Peter Türk
ÁLOMNAPLÓ (1990 VÉGE)
okt. 6. Dagadó izmaim, testemet feszítő erő, szép feleség – és mégis. Féltékeny vagyok borbélyunkra. Tanúja vagyok, amint azt suttogja asszonyomnak: Mi, gyönge lények, tartsunk ősszel Nejem kacéran bólint, ujjal az asztallapon, akárha zongorán, a férfi felé. Felkapom a széket, a borbélyhoz vágom, erre bejön a segédje, verekedni kezdünk.
Elbánnék egy egész hadsereggel! S valóban, az ablakon túl, a fákkal és bokrokkal szegélyezett úton libasorban közelednek a katonák. Hozzánk egy tizenöt év körüli kamaszlegényt szállásolnak el. Mint aki légnyomást kapott (vagy tényleg megvágta), ütődött ábrázata van. Feleségem babusgatni kezdi, ölbe emeli fejét, haját borzolja. Szegénykém búgja, odaveszlek az ágyamba. Az ütődött fiú orrát piszkálja, orrában hólyagocskák pattognak, pakk, pakk, pakk.
okt. 7. Egy tányéron fekvő sajtdarabkán pici, hófehér lényeket láttam, mintha tengeralattjáró periszkópjának apró lencséjében, távoli sziklán sütkérező madarak volnának. Madarak?
A sajtdarabot a nap felé tartottam, erre az egyik lehunyta hirtelen a szemét.
okt. 10. Semmire nem emlékszem. Csupán valamiféle savanykásnak nevezhető íz maradt bennem felidézhetően. Biztosan az álom utóíze?
okt. 13. Ismét leírhatatlan. Annyira szép és izgató. Évek múlva is „emlékezni” fogok rá.
okt. 14. Franciául beszélek a francia forradalomról. Osztályterem, majd egy lágy ívű domb füves, fátlan környéke. A talaj puha, süppedékes, víz itatta át. Sok-sok ember, jelszók, zászlók. Forradalom itt is? Az emberek közeli arca fáradt, kedvetlen, és a pocsétákban megmerülő cipők miatt bosszús is.
okt. 17. Egyenruhában, motoron. Lövöldözés, üldözés, újabb piff-paff, hosszúcombú amerikai nő. Azt hiszem, a nő bolondul értem. Hamarosan kiderül (nem emlékszem miként), kémkedik utánam, ellopja a titkos rakomány kulcsát, kelepcébe csal, egy sötét helyiségbe rekeszt. Szűk nyíláson préselem magam kifelé, sikertelenül. A nagy melegtől megdagadt a fejem, indoklom. Ébredéskor is emlékszem a mondatra.
okt. 20. Széles folyó, napsütés, Degas képek hangulata. Csónakban ülök, kinyitom nagy, fekete ernyőmet, sodor a szél, vitorlázom, még szél ellen is tudok, mint a profik. Velencei partszegély, elegáns, feketébe öltözött emberek sétálnak fönt. Éri meg le s föl, le s föl, ébredésig.
okt. 26. A villanydróton vénasszonyok üldögélnek, csupafej, fekete kendős, idegen arcvonású nénék. Amikor eléjük érek, így kezdenek kiáltozni:

Add föl nekünk a menyasszonyt!, és csupasz karjaikkal nyúlkálnak felém. Magamhoz szorítom fehér ruhás babámat. Nyelek nagyokat, aztán elinalok.
okt. 28. Álmaimat írom, épp a tegnapi álmomat, amelyet – nappal nem emlékezvén rá – nem jegyezhettem le a szokott időben.
Tűz van, égnek a házak, rohanok. Sikerül Rose-t kimentenem. Rose-on piros posztókabát, a gyerekeken sárga kezeslábas – miután átvergődünk a tűzön, a ruhák megfeketednek. Szerencsére, nekik kutya bajuk nem esik!
Ezt álmodtam a tegnap, s most Rose vállam föllött lesi, miként vetem papírra. Piros, sárga, fekete ceruzákat nyújt elém.
okt. 30.. Hihetetlen, hogy milyen erőfeszítések mennek kárba, mégis:
 

 
semmi.
nov. 4. A buszon összefutottam volt egyetemi tanárommal. Felismert, szívélyesen üdvözölt, kezét is adta. Jószándékkal mondta: Ne jegyezd álmaidat! Meg akartam magyarázni, miért teszem, épp megnyíltam volna, amikor egy félrepillantásából világossá vált: ő is ellenem van.
Bűzös pincébe hurcoltak, a tanárom pofozni kezdett. Nem fájt, de lassan szédülni kezdtem.
nov. 5. A túloldalon kopott tetejű hegy áll, föl kellene rá kapaszkodnom. A hegyen túl régóta várnak.
nov. 6. Olykor megjelenik egy férfi, akinek jelenléte nincs logikailag összefüggésben az álombeli aktuális jelenettel, megjelenik, azaz csupán átsuhan a színen. Ruházata is kirí. Ma is, ahogy udvarunkon ástuk a sírokat, amint buzgón tevékenykedett családom, méregették a gödröket, amelyeket egyébként inkább szánhattak volna facsemetéknek, mintsem saját nyughelyüknek – az idegen férfi átlibbent az udvaron, otthonosan, mint aki gyakran megfordul ott.
nov. 10. Vaskos falak. Szerencsére mi bent vagyunk. Anyám szidja a kint gyülekező nyápic népséget. Hangjában érzem a félelmet.
nov. 17. Nem látok, azaz csak homályosan... Rémülten szaladok a tükör elé. Az íriszem föloldódott, mint festékgomb pohár vízben. Ülepedik lassan, tér vissza látásom is.
Később hihetetlenül sokan gyömöszkölődünk egy fürdőkádban. Aligha tudhatom, mi a célja! Gépies tuszkolódás.
nov. 21. Mindannyiunk álmába beszivárog egy ősi álomkép – vajon miféle ismereteket szerzünk általa. Tér és csend környékez mindent.
Tengerparton állok, látok. Homoki sík, víz, nullám nélküli felszín. Vékonytörzsű fák szanaszét, a fák kérge átlátszó, áttetszőek a tápot szállító edények is: emelkedik bennük a folyadékszint. Amelyik fa megtelik, az leválik a talajról, és ellép. Sokan elmennek a fák közül, mégsem látszik csökkenni a számuk.
nov. 26. Apám gyomrából változatos zajok szűrődnek ki, mit szűrődnek, olykor dübörögnek borzalmasan. Egyazon a stílusuk: zubogó csap hangja, vécéöblítő zuhataga, kiürülő mosdó krákogása és így tovább, ő egyáltalán nem zavartatja magát.
Később Peter Roth-tal találkozom, sógora autójából száll ki. Hölderlinről beszél, persze tudom, amit mond, az Goethére értendő. Kérdem tőle: És IV. Károly? igen, Igen, feleli, ő is szenzációs öregember volt, megrendezte a saját temetését. Miközben azon töprengek, vajon tényleg ő volt az, még említ egy nevet, majd folytatja: E három férfiról úgy beszélhetünk, mint Istenről. Dehát azok voltak, istenek!
Volt iskolámban egy lánnyal csevegünk, bent a lányvécében, kényelmesen a lehajtott dekliken. Lányok tódulnak be, feszélyezem őket, ígyhát távozom. A félhomályos folyosón összeütközöm valakivel. Bosszúsan odaveti: Marx! Fura.
nov. 19. Fehér női cipők közeledő zápora a játékautomaták felé.
dec. 1. Szeretőm színésznő. Köröttünk romban áll a város, nekünk düledező fabarakkunk van. Hatalmas üstben főzünk valamit, izgatottan kavargatom, hosszú szárú fakanállal meregetek kostolót. Átfut bennem, annyira izgulok, mintha születendő gyermekünkre várnék.
dec. 3. Öklendezem, majd szép sorban kijön beleimből minden. Sötét van, csak a belülről kispriccelő anyag világít.
dec. 4. Konyhában hófehérbe öltözött nő. Megpördül: szoknyája felcsap, kivillannak szőrös lábai.
Apám eltorzult arccal szidja Istent, azaz engem. Sír egyfolytában.
dec. 9. Hárman találkozunk. Valaki, akit nem láthatok, azt mondja. Ne nézzetek fel, ne engedjetek a látványnak, mely maga a gonosz!
Lehajtott fejjel állunk. Sistergő jelenléte a félelemnek. Lassú távolodás. Aztán, balszerencsémre, jön anyám, föl kell néznem. Micsoda ördögi kiszámítottság. De hát a gonosz épp amiatt gonosz, hogy nem lehet neki ellenállni. A kiszemelt bedől, mert ő a kiszemelt. Kibontom anyám ajándékát, zöld ing van a dobozban. Nem tetszik, mindem neki zordan. Ellenállok – csekélyke vigasz.
dec. 21. Reggelizés, mosakodás satöbbi, vizsganap van. Miközben folyik a reggeli szedelőzködés, a könyvet mindenhová magammal viszem, bele-beleolvasok az anyagba. A furcsa az, hogy csúszva-mászva, a földön tekeredve kell mindezt megcsinálnom.
dec. 29. Nagy fekete ördögkutyák csaholnak mögöttem. Érthető módon nem tudok az útra figyelni, így mikor eltűnnek, fogalmam sincs, merre tovább. Ekkor a piciny hegy mögül (hósipka fedi, noha alacsonyabb, mint én) előbukkan H.C., és elsiet jobb felé. Követem, miáltal megpillanthatom az addig észrevétlenül megbújó ösvényt. Fölöttem zöld meg fekete felhők futkároznak.
dec. 30. Nem bírok beszélni, azaz: mindenféle tárgyat köpködöm – és ez beszédem. Miniatűr asztalt köpök magam elé: ez maga az asztal jelentésű szó és így tovább. Kavarognak az egészen apró tárgyak a levegőben. Később fölfigyelek egy kellemetlen érzésre: a számban fájdalmas zsúfoltság honol. Mintha szétmorzsolt fogakkal volna tele.
dec.31. Fojtogatnak belülről. Rose ment meg. Hogy miképp?
Müller Rita fordítása