Szilágyi Júlia
TISZTAFEJ
A
terasz mellvédjére támaszkodva a pompás parkot nézte. Egyedül nézte, pedig a
teraszon sokan voltak. Nem ismerte őket, de tülekedésük valami felé, ami ott,
jobb felől karnyújtásnyira, és mégis valahogy elérhetetlenül átmenetnek sejlett
a bódé és a filegória között, minden lökéssel és taszítással egyre inkább a
tömegbe préselte, odatartozóvá passzírozta őt is, aki szemét éppúgy nem tudta
elfordítani a parkról, ahogyan képtelen lett volna testét kiszabadítani a
karok, lábak, hasak szorításából. Nem is próbálta, persze. Csak a fejére
ügyelt, meg a helyére, kiváltságos helyére, ahonnan a park látszott, nem pedig
a hömpölygés epicentruma, a bódé. Egyre görcsösebben összpontosított a parkra,
jó volt tudni, hogy ilyen is van, pótolt valamit, talán a vágyat, hogy
odareménykedjen a hűs lombok alá, de nem pótolta a szívós tevékenykedést, a
mellette és mögötte, de nélküle tipródók heves célirányultságát a bódé felé.
Ekkor kicsapódott az ajtó, a terasz bal oldalán – észre sem vette addig, hogy
ott ajtó van, de hát körülnéztem egyáltalán?, csodálkozott, és fehér köpenyben,
fejükön fehér vászonsisakkal, erőteljes férfiak tódultak be. A mészárosok! hullámzott
végig, mint egy sóhaj a tömegen. Kivált közülük egy, nem volt rajta sapka, s ő
nem látta, hiszen a korláton áthajolva kitartóan a parkot bámulta, mégis tudta,
hogy lebarnult homlokába hull egy hajtincs, amint hirtelen mozdulattal felemeli
a tízköbcentis fecskendőt. Gerincváladékot már vettek tőlem, akarta ő mondani,
vagy talán mondta is; a halk reccsenést, ahogy a tű koponyájába hatol, a
bódé-bódulatban senki sem hallhatta. A másodikra, pedig az sem fájt,
felkiáltott, talán elvből, vagy meri hallani akarta a saját hangját. Rövid,
rekedt, vad hang volt, vakkantásszerű. Hátraijedt tőle, s miközben elégtétellel
vette tudomásul, hogy utólag észlelt félelme haraggá tisztult, lokalizálódott,
mint a tankönyv síkmértani ábráján a derékszög; pozícióváltása tudatosította
benne, hogy egyedül van. Elnéptelenedett a terasz, most már bal felé
távolodott, csitult zümmögéssé a bódé körüli morajlás. Fájdalomként
közvetítette a talamusz ott, ahol a tű másodszorra behatolt a koponyájába.
Fémes ízt érzett, s mintha az íz változott volna fémmé, nyelve óvatosan
megforgatta, majd kilökte a tűt, amely minden bizonnyal a koponyájából került a
szájüregébe.
Tudta, hogy ha most bemegy a négyszárnyas középső ajtón, odabenn minden
tisztázódik. Teremnyi szobába lépett, s mintha várták volna, mosolygó arcú
fehérköpenyes fiatal nő – nyitott köpenye alatt barna ruha – állt fel a jobb
oldalt terpeszkedő kopott íróasztal mellől. Felállt, de nem jött közelebb,
ellenkezőleg, neki félig hátat fordítva, melle fölött keresztbe tett karral az asztal
szélének támaszkodott
– Téved – mosolygott egyre elnézőbben a fehérköpenyes kisaszszony az asztal
mellől. – Nem fájhat. Éppen ez a lényeg: kimossa a fájdalmat is. Szomorú, de
szükséges, beláthatja.
Belémlát, gondolta ő áttetszően, és nem akart gondolkozni. A hölgy bólintott, s
laza mozdulattal hátranyúlva felvett az asztalról egy ócska, falinaptárszerű
borvörös mappát, lapjai salátalevelek módjára felkunkorodtak.
– Itt van, itt van az egész. Másképp is lehet, persze, csinálják is, ahol
ráérnek beszélgetni. Nem viheti el, de minden jó lesz. Máris jó, csak még nem
tudja.
Óvatosan hátrált kifelé törékeny tiszta fejével. A kilincs derékszöget alkotott
az ajtóval. Az épület régi, de tágas és gondozott. Odakinn nyár van. Az
évszakhoz képest kissé hűvös. A fejem egészen tiszta.