Kemény Kristóf
SOMNIORUM INTERPRETATIO
Három hónap álmait jegyeztem le, s most kicsit csalódott vagyok, szomorkásan bíbelődöm a kéziratos füzetemmel: széteső, egyhangú, ami lett. Meglehet, képes beszéd az álom, csupán a jelképek avatott ismerőjének fedi föl valódi és világos értelmét, még álmodójuknak is talány.
Igyekeztem kéziratos jegyzeteimet nem elrontani, hanem a maguk nyerseségében, primer törekvéseikben átplántálni a gépbefűzött papírlapra, annak előtte pedig, ami a jegyzetelést illeti, lehetőleg rögtön ébredés után megejteni, mert hiszen, ha míg kihűl az ágy, nem kerül papírra a rögzítendő álom, eredménytelen marad a késői próbálkozás.
 

Nem mindig sikerült az éber stilisztát kikapcsolnom. Kötőszók, főnévés igeragozás, ragok és toldalékok, egyeztetések hiányát elviselhetetlen kínokkal fogadta, és őrülten igazított. A kudarcot mégsem az ő számlájára írom.
Úgy gondolom, megtettem mindent, hogy segítsem a közös akciót (amire kevés a példa, s ezért is volt lelkesítő); bíztam abban hogy általa s főképp termékével valami egészen újat nyerhetünk, amely egyébként hozzáférhetetlen maradt volna számunkra, mások számára. Komolyan vettem a munkát, hosszú idő után ismét pontosan dolgoztam.
 

Az álomnapló nem a megértés eszköze.
Könnyen megtörténhet, hogy sikerül álmainkban egy valóságban megmerítkeznünk, ahol a dolgok metafizikai mélységükkel vannak jelen, s feltöltődnünk, miáltal az illúziókkal és egyéb hamisságokkal teli nappali létünkben könnyebben tájékozódhatunk – esélyünk megnő. Borges írja, hogy amennyiben álmodban hang szólít, te pedig nem látod tulajdonosát, akkor Isten volt az. Hogy valójában mit is mondott, az reprodukálhatatlan. Nem tudjuk kimondani, mert nincs hozzá hangunk, nincs hozzá lélegzetűnk, nincs hozzá anyagunk. Ha mégis kimondjuk, megszületik valami, és billeszkedik ugyan az illúziók világába, ám csupán újabb kihűlt tetemet löktünk a hasonlók közé. Az álomjegyzés megöli álmainkat, mert lezárja a titkos asszociációkkal kikövezett, szegélyezett visszavezető utat.
Ezért éreztem úgy e három hónap elteltével, hogy elveszítettem valamit. Hogy üresebb lettem, hogy minden leírt sorral üresebb leszek. Kisebbségbe kerülök, állapot, amelyben – ezt Marosvásárhelyen is tudják – nem lehet élni. Aki lejegyzi álmait, az örökre elzárta maga elől őket. Kelepcébe esett. (Ördögi diktatúra volna az, amelyben az alattvalókat, azaz azokat, akik épp emiatt válnának alattvalókká, arra köteleznék, hogy..., de nem adok senkinek sem ötleteket. A hájas diktatúra vígan tenyészne.)

Sokat töprengtem azon, miképp lehetséges, hogy egyik pillanat megelőzi a másikat, és még sincs közöttük rés, ami elválaszt. Van valami, azután megint. Hogyan van ez? Egy napon erősen koncentráltam erre, s egyszercsak váratlanul világossá vált előttem: sikerült belépnem, két pillanat között beléptem valahová – tünékeny, de világos érzés volt! Megijedtem, mert a halál hideg leheletét véltem arcomnak csapódni, hőkölten visszakoztam. Pedig nem a halál volt ott.
A félelmek most már nem engednek, újból elodáztam valamit. Szerencsés, aki álmodik, akinek álmaiban nincs rettegés. Olyan adomány, amiről ajánlatosabb hallgatni, máskülönben rabság, balszerencse szegődik birtokosa mellé – az „egyensúly” végett.
Visus nocturnus – ismeretlen szédület.