Láng Zsolt
EGY ÁLOMUTAZÓ NAPLÓJA
(Október 2, vasárnap) Kicsit idősebb vagyok, mint a valóságban, emiatt férfiasabb, amihez az is hozzájárul, hogy tanárosan kiáltozom: egy-ké-hánégy, számolom a lépéseket, tedd-ké-a-balt-és-most-há-jó etc. A kolozsvári Szent Mihály téren vagyunk, a Wolphard-ház előtt, párok várják utasításaimat, a lányok hajában bársony pántlika lobog. A tánc, amelyet betanítok, mintha palotás volna, voltaképpen pedig egy közelgő felvonulás része. A Lábas-ház erkélyéről Mihály ex-király inspiciálja készülődésünket. Átfut bennem, hogy irredentának tarthat, és bizonyára megteszi az ilyenkor szokásos intézkedéseket... Az egész szituációból mégis jó sok békesség árad, feltölti az utcákat, a teret. Könnyen lehet persze, hogy fordított az irány, s az eső utáni tér, a pirosba-fehérbe öltözött ifjak zsibongása teszi bizakodóvá hangulatom. Nem tudom, mit hoz a jövő, háládatosan gondolok a jelenre.
Nem tudom, mit hoz a jövő – ez most az előttem álló jegyzetelésre vonatkozik. Az írás aktusa végtelen és befejezhetetlen.
(Október 4, csütörtök) Óriási hajó közeledik, nem látom csupán érzem Remeg a szoba padlója, remegnek a falak, zörögnek a polcok. Fekszem az ágyon hanyatt, fejem enyhén megemelem. Nemsokára megpillantom a hatalmas hajótestet lassan betölti az egész ablakot. Mintha tömör földből volna kifaragva, orrán gyökérszerű nyúlvány lóg ki, vagy tapad hozzá. Egyre erősebb a remegés, széthasad az ablaküveg, szét a fal, szét a padló, a hajó jön, benyomul lábam közé – nem látok a fedélzetig, ahonnan távoli kiáltásokat hallok. Mintha nő volnék...
Nem mozdul semmi, mindent a hajó árnyéka ural. Félek.
(Október 5, az ágy másik telében alvó álma) (Mintha amolyan pavici álomutazó volnék, hivatásos álomutazó, aki lelkiismeretesen följegyzi a látottakat, a hallottakat. Följegyzi, ha vannak hozzá szavak, szavai.)
Nagy, kék legyek donognak a gyermekek szobájában, nem tudom, mit tegyek. Azon töprengek, hogyan jutottak a szobába a legyek, se ajtó, se ablak. Utálkozva készülök arra, hogy puszta kézzel irtsam ki őket. Iszonyodva félrekapom arcom az egyik zúgva közeledő raj elől, reflexszerűen csapkodom. Eltalálok egyet, lezuhan, de mielőtt megkönnyebbülhetnék, hogy ti. ennyire tisztán sikerült végeznem vele, észreveszem, hogy nem pusztult el, csupán átalakult: fényes, fekete hátú, téglányi bogárrá változott. Teste, háta nem kemény, hanem puha, mint a kelt tészta. Befészkeli magát Orsolya szappantartójába; tökéletesen kitölti, nem bírom kipiszkálni onnan. A többiek is átestek az iménti metamorfózison, a szoba telis-tele lett nagy, fekete, fényes téglákkal, ilyenekkel: ■■■
(Október 17, szerda) Köröttem csupa beton. Araszolgatok a körbefutó keskeny peremen. Lenn az oroszlánveremben az R-GO együttes zenél, Szikora Robi borzolja sörényét. Váratlanul felfedezem Presser arcát, csodálkozom, hogyan került ide. Hiábavalón araszolgatok, mosdatlan fiúk zárják el az utamat. Az is világos, hogy amennyiben leugranék, végem. Várakozom. A zene iszonyúan dübörög, ilyen zenét Szikoráék nem játszanak!, a betonfalhoz tapadok.
(Október 26, péntek) Böhöm teremben (álombeli jelző) színésztrupp készülődik az előadáshoz, vándorszínészek, félig-meddig artisták, amit alátámasztani látszik ténykedésük: terjedelmes hálót feszítenek ki. Hamarosan fény derül arra, hogy ez nem a produkciót szolgálja, másfajta óvintézkedés. Mocskos ár önti el a termet, mindenki fölkapaszkodik a hálóra.
Én is fölmászom, ott aztán egy másik világ fogad, avagy csupán emlékezetem szabad játékával egyesítem a látottakat. Felényi Lajosnak, a kis gyökér-embernek új oroszlánbundája van, nagyon büszke rá, arca merev és ragyog, mint a karcolatlan ezüsttányér; riszálja a sárga-fekete foltokat. A bunda két bőrből van lazán összefércelve, félni lehet, hogy bármely pillanatban szétfoszlik, és lehull róla. Irigykedve nézem. Az egyiket nekem adhatná. Töprengek, miként kunyeráljam el tőle.
(Október 27, szombat, a másik szobában alvó kislány álma) A sárga manó adott egy almát nekem. Az alma rátapadt az arcomra. A manónak fekete haja volt, fekete, mint az ég.
(Október 28, vasárnap) Szatmáron apósomoknál, a nagy Horea úti házban várakozom tárgytalanul. Az idő tömény, ragacsos, fojtó, lemegyek az utcára. Az utca helyén víz hömpölyög, ez a Duna, magyar folyó. Egy Mária nevű asszony követ, biztos vagyok a nevében, noha őt magát nem ismerem. Jól úszik, könnyedón, én viszontag félvén az örvényektől, görcsösen ki-kiemelkedem, mint vízilabdakapus, kémlelem a felszínt; három-négy örvényt látok, a kolozsvári bábszínház udvarán kavarogtak hasonlók, emlékezem.
Nem tudom, mi volna jó, hogy mit akarjak. Ússzak partra, ahol esetleg megtudhatom, miért követ Mária? Ebből bajom is származhat, kútfője majdani kétségbeesésnek. Habozom. Annál is inkább, mivel a partot érés alkalmas helyszínein duzmadt arcú, gyanús alakokat pillantok meg. Egyiküknek harcsafűrész ring a vállán, messzire hallatszik a fűrész suhogó zenéje. A fűrész himbálózásában Mária mozdulatait fedezem föl.
(Október 30, az ágy másik felében alvó álma) Az ólommérgezett gyereket maga Einstein professzor mutatja be nekünk. Az előadóterem tömve az érdeklődőkkel. Einstein kicsi, ősz hajú, nagy orrú, ájtatos, amilyen a fényképeken, épp olyan. Asszisztense karján aléltan fekszik a gyerek, feje félig zöld, félig fehér, az ólom [elírás: álom] tipikus tünete. Az üvegtáblákon betűző nap a nyarat jelzi; a fényben ragyog, világít a meztelen testecske. Einstein Terhesiu Valitól kérdi meg, hogy k... [nem értem a szót] esete fennforoghat-e. Ehhez l...-t kellene mikroszkóp alatt megvizsgálni, hangzik a magabiztos válasz. Én is jeleskedni akarok, közelebb furakodom, már biztos vagyok benne, nekem szól a következő kérdés. De nem, indulunk kifelé, ahol a bemutatás legfontosabb mozzanatára kerül sor. Kipróbáljuk B..., a svájci orvos gyógyszerét, ami a gyermek a...-t volna hivatott korrigálni, miáltal elkerülhető a sohasem kockázatmentes sebészeti beavatkozás. Hozzák is a dobozt, kezembe jut, felbontom, mohón belekóstolok. Mit csinálsz?, kiált Terhesiu Vali. Ha ez a gyógyszer hegképző, akkor bezáródik bal orcám nyálkahártyáján az apró f..., felelem megszeppenve. Vali profilja görbűit, mint tatárkeselyűé. A gyógyszernek dióslaska állaga van, a kicsi buzgón szippantja befelé.
Ez még nem minden. Szegődményes kalandozás.
Ugye nem én vagyok a hibás?, kérdezi egy szöszke lányka. Körülnézek, kihez szól. Ne félj, kicsikém, duruzsolja mellette nagydarab, szürke szoknyás kísérője. Aztán hirtelen vad, ordenáré mozdulattal felemeli libegő rokolyáját, s a kislányra borítja. Hátborzongatóan rikoltja: A KIS ÖRDÖGÖK DOLGOZNAK BENNEM!!! A szoknya alól combnyi vastag fehér, sűrű, gőzölgő sugár tör elő, oly erővel, amitől a férfi, mint rakéta emelkedik a fejek fölé, majd gyorsulva elsüvít. Mikor ocsúdva újra a kislányt keresem, helyén szürke kőszobort találok, szürke kőangyalkát, picinyke szárnyakkal. Csöpög róla a gejzír tejaranya. A SÁTÁN ÚJABB ANGYALSZOBROT KÉSZÍTETT! Mintha a betűk testén is az utálatos anyag ragyogna.
(November 7, szerda) Ismeretlen férfi lassú tánca... A férfi Cousteau kapitányra emlékeztet, Cousteau és Varga Pali bácsi egyszerre. Marionettfigura, akit a halál rángat. Nyakán, homlokán széles vágás, szétnyílt, tátongó seb, ömlik a vér. Lehet, én vagyok gyilkosa. A férfi lassan elerőtlenedik, ledől a hevenyészve megvetett ágyra. Folyik, hömpölyög a vér, elárasztja a szobát, felemeli, sodorja a könyveket, a szőnyeget, a székeket.
Én vagyok gyilkosa? Visznek magukkal, vonattal majd lifttel, le, földalatti csarnokba. Nem látom kísérőim arcát. Tompa erőszakkal terelnek, jelzésszerű karrándítások. Szerencsétlenségem duplás.
A csarnokok között tágas, neonfényes folyosók, maguk is csarnokok. Robotszerű lények mászkálnak, mászkálásuk a robotszerű. Fehérköpenyes nő elé állítanak, a nő a szememet kezdi vizsgálni, különös, mondja, nem volt még sz...val nem értem a szót, nem jegyzem meg. Szinkronpillantás: a nőnek nincs szembogara, hófehér a nézése, vakító, rettenetes. Tehát erről van szó. Jövők rá, mindazonáltal alig félek. Futni kezdek visszafelé, menekülök, bal lábammal erősen bicegek. Bal lábam már zsibbad, tehát elkezdték!, veszem tudomásul kis pánikkal.
A liftajtóban Hohl Misivel találkozom, egyedül lép ki a liftből. Amint felfedez, örömmel köszönt, ajánlkozik, hogy fölkísér. Biztonságban vagyok vagy sem – még nem tudhatom. Szemezzünk! Félelmeinket gúnnyal kell agyonütni.
(November 21, szerda) Vagyunk vagy százan, fejünk az ég felé fordítva várakozunk. Testünk úgy ringatózik, mint sekély tengerekben a puha szárú növényerdő. Hamarosan fényes gömb bukkan elő a horizont fölött, suhanva közeledik. Nap? isten? Fényesség tölti ki lelkem, s a tetőzés boldog pillanatában átlátok a többiekbe: fény és boldogság egyneműsíti a világot. A gömb néma marad, pedig ha szólna... Pillanatig tart csupán a kivételes állapot. Kiürül az ég. A nap sötétséggé válik, a hold pedig vérré, a csillagok pedig feketéllnek a nappali égen. A feketeség alatt vad horda vágtat tajtékzó lovakon. Döbbenet nélkül nyugtázzuk érkezésük, rezzenetlen arccal fordulunk elkerülhetetlen halálunk felé.
A horda üvölt, mi fohászkodunk.
DRULL AMAR, DRULL AMAR, IN HA FAL, ordít a barbár népség, amire mi ezt feleljük:
KON HOMÁR INDI KON! Etc.
Amint testközelbe érnek, sokadalmunk megfutamodik. A gazok hátulról mészárolnak le minket. Iszonytató mozdulatok, belek, végtagok és fejek szanaszét, iszamos minden a vértől, kéjgyilok, sátáni viviszekció. Én nem tudom, hol vagyok, kinek a tekintetével látom e rosszat.
A gyilkosok, megrészegedve a vértől, önmagukat is pusztítani kezdik, kar-, orr-, fülcsonkítás, egymás és önmaguk húsát szaggatják, fuldokolnak a torkukat rekesztő darabos vértől, nyugtalanságuk szinte határtalan. (Ha ez hajnali álom volt, akkor aligha van igaza Florenszkijnak abban, hogy a hajnali álmokban az ember az égi szférába merítkezik; ha viszont az esthez, éber vidékünkhöz volt közelebb, szintúgy téved, hiszen létezhet vajha földi vonatkozása e fertelmes pusztulásnak?)
(November 32, a számítógép rémálma)
#D 006B 0064 0004 0002 02 02 00 0000 0000 FF 00 00 00 00 0000 0000 0000 0000 0II0 0000 0000 0000 0000 0000 0000""__ 0000 0000 0000 0000 0000 0000 0000 0000 0000 __ 0000 0000 0000 0000 0éáó000 0000 0000 0000 0000 #BT FF 00 00 00 00 0000 0000 gg0000 0000 00 0000 0000 0000 0000 0000 0000"" __ 0000n 0000 bb0000 0000 0000 0000 0000 0000 0000 __ 0000 0000 0000 0000 0000 0000 OOgfgvyeheje94ijőp00 0000 0000 #BT FF 00 00 00 00 0000 0000 pőttyyi0pőtyipőyti0vagy00ok0000 00éé00 00 0000 0000 000g0 0000 0000 0000"" __ 0000 0000 0000 0000 0000 0000 0000 0000 0000 __ 0000 0000 0;;;;;;000===0000";"%//;&= 0000 0000 0000 0000 0000 #RT #RT #RT #RT #RT #RT #P 0000 0001 00 0000 #BT 00 40 00 00 02 0000 0000 26C4 36CC 00 00000000 0000 0000 000mmmmmmm0 0ffffff000ererereddddd "" __ 04B0 16444667 053E %%%%%%%%04B0 0000 0000 000Ü00 0aa000 00BD 0E10 0E10 0000 __ 04B01667 04B0 053E 0000 0000 0000 00$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$$00 00BD 0E10 0E10 0000 __ 0000 00C2 00C2 0003 #P 0000 01 FF 00 0000 #BT 00 40 nolimetan00000000000000000000gooooooooooooooooooooooooo
 

(December 13, Luca napja) Mezítláb keresem a sportcipőmet egy raktárszerűen zsúfolt szobában. Két nő zavar akciómban: az egyik hátamat átfogva, mintegy hátamra ráhajolva nehezíti a kutatást, a másik az ajtóban rostokol, és sír erősen. A síró-rívó szép test mögött megpillantom barátaimat, szélesen gesztikulálva sürgetnek, kezükben pingpongütők. Végül a hűtőszekrény mögött mégis cipőimre akadok, viszont nem tudom őket felhúzni, szinte diónyiak. A többiek újfent szólítanak, a nők sem szünetelnek, én meg a cipőkkel bíbelődöm kilátástalanul, diónyi sportcipőimmel. Vége.
(Midőn ezeket leírtam, aznap éjszaka álmomban odaadtam a kéziratot egy Balassa Péter-szerű férfinak valamelyik állomáson. Bement vele az első osztályú váróterembe, én meg kint sétáltam fel s alá, mint vizsgázó diák. Elég sokáig szöszmötölt, eztán kijött, komoly arccal. A lépcsőkorlátra hajolva, a lépcsőket bámulva beszélgettünk, azaz vártam, hogy mondjon valamit. Jó írás, kezdte, de mégsem, azaz nem az írással van baj. Vastag fákat vágsz ki – nyilván a terebélyesebb tönkre könnyebb felállni –, próbálkoznod kellene mégis szilajabbakkal. Mi az, példát mondok, hogy pl. a pap, miközben lóg a bele kifelé, azonközben a tűz ropogását hallgatván dallamos szövegelésbe bonyolódik!?
Nem értettem a példázat értelmét. Vártam, hogy a férfi elmenjen, én meg kisírhassam magam. Ugyanakkor azt is szerettem volna nagyon, ha maradna, s felcsillantana némi reménysugarat. Remény és kétségbeesés – mást választhatok?)