöt évvel korábban Porkoláb Jánosnak volt még annyi befolyása, hogy kiharcolja számára a próbatételt a helyi napilapnál, ahol tehetséges munkásifjakat kerestek, akik alulról feltekintve indulhatnának a pályán, ő illedelmesen meghallgatta a kioktató tanácsokat, valamennyire rábólintott, de nem hitte el, hogy a valóság mindig csak egyetlen oldalról közelíthető meg. A tapasztalatlan firkász lendületével vágott bele a közepébe, éppen az élet sűrűjébe, és úgy eltévedt benne, hogy csak megmosolyogni lehetett, amint a zárt nagykapunak rohanva próbált meg a valóság közelébe férkőzni. Nem azt kellett volna megírnia, amit az ő szemével látott, és ebbe nem tudott beletörődni. Végül is nem az íráskészségét vonták kétségbe, felkészületlennek tartották az életre.
Fél kettőtől háromnegyed kettőig Porkoláb a központ: ontja a tavaszi hasonlatokat, tüntet a nők sokrétű hősiességével, áldja a természet alkotó erejét, amiért éppen a nőt teremtette társnak a férfi mellé; küzdelem a munka meg az élet valamennyi frontján, az örökös újjáteremtés dédelgető szentjei, a békekiáltássá összeforrott aggodalom és szeretet: öt év összeválogatott nagyotmondásai, átpofozva, más rendben, de ugyanabba a masszába gyúrva. Hadd csodálkozzanak rá a tunyák, hogy mire képes ez a Porkoláb!
Csak végig kell hordozni a tekintetet a fehér csomagolópapírral beborított asztalok mentén – némelyek szemében készülőfélben a könnycsepp, mások arcán megül az elmélázás –, hogy a hitetlen is meggyőződhessen: százból legalább nyolcvan ember hajlik arra, hogy komolyan vegye, ha szépen hazudnak neki.
Koccannak a poharak, az asztalsor végére az igazgató hétszavas pohárköszöntőjének csak a foszlányai érnek el, már a szalagról bejátszott zene is odaékelődik a hangulatba, és Porkoláb csak akkor kezd ráébredni, hogy fel kellene köpnie és alá kellene állnia, amiért saját magát megtagadva, a józan ész szülte szándékát is megcsúfolva engedett a kísértésnek, hogy még egyszer fejest ugorhasson a népszerűségbe. Hogy is lehet minden olyan ocsmány, olyan undorító? Ízléstelen és visszataszító a zene, mesterkélten harsány a jókedv, modortalan és durva a tánc.
– Nem hittem volna, hogy maga ilyen szépen is tud fogalmazni. – Loga tekintetében őszinte csodálat, miközben koccintásra nyújta a poharát.
– Cinkossá lehet tenni engem minden rosszban, ámításban.
– Ne magad okold! – A rajtakapottak megilletődöttségével harapja be az alsó ajkát. – Bocsásson meg! Különben, ha megengeded, az idősebb jogával élve, letegezlek. Szervusz, Péter! Éljenek a nők! És mi is éljünk, ha lehet, emelt fejjel!
– Legyen meg a te akaratod, főnök! Szervusz. – Amint elnyeli az első pohár italt, érzi, hogy nem tud majd a kellő időben megállni, nem fogja tudni abbahagyni.
– Aztán már nem is akarja. Három-négy tánc, egy pohár ital, a rendet be kell tartani. Amikor a hangulat a tetőfokára hág, amikor keringőzés közben már a párttitkárnő enyhén szólva bő kebelébe is bele mer kapaszkodni, amikor már a százkilós, medvetalpú, -seggű gépírónőt magához szorítva is megbizseregnek a mirigyei, ki kell menni, meg kell ölelnie a vécékagylót. Attól kezdve a fess Porkolábból egy bamba képű emberroncs lesz. Ki kell lökni az ajtón, rá kell adni a kabátot, ki kell vezetni a kapuig.
A meg-megbomló tudat kacskaringós, kiszámíthatatlan úton vezeti hazafelé a tajdag, alkoholmámorba beleernyedt testet.
Öt kilométer hazáig, a bizonytalan lábaknak majdnem két egész óra. De a vér lassan tisztul, s a józan tudat jótékony béklyói a tisztulást megelőzve veszélyesen kioldódnak.
– Állj ide, Ilon! Azonnal állj ide! Most akarom!
– Szép kis nőnapi meglepetés vagy, mondhatom! Hogy nézel ki, te szerencsétlen?
– Azt mondtam, hogy állj ide! Nem az számít, hogy nézek ki! Az számít hogy mire vagyok képes! De ahhoz meg kell hogy tömjelek. – És nyerít, boldogan, felszabadultan, és közben megragadja Ilon karját, elég ereje van még, hogy szabadulni ne engedje.
– Befejezed, Péter?! Nem szégyenled magad? Azonnal vetkőzz le és menj, aludd ki magad!
– Nézze meg az ember, hogy akadékoskodik. Hát mi a fene?! A feleségem vagy, nem egy útszélen letámadott, vén apáca. De még az se ellenkezne, ha tudná, hogy jót akarok neki. Már pedig én jót akarok neked. Ágyba akarok bújni veled.
– Egyedül bújsz az ágyba, és kialszod magad. És holnap még beszélgetünk erről a szép napról.
– Ha te nem akarod, megyek, megtömöm a párttitkárnőt. Olyan két szép nagy kemény csicse van, mint egy-egy pöttyös gumilabda. Ha az ember megmarkolja, kifordul a kezéből. Az nem olyan rosszmájú, mint te. Az tudja, hogy mivel lehet megédesíteni egy férfi életét. Ilyen didigombjai vannak, ni! Még szúrnak! – És mutatja. Hüvelykujjával a mutatóujja első két ízét, odadugja Ilon orra alá.
Ilon szeretne megértő lenni, de nem tud. A sírás kerülgeti. Olyan régóta vágyik arra, hogy legalább egyszer egy évben meglepetés érje. Felejtse el a szennyest, a mosatlant, a letöröletlen port, legyen egy fél nap ünnepe. Délután fogják karon, vigyék el egy jó helyre, bókokból állítsanak torlaszt a hétköznapi gondok útjába, a szépen terített asztalon hemzsegjenek a finomságok, egy szál virág legyen az ajándék, aztán kérjék táncra, vezessék lépteit, suttogjanak szépeket a fülébe, még ha fele sem igaz, hogy a bortól kissé megbódultan újra átélhesse azt a lebegést, amit a házasság első boldog napján érzett, s utána odaajándékozhassa a testét, belezuhanva a gyönyörteli önkívületbe. A vétkesnek nem lehet megbocsátani, hogy tudatosan vétkezett, mert ismét egy egész évet fecsérelt el az életéből.
– Jó, hogy nem hoztad haza a párttitkárnődet! Förtelmesen nézel ki. Akár egy disznó. Na, nyomás lefeküdni! – Sikerül kiszabadítania a karját, és a fürdőszoba felé lökdösi Porkolábot.
– Állj! Csak úgy megyek, ha most adsz egy csókot, és megígéred, hogy utána nem ellenkezel.
– Majd ha odáig süllyedek, hogy feltételek nélkül leszek egy undorító, részeg kan ágyastársa.
– Én nem is ágyastársat akarok, hanem egy igazi nőt.
– Akkor olyannal kezdj ki részegen, amelyik igazi nő!
Porkoláb egy pillanatra elcsodálkozik azon, hogyan került ki a sötét lépcsőházba, de a lábal kérdezetlenül viszik. Lebotorkál a lépcsőkön, kimegy a kapun, megindul a gyár felé. Attól kezdve semmire nem emlékszik.
Negyedtizenkettőt mutat az óra, amikor ismét feleszmél, hogy az idő létező fogalom. A tudatából kiesett órák csak a cipőjén meg a nadrágja szárán hagytak nyomot: sártól maszatosak. Hátát egy fiatal hárs kérge súrolja, biztos támasza a még mindig bizonytalan testének. Percek múlnak eseménytelenül, mire ráébred, hogy miért áll a fának támaszkodva a zsibbaztóan hideg éjszakában. A lüktető márciusi szél alattomosan bújik zilált öltözete alá, a vacogástól lassan kijózanodik. Már van ereje körülnézni. A környék soha nem volt gyermekkori tekergéseinek, kamaszkori barangolásainak, ifjúkori sétáinak színtere, mégis ismerősnek tűnik, mintha valami kötne hozzá. Fázós vacogása egyre erősödik, mégis képtelen elindulni a meleget, biztonságot ígérő otthon felé. Az agya még mindig bosszantóan tunya, pedig már megmozdult benne az élet, már erőlködik, de még nem tud öszszefüggést teremteni. És akkor váratlanul földereng egy emlék: egy fölemelt, tiltó kéz, eddig, ne tovább! Abban a pillanatban ellibeg előtte fehér köpenyében a nő, hívó mozdulattal inti magához, aztán eltűnik a sötétben, sejtelmesen, mint ahogyan megjelent. Utána kellene menni, de nincs követhető nyom. Pedig egy villanásnyi időre világosság lesz, az éjszaka minden varázsfénye egyetlen nyalábban verődik vissza a hófehér csempefalról, megvilágítva az eltűnt nő nyomát villan az agy is, utána kell eredni, meg kell találni, meg kell szerezni, az élet ajándéka! De mire a szem hallgatna a parancsra, a lehetséges nyomokat ismét elnyeli az éjszaka. S a láb is hiába indulna utána már engedelmesen, a célhoz érés kilátástalan.
Nincs választás, haza kell menni Ilonhoz.
14. Március 12., péntek, a tél még egy utolsót karmol
Bokáig ér a hó. Gergely jószívűen megrázta habfehér szakállát, áldását adva új tavaszra, nyárra, őszre, hadd legyen boldog valahány, akit a föld éltet, hadd remélje, hogy a rövid borúra hosszú derű jön.
Loga ezt a mondabeli ősderűt hozta magával a gyárkapuig, sajnálja a gyors elmúlásra ítélt, szeplőtelen havat, egész évben magán hordozná a tisztaságát Ennek ellenére az irodaajtóban még a maradékot is lecsapja a cipőjéről. Benyit, kitapogatja a kapcsolót, s a hirtelen felvillanó fényben azonnal elfelejt derűt, borút, lebénul a meglepetéstől. Porkoláb az asztalnál ül, télikabátban, kalapban, borostásan, kétszer annyi ránccal az arcán, mint amennyivel előző nap hazament. Kérdeznie kellene, hogy kiengedhessen a görcs, de nem tudja, mit kérdezhetne. Torka kiszárad, úgy érzi magát, mint egy üldözött vad a puskacső előtt, Porkoláb tekintete süti a tarkóját, miközben levetkőzik és kabátját a fogasra akasztja. Igyekszik, hogy szemből fogadhassa a támadást, lendülettel fordul, ezért a mozdulata túl gyors, kiszámítatlan, az álló fogas meglódul, az iratszekrénynek dől, amelynek oldala nagyot kondul a nekivágódó súlytól. Keze, feje arra mozdul, ám a félelem ösztöne erősebben dolgozik benne, rémülten kapja vissza a fejét, nem húzzák-e máris a ravaszt. De a fenyegető fegyver helyett egy elesettségtől, a tanácstalanság fájdalmától, a kialvatlanságtól vérmes szempár mered rá. Egyetlen másodperc kérdése, hogy átlásson mindenen: elérkezett a nap, amikor könnyedén törleszthet minden eddigi sérelemért. Mert a helyzet nagyjából fordított. Nyoma sincs ugyan semmiféle puskacsőnek, de vele átellenben ott ül az elszánt, mindenre kész, űzött vad, és a tekintetével könyörög, hogy engedjék megszelídülni. Egy pillanatra megkönnyebbül, hiszen mindentől függetlenül a szokatlan helyzet rovására írhatja a kellemetlen félreértelmezést. De a gondolata ennél a pontnál nem állítható meg, a folytatás pedig nem válik előnyére, attól újra elbizonytalanodik: sem fegyvere, sem módszere, sem kellő ereje nincs ahhoz, hogy egy Porkoláb típusú, elvadított akarnokot néhány kérdéssel megszelídítsen, kiengeszteljen. Szembe bámul vele és hallgat, mert tudja, hogy hiába kérdezne tőle akármit – megnyugtatót, vigasztalót –, de képtelen uralkodni magán, arckifejezésében, mozdulataiban kimondatlanul is ott lapul az igazi kérdés, tekintete maga a kihívó faggatás. Aztán mégis megkísérli a lehetetlent.
– Ma ismét hosszú, nehéz napunk lesz. (Mi történt veled, hogy ilyen korán idetévedtél?)
– Nem lesz hosszabb az éjszakánál. (Ne akarj beszélgetni velem! Ne akarj!)
– Nem hittem volna az öregről, hogy már ötvennyolc éves. Nem mutatja a korát. (Beleöregedtél egyetlen hosszú éjszakába, Péter!)
– Valamiért a sors kegyeltje volt. Vannak a sorsnak kiváltságosai is. (Miért, Uram, miért?!)
– Nagy bulikat szoktatok rendezni, mi? (Próbálj meg mesélni, és én nem kérdezlek többet.)
– Megöltem apámat. (Úgyis ezt akartad tudni, hát tudd meg: megöltem apámat!)
– Hogy mondod? (Hát mégsem űzött vad vagy, hanem egy veszett farkas, pusztító bestia?)
– Hallhattad, megöltem apámat!
Loga soha nem hitte volna, hogy létezik olyan hosszú, olyan nehéz csend, mint amilyen attól a mondattól kezdve végtelennek tűnő másodpercekig rájuk szakadt. Érzi, hogy menekülnie kellene, mielőtt agyonnyomná, nem akar ő lenni a következő áldozat. De az ereje elhagyja, tehetetlenül topog egy helyben, horkant is a kétségbeeséstől, mint legrosszabb álmaiban, amikor üldözik, és ő futni képtelen. Rövid, nyerítő, hitetlenkedő nevetésbe menekül.
– Hagyd az ilyen hullaházi vicceket más, szomorúbb napokra, Péter. Ma ismét inni kell, s jó képet vágni az alkalomhoz. Minden igazgatónak csak egyszer egy évben van születésnapja.
– Apám a halálán van. Úgy hagytam ott, hogy az önkívület beállta óta egyetlen pillanatra sem tért magához. Nincs Isten. Nincs igazság, órákat imádkoztam, hogy csak annyi időre nyerje vissza az eszméletét, amíg bocsánatot kérhetek tőle, amiért megöltem. Nem magamért, őérte.
– Istenem, bocsáss meg, azt hittem, viccelsz.
– Tudhattad, hogy nem viccelek, láthattad, hogy nem.
– Igen, tudtam, de nem akartam elhinni. Sejtem, hogy mit érzel, én is voltam szenvedő tanúja apám halálának. Haza mehetsz, ha akarsz. Nincs olyan munkánk, amelyik ne lenne halasztható. Menj haza, Péter!
– Nincs haza. Olyan mindegy. Egyetlen pillanatra sem fog már magához térni. Két nap, azt mondták. De legtöbb három. Már nem tud felszívódni. Ahhoz túl elhasznált. Kiélte magát.
– Aludnod kellene, Péter. Pihenned kellene. Ki tudja, mi vár még rád?
– Börtön.
– Hohó, addig még sok van. Addig még sok minden történhet.
– Tegnap még én is azt hittem. De nem gondoltam, hogy ezzel kezdődik. Megöltem az apámat. Lassan készítettem elő a halálát, úgy hogy ő ne is sejthesse. A legalattomosabb gyilkos voltam. Azzal kezdtem, hogy megittam a Darabán vodkáját. Azzal a pohár vodkával az apám sorsa már megpecsételődött.
– Meg kell próbálni. Még mindig nem késő. Még egyszer mindent meg kell próbálni. Ha te is akarod, el fogom intézni, hogy ismét bejuthass hozzá.
– Senkinek nincs a homlokára írva, hogy mikor válik apagyilkossá. Egyetlen mozdulaton múlott. Eszeveszett mohóságomban magamba töltöttem a Darabán rohadt vodkáját, pedig a padlóra kellett volna öntenem.
– Nem volna szabad ennyire elhagynod magad, most, amikor a legnagyobb szükséged lenne az erőre, kitartásra. Mi értelme annak, hogy engeded a belső válságot minden érzelmeden eluralkodni? Semmi szükséged arra, hogy belelovald magad az önvádba. Attól még nem oldódnak meg a nehézségek. Különben is, egy pohárka szesz semminek sem lehet a kizárólagos oka.
– Nem, nem szabad kimondani. Még semmi sem biztos. Még él, még lélegzik, a szíve erős, nehéz harcokban edződött, titkolt félelemben edződött, akkor is félni lehetett, amikor a harc már eldőlt. „Körülvesznek engem a halál félelmi, és az ő fájdalmi, körülvesznek engem!”
– Nem értelek meg, Péter!
Igen, ezt Ilon sem értette meg. Tegnapelőtt, amikor a törvényszéki idézés megérkezett, végleg eldőlt, hogy nincs kiút. És ráadásként Ilonnak volt még néhány kérdése. „A baj baj marad, akárhogy is viszonyulnánk hozzá, nem? Vagy azt szeretnéd, hogy körülüljünk, és elsirassunk?” Hihetetlen, hogy a legotrombább kérdéseket is ki lehet bírni ép ésszel. Csak el kell indulni, céltalanul be kell barangolni a várost, meg kell várni, amíg az élet az élettelenség látszatáig elcsitul, akkor haza lehet menni, oda lehet lopakodni a két gyermek álma közelébe, és bele lehet sóhajtani egy fohászt az éjszakába, egy könyörgést azért, hogy erejük legyen elviselni mindazt, ami jön, ami az élet legaljasabb csúf játéka, s amelynek következménye elkerülhetetlen egy kiszolgáltatott ember számára. Az éjszaka leple alatt ki lehet bújnia szégyen köntöséből, és a könnyek közé keverve meg lehet szabadulni egy jó adag kétségbeeséstől is: „Uramisten, ki tudja, meddig nem lesznek ők az én gyermekeim, és nem leszek én az ő apjuk?!”
Még jó, hogy legalább anyjuk lesz! Átkozott asszonyi kiváltság! Ilon a következő nap délutánján is főleg azért dohogott, hogy a felelőtlen apa mulasztása ismét az ő gondjait szaporította. Neki kellett elmenni a gyermekek után. Meg sem hallgatta a magyarázatot, nem érdekelték az okok: a külön erre az alkalomra összehívott rendkívüli pártgyűlés, a fegyelmi eljárás, a vétkesre kiszabott büntetés mind elenyésző érvek a gyermekek felrúghatatlan életrendjével szemben. „Arra vigyázz, Péter, nehogy egyszer mi büntessünk meg!” Elevenébe vágott a fenyegetés, de nem döfött vissza. Nem tudta, hogy az ösztöneire hallgat-e, vagy a józan esze sugallja, csak azt tudta, hogy meg kell előznie ezt a büntetést. Összecsomagolta a legszükségesebbeket, és elment otthonról.
Porkoláb János tudatában összekuszálódtak a negyedóra alatt meghallgatott elbeszélés szálai. Csak annyit értett meg, hogy Péter visszaköltözött. Péter megint kizárólag gyermek. Nem férj, és nem apa, csak egy öreg házaspár gyermeke. Nincs felesége, mert elhagyta a feleségét, nincs gyermeke, mert elhagyta a gyermekeit. Ez most így van, de bizonyára csak átmenet. Péter megtér és megpihen. Úgy lesz az rendjén. Még ha egy öreg házaspár attól kezdve ismét csak alkalmanként érezheti majd gyermekének a gyermekét. De annak élete újból értelmet nyer. És Ilon? Vajon miért hagyta elmenni maga mellől? Miért nem vonta mellére a megfáradt fejet, hogy megpihenhessen? Péter azt állítja, hogy nem hibás. Miért nehéz egy nőnek kiállni a férje mellett, ha tudja róla, hogy maradék erejével is az igazát védi? Tudhatná, hogy egy férfinak kötelessége kiállni a saját igazáért, ha hisz benne.
Csak úgy igazán férfi. Vagy talán mégis hibás lenne Péter? És annyira elfogult, hogy ezt önerejéből képtelen belátni? Egy nőnek akkor is védenie kell azt, akihez a sorsa, a gyermekeinek a sorsa kötődik. Vagy létezik, hogy Ilon megalkudott volna? Ilon olyan szép házat, olyan szép családot teremtett. Lehetetlen, hogy megalkuvó legyen. A megalkuvók közelsége elviselhetetlen. Megbüntették, súlyosan megbüntették, de miért? Csak idő kérdése, hogy a pártból is kizárják. Ezt nem lehet megtenni a Porkoláb János fiával. Uramisten, Péternek nincs többé családja! Uramisten, Péternek örökre magán kell viselnie a szégyen bélyegét! Porkoláb Pétert ki akarják zárni a pártból?! Porkoláb Péter elveszíthet mindent, ami szent lehet! Porkoláb Péter elveszett! A fiam, az egyetlen gyermekem elveszett! Sötét van és még sötétebb lesz, a zúgás egyre elviselhetetlenebb. Egy nagy nyilallás, aztán még egy nagyobb. Péter, hol vagy, Péter?!
„Uramisten! Uramisten!” Ugyanannak a fohásznak kétszeri kétségbeesett elkiáltása volt Porkoláb János utolsó tudatos földi ténykedése. Két azonos szó, az első hangosabb, a második halkabb. Aztán kínjában lehunyta a szemét, lebukott a hintaszékről, a tüdeje szürcsögve kapkodott levegő után. Tizenkét perc múlva megérkezett a mentőkocsi, és Porkoláb nem csodálkozott azon, hogy a gárdás orvosnak nincs egy megnyugtató, jó szava.
– Intézd el, főnök! Intézd el! (Egy kurva világ, főnök! Hogy miben kell hasznodat vennem!)
Loga ritka elégtétellel veti magát a telefonra. Haja a homlokához tapad, olyan hévvel rugaszkodik neki a megbízatásnak, mint még soha életében: most visszadobhatja a sok követ a mindennapi szelet kenyérrel.
– Kilenc óráig megmondják a választ. Lehet, hogy szerencsénk lesz. Remélem, hogy szerencsénk lesz.
– Lehet…(Hogy elkezdődik a szerencsénk? Szegény főnököm, te. Te még nem tudod, hogy itt nem. Itt már soha nem. Téged se buktatnak már soha fölfelé. Már időt tudsz szakítani az ilyesmire. Ez már túl emberi. Ez már egyenesen gyarlóság. Pazarlás ez a jóság. Már nem bújhatsz ki ebből a ládából, összenőttél a falával. Vagy csak az elnyomott önzés pillanatnyi szabadulása? Pusztán az én szerencsém? Ennyi kell ahhoz, hogy kiderüljön az ártatlanságom, a bűntelenségem? Te meg újra elindulhatsz majd fölfelé? Isten segítsen főnök, hogy mindketten minél előbb elfelejthessük életünknek ezt a nyomorult szakaszát, amelyik a Darabán vodkájával kezdődött!)
Az a legborzasztóbb, hogy várni kell. Az életbevágóan fontos várakozást pedig nem lehet jelentéktelen bürokrata-piszmogással kitölteni. Az idő meg, mintha láthatatlan kezek visszafelé rángatnák, bosszút áll a semmittevő várakozókon. S a körülmények a bosszúálló idő cinkosai. Se egy alkalmi telefonhívás, se egy alkalmi ügyfél.
– Micsoda bűn! Az enyém ehhez képest semmiség.
Loga nem érti, nem is értheti, csak a tekintetével kérdez.
– Két ember két órán keresztül semmit nem tesz, mégis megfizetik. Hányszor két ember? Hányszor két óra? Mennyi büntetlenül elvesztegetett gazdagság!
– A bűnösök előjoga, hogy hallgathatnak.
– És az ártatlanok előjoga? Vagy kötelessége? Vagy egyáltalán a lehetősége?
– Hát várjanak, csak várjanak. Hogy bizonyíthassanak.
– Hogy a beavatottak közbenjárására megszánják őket, és szóhoz juthassanak ártatlanságuk bizonyítására.
– Nem tudsz, vagy nem akarsz kilépni önmagadból, Péter?
– Nem tehetem. Élni akarok. „Miért nem próbálsz meg egyszer az én fejemmel gondolkozni, Ilon édes?” Vagy valami ehhez hasonló. Akárhogy összetartanánk, én Porkoláb Péter vagyok, te főnök vagy, ő meg Ilon. Csak az fáj nekem nagyon, hogy a saját életem sem tőlem függ.
– Élni fogsz! – Loga ráüt a telefonra. Nem diadalmasan, nem a biztos siker tudatában, inkább csak a saját reményét akarja alátámasztani. S amint fölemeli róla a kezét, újra le kell csapnia rá, a készülék, mintha alázatos, szófogadó szolgája lenne, csönget. Olyan a mozdulata, mintha attól félne, hogy valaki elkapja előle, megfosztva öt ezáltal a bizonyítás lelhetőségétől. Buzgalma hamar lelohad, némán nyújtja a kagylót Porkoláb felé.
Porkoláb kelletlenül veszi át, fel van készülve a legrosszabbra, a balsors újabb fokozatára. És nem csalódik. Még vissza sem teszi a kagylót, a fájdalom már forrón járja át a testét, de igyekszik tartani magát. Napok óta minden földi rossz csak rá tartozik. De Loga olyan kíváncsi, olyan eleven, kérő a tekintete, hogy be kell oltania a friss bánattal.
– Meghalt Fodor táti.
– Meghalt? Szegény. Sajnálom, hogy nem volt alkalmam megismerni. Egyszerre jólnevelt és jóérzésű, tudja, hogy azonnal át kellene vállalnia valamennyit a bánatból, nem többet annál, ami elég a felszín-szomorúsághoz, de a másikon ennyivel is könnyíthet. És ő nagyon igyekszik is.
Porkolábot zavarja, hogy nem tud hinni neki, de nem lenne igazságos vele, ha palástolná, hogy átlát rajta.
– Igen, főnők, sajnálhatod, hogy nem volt alkalmad megismerni. Mondaná, hogy mit veszített vele, ő meg a világ. Micsoda fölény olyan emberről mesélni valakinek, akit a másik nem ismerhetett. De a fölény bizonyítására sem joga, sem alkalma nincs. A telefon újra hasznos eszköz a Loga kezében, mert ez már az a beszélgetés, ami miatt tétlenül sem telt hiába az elmúlt két óra.
Amikor Loga leteszi a kagylót, szeme, arca lázas a izgalomtól.
– Tíztől gyűlésben lesz, előtte tíz perccel fogad! – Mire kimondja, az arcszíne megfakul, rémülten néz az órájára. Kilátástalan, hogy idejében oda lehessen érni. Arcára kisugárzik vajúdó agyának erőfeszítése, aztán megint ragyog, fontosnak érezheti magát
– Elkérem az igazgató szolgálati kocsiját. – Pattan, rohan, mintha a saját életéről lenne szó.
Porkoláb igyekszik gátat vetni korlátlan rokonszenvének, de ennyi hév láttán nem tud közömbös maradni. Loga lendülete időre-órára megmozgatja benne még a halódó akaratot is. Csakhogy az önbizalom fogytával nincs már az akaratnak táptalaja, a cél közeledtével egyre fogy, a célban már csak emlék.
– Mi újat mondhatnók neki az eddigiekhez képest?
– A régi igazságot!
– Azzal hiába is állíthatnék oda. Másodszor is hiába.
– Akkor megmondom én! – Máris a szájára ütne, semmit sem kíván kevésbé, mint szembesülni a mindenhatóval, aki miatt két hétig egy vak gyűlölet áldozataként kellett élnie, aki beláthatatlan időre megfosztotta attól, hogy az életnek csak a felszínét kényszerüljön tudomásul venni. Aztán mégsem bánja, egyből megnő a tét: Porkoláb szemében igazi emberi hála leledzik.
Hat percet kell rá várni odakinn a folyosón. Ugyanolyan elszánt arccal jön ki, mint ahogyan bement.
– Tényleg azt kérdezte, hogy tudok-e újat mondani?
– És?
– Mondtam, csak annyi az új, hogy te már röstelled a régivel megzavarni.
– Akkor cseszhetjük.
– Talán nem. Mozdult egyet. Beszélt a parancsnokkal. Nem zárkóznak el attól, hogy újra kivizsgálják az ügyet. El kell menni a parancsnokhoz.
Porkoláb sajnálja magát amiatt, hogy a találkozás elkerülhetetlen. Irtózik a parancsnok szürke civilruhájától. Ám a főember mozdult egyet, még ha nem is mondta ki a bűvös szót. És be kell látni, hogy miért is mondta volna ki? Kiért is?
Délután két órakor érzi a beszélgetés igazi következményét: túl van mindenen, reménye elenyésző, de ereje gyarapodóban van, bátran szembe mer nézni bármilyen megpróbáltatással, aminek jönnie kell. Odabenn, akármilyen védtelennek is érezte magát, olyan felszabadultan viselkedett, mint akinek nincs veszteni valója. Abban a percben, ahogy belépett, hinni tudta, hogy hasonló emberi tévedések által gyöngített felek között folyik a küzdelem, még akkor is, ha a felek befolyását tekintve igazi küzdelemről szó sem lehetne. Már az első vélemény-párbajból következtetett, hogy a továbbiakban is csak a törvények a hangadók, sem az érző szíveket, sem az értő rációt nem engedhetik itt maguk fölé helyezni. Egyetlen választás van tehát: el kell viselni, hogy léteznek, s a következőkben kerülni kell a velük való ütközést, a rájuk való utalást. Mégis meg merte kockáztatni, hogy kivizsgálást követeljen a törzsőrmester ellen, aki – szerinte – a szándékos eredményhamisítás áldozatává tette. Tudta, hogy heves visszautasításban lesz része, hiszen az elv, hogy a jó főnöknek jó beosztottjai vannak, minden intézményre érvényes. Nem is lázongott a megleckéztetés miatt, csendes, jó fiú lett, úgy próbálta körülírni, mekkora anyagi áldozatokra vállalkozna. Mindezek után azt is bátran vette tudomásul, hogy egyszerűen kikergetik. Köszönt, és jólnevelt ember módjára távozott.
Vissza lehet menni a gyárba, ha késve is, oda lehet vegyülni az igazgató születésnapját ünneplő sorstársak közé, hülyére eheti magát a szokásos házi kenyérből, füstölt, főtt sonkából, savanyú káposztacikából, orrvérzésig ihat a kellemesen száraz termelői borból, hiszen befizette a maga kis hozzájárulását, s az igazgató különben sem fukar, ha az őt érdeklő ünnepi hangulatról van szó: köröskörül száz embernyi lüktetés, kis gondok, nagy gondok kenyérbe, borba fojtva. Magduska Logával táncol. Szép pár, lehet, hogy illenek is egymáshoz. Az örök petrezselyem-árusok néha az asztala felé kacsingatnak, de ő rendületlenül forgatja a poharát a kezében. Dacolva a kihívással lemond mindenkori szerepköréről, hagyja a kofákat a saját durcás tehetetlenségükbe belesavanyodni. Nem lesz többet jópofa Porkoláb. Legyen ezentúl jópofa Loga, vagy jópofa bárki, akár éppen jópofa igazgató is. Hiszen úgyis annyit áldozott arra, hogy összeszoktassa a kollektívát, és még mindig azt hiszi, senki sem tudja, hogy csak a látszat kedvéért nyüzsög. A szálfatestű, torzonborz embernek egy kis törékeny, minden lében kanál adminisztrátornő kellett. Mit művelhetnek együtt? Hogy is csinálhatják? Csoda, hogy még nem nyomorította meg az alig ötven kilós teremtést. Igaz, hogy annak a két melle külön megvan tíz kiló, talán ez a magyarázat, hogy az elütő termetük ellenére is ennyire találnak. Tíz éve kezdődött a gyűjtés az első összejövetelre; kelendő áru soron kívül egy-egy bárányért, fél hordó borod; alapos fedezet egy egész napos összejövetelre valahol kinn a zöldben. Mindent az áldozati oltárra, hogy összeszokjon a társaság. Éljen a munkamorál! Kinek feltűnő, hogy az igazgató meg az adminisztrátornő ugyanazon pokróc mellé telepszik, ők a vezetőség: egyiké az ötlet, másiké a szervezés öröme. A lényeg az, hogy kiteremtődött egy egész napos gondtalanság. Három, négy ilyen alkalom után már senkinek sem szúr szemet, hogy odabenn is összeülnek néha és elbeszélgetnek kettesben, talán éppen a következő kellemes kiruccanást szervezik. A valóságban alig lehetne rosszat mondani rá. Alapos ember és jó gondolatolvasó. Egy rosszalló pillantás Porkolábra, de érti az elkapott választekintetet. Feltételek nélkül hagyja el állandó partnerét, és elmegy árvákat vigasztalni, mert a házgyári összejöveteleken senki nem maradhat magányos, senki nem gondolhat arra, hogy létezik boldogtalanság. Nem szabad az eszközökben válogatni, amikor a vidámságról, a könnyed kikapcsolódásról van szó, mert minden áldozat megtérül.
Ettől a vidámságtól, ettől a kikapcsolódástól sírni lehetne. Úgy félóránként egyszer Porkolábnak nagyon erősnek kell lennie, az erőfeszítéstől mindig kimerül, a görcs utáni feloldódásba bele is kábul. A bor hatása csak mellékes. A második kábulatából arra ébred, hogy táncol, egy nő teste simul az övéhez, és az válaszol a kihívásra erős, ágaskodó férfiassággal. Aztán a suttogást is hallja, édes, búgó ismerős hang.
– Na! Itt akarod? Gyere, tűnjünk el valahova innen! Édes, haragos, megtért kiskanom! Mind között te vagy a legjobb, Péter!
Úristen, kurvahangon szól a sors! Hát tényleg nincs menekvés? Ennyire teljes a káosz? Ennyire közel lenne a vég? El a megátkozott helyről! Botrány nélkül, feltűnés nélkül el innen! Ki, mi kényszerítheti az embert a bűnre?
– Ha majd megdögöltem, gyere ki a cinterembe, lesd meg, amikor nincs senki a ravatalomnál. Ígérem, hogy még meredtebb lesz a tagom.
Vagy még sem kellett volna ilyesmit mondani egy nőnek, aki önzetlenül kínálja az élvezetet, a test gyönyörét? Legalábbis nem kellett volna ilyen durván eltaszítani. A jelenet nem okozott törést, egy perc múltán ismét minden csupa vidámság, gondtalan kikapcsolódás. Nem szabad rágondolni! Mire is kellene gondolni egy-egy korty közben, hogy ne kelljen rágondolni? Apu? A halál. Anyu? A halál árnyéka. Ilon? A test és a lélek bödöne. A gyermekek? Igen, a gyermekek! Egy időben imádat és feladott kiváltság. Vagy mégsem? Mert önkínzás, önemésztés is? Akkor Gyöngyi? Igen, talán mégis egyedül Gyöngyi: a szerelem, a vágy, lehet maga az élet is. De minden szépre méltatlan ez az óra.
Hat óra, asztalbontás, innen is el kell menni. A fej tisztulásával arányosan lassul az idő. Egy telefon. Apu? Még él. Anyu ott van, anyu elég, nincs szükség még egy tanúra a haldokló szenvedése mellé. És Ilon, elhagyottan? És a gyermekek elhagyottan? Egy üres délután: íme, a pusztító magány próbatételei. Elébe kell állni, ki kell állni, férfi választotta férfiidő. Az üres lakás, a szülők elhagyott háza, ahova elbújhatna, rémképekkel taszítja: másodpercenként egy végzetesen bevérzett agyú nyomorék bukik ki a képből, a keret közepén kárörvendően himbálózik a megüresedett hintaszék.
Van olyan nagy a város, hogy egy éjszakára befogadjon egy céltalan kóborlót A kikapcsolt agy könnyen viseli a sétát, nem érzékeli a test fáradtságát. Az éjszaka egyetlen nagy csoda, mintha soha nem jártak lennének az utcák. A láb egyszerre váratlanul megáll. Az emlékezés kitűnően dolgozik; ott, annál a fánál emelte fel elutasítóan a kezét, és arra ment el. Vagy a kihívás titkos jele lett volna? A második sarok után egy új lakónegyed kezdődik, összesen harminchét tömbház. Lépcsőházról lépcsőházra kutatva is meg lehet találni, elég rá a maradék éjszaka.
A kilencedik tömb földszintjén a folyosó végén a sarokban hevenyészett névjegy a csengő gombja mellett: Béres Gyöngyi. A kitartóan kutató ember méltó a felfedezésre. A csengő mélyen, öregesen szól, egy perc alatt háromszor, négyszer is, mire a kukucskálóban fény villan. A lépcsőház sötét, kikémlelhetetlen, megpattan hát a bejárati ajtó, a biztosítólánc csörren, aztán megfeszül, s a félarasznyi résben megjelenik az arc, az édes, riadt őzikeszemekben csak hosszú, néma másodpercek múltán lobban fel a láng, a hirtelen felismerés lángja. Lehull a lánc, az ajtó kitárul, az előszoba háttérfényében megvilágosodik a fehér köpenyben megismeri és megcsodált alak. Hevenyészve magára kapott neglizsében van, a test vonalai az elöl félig nyitott, kopottkék háziruhán derengenek át. Porkoláb szeme megpihen a nyílásból felsejlő, maroknyi dudorokon, amelyek fölött ideges kezek kapják össze a gyűrött vásznat.
– Istenem, hogy találtál meg?! Miért jöttél ide?! – Annyi fájdalom van ebben a három kérdésben, és mégis olyan természetesen hangzik a váratlan tegezés.
– Fogadj be! – Nem! Nem lehet! El kell menned! Azonnal el kell menned! – A hang ijedt, elutasító, de a tekintet a védtelen nő néma könyörgése: nem a támadótól, önmagától fél. Ha egyedül van, megbirkózik a legvadabb vágyaival is, bármikor legyőzi önmagát; akárki tanú előtt elfogy az önbizalma, elfogy az ereje, kiszolgáltatottja lesz minden vágynak, akár a sajátja, akár a másé.
– Fogadj be, kérlek! – Segíteni kell neki, vállon fogni, gyöngéden betuszkolni, becsukni az ajtót, elzárni vele a világtól.
– Istenem, nem lett volna szabad! – Arcát a kezébe temeti, teste felszabadultan együtt zokog a lelkével.
– Tudtam, hogy befogadsz, édes. Tudtam, hogy kellek neked. – Át lehet ölelni, érezni, amint a szép test enged a kényszernek, odasimul a kabáthoz, s a vastag szöveten is átsugárzik, süt a melege. A hajából gyenge mályvaillat árad, a ruhájából fojtott konyhaszag.
A behajtott ajtó mögül a betonpadlóra hulló tányér csörömpölése hallik. Gyöngyi kibontakozik az ölelésből, az ajtóhoz ugrik, feltárja. Az asztal mellőli tolószékből egy meghatározhatatlan korú, ember formájú torzkép küldi Porkoláb felé lekvártól maszatos vigyorát.
Porkoláb reakciója természetes, arcára kiül az elszörnyülködés, ettől Gyöngyi nem sejtett erőre kap.
– Ez az, látod, ez az! Ettől kell elmenekülnöd! – És majdnem sikerül kitaszítania Porkolábot az ajtón. De hamar belefárad, beleun. Egy erős férfi és egy erős kísértés együttesen igen nagy túlerő egy gyönge nővel szemben.
– Csak ezért, te kis buta? Te kis gyönyörű butuska. Ez nem érdekes. Csak az érdekes, ami ezen túl van. Ami ezen kívül van. – Egyik kezével a puhán omló haj alá, a tarkó mögé nyúl, másikkal a szép ívű állat fogja meg, erősen, de gyöngéden tartja, száját a konokul összeszorított ajkakhoz sajtolja, hosszan, kitartóan, amíg az ajkak maguktól meg nem nyílnak, jelezvén, hogy a test és a tudat is befogadta őt.
15. Március 16., hétfő, nehéz nap szorítása
Szól, nem is szól, rikácsol a lélekharang, mintha egy fiatal varjú károgna rá a lassan meglóduló, fekete gyülekezetre. Mintha nem is a Fodor táti lelkéért szólna, hanem a menet élén haladó, fekete taláros, fekete sapkás egy házi emberrel pörölne, amiért a búcsúztatóból a halott életének leggazdagabb éveit sikkasztotta el. Nem a győztes, nem a bátor, határozott Fodor tátit temetik, hanem a szánandóan szorgalmas kistisztviselőt, nem a mindenre kész segítőtársat, hanem az elesett, szürke közembert. Igen, az embernek még a halála után is el kell tűrnie az igazságtalanságot.
– Te még maradsz, Péter? – kérdezi Loga.
– Maradok. – Az utolsó ráhulló rögig ki kell tartani mellette. Erőt ad hozzá, hogy nem a szánalom, hanem a tisztelet érzete kerekedik felül. Mennyire szerette volna legalább öt évig élvezni a nyugdíjt. Arról álmodott, hogy méheket vásárol, vagy halászengedélyt vált, és naphosszat a parton ül majd az örvénylő vizet bámulva. „Minden embernek száz évig kellene élnie, hogy az időhiányt ne emlegethesse mentségként az élete tartalmatlanságára.” Csak az élet érdekelte, nap mint nap úgy, olyan nagyon várta, akarta a következő napot, mintha nem kapott volna már egyszer némi haladékot a halálig. Konyakkal zsibbasztotta a kezdeti fájdalmait, hetek teltek el, nem panaszkodott. Egyik reggel csak ennyit mondott: „Vége, Péter fiam.” Az volt az utolsó munkanapja.
Száz, százhúsz arc, ismerősök, ismeretlenek, valamennyi egyetlen, kovász színű masszába folyik össze; nincs mit fürkészni rajtuk, úgysem igazi a vonásukra alkalmilag rákocsonyásodott érzelem. A tömegből váratlanul kiválik egy arc, a kutató tekintetek találkoznak. Gábos, az őrnagy.
– Ismerte, őrnagy úr? – Baktat mellette a gyászmenet ritmusában, maga elé néz a kaptató macskakövére.
– Ismertem, kérem.
– Akkor talán maga is tudja, hogy most csak a felét temetik. A gyengébbik felét.
– Cinkos voltam a másik felének eltemetésében. – Mélyen lehajtott fejjel megy, halkan liheg, küzd a dombbal, öregedő testével, mintha már soha többé nem akarna a felhőkbe nézni.
Nem szabad, nem illik kérdezősködni. Egyszer úgyis mindenki magától fölemeli a lehajtott fejét.
– Aki nem ellene tanúskodott, az önmagát is halálra ítélte. És én egy szörnyen gyatra kis hadnagyocska voltam. Tudtam, hogy semmit nem változtat a sorsomon, ha megteszem. Sem előtte nem vettek komolyan, sem utána nem fognak, mi másra gondolhattam volna. Szerencsém volt, beszéd közben elkaphattam a tekintetét. Ajándék volt, lelkemnek adott, szép ajándék: ő sem vett komolyan. Nyugodtan élhettem hát tovább. És most, hogy a rusnya természetes halál végzett vele, most még nyugodtabb vagyok. Nem élmény az, hogy őt temetik, de a tudat, hogy a múlt ellenére majdnem hatvan évet élt, mérsékeli bennem az önvádat.
Nedves rögök dörömbölnek egy befejezett élet fölött. Van, aki már elment, van, aki csak készülődik, kevesen várják ki a végét. Porkoláb nem törli le kezéről a kegyeletrög nyúlós, ragacsos maradékát.
– Az édesapja?
– Holnap, holnapután, legtöbb egy hét, kettő múlva ugyanitt.
– Az idős emberek életével nem szabad viccelni, Porkoláb úr.
– Nem is az élettel, a halállal viccelek. De sajnos, a halálnak nagyon gyenge a humorérzéke.
– Beteg talán? Betegebb, mint volt?
– Már nem beteg. Beteg csak egy élő lehet, ő, szegény, csak egy ideigóráig haladékot kapott halott.
– Bocsásson meg, hogy mély sebet szaggattam fel.
– Szóra sem érdemes. Kellemetlenebb lett volna mindkettőnknek, ha a holta után érdeklődik a hogyléte felől. És szomorú lett volna, ha egyáltalán nem érdeklődik.
Gábos kezet nyújt és elmegy. Mindenki elmegy. Csak a koszorúkkal letakart hant marad ott. Fodor tátinak immár örökre ott kell maradnia a hant alatt. De ezer alakban ott marad az emlékek között is. S az emlékeket el lehet vinni. „Ha segítesz nekem, Péter, közösen, te meg én, embert faragunk belőled.” Porkoláb bánja, hogy nem segített. Most bánja igazán, hogy félember maradt. Félművelt, magatehetetlen félember. Csak annyit tud, hogy a temetőből merre kell indulnia.
Az ajtó mögül halk dudorászás szűrődik ki. Nem szabad elfojtani, nem szabad közbecsengetni. Az ajtó mégis kitárul, szélesen, befogadón.
– Ide jöttem. Mégis ide jöttem. – Belépik, beteszi maga után az ajtót. Érzi, hogy az arcára szomorú mosoly merevedik. Talán még soha nem volt ilyen szomorú a mosolya.
– Megéreztem, hogy itt vagy. Pedig nem lett volna szabad rád gondolnom. Nem lett volna szabad, hogy beengedjelek. Nem csak engem, magadat is megutálod.
Az nem lehet, hogy te örökre olyan maradj, mint egy beteg őz. Nem olyan a tested, az arcod, a tekinteted. Én segíteni tudok neked. Én segíteni akarok neked. Higgyél nekem, te nem az áldozatokra, te az életre születtél.
– Nem szadad. Láthatod, hogy nem szabad. Nem tudok más lenni, mert nem én tehetek róla, hogy ilyen vagyok. Ezen senki nem tud már változtatni. Megvan nekem az én életem. Az én külön, rám szabott életem. Jó nagy, teli élet, csak bírni lehessen.
– Zárd be! Zárd oda be azt az életedet! Be fogjuk zárni, és amíg itt vagyok, csak magaddal fogsz törődni. – Gyöngéd erőszakkal elhárítja az ellenkező karokat, és ráfordítja a konyhaajtó kulcsát. Aztán magához vonja az izgalomtól remegő testet, és ellenállhatatlanul viszi, vonja bele az életbe, az igazi életbe.
Mindent betölt a hálás sötétség és az édes suttogás.
– Csak arra gondolj, ami jó! Akard, hogy jó legyen! Vesd le magadról az élet minden terhét, s úgy akard magadnak a jót, mint a megváltást. Szép test, te édes test! Hidd, hogy nincs nálad jobb, nem is lehet nálad jobb! Te vagy a világon a legjobb! Semmi egyébre ne gondolj, csak arra, ami jó, ami a legjobb! Ahogy mi megöleltük egymást, az a legjobb. Akard a legjobbat! Én téged akarlak, mert te vagy a legjobb. Te azt akarod, hogy én téged akarjalak, mert neked az a legjobb. Ez az élet legnagyobb ajándéka! Ez az élet! Ez a világ! Ez minden a világon! Ezen túl semmi nincs! Akarod, hogy így maradjunk, sokáig benne az életben! Akard, hogy jó legyen, hogy mindkettőnknek nagyon jó legyen, édes!
Amikor egybefolyik a zihálás a halk sikollyal, Porkolábot elönti a melegség. Nem érzi a szokásos ernyedtséget, testében sokszorosára duzzad az erő. Diadalittasan maga fölé emelné a másik, az oly hosszú ideig tetszhalálra ítélt testet, és tüntetően végigrohanna vele a világon. Mesebeli óriás érezheti ilyen hatalmasnak magát a szánandó törpék között, ha erejét kihasználva alkalma van megmenteni őket valamilyen végzetes természeti csapástól. Nem érti, miért kényszerítik vissza a váratlanul feltörd könnyek a kétes valóságba.
– Hát ilyen ez? Ilyen? Te átkozott! Te csaló!
Porkolábnak nem lenne ereje elmenekülni a hátára záporozó ökölcsapások elől, de nem is akar. Mintha minden újabb dönggel egyre gazdagabb lenne, pedig még nem is tudja, mivel érdemelte ki.
– Bántottalak, édes? Mivel bántottalak?
– Gyűlöllek, érted?! Ezerszer is gyűlöllek! Mindenemet elvetted. Elvetted az életemet, az én egyszerű életemet, és egy másikat, egy nyomorultat adtál helyébe. Egy olyan életet, amely rettegést hoz… Mert abban már ez is benne van. Ez az érzés…
– Tudnod kellett, hogy mit veszítesz nap mint nap. Meg kellett tudnod, hogy miért ember az ember.
– Megígérted, hogy békében hagysz, hogy nem jössz többet, hogy nem próbálkozol többet. Álnok hazug vagy. Utolsó szószegő csaló vagy.
– El kellett jönnöm. El kellett hoznom neked az igazi életet. Talán a magam érzéseinek is azért engedelmeskedtem, mert ez volt az én igazi nagy feladatom.
– Lehet, hogy eddig is szenvedtem, de ezentúl még jobban fogok szenvedni. Mert elvetted tőlem a tiszta, tudatlan szenvedés boldogságát. Pedig megígérted, ugye megígérted, hogy nem jössz többet. Becsaptál, kihasználtad a bizalmamat. Mert kértelek, hogy segíts kitartani. Mert megmondtam, hogy nem tudok majd ellenállni neked, ha mégis eljössz. Mert tudtad, folyton azt kívánom, hogy bennem légy, hogy mindenestől odabenn érezhesselek. Mert gyarlón beléd estem. Veled odalett az életem.
– Tudom. Ezért kellett eljönnöm. Nem akartam, hogy örökre a szenvedés rabja maradj. Az nem igazság, hogy a te szemedre mindig a lemondás vessen árnyékot. Most már elhiszed legalább, hogy ő sem azért csinálta, mertrosszat akart neked, hanem azért, mert jót akad magának. Mert neki mindig jó volt. És azért próbálkozott újra meg újra, mert azt hitte, hogy neked is jó. Ezentúl neked is hiányérzeted lesz nélküle. Kérni fogod. Követelni. Ki fogod teremteni magadnak.
– Átkozott óra. Annyiszor megtette volna még, kihasznált volna még, ha bele nem ájulok az irtózatba. Még most is minden nap látom a szemében, hogy megtenné. És még mindig ugyanaz a tizenkilenc éves kezdő vagyok a szemében, aki lebénult alatta az ismeretlen fájdalomtól. Ugyanazok a véletlen simogatások, dörgölőzések, ugyanaz a duruzsoló hang. Hogyan is tűrné meg másképpen, hogy a maga nemzette gnóm anyja nap mint nap minden lépését kifürkészhesse?
– Talán biztattad őt előtte. Lehet, hogy te sem tudsz róla.
– Csak sajnáltam őt, hogy nincs gyermeke, akire a szeretetét pazarolja. Csak bíztam benne, hogy a befolyása medret vág az életemnek. Nem sejthettem, hogy ekkora ára lesz.
– Ő sem sejtette. Büszke volt magára, hogy megkaphat, és az öröm magjait ontotta beléd. Ahogyan te nem, úgy ő sem tudhatta, hogy benned a szenvedés csírája bomlik ki belőle.
– Amikor először döntött le, kapálóztam, hadakoztam ellene, semmi jót nem vártam, hírből ismertem, hogy mivel jár. Később, ha már úgy is megtörtént, vádam, hogy jöjjön, vádam, hogy jó legyen, de ő csak ingerelt, mert megrémült attól, amit először tett. Csak akkor ód újra hozzám, amikor megbizonyosodott róla, hogy bajba jutottam. Akkor naponta követelte. De éreztem, hogy csak magával törődik. Naponta kihasznált a rohadék, mert tudta, hogy nem merek ellenkezni vele. Néhány alkalom után már nem is volt önző, teli volt jószándékkal, de én akkor már közben is csak arra tudtam gondolni, hogy bajban vagyok, és amint belém hatolt, attól kezdve minden mozdulat fájt. Hitt a fájdalomkönnyeknek, és visszaadta a békémet. És te most tönkretetted ezt a békét, újra félelemmel töltötted meg az eljövendő napjaimat.
– Az élet igazi áldását ígérik az eljövendő napjaid.
– A félelem nem áldása az életnek. És én félek. Félek, hogy ezentúl nem is akarok majd mást, csak ezt. Csak ezt a fajta érzést, csak ezt a fajta önkívületet. És ezentúl rettegnem kell magamtól, mert kívánni fogom, ezzel fogok kelni, ezzel feküdni. Bárcsak mindentől megszabadítana az Isten, hogy vége lenne már! Miért is kellett ezt megismernem? Miért is kerültél az utamba? Ki küldött az utamba? Milyen erő? Uramisten, szeretlek! Szeretlek, te átkozott!
– Itt leszek neked, hogy ne kelljen majd rettegned magadtól. Sokáig itt leszek. Mindig melletted leszek, amíg te is akarod.
– Nem! Te nem!
Honnan, milyen mélységből szakadhat fel egy ilyen kiáltás, hogy ennyi iszonyatot, ennyi szenvedést hord magában?
– Miért, édes? És miért nem? – A sértődöttség úgy kiütközik a hangján, hogy a legkábítóbb érzésből is kijózanít.
– Te már megtetted a magadét. Te már nagyon sokat adtál nekem.
– És ha nekem úgy jó, hogy tovább adhatok. Ha nekem ajándék, és elfogadom tőled törlesztésként, viszonzásként azért, amit eddig adtam? Miért ne maradhatnék melletted?
Nem. Nem tehetem. Veled nem tudnám többet. Félnék tőled, folyton rettegnék tőled, és még ha jó is lenne, az már nem lenne ugyanolyan.
– És ha én megkérnélek? Ha könyörögnék neked, hogy fogadj el? Hiszen ez még nem is volt az igazi. Ennél százszor, ezerszer is jobb lehet együtt, ha mindketten csak egymást akarjuk.
– Nem, tőled nem fogadhatom el! Én aljas voltam veled szemben. Én téged a romlásba vittelek.
– Tévedsz, édes, a mennyországba röpítettél.
– Nem. Nem az ölelés utáni gyönyörre gondoltam. Nem erről van szó. Nem a testünkről.
Létezik? Valóság-e a hirtelen változás? Ez a kimért hang, ez a hideg tekintet, ez az önutálatba pillanatok alatt beleöregedett, belecsúnyult arc? Ember vagy Isten csodája-e mindez?
– Mi történt veled, édes?
– Volt nálad egy férfi, aki pénzt követelt tőled.
– Igen, volt. De honnan tudod te azt, hogy volt?
– A bátyám. Ő ment el hozzád, hogy megzsaroljon.
– Mit mondsz? Hogy te küldted? Hogy te zsaroltál?
– Nem, nem igaz! Nem én küldtem. Magától ment el. Ott volt, amikor a véredet elemeztem. Azt mondta, sültbolond vagyok, ha nem használom ki a helyzetem előnyeit. Megmutatta, hogy kell. Csak egy számot kell elírni, vagy egy tizedes vesszőt odébb tenni. Hallani sem akartam róla. Én nem vagyok ilyen. Én nem tudnék ilyen lenni. Rám mordult, hogy ő majd gondoskodik rólam, mert a saját érdekemben sürgősen meg kell változnom. Rábeszélt, hogy legalább egyszer próbáljam ki a szerencsémet. Viccelődve írja be, írja el az eredményedet. Nem tudtam, hogy el fog menni hozzád. Amikor megtudtam, ki akartam javítani a lapodat, de már késő volt, a főnök aláírta. Megrettentem attól, amit tettem. Ha szólok, azonnal nyilvánvalóvá válik a tudatosság. Vállalnom kellett a rám kényszerített játék veszélyeit. Tudtam, hogy tönkreteszlek, és nem volt bátorságom beismerni. Féltem.
– Úristen! Azért a rongy pénzed, néhány rohadt ezresed, képes voltál ilyen szintig leromlani? – Fantasztikus a változás. Az addig hideg tekintetbe heves indulat költözik.
– Igen, néhány rohadt ezresért. A valóságban már rég akartam azt a pénzt. Annyi kellett volna, hogy legalább néhány hónapra megszabadulhassak a rabságból. Került volna, aki pénzért ideig-óráig magára vállalta volna az én szerencsétlenemmel járó kínt. Élni akartam én is, és az a pénz egy fél évig az életet jelentette volna nekem. Moziba mehettem volna, vagy színházba. Gondtalanul sütkérezhettem volna a napon, vagy esőben kószálhattam volna, jó mélyeket szippantva a felfrissült levegőből. Egy fél évig, csak fél évig azt tehettem volna, amit éppen akarok. Egy fél évnyi életet akartam magamnak. Ezért is tudott kísértésbe vinni a bátyám, ezért tudott belerántani a csalásba. Nem tudtam eltitkolni magam előtt, hogy gyűlölőm a férfiakat, mert egy férfi tett a sorsom rabjává. Miért ne válthatnám meg tehát egy férfin azt a kevéske szabadságot, ami engem is megillet? Az első férfin, aki nekem is tetszene, s akinek a tekintetén észrevettem, hogy a testem látványa vágyat szül benne? Tulajdonképpen a sors akarata volt, hogy a te fejlapod került a bátyám kezébe. Te voltál az esetem. Amint megláttalak, nem csak megtetszettél, tudtam, hogy akár szerelmes is tudnék lenni beléd. Amint beléptél, bizonytalanul, és mégis lenyűgözőn, férfiasan, kipirultan a még benned dúló indulattól, a fagytól csípetten, ahogy odatartottad a karod a tűnek, és közben nem a tű érdekelt, csak én, akkor már tudtam, hogy nem lehetnék közömbös irántad. És néhány nappal azután, hogy a nyilvánvaló csalás megtörtént, szinte már nem is bántam. Akartam, hogy te legyél a közeli szabadságom kezese, a te férfias nyugalmad legyen az én rövid megváltásom záloga.
– Uramisten, mit tettél?!
– Semmi különöset. Tévedtem. Egyszerűen tévedtem. Vagy csaltam. Ahogy neked jobban hangzik. Megengedtem a bátyámnak, hogy eggyel jobbra költöztesse a tizedesvesszőt.
– Egy tizedesvessző?! Eggyel jobbra?!
– Ne hidd, hogy mindegy volt nekem csalni, vagy becsületesnek, nyomorultnak maradni. Boldognak, kiegyensúlyozottnak láttalak. És amikor már úgy nyakig benne voltam a pácban, azt hittem, akármelyik boldog, kiegyensúlyozott férfinak megér néhány ezrest a mindennapi nyugalma. Végül már szurkoltam is azért, hogy a te mindennapi nyugalmad árán én is hozzájuthassak a magam kis örömteli szabadságához. Azt hittem, hogy ismerem az embereket. Mindig csak emberekkel volt dolgom. Hozzánk leginkább csak férfiak járnak. Különbséget tudtam tenni. Azt hittem, boldog férfi vagy, én annak láttalak. Most már tudom, hogy akkoriban is boldogtalan voltál. Friss lehetett még a boldogtalanságod, mert nem hagyott mély nyomot rajtad. És én még boldogtalanabbá tettelek.
A Föld megszűnik forogni, igazzá lett tehát a tudatlanság rémképe, a sátán angyal képében jár az élők világában, és büntetlenül hinti el a megrontás magjait. Egy nő, egy érett nő, férfi által alig érintett, szép arc, szelíd őzszemek, bársonyos bőr, arányos test, marokba simuló, rugalmas keblek, parázságyékú, gyönyörsikollyal ölelő: ilyen tehát a sátán! Uram, miért a sátán képére teremtetted a világot uralni vágyó embert?!
– Hogy tehetted? Hogy lehettél ilyen álnok?
– Nem bennem volt a rossz forrása. Hidd el, nem akartam. Csak hagytam magam belerántani. Nem vagyok álnok, hidd el.
– De megtetted. A pokolba rántottál engem is, magad is, pedig milyen sokat ígérhetne nekünk az élet. Hogy tudtál ilyen könnyen engedni a kísértésnek? Hogy tudtál?
– Hogyan? Gyere! Gyere! – Meztelenül ugrik ki az ágyból, ereje túlnő a lehetséges felső határán, a konyháig magával vonszolja a majdnem kétszer nehezebb férfitestet, és sarkig kitárja az ajtót. – Hát nézd! Állj itt és nézd! Addig nézd, amíg megérted, hogy miért!
Porkoláb bénultan bámul. Ismét elborzasztja a látvány, a gnóm tajdag vigyora. Talán a szíve is kihagy abban a pillanatban, amikor a lekvártól maszatos képén bizonytalan irányba szétfut vértelen ajka, miközben karomként nyújtja felé begörbített ujjait. Egyetlen perc is egy örökkévalóságnak tűnik. Menekülni kell! De a teste csak későre engedelmeskedik. Már kapkodja magára a ruháit, amikor végleg eluralkodik rajta az elborzadás. Érzi, hogy ujjal rugalmas emberhúsba mélyednek, abban a pillanatban szinte mindegy, kinek e húsa.
– Uramisten, hogy lehettél ilyen gonosz? Ilyen kegyetlenül gonosz?! – Elsuttogja még tízszer, számtalanszor, pedig nem is tudja igazán, kire érti. Összeszorítja a szemét, fogva tartja az arctalan testet.
– Bocsáss meg! Kérlek, bocsáss meg! – Mintha az égből jönne a suttogása. Meztelen angyal. Elesett, szép, bűnös, meztelen angyal. – Átkozz meg, és menj el! Csúfolj meg, és hagyj el! Csak kérlek, bocsáss meg nekem. Nem akarlak szeretni, nem! De szeretlek! Szeretlek, Péter!
Az ajkán van a válasz, hogy igen, hogy ezt is várja, hogy ezt is akarja, de hang nem válik le az ajkáról. Csak a karja emelkedik ölelésre, néma befogadásra.
– Ne! – kijózanító a visítása. Pőre testén kirajzolódnak a menekülés közben megfeszült izmok. Túl nagy a csend, az önmegtartóztatás falán is áthallik párnába fojtott zokogása.
Nem lehet elviselni ezt a hangot, utána kell menni, meg kell simogatni a haját.
– Sírjál csak! Szabadon sírd ki magad, hogy megkönnyebbülhess.
– Menj! Tűnj el innen! – Leveri magáról a simogató kezet. De rögtön utána a gyűlölet hangja egyből vált át csendes, szeretetteli könyörgésbe. Azért mégse átkozz, kérlek! Haragudj rám, amilyen nagyon akarsz, csak ne átkozz! Engem fog az átok. Menj és mondd meg, hogy én vagyok a bűnös. Akárhol, akárkinek elmondhatod, hogy én vagyok a bűnös. Bizonyítsd be az ártatlanságodat. Menj hát!
Az égre nézve odakinn hatalmasnak látszik a világ. A Hold ripacs fénye áttöri a fájdalom erős gátját. És belülről, nagyon mélyről felszabadul a megkönnyebbülés. Olyan, mint a rémálom utáni ébredés. Még nyomaszt az emlék, de a tudat józansága már maga a megváltás.
Száz méter sincs a legközelebbi nyilvános telefonfülkéig. A lába önkéntelenül arra viszi, a keze nem keresi a számokat. Hét hosszú berregés, aztán egy kattanás.
– Ilon?! Hazamegyek!
16. Március 19., péntek, tavaszodik
– Négy napja már, hogy visszajöttél, és mégsem vagy itt. Térj meg, ha érzed, hogy az a jobb neked, vagy menj el, ha nem leled itt a helyed. Csak ne kínozz engem, és ne zaklasd fel a gyermekeket. Azt mondtam nekik, hogy elutaztál, és ők elhitték. Jobbak voltak és szófogadóbbak, mint bármikor. Csak az esti meseolvasásnál nem figyeltek igazán rám, és elalvás előtt forgolódtak tovább, mint szoktak, de kibírták. Én is kibírtam. De azt nem fogom kibírni, hogy itt vagy, és mégsem vagy itt. Ezt tudnod kellene már.
– Még mindig nem tudom, hogy jól tettem-e. Emészt a tudat, hogy talán egy életre megnyomorítottam. Meg kellett volna győződnöm előtte, hogy mivel jár. A bizonytalanság így engem is nyomorulttá tesz.
– Még mindig nem emésztetted eleget magad, hogy megnyugodhass? Nem volt elég három nap tisztességes viaskodás? Igazán nem mondhatod, hogy befolyásoltalak. Mit választhattál volna? Talán képes lennél inkább magadat feláldozni, s általad minket is? Józanodj ki, fiam! Vedd észre magad, s vegyél már észre minket is! Ügyvédhez is azért fordultál, tanácsot is azért koldultál minden értőtől és nem értőtől, hogy tisztán láthass, és határozni tudj. Határoztál, akkor rázd le már magadról a gondot!
– Feljelentettem egy nyomorult nőt! Egy nyomorult gyermek egyetlen támaszát. Ezen tegyem túl magam egy feleség-hódító, állandó bájmosolylyal? Tönkretettem az életüket. Ki menthet meg a felelősségtől, ha valami végzetes következménnyel jár?
– Felelősség?! Porkoláb Péter, a józan úriember! És az ő felelőssége azért, amit veled tett? Inkább kirúgattad volna magad a pártból is, hogy aztán egy életen át magadon viseld a bélyeget? Vagy becsücsültél volna egy évre cellatársnak zsebmetszők, garázdálkodók, esetleg gyilkosok közé? Megmondta az ügyvéd, hogy ha nem derül ki a rossz szándék, legfennebb fegyelmit kap. És te elhallgattad a bűnét. Bár én szívem szerint bepereltem volna azért az aljas zsarolásért.
– Csak egy fegyelmit! Istenem, hogy jutottunk el idáig?!
Akármilyen egyszerű a kérdés, Ilon nem tud válaszolni rá. Hogy is tudhatna? Ő nem látja folyton maga előtt a szív és szem kívánta nőt, soha nem válhat eggyé vele, soha nem olvadhat össze vele a gyönyörben, mint ahogyan Porkolábnak megadatott, soha nem lehet tanúja kiszolgáltatott meztelenségének, a mozdulatnak, amellyel ráadásként teste meztelenségére, a lelkét is kitakarja, nem képzelheti el az undort, amellyel engedni fog az erőszaknak, hogy megmaradhasson a helyén, s kiteremthesse szerencsétlen magzata számára a mindennapi lekváros kenyeret egy szánalomra méltó, fölösleges élőlény egyedüli élvezetét. Minden nap látnia kellene azt a torha testű, kopasz undokot, hogy megérthesse, mi a féltés és mi a féltékenység, mit jelent szeretni azt a nőt, akit nem szabad szeretni. A Földnek le kellene vetnie magáról minden megalkuvó, gyáva férfit. Loga is csak okosnak akart tűnni, amikor azt mondta: „Hidd el, Péter, az ilyen esetek nem arra valók, hogy a saját vezeklésünkkel lemossuk másokról a szégyent.” De Loga is mit tud? Csak azt tudja, hogy még mindig szüksége van valakire, akiben meg bízhat, aki még egy jó ideig nélkülözhetetlen, akinek megszokta már a rigolyáit, akinek belelát a megviselt életébe, akinek már bebizonyította, hogy a kényes helyzetekben is talál olyan utat, amelyen közelebb lehet jutni a kiúthoz. És mit tud a rendőrség forgalmi osztályának törvénytisztelő századosa. Hogy ő csak a hivatalos adatokat veheti figyelembe. Érezte talán, hogy milyen kínt jelent odaállni az elé, aki része lett az ember életének, hogy tartsa be az ígéretét. Tudja talán, mit jelent számon kérni valakitől azt, amit egy kétségbeesett pillanatában kijelentett, rákényszerítve azáltal, hogy önként vállalja a meghurcoltatást? Érezhette talán azt a mély és nehéz testi vágyat, amely átdöfte a józan tudatot a beleegyezést jelentő, szótlan bólintás láttán, a bánattól, lemondástól megtisztult, kedves őzszemek láttán? Próbált-e valaha is legyűrni ekkora vágyat? Csak az aláírt nyilatkozat érdekelte, amelyet a torha kopasz láttamozott, s az elégtétel, hogy sürgősen igazságot tehet. És a növekvő önbizalma, hogy lám, Porkoláb az ártatlan, méltó volt a hallgatólagos rokonszenvre, amelyet most már tüntetően vállalhatott, miközben az arcára kiülő, széles mosollyal útjukra bocsátotta az egymás ellen vétő feleket.
Ott kinn, a rideg rendőrségi folyosón kimondhatatlan volt a bizonyosság, hogy kell, mert elviselhetetlenül is boldogító érzés valakit feltételek nélkül szeretni. Mélyen és feltételek nélkül, becsapottan és megalázottan, sértődötten és megviselten is szeretni, mert sem a szív, sem az ész számára nincs több elégtételt hozó pillanat, mint amelyikben a szeretett szemek alig észlelhető villanásából kiolvasható, hogy az érzelem-magok nem hullanak meddő talajba.
– Megnyugodhatsz. Mindenki tudja, hogy mások juttattak el idáig, nem esett folt a becsületeden.
– Ma még én vagyok a bűnös.
– Már csak holnapig. Holnap lezárják az ügyet. Egy napig még keresztrefeszítve is kibírjuk, s holnaptól minden rendbe jön majd. Minden a régi lesz majd.
– Minden, minden a régi lesz, Ilon.
– Próbáld meg végre elfelejteni, Péter. Vágd ki magadból az elmúlt hónap fekélyes emlékét. Gyere, járjuk meg magunkat. Vigyük ki sétálni Jancsikát és Anikót. Olyan szép minden odakinn. Olyan szépen tavaszodik. Nekünk tavaszodik.
17. Március 21., vasárnap, tavaszi napéjegyenlőség
Esik. A szélfútta cseppek rézsút hullanak alá, halkan koppannak az ablakpárkány bádogburkolatán. Sötét van még, bentről érzékelhetetlen, mennyire lehet a virradat. Jó volna megfordulni, de Ilon combja kalodába fogja a testét. Úgy aludtak el, hogy Ilon nem engedte ki magából. Mintha örökre rabjává akarná tenni, úgy, olyan állati erővel szorította magához. Fél éjszakán át minden szerelmet kiadott magából, amellyel testét az élet megajándékozta, gátlástalanul kiteregette nőiségének eddig kiaknázatlan titkait. Megalázó visszatérés, a kényszer elfogadása és a gyűlöletre méltó hűtlenség: a kezdeti néhány percet kivéve egyetlen pillanatra sem jutott eszébe az a másik, az igazi érzés. Csak Ilon érdekelte és a teste, meg a testéből az övébe is átsugárzó gyönyör, ami a hátába, nyakába mélyedő körmök okozta fájdalom fölé emelkedett.
Undorítóan gyarló az ember. Azzal sem tudja elfojtani a teste vágyát, hogy igyekszik felidézni a védelem egyetlen tanújának áldozatvállaló vallomását. Megtört, felelősségtudatába beleöregedett sötét ünneplőruhás aszszony. Színtelen arcán bágyadt mosoly, olyan jótékony mosoly, mintha fején egy nászát élő széncinke pár frissen rakott fészkét hordaná. Olyannyira idegen így, önmagától olyannyira eltávolodott, hogy felidézhetetlen igazi arcának, testének akár egyetlen vonala, rezzenése is. Rossz emlék, egy rossz hónap emléke. El kell menekülni előle, bele kell menekülni abba, ami jön Mert tisztán, mint egy esőcsepp, egy kiszolgáltatott nő önvádjától megtisztíttatva, két zsarnok comb fogságában is lehet, és kell a jövőre gondolni.
Mégiscsak közel a hajnal, a fény szürkén szűrődik át a sötétítő drapérián. Ilon is megmoccan, öntudatlanul bontakozna ki a zsibbasztó szorításból, de amint lassanként tudatára eszmél, feldereng benne a múló éjszaka minden szépsége, minden öröme, és a teljes átélés reményében kínálja fel újból az emlékektől felhevült testét. De az már nem olyan.
Az egész nap nem olyan. Mintha köröskörül lelassult volna az élet, a mozdulatok olyan élettelenek, olyan semmitmondóak, mintha a puszta megfigyelés miatt lassítva visszajátszott filmkockákról váltak volna le. Pedig az élet csupa elevenség, csupa mozgás. Az Anikó lázas, a Jancsika még lázasabb vasárnapi készülődése, az Ilon temperamentumos rendteremtő anyatánca, az ablakpárkányon csivitelve tollászkodó verebek, mintha egyetlen nagy, tapintható életkedv parányi alkotó részecskéi lennének. Fájdalmas mindezt kívülről nézni, de talán még fájdalmasabb lenne belevegyülni. Pedig élni kell, és akkor valamelyik fájdalmat is vállalni kell.
Megszűnik a gyermekzsivaj, elhallgatnak a verebek, Ilon minden mozdulata a semmibe vész. A táj egyetlen, vakítóan fehér falú helyiségbe szorul. Ocsmány, ráncos, bibircsókos arcú emberszörny közelít, bal karján vértől maszatos szájú gnóm, jobbjában óriás fecskendő, döfésre tartott tű. Jó lenne akár egyetlen félelem-ordításban is feloldódni, de nincs rá elegendő erő.
– Kelj fel, Péter. Ijesztő tudsz lenni, ha rosszat álmodsz.
Gyermekzsivaj, verébcsivitelés, Ilon aggodalmaskodó arca. Az esőcseppek nem kopognak már az ablak bádogpárkányán. Olyan elérhető közelségben van minden. Egyetlen mozdulatnyira.
– Mit szólnátok hozzá, ha kimennénk egyet sétálni az erdőbe? – Mint a legjobb időkben, olyan jól esik kiugrani az ágyból, beleereszkedni a bőrt bizsergető forró fürdővízbe, odaülni a reggelire terített asztalhoz, s hallgatni, hogy az élet lüktet, hogy nem állt meg.
– Mosolyogsz! Na végre, hogy ismét mosolyogsz! Ez már majdnem ugyanolyan volt, mint a régi.
– Hát nem furcsa, mondjátok?
– Mi lenne furcsa?
– Hogy minden ugyanúgy folytatódik. És én mosolygok. Én még tudok mosolyogni – És egy pillanatra mindent elfelejt. Azt is, hogy a neheze még hátra van.
– Egy óra múltán újabb csoda vár rá, de Porkoláb azon sem csodálkozik már. Az erdőbe induló városi buszjáratot egy régi ismerőse vezeti.
– Hát ez lett a vége, rendőrkém? – Szeretne csúfondáros lenni, de inkább szánakozó.
– Ez. – A választ egy lemondó vállrándítás követi. – Az öcsém fuvarozott vele. A tulajdon édes öcsém. A sógornőm várandós volt, azt mondta, csak éppen hazaugrik megnézni, hogy mi van vele. Rövidre zárta, úgy vitte el. Ki hitte volna?
– Ilyen az élet, ugye? – Csak alig észlelhető nyoma van benne a haragnak. Percek múltán azt is elnyomja a kíváncsiság. Odaáll a vezető mellé, titokban reméli, hogy rajtakaphatja, amint a mindennapi gyakorlatban hibásan alkalmazza a jobbkéz-szabályt. Az egyszerű és közérthető jobbkéz-szabályt.
Délután sem hagyja eluralkodni magán a kétségbeesést. Várta már azt a telefonhívást, tudta, hogy elkerülhetetlen.
Fél óra múltán a fájdalomtól felerősödve öleli magához az anyja sírástól remegő testét.
Szinte természetesnek tűnik, hogy három nap múlva az apjával együtt ismét el kell temetnie valamennyit a saját életéből is.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék