FÓRUM
„Posztmodern”
Írni kell, uram; a lényeg majd csak megjön valahonnan.
„Úgy vélem, az esszé (Montaigne) posztmodern, a töredék pedig (az Atheneum) modern.”
Miért vélem „én” így?
Lyotard mondja: „ A posztmodern művész és író ugyanabban a helyzetben van, mint a gondolkodó: szabályok nélkül dolgozik, és arra törekszik, hogy megalkossa annak a szabályait, amit alkotni fog. Ez teszi, hogy a mű és szöveg eseményjellegű lesz, s hogy túl későn érkezik el szerzőjéhez, ami ugyanannyi, mintha azt mondanánk, hogy művé formálása mindig túl korán kezdődik. A posztmodern szót tehát az előidejű (modo) jövő (post) paradoxona szerint kell értenünk.
Ez a szöveg is az előbbiekben megfogalmazott módon készülődik a létrejövésre, ami nem azt jelenti, hogy a szabályok nélkül való dolgozást szabálynak fogadja el a szöveg írója, csupán azt, hogy az önmegfogalmazás nehézségeivel tisztában lévén (szövegnek lenni nem könnyű), valóban tanácstalan, hogyan kell egy esszét megírni a posztmodernről. Ez a tanács-, illetve szabálytalanság azonban már önmagában bizonyos zamatot ad a szövegnek, melyet jobb híján posztmodernnek neveznek.
•
A posztmodern szó nem fedi a fogalom lényegét. Nem is fedheti, hiszen benne vagyunk ebben a lényegben, s bár kívülről látni tudjuk önmagunkat (ennyi skizofrénia van ebben a korban), de megnevezni már nem, sőt talán nem is akarjuk, vagy ha igen, óhajunk paradox: függetleníteni az önmegnevezés aktusát a megnevezés aktusától. Ez a szó (posztmodern) pontosan ezen a bizonytalanságon egyensúlyozik, akár egy kötéltáncos: megnevezés is meg nem is az önmegnevezés, önmagunk keresésének s az önreflexiónak igénye és a megnevezés aktusától való idegenkedés közti térben.
•
Posztmodern – azaz modern utáni.
A modern kor jelszava: Isten meghalt. A posztmoderné ez lehetne: Isten után kimúlt az evidencia is. Egyetlen evidencia van, hogy nincs többé evidencia. Vége az egyetemes egységes racionalizmusba, tudományos világmagyarázatokba vetett hitnek. Nevezhetjük ezt a megismerés válságának is: azaz a mi személyes identitásválságunknak, mellyel az értékek válsága fonódik össze.
Vajon csupán a megismerés folyamatának pillanatnyi megtorpanásával állunk szemben, vagy a válság mindig is az emberi megismerés attribútuma volt, s most csak újból felismertük ezt; közelebb kerültünk önmagunk megismeréséhez? Ez utóbbi esetben azonban ördögi körrel állunk szemben, és nem magunkkal, hiszen az önismeret is megismerés. „Tény”, hogy a megismerés mindeddig fő eszközének tekintett tudomány tovább folytatja eddigi megismerő útját – s itt most teljesen mindegy, hogy halad is ezen az úton, vagy sem – miközben az embertől teljesen függetlenedett, struktúrává, öncélú gépezetté vált. Csakhogy ekkor már a tudományos megismerés és az emberi megismerés két különböző, sőt ellentétes célzatú dolog.
Tallár Ferenc írja: A modern kor végére öncélúvá merevedett, önmagát egyre „tökéletesebben” újratermelő struktúrává vált az anyagi-technikai fejlődésre beállítódott gazdasági rendszer (öngyilkos civilizáció) és a modern (nyugati) politikai rendszer újabb struktúraváltásával a demokrácia is (a politikai rendszer termeli ki önnön legitimitását a választási eljárások révén).
Az embernek, ha nem akar a politikai, gazdasági, tudományos, egyáltalán az intézményes racionalitás-struktúrák redukcionista szerepelvárásainak megfelelően bábuvá „fejlődni”, egyetlen lehetősége marad: kilépni ezen általánosító törekvések előre gyártott szerepeiből. A posztmodern magatartás tehát az egyéni szubjektumok – és nem a Szubjektum – „ellentámadása”, visszatérés az egyedi személyiség szabadságához, értékelnek önkiteljesítéséhez (s ezáltal az értékek pluralizmusának, lokális esetlegességének elismeréséhez). Visszatérés ez az általánosból a partikulárisba, a racionálisan megtervezettből a véletlenbe, az esetlegesbe. Ahhoz, hogy ne tudjanak beskatulyázni, az általános tömlöcébe zárni, elvonttá redukálni, légy hű magadhoz: légy szubjektív, légy képlékeny és heterogén, s nem tudnak majd definiálni.
•
Tallár Ferenc mondja: A belső logikájú racionalitás-struktúrák felépülése lehetetlen lett volna a modern kor illúziótápláló nagy metaelbeszéléseinek támogatása nélkül, melyek a történelmet az univerzális emancipáció rendezőelve szerint fűzték láncra. A XX. századi tapasztalás kritikájának alávetett metaelbeszélések illúziója szétfoszlott a teleologikus Történelembe s az egyetemes-racionális szubjektumba vetett hittel együtt.
Nincs egyetemes-egységes világmagyarázat többé. A posztmodernet a „világnézet nélküli világnézet” jellemzi. A láncra fűzött, lineáris, humanitáselvű Történelem posztmodern felszabadítása ez, mely nem más, mint a jelen felszabadítása a jövő nyomasztó és megbilincselő terhe alól, az elmúlt korok jelenei pluralitásának, sokszínűségének, egymáshoz viszonyított másságának visszaadása és elismerése, és nem utolsósorban a jövő felszabadítása a jelen szürke, egyneműsítő elvárásai alól.
A modern emberen csak átrohant a célelvű történelem. A jelen számára a korhoz kötöttség béklyója volt. A posztmodern ember viszont világutazó turista, aki számára a tér időbeli kategória. Múlt nincs és jövő sincs. Viszont beléphetünk különböző jelenekbe, ahol ismeretlen funkciójú játékokba és díszletekbe botlunk állandóan, melyekkel kedvünkre, saját játékszabályaink szerint eljátszhatunk. Színház az egész világ.
•
Kalandozás az időben: a történelmi múltban és jövőben, a személyes élet múltjában és jövőjében: kalandozás a halálban is. Meghalt az evidencia: lehet, hogy Isten él, nem tételes vallási kategóriaként, hanem amúgy ténylegesen, mindenki számára másként? Az isten-fogalom is csak egy keret, melyet bárki saját „személyes” istenképével tölthet ki. Jogom van saját „különbejáratú” halálomhoz, és saját „egyszemélyes” Istenemhez.
•
A modernség jövő-orientáltsága megszűnt létezni. A modernség reális önmagát a jövőben megvalósulandó ideális önmagának távlatából szemlélte, s az a jövőkép az önkritika attribútuma volt. A posztmodern jövőtlen, abban az értelemben, hogy a képzeleti kalandozások számára ideális terepet nyújtó ismeretlen jövő (akárcsak a múlt) semmiféle racionális kapcsolatban nem áll a jelennel. A posztmodern csak a – kitágított – jelenben él, reális önmagát skizofrén módon reális önmagának távlatából szemlélve: így a kritika és önkritika megszűnik létezni. Egyetlen lehetőség marad számára, a távolságtartás magatartása: az azonosulás és az elutasítás közti választási lehetőség helyett a tolerancia mindennel szemben elnéző, de soha nem azonosuló álláspontja. Ezért távolságtartó a modernnel és önmagával szemben is.
•
Játsszuk le a posztmodern „jövőtlen problémáját”, s a teljes passzivitás elméleti álláspontjára jutunk. A posztmodern cselekvésnek nincs hagyományos értelemben vett telosza, mely a jövő (pozitív vagy negatív) tételezésével ebben a jövőben valósulna meg. Az emberi tevékenység mint olyan, célját, azaz értelmét vesztette, csak az öncélú cselekvésnek, az action gratuite-nek van létjogosultsága. Az igazi posztmodern tevékenység a játék, s minden tevékenység játékká minősül. A művészet is. A művésznek nem hasznosnak kell lennie, hanem főként szabadnak.
A műalkotás öncélúsága azonban nem csupán a hagyományos értelem ben vett l’art pour l’art-t jelenti. A művészi teremtő gesztus egyben az önteremtés gesztusa is lesz. Az ábrázoló funkció sajátosan módosul, önmaga felé fordul, annak a bizonytalan „külső valóságnak a tárgyias rögzítéséről” lévén szó, melyben az egyetlen szilárdnak tűnő pont maga a mű, amely éppen születőben van: az ábrázolás az ábrázolás folyamatát ábrázolja. S ha az ábrázolás az ábrázolás folyamata ábrázolásának ábrázolására vetemedik: a végtelenített (önmaga képernyőjével szembefordított) videokamera problémájához jutunk, amely a végtelent magát hivatott ábrázolni.
Ha e játszadozás komoly lenne, akkor ez lenne a posztmodern művészet paradoxona: olyannyira az egyedi megragadására törekszik, hogy magát az egyetemest tagadja meg.
•
A művészet egy régi tendenciája teljesedett be a modern kor végén: a művészeti alkotások elidegenedésének folyamata betetőzött. A művészet, a politika vagy a gazdasági szféra „védőszárnyai” alá kerülve, akárcsak ez utóbbiak, önálló struktúrává merevedett, olyan metaelbeszélésekre támaszkodva, mint az élet és művészet egybeolvadásának, az élet művészet által való felszabadításának mítoszai.
A posztmodern alkotók ma egy újfajta magatartással próbálnak visszatérni az emberközeli művészethez: egy olyan szubjektivitással, mely a művészetpolitika, illetve a „művészeti ipar” intézményes kereteiből való kilépést hivatott szolgálni. Hegyi Lóránd szerint ez a művészi magatartás az ember személyes sorsra való igényét mondja ki, egy olyan művészi „magánszférát” teremtve, amelyben hivatalos és nemhivatalos, elit- és tömegművészet skizofrén kettőssége érvénytelenné válik. Az egyes személyekhez szólva, tehát a közönség visszahódításának útján indul el. S e szubjektivitás egy olyan érzékenységgel párosul, mely a mű hitelességének növelésével az alkotó és alkotás közti távolságot is csökkenti. Mindezt támogatja a műalkotás „leleplezése”. A posztmodern mű átélhető, azaz illúziót ébresztő, ugyanakkor tudatosítja a befogadóban a műalkotás mivoltát: ti. hogy kívülről szemlélt esztétikai tárgy.
A szépirodalomban a műalkotás illúziójának leleplezése többek közt a nézőpontok váltogatását, tehát szilárd, egységes nézőpont hiányát vagy az írás-alkotás műhelytitkainak felfedését jelenti a szerző részéről, ami a mű felől nézve nem más, mint a szöveg állandó önmagára utalása és önmagával foglalkozása is. A posztmodern mű érvényessége önismeretének függvénye. A szerző elpusztíthatja teremtett figuráját. A teremtett figura ezzel tisztában van.
A mű beleszól saját sorsának alakulásába. A szerzői művészi diktatúrának befellegzett. Az anyag, a nyelvi tér korlátaival szembesült művész nem törekszik a lehetetlenre: a mű anyagtalanítására, megsemmisítésére.
Ha a modern művészet a kanti fenséges esztétikájára épült, az elgondolható, de meg nem jeleníthető megjelenítésére törekedve (Lyotard), akkor a posztmodern lemond erről. A számtalan kísérlet után a művészek megértették, hogy a forma, az anyag, a médium csőd, a megjeleníthetetlen (az abszolútum, a teljesség, a végtelen stb.) legfeljebb negatív lenyomatban megjeleníthető, mint Malevics fehér négyzetében fehér négyzete. Az egyre újabb és újabb formák nem jelentenek jobbat is, az anyaghoz való kötöttséget nem lehet leküzdeni.
De a forma csak akkor csőd, ha létezik a fenséges kategóriájának értelmében a racionálisan elgondolható, de meg nem jeleníthető dolog, amely azonban az ész, a ráció egyetemességébe vetett hitet feltételezi. Ennek hiányában azonban a forma nem csőd. Ha tisztában van önmaga létével, azzal, hogy csak forma, ha nincsenek illúziói önmagával szemben: az önreflexió funkcionális. Ezért lehet formaszervező elvvé.
Így a mű és művész közti kapcsolat sokkal termékenyebbé lett: a művész az anyaggal kibékülve, annak maximális kihasználására törekszik, amaz önelvűségét is felhasználva. Az irodalomban (végre) szóhoz jut a nyelv: már nemcsak felszíni/es/ stilisztikai funkciót betöltő jelenség, de formaszervező elv (metafora, irónia). Ennek következtében a posztmodern műfaj: a szöveg. A modernség végére megszűnt történetelvűség helyébe az anyagelvűség lép. De tudva tudván, hogy a művészet csak művészet, az irodalom csak irodalom, a figuratív ábrázolás, a történet száműzetése megszűnt, a történet visszatérhet, csak nem lehet központi elvvé. Hiszen szétesett a tapasztalat identitása, az az önmagában folyamatos és artikulált nyelv, amely az egységes elbeszélői magatartást megengedi.
•
A művész kibékül a befogadóval is. A kétféle intellektuális tevékenység közeledik egymáshoz, már nincs meg köztük a hagyományos távolság. A befogadás a mű egyéni, szubjektív újraalkotását jelenti már, amelyhez a szükséges játékteret az alkotói magatartás megváltozása biztosítja. Az alkotó toleranciája a befogadóval szemben megteremti az „igazi” kommunikáció feltételét. A művész már nem erőszakolja rá világnézetét a közönségre. Az irányítottság a személyiség szabadságát korlátozná. A műben a korábban fix pontot jelentő kohéziós erők megszűnnek, a megszerkesztődést bonyolító eljárások nagy része kiiktatódik. A szemantikai szinteket megsokszorozó nézőpontváltások, az elemek egyenrangúsága olyan polifóniát teremtenek, melyet az elbeszélői-logikai struktúra helyett minőségileg magasabb rendű erőtér: a szemantikai inerció fog össze. (Thomka Beáta). Mindezek révén a mű tulajdonképpen egy üres keret, „frame” (Winnlefrid Scallger) lesz a befogadó számára, melyet tetszése és képességei szerint kitölthet. Egy műalkotás sok alternatív műalkotás. Esetleg ugyanazon befogadó számára. S műtől műig legrövidebb – és egyetlen – út a befogadó. Az olvasó szabadsága és felelőssége, kéje és félelme megnő.
Az alkotói magatartás, azzal, hogy nemcsak alkotói cselekvésteret enged át a befogadónak, de ő maga is közeledik a befogadói magatartáshoz, hagyomány és eredetiség viszonyának újragondolását követeli meg A hamis eredetiségkultusz, a semmiből mindent teremtés mítosza szétfoszlott, semmivé lett. Hagyomány és eredetiség soha nem zárta ki egymást. Sőt, az önkifejezés nem feltételezi a hagyományos értelemben vett eredetiséget. Gondoljunk el egy olyan eredeti szöveget, mely kizárólag vendégszövegekből, idézetekből áll. A kísérletezésnek nincs vége, csak más irányban folyik: lehetővé teszi bármely eddigi hagyomány felhasználását is. Régvolt formák új kontextusba helyezése nem kevésbé minősül kísérletnek, mint újak kitalálása.
A művészetre mindig is jellemző volt médium és közlemény ellentmondásos viszonya. A modern korban ez azt jelentette, hogy a megjeleníthetetlent, a racionális általánost az egyedi, a „megfogható” anyag kísérelte meg hordozni. A műalkotás és a médium lelepleződésével s az univerzális értelembe vetett hit szétfoszlásával a posztmodernben ez a paradoxon más síkra tevődött át: a kizárólagosan egyedi, a partikuláris, „egyszemélyes” közleményt a hagyományos, a bárki által felhasználható, az általános médium hordozza.
•
A legkülönfélébb hagyományokba öltözött műalkotások a valóság agresszív és eredménytelen birtokbavételéről való lemondást fejezik ki. Az „én az mindig más” magatartásának kiterjesztése' én, az mindig többek; én az mindig sok minden – a böhmi inquarielennel egyezik: egyszerre jelen lenni a világ minden arcában, s ezzel az egészet birtokba venni. Tudatában lenni, hogy az ezer arc közül egy sem vagyok, de azonos vagvok azzal, akinek ez minden arca. Közvetve érintkezem magammal és a világgal: birtokbavétel aktusa nem agresszív, inkább idézőjelbe tett. A „részt venni annyi, mint távol maradni” paradoxona az igazi posztmodern távolságtartás. melyet a tárggyal való azonosulás, pontosabban a tárgyban való bújkálás jellemez. Bújócskázunk a tárgyban. Pityiri Palkó, olvasó, te vagy a hunyó!
•
Az egyre újabb és újabb megnevezések iránti szükséglet, mely a modern művészet expanziós törekvéseinek talán legrelevánsabb tényezője, hiányzik a posztmodernből. A megnevezés aktusára jellemző agresszivitást a posztmodern a régi megnevezések hagyománya mellett (posztmodern) az iróniával, a humorral vagy az új megnevezések játékosságával teszi áttételesebbé s ezáltal szelídebbé. Az irónia (mint a megnevezés egyik eszköze, nem mint esztétikai minőség) nemcsak a tárggyal, objektummal, hanem a megnevezéssel szembeni távolságtartás is, azaz a megnevezéshez viszonyítva a valóság álláspontját képviseli. A valósághoz viszonyítva azonban csak megnevezés marad: az irónia a megnevezés önkritikus magatartása. A posztmodern esetében az a humor is, mely a valóság és a valóságról való elképzelések diszkrepanciájának, összeférhetetlenségének észleléséből fakadó viszonylagos fölény („önfölény”) szülötte.
Az irónia, a humor, a játék tehát egyszerre veszi birtokba a valóságot, és teszi idézőjelbe ezt a birtokbavételt, akár a vendégszövegek, idézetek. Az idézőjel önreflexió: a magunk tudása, öntudás; s ez az egyedüli kapocs azzal a világgal, amelynek egyetlen attribútuma, hogy ismeretlen. A világgal szembeni tolerancia ebből az öntudásból ered, mely tudja, hogy nincs más lehetősége. A humor, az irónia, a játék tehát nem felszínes magatartás, nem is jókedv következménye, rezignált álláspontból fakadnak.
•
A modern az építés és lebontás, a konstruktív szellem kora volt, a posztmodern a hermeneutika kora: intellektuális tevékenység sokkal inkább az olvasás, a befogadás, mint az írás, az alkotás. Miért írtam ezt az esszét, rácáfolva önmagamra? Nádas Péter szerint: Az ilyen, ostobának tetsző kérdések olyan korszakokban válnak életkérdésekké, amikor egy kultúra egyetemességét már csupán bizonytalanságának és megrendültségének egyetemessége biztosítja.
Mi tehát a posztmodern? Kultúrtoporgás helyben.
Vagy nem.
FÜLÖP LÁSZLÓ ZSOLT