Lászlóffy Aladár
EGY JÖVŐVEL FELÉR A MÚLTAM
... Reggel félálom-pillanatra elégedett vagyok: egyikből felébredtem, hátha csak rossz álom minden; de akkor már elégedetlen vagyok. Az álom mégsem emlék, az álom másképp múlik el, tűnik el örökre. Ha egy pillanatra meglátnánk, mi megy végbe testünk felszíne alatt, elmenekülne a tiszta lelek. Én engedem. Tőlem mehetne. De marad mégis. Sírva borulunk egymásra. Az egész nem hasonlít sem az esteledéshez, sem a lecsillapodáshoz. Azok a semmihez nem hasonlítható dolgok, amelyek ott a horizonton elmenekülnek, nem megkülönböztethetők, ősidők óta üldözik őket az avantgárd kutyái. Eszméletem solymát ezerszer uszítom rájuk. El is ejtünk valamit, de közelről kiderül róla, hogy csak a szívdobogás... Egyszer önkéntelenül és észrevétlenül anyám segített tovább: egy reggel elmondta az álmát. Este ezzel aludtam el, és álommal feleltem: az élet, apró darabokra repedve, ott volt a tegnapi álomtól álmodott álmában anyámnak, mert csak azt álmodhattam, hogy anyám álmodik, s mi a felismerhetetlenségig mássá lettünk, csak erősen tudjuk magunkról és egymásról, hogy mi vagyunk, hogy összetartozunk. Felébredéskor nem voltam megelégedve az álombeli életemmel se. Mert az élet ugyan mindenki számára jelentéses, csak jól kell értelmezni. Íme egy feladat. Mondjuk, szavanként elmondani a világirodalmat. Csakis okos, fogékony embereknek. Sokan felkiáltanak aztán a felismerés közös élményétől. Mert mi is van minden egyes szóban? A nyelv bennem alszik: bennem is. Anyanyelvem, mely képes összeköttetései révén mindent mozgásba hozni kinn és benn, még hogyha elmém nem is holmi gyakorlati megoldás keresése, az indulat nem is a szépség, nem is a szükség valamely kényszere, nem is a harc, a megmaradás, nem a tervek, taktikák, jóslatok, logikák és bekövetkeztetések termékenyítik meg, csak a játék Mondhatnám: „a szellem fenomenológiája”; mondhatnám: „köszönöm”, „jóestét”, „egyék izét”, „ölj”, „ne ölj” ... Különben alszik. Ez az alvó nyelv nem akar most verset, ahogy nem akarnak néha gyermeket az asszonyok; ez az alvó nyelv ellenáll és hallgat is. Ha nem akar éppen egy kis varázslatot. Az életem örömei és szenvedései a fizikában. A kövek, az elemek hűsége vagy hűtlensége, a természeti törvények esendő terrorja, mind, mind... Ma este is lefeküdtem, s a sötétben azt mondta még az álom nyelve: semmi másért nem állhatok el ettől a változattól, akik vagyunk. Most már mindegy, milyen is kellett volna legyen, milyen lehetett volna még, most már nem adok vissza semmit, az arcom, a fülem, az ujjaim örömét, a kortársi történeteket és a múltat, amiről hallanom adatott, és amiben szerepeltem. Egyszerű tananyag lesz az emlékezetem és az álmom: mindenki legszebb saját emléke és álma. Mekkorára festhető egy freskó? A tegnapi napra, az életünkre, az égre, csak egyre messzebbről kell nézni. A kultúrtörténet kép jellege épp olyan kétségtelen, mint a madártávlatoké és a térképeké! A térképtávlatot térképtávlatból nézve, avagy álomtávlatból, a semmi összes összefüggései kivehetők: ez a csillagos ég. Különös, mintha nem is lett volna élet, csak álom... Néha rám is mondható az ige: „Erős szíve volt, mint aki látta a láthatatlant”, máskor csak emberhangon ne kelljen megszólalni, kívánjatok morajlást, kívánjatok csendet, bármit. Mert akármekkora időoszlop alatt fájni fogok, de üzenem, hogy tulajdonképpen álruhás harmónia, csak elöltözött Bach-muzsika az egész, s a világ képe úgy van mindig a helyén, ahogy az elfutó autó üvegén meglátod arcodat: egymásnak adjuk kézről kézre, képről képre, a mindig itt látható minden tükrét. Lemegy a világ, s másodszor már poézis! De álomba, üzenetbe menekülni, csukódni csak úgy érdemes, ha lesz, aki átveszi, elejti, élteti, használja, továbbküldi...