Nemess László
ÁLOM, ÁLOM...
... édes álom... Számomra – ki tudná megmondani, miért – sosem volt édes. Kellemes álomra nemigen tudok visszaemlékezni. Szorongásokkal terhesekre annál inkább. Iskoláskoromon jóval túl is ébredtem leizzadva egy-egy vizsgaálomból. És ha jól összeszámolom, összesen tizenhat évet jártam iskolába. Mindig jó – bár sohasem eminens – tanuló voltam, mégis mindig rettegtem a feleléstől, dolgozatírástól, de főleg a vizsgáktól. E nappali szorongás folytatódott aztán éjszaka, s okozott verejtékes ébredésekbe torkolló álmokat.
Éva Lips írta (Könyv az indiánokról), hogy az észak-amerikai bennszülöttek számára az álom – valóság. Az alvás alatt megélt történéseket nem választják külön a nappaliaktól. Ez valószínűleg összefügg a szellemhittel, miszerint az elhunytak tulajdonképpen nem haltak meg, csak más címre költöztek, de gyakran hazalátogatnak.
Mindig rokonszenvesek voltak számomra, s ebben az álomképletben is van köztünk rokon vonás, de... alkalmazva egy inverziót: Ébren, bár többnyire elalvás előtt, de nem csak akkor álmodom. Embereket, férfiakat, nőket, gyerekeket, vidékeket (részletes topográfiával, hegy- meg vízrajzzal), házakat, hajókat, eseményeket, kalandokat képzelek el, és játszom. Játszom ezekkel, mint ahogy más játszik sakkal, kártyával, elektronikus kompjuterrel, vagy félkarú banditával. Magányos játék ez – a legmagányosabb. Partner nem kell hozzá, még gépi sem, még passziánsz kártya sem. Álom ez is, ébren, félálomban.
De vissza az álomhoz!
Morpheusz birodalmában néhányszor olyan tájra tévedtem amelynek nincs megfelelője az ébren-világban, legalábbis nem hiszem, hogy bolygónk felületén ilyen hegyvidéket gyűrt volna fel a tektonika, mintázott volna a vulkáni tevékenység. Vad, vörös, sziklás, szédítő szakadékokban, kőszálakban bővelkedő havas ez, hó és fű nélkül, ahol természetesen bokor, fa sem nő. Nincs élet, nincs mozgás itt, csak a forró levegő vibrál a kopár litoszféra fölött, amelyről valamely kataklizma lemarta a flórát és faunát, de még a humuszt is; vagy amelyen mindez még nem jelent meg. Fogalmam sincs, álmomban hogyan kerültem oda, és nem is történik ott velem semmi, a legmélyebben interiorizált emberi „tevékenységben”, a legrejtettebb belső életemben, álmomban semmi... csupán ott vagyok, magányosan küzdöm magam mind feljebb, míg elérek egy csúcsot, ahonnan már nincs tovább, és visszaút sincs. Csak felébredés. Az érzés, a hangulat azonban megmarad, és az álom ismétlődésével – halmozódik.
Erre valahogyan rímel egy másik visszatérő álom, amelyet talán már ébren elképzeltem, „megterveztem” a hosszú óceáni átkelések idején, a parancsnoki híd mellvédjén könyökölve, a végtelen vizet bámulva, amikor elképzeltem, hogy milyen jó is lenne, egy lágy gumitutajon hanyatt fekve himbálózni a nagy tenger közepén, valahol az éjszakára langyosult trópuson, távol minden mesterséges fénytől nézni a csillagokat. Ezt aztán meg elmondtam, talán azért, mert megvalósítani sosem tudtam. Álmomban azonban egy olyan égitest bukkant fel, amely sosem látszik a boltozaton, mivel nem is létezik, legalábbis mostani ismereteink szerint. Ezzel az álommal találkoztam azután, hogy otthagytam a hajózást – a marosvásárhelyi Kultúrpalota földszinti kiállító termének falán. Egy vásznon, mélykék alapon sok-sok ezüstös csillag, s a festmény egyik zugában egy aprócska vérvörös égitest. Annyi melegség és biztatás áradt abból a fagyos kékbe, ezüstbe száműzött vérszikrából, hogy beleborzongtam. A festmény alkotója Albert László.
Zuhanást már régen nem élek át éjszakai, kikapcsolt állapotomban. Erre a visszatérő és állítólag mindenki által megélt álomképletre Jack Londonnak volt egy elmélete, magyarázata, amelyet az Ádám előtt című elbeszélésében fejtett ki. Eszerint majom ősünk elvétette az ugrást egy magas fán, lezuhant, de idejében sikerült elkapnia egy alacsonyabban nyújtózó ágat, és így megmenekült, és tovább tudta örökíteni a génjei mélyéig beleperzselődött szörnyű élményt. Amelyik lezuhant, kitörte a nyakát, s a génláncnak vége szakadt. Ma már kissé naivnak rémlik ez a magyarázat, de kamaszkoromban – amikor először olvastam – kézenfekvőnek éreztem.
Serdülőkorom erotikus álmaira nem emlékszem. A másik nem ugyan mindig – kispalánta korom óta – érdekelt, de nagyon sokáig nem úgy. Hogy mégis voltak valamifélék, azt gyakori reggeli szégyenkezéseim bizonyítják – ezekre ma is jól emlékszem.
Nőkről manapság is ritkán álmodom. Fiatal férfikoromban, a hónapokra nyúló tengeri absztinens periódusokban talán gyakrabban, de ilyen álmokra nem tudok visszaemlékezni, nem lehettek fontosak számomra. Van viszont tengerészéveimnek egy olyan visszatérő álma, amelyet amíg élek, nem feledhetek. Már régen hűtlen lettem a Nagy Kék Országúthoz, de ez a lidércnyomás még hosszú évekig hűséges maradt hozzám.
Az alvás közben pergő „film” a következő: Hajót vezetek, akárcsak fenn a hídon lábon állva, nyitott szemmel. Aztán egyszer csak észreveszem, hogy az óceánjáró betér, vagy valamilyen irracionális (az álomban természetes) úton-módon bekerül egy térdig érő vizű patakba, és ott folytatja útját. Esetleg kiszalad a partra, és a virágos réten halad tovább. Vagy nem halad, de ezt már nem érem meg, mert azonnal vége szakad az alvásnak, verejtékben hemperegve ébredek.
Ez az élmény oly kegyetlen és vad volt, hogy nem bírtam magamban tartani, elmeséltem több – elég sok – sorstársamnak. És kiderült, hogy más hajósok is átélték ezt, de kizárólag fedélzeti, tehát navigátor tisztek.
A tengeren volt még egy élményem, amely ugyan nappal, ébren lepett meg, mégis álomszerű, és csak valamely álomjelenséggel hozhatom összefüggésbe. (Itt zárójelben jegyezném meg, hogy semmi érzékem, vonzalmam a parapszichológiához, és a spiritizmus bármely megnyilvánulása mélységesen idegen számomra és távoli, mint a Hold túlsó arca.) Nos: életemben először, még mint próbaidős tisztjelölt, egy szikrázó, forró májusi reggelen behajóztam a nagy tankhajó fedélzetén a Szuezi-csatornába. Útban voltunk Ceylon felé. Ezt a tájat én már láttam – villant át az agyamon, és hiába próbáltam elhessegetni az érthetetlensége miatt szinte kellemetlen képzetet, az makacsul megtapadt agytekervényeimen. A Szuezi-csatorna partjait nem láthattam korábban, hiszen tudva tudtam, hogy azelőtt nem jártam ott soha. A déjà vut mégsem tudtam elűzni. És a mai napig nem értem.
Még évekkel ezelőtt is gyakran álmodtam húszéves korom főiskolai kollégáival, mostanában már nem úgy látszik, kikoptak belőlem.
Apámmal gyakran álmodom mostanában is, bár több mint hét éve halott. Igaz, csak halála után értettem meg, mit jelentett számomra. Álmomban folytatom életében megkezdett és befejezetlen, véget nem érő vitáinkat, beszélgetéseinket. Rendkívül értelmes, bár hézagos műveltségű ember volt, politikus, menedzser alkat. Végtelenül sajnáltam, hogy nem érte meg az utóbbi évek történelmi eseményeit, amelyeket nagyjából megjósolt. Befejezetlennek érzem életét, talán azért is, mert néhány hónappal „lekéste” kislányom születését, csak terhes asszonyom hasát simogathatta meg áhítattal halála előtt. Lehet, ezért tér vissza álmaimban.
Nemrég álmodtam hétéves kislányommal, akit nem láttam tíz hónapja. És erről jut eszembe életem legmegrázóbb álma, amely azért volt különösen döbbenetes, mert ébrenlét folytatása következett. Alig merem leírni...
1988 augusztusának vége felé történt. Válófélben voltam s a másik fél – bosszúból – nem engedett az akkor négyéves kislányom közelébe. Ezt okvetlenül tudni kell az álom bizonyos fokú megértéséhez. Az álom egyébként egészében számomra ma is érthetetlen.
Előző délután sokat ittam. Végre elaludtam, otthon, a lakásomon, amelyet már jó ideje egyedül laktam. Tudtommal – és ez később beigazolódott – az ajtót hazaérkezésem után bezártam. Azt álmodtam, hogy egy ismeretlen férfi ül az ágyam szélén, és gyöngéden költöget. Felébredtem – álmomban. Az ismeretlen halkan, meggyőzően beszélt. Románul beszélt: „A felesége és a gyerek már külföldön vannak – mondta –, várják magát, és el is intéztük a kimenetelt. (Ne feledjük, ez 88-ban, a diktatúra legsötétebb időszakában történt!) Keljen fel, öltözzön, csomagolja össze a legszükségesebbeket, lehetőleg hátizsákba, aztán menjen le a tömbház mellé, ott várni fogja valaki, aki elvezeti az autóhoz. Az meg elviszi a repülőhöz. Minden tökéletesen meg van szervezve, ne féljen, siessen!”
Az ismeretlen nyomtalanul szertefoszlott álmomból, én pedig felébredtem. De ezt temészetesen nem ébredésnek fogtam fel, hiszen az ismeretlennel való beszélgetést sem álomnak érzékeltem, hanem valóságnak. Emlékszem, kimentem az erkélyre, kinéztem a negyedre, sötét volt még, jó néhány ablakban fények égtek. Felöltöztem sportosan, mintha kirándulni készülnék, becsomagoltam a hátizsákba. Többek között a Józsua regényem – amely egy évvel később jelent rneg csodá-
val határos módon – 500 gépelt oldalt kitevő kéziratát. Magamra vettem a hátizsákot, és utolsó búcsúpillantást vetve lakásomra, amely sohasem melegedett otthonommá, kiléptem az ajtón.
A negyedben álmos, meleg csend terpeszkedett, sehol egy lélek. Még korai buszok sem jártak a városban. Kerestem az „összekötőt”, de nem láttam sehol senkit. Így bóklászva-keresgélve jutottam el a Köves-dombról levezető lépcsőig. Ott pillantottam meg az első emberi alakot. Egy magas, termetes nő közeledett az úttest közepén. Félhetett szegény a sötétben. Igen, városunk már nem a régi, tiszta, bátorságos városka. Már 88-ban sem volt az... Ez az, gondoltam, azt hiszem, még mindig félig álomban voltam, a nehéz hátizsák sem ébresztett fel teljesen. A nő nyomába eredtem. Ezt azonnal észrevette, és időnként aggódva hátrapillantott. A tisztes távolság, amelyből követtem, meg a hátizsák megnyugtathatta volna, de nem nyugtatta meg. Nem nagyon. Magam is izgatott voltam. Hiszen álmomban olyasmire szántam rá magam, amire ébren sohasem: hogy elhagyjam az országot! A nagydarab asszony az állomás felé vette útját. Én utána. Már benn voltunk a nagyállomáson, amikor a nő szaladni kezdett, ugyanis a vonat is bent volt, indulni készült. Futásnak eredtem magam is, és a már meglóduló vonat lépcsőjére ugrottam. Jegyem természetesen nem volt. A kalauz egyenesen hozzám jött, kényelmesen leült
velem szemben, és a jegyet kérte. Mondtam, hogy nincs, de megveszem most. Volt nálam pénz, elővettem egy százast, s a kezébe nyomtam. Kérte a személyazonosságimat. Odaadtam. Ez megnyugtatta, azt mondta, mindjárt visszajön, és visszaad a százasból.
Kérdezte, meddig megyek. Mivel a vonat észak fele tartott, Déda-Bisztra jutott eszembe. Azt mondtam: be hát. A nő, akit követtem, tőlem néhány méterre ült, végig nem tévesztettem szem elől. Fogalmam sem volt, meddig utazik, bérlete volt. A kalauz ismerhette, mert nem kérte a bérletét.
Az ismeretlen nő Marosvécsen szállt le. Résen voltam, s nyomban utána lódultam. Átment a Maros-hídon, s nekivágott a mezőnek. Továbbra is hátra-hátra vizslatott, de kitartóan baktattam utána a kukoricáson átvezető ösvényen. Virradni kezdett. És az én szegény, elhasznált agyamban is... Rájöttem, hogy a nő Holtmarosra igyekszik, legalábbis arrafele tart, megelőztem hát, és jól kiléptem. Megérkeztünk Holtmarosra. A nő az aggmenház felé lépkedett, amelyet jól ismertem, valamikor riportot írtam róla. Bement, én utána. Még mindig az álom hatása alatt voltam, mert meghallottam a repülőgép (vagy helikopter) motorzaját. Utóbb rájöttem, hogy traktor volt... Az öregotthonban kértem egy pohár vizet, és eljöttem. Álmom véget ért.
Hazáig autóstoppal jöttem, tízre már benn voltam a szerkben.
Azóta örök intő példa számomra, hogy nemcsak álmainkban jelentkeznek nappali gondjaink, de álmaink befolyásolhatják nappalainkat!
Van még egy visszatérő álmom: vonaton vagy más járművel utazom, és elveszítem vagy ellopják tőlem a bőröndömet, táskámat, csomagomat, itt megjegyzem, hogy vonaton soha semmit el nem loptak tőlem, bár sokat utaztam életemben, és elhagyni is csak egyszer hagytam el a Kocsárd– Kolozsvár személyvonaton egy ócska, értéktelen hanorákot, mert Kolozsváron barátokat pillantottam meg a peronon, s a találkozás öröme eltompította éberségemet. Akkor hát honnan ez a furcsa álom?
Azt hiszem, van rá magyarázatom. Úgy gondolom, általános – nappal talán meg sem fogalmazott, de bennem lappangó – életérzés éjszakai ocsúdása ez: Sok mindent eloroztak tőlem életem során, magam meg – balekségemből kifolyólag – sok alkalmat kihagytam, elszalasztottam. Rúgna meg a macska!
Marosvásárhely, 1991. február