Kovács András Ferenc
Animula, vagula, blandula
Meghalni – elszunnyadni – és alunni!
Talán álmodni: ez a bökkenő:
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt.
Ez visszadöbbent.
(Shakespeare)
Álmot látok: álmomat.
Majd ha Hüpnosz hálnom ad
Ágyat, árkot, rég kinőtt
Pólyát, omló téridőt,
Porhanyósat, mint a fény –
Röpdösök majd, szállok én
Roppant könyvtárak között,
Mint ablaknak ütközött
Fecske, vádlón verdesek
Súlyosodva, mert esek,
Mert sosem lesz tán elég
Scardanelli, Dante, Blake –
Nap fölé emelkedőn
Botlok ferde sík tetőn:
Megbillent szülői ház
Kéménykormot harsonáz,
Míg hínáros udvaron,
Hurkot vet rám dudva, gyom –
Nincs már egy gyerek se lent,
Légben árva labda leng
Nagy kerítések fölött:
Vasvillával átdöfött –
S hány szobám van! istenem,
Egyiket sem ismerem,
Ismerős bár: szívszakajtó –
Félig már kinyílt az ajtó,
És belépni nem merek:
Tárgyak, árnyak, emberek –
Elszorult, sikolt a légcső,
Semmiben kering a lépcső,
Lábam űrbe lépeget,
Más vidékre tévedek:
Pernye ring, szemétrakás, rom –
Szétgomolygott szép lakásom,
Téglaporként száll a múlt,
Minden önmagába hullt:
Nézem, nézem két kezem:
Én sem! én sem! létezem!
Szürke padiás, pince mélye
Hív ––– e dallam puszta emlék,
Hallomás csak: nincs személye,
Hangja sincs, de megremeg,
Mert üzenget már a nemlét:
Álmom is lát engemet.