Vitus K. György
ÁLOMTÉRKÉP
A negyedkornak földtörténeti alakulásairól írja dr.Tulogdy János: „A folyók a dombok-hegyek oldalán egy felső, 50 méter magasan fekvő fellegvári teraszt (ezen vannak általában a várak) és egy 15 méter magas városi teraszt hagytak maguk után, amelyen a városok települtek” (Erdély geológiája).
Holdkórosságom látomásai az alsóbb teraszon, a Tornakert felől indulnak: a Régibaromvásár utca (ma Lupeni) álomképe még valóságközeli, ha évekkel, évtizedekkel korábbi látványok is vegyülnek a valósághoz, akkor is, hisz az emlékezet még a „paranormális jelenségek” küszöbén innen lakik... mibennünk!

A nagy földrajzi felfedezések a szülői ház portájától kiindulva tették meg első, bátortalan lépéseiket. Az a korszak, amikor már a legénymerészség messzebbre is elhajtott, egybeesett a kamaszkor belső világfelfedezéseivel. Lekanyarodtam a Bolyai utcán a Marhapiac-Széchenyi-Hitler-Sztálin-Rózsák tere felé. A megismert világnak szomnambul testvérpárja az álomvilág.
Az a négyzetméterre eső kőfaragvány, homlokzatdísz, terakotta a világon itt a legmagasabb: artizanát nagyhatalommá válunk, és egyenlő felekként tárgyalunk az atomhatalmakkal: – Lemondunk egy kőrózsáról egy rakétakilövő bázis ellenében – mondom. A tengernagy csillagos-csíkos mandzsettája idegesen hadonászik a tárgyalóasztal fölött, elnyom egy aranyvégű cigarettacsikket a hamutartóban. – Rendben – mondja orosz kiejtéssel, angolul –, beleegyezem!
A tárgyalás az alacsony kávéházi asztal mellett zajlott, nevetséges volt e magas küldöttség pocakosán, feszes díszben fészkelődött a kardjuk bojtjáig sem érő alacsony sámlikon.
A főtérnyi előcsarnokból bérházak súlyos tölgyfakapui nyílnak. Mögöttük koncertterem. Megkésve érkezem, ezért óvatosan nyitok be a földszinti nézőtérre, nehogy a faragványos, nehéz kapuszárnyak egy kéretlen nyekergessél hívatlan vendéget jelentsenek be a nagy tekintélyű közönségnek. Léleksuhanás csupán, és ott állok a nézőtér közepén. Köröttem senki sincs, a színpadon a szimfonikusok hűlt helye! Csak a teraszosan elrendezett sorok, a fúvósok, vonósok ülőhelyei árválkodnak. A zenekari székek úgy készültek, hogy a rajtuk levő izgés-mozgástól ne recsegjenek. Súlyos fogászati székek ezek, és minden kottatartót egy-egy műtőlámpa világít meg.
Márványlépcsők és fagrádicsok visznek föl a félemeletekre, kakasülőkre, balkonokra. Minden oldalfolyosó egy-egy félemeletről indul, kereken első vagy második, harmadik emelet nincs is, csak első fél, második fél s harmadik félemelet. Utána kakasülő, manzárd tetőszoba, padlástér, toronyalj, fél kilátó...
A hatalmas Cifra Palota termeiben kocsmák, könyvtárak, múzeumok működnek olyan kócos rendetlenségben, egymással összegubancolódva, mint egy kamasz diák lelkében a leckék és a szünidős fürdőzések. Álmomban is emlékszem egy korábbi álmomra, amikor olyan jól kibeszéltük magunkat: Éva szemének Kanttal való találkozásáról, a filozófia és a játékszabályok összefüggéseiről.
A Főtéri Palotán túl a város széle kezdődik már, a folyó hajdani holtága, az utunkban álló pocsolyákat „folyószemeknek” hívják, és negyedkori csigák maradtak vissza bennük, amelyekről azt mondják, éjszakánként feljönnek, mint a Loch-Ness-i szörny! Ez a Dinnyeföld utca, lápos mezőn vezet keresztül, az ingoványban mocsárgázak hoznak kábulatot ránk, álomképek vegyülnek a valósággal: a város középkori képét látod egy XVII. századi metszetről, s a torz rajzolatú alakok sántán, görbén jönnek feléd... – Vigyázz, fiam, ne lépj a pocsolyába –, hallod valahonnan föntről...
A város határában van fürdőző és csónakázó telep. Néha egyenesen a Nagy Cifra Palota valamelyik földszinti lengőajtóján keresztül jutottam rögtön a hídfőre, máskor a lengőhídig egy hosszú, magányos séta vezetett. A telep több hektáron terül el, szinte nagyobb, mint a város. Lombok, ligetek árnyékos rejtekén kunyhónyi nyaralóházak húzódnak meg. Csoportokban egy-egy fertályt alkotnak, és úgy kuksolnak zöld fészkükben, mintha róluk szólna az Egy gödörben ült egy törpe kezdetű mondóka. A teleptörténet hajnalán alakult fertályok baráti és érvényesülési körök szerint társultak, melynek következtében mára már kiélt szomszédsági viszonyok laknak egymás mellett, és a kiszemelt menyasszony már valahol a hetedik fertályban sütkérezik. Víkend-telepi álmaimban négy, öt, hat fertályt is bebolyongok, érdeklődöm, hogy Ritát vagy Zitát nem látták-e valahol? Ismerős arcok jönnek szembe, hirtelen eszembe sem jut, hogy honnan az ismeretség, csakhogy ők is valakik után érdeklődnek, akiket viszont én láttam volt az imént. Mindenki valakit keres. Pletykák mindannyiunkról keringenek. Egy bokorban láttam egyszer egy pletykát. Lapos volt, undorító tócsára hasonlított.
Tulajdonképpen a határt pontosan megvonhatjuk a vasúti töltés mentén. Az elvágyódás... nyílegyenes pálya. Az állomás poggyászos utasai rögtön a vonatok között kirakodnak a peronra, és ószeri áron cserélnek kabátot cipőre, borotvát rugós késre.
Megkeresem az átjárót, a töltés oldalába fúrt átvezető kanálismedret, melynek kétfelőli párkányán oldalazva a fal mellett el lehet slisszolni, és a városhatáron túl, ahol aztán Igazán kevesen járnak, csendes kis utcák illatoznak. Akáclombok szegélyezik a családi házak közét, a járdát virágágyások választják el a kövezett kocsiúttól. Itt laknak a Koncz Zsuzsa-hangú lányok...
Hajnalodik. Kakasszóra szűnik a varázs, halványodik a színes felszínrajz. Szűnnek a lidércek, omlanak a labirintusfalak, s az első korty kávé után feljön a Nap.
Már régóta nem a megismerést, csak a robotmunkát jelentik a nappalok, s ekképp a szomnambul testvérpárja megölte Ábelt...!
A kávé mellett első cigarettámat szívom. Furcsa: lecsap a füstje...!