Nádas Péter
ÁLOMHÁZTARTÁS
Minden betűt külön lapra írtak föl, a mondatok a csupasz földön hevernek. „párizs igénye a ponttól-pontig vezető út, bécs igénye snapsz.”
Süt a nap, tavasz van, talán vasárnap. A lapokat szellő legyezgeti, felfújja az egyiket, kicsit odább csúsztatja a másikat, ám nem annyira, hogy a mondatok betűit összekuszálná. Másutt van ez a város, mint ahol én vagyok. A mondatokat nem szabad elfelejtenem, ennyi a dolgom, ne felejtsem el. A szellő ellen nem tehetek semmit, és bármikor jöhet egy hevesebb szélroham. Mégse tartanám meg szívesen az emlékezetemben, talán jobb lenne elfelejteni, mert elégedetlen vagyok ezekkel a mondatokkal. Vagy éppen át is rendezhetném őket, a szellőtől úgyis csuszkorálnak a földön. Mi lenne, ha inkább azt mondanám, hogy „Párizsban bizony ától bé-ig jutnak az emberek, míg bécsben legfeljebb pálinkát vedelnek.” Ezzel is elégedetlen vagyok. Semmivel nem szebbek és értelmesebbek, mint a földön heverő mondatok. És van-e alapos indokom snapsz helyett pálinkát mondani? Ilyen lényeget illető cserére van-e fölhatalmazásom? „Párizsban nem lehetetlen á-t mondani, és eljutni a bé-hez. bécsben ez nem lehetséges, de snapszot isznak.” Így se jó, meg nincsen is ennyi betűm a cseréhez.
Mindeközben érzem, amint ingázok a mélyálom és az álom felszíne között. Lenn sötét, fönn világos. A mélyben elhallgat a mondatom, ott nem tudom megoldani, amit meg kéne oldanom. Ha pedig a felszínre emelkedem, akkor alig valami választ el a felébredéstől, s félő, hogy el fogom veszíteni, mielőtt még elrendezhettem volna. Túl sok a gondom. Nem szabad úgy átrendeznem ezeket a mondatokat, hogy az értelműk ne legyen azonos az eredetivel, a betűk számát viszont nincsen lehetőségem megváltoztatni, hiszen nincsen több betűm. A Bécset illető mondatban sem tudom pálinkára cserélni ezt a snapszot, mert nem csak arról van szó, hogy ehhez a cseréhez sincsen elég betűm, hanem sokkal inkább arról, hogy Bécsben pálinkát nem isznak. Legfeljebb snapszot isznak, de azt se oly sokat, hogy ez a bécsiekre jellemző lehetne. Így aztán nemcsak a szó hangalakjával van bajom, hanem azzal az értelemmel is, amit a mondatnak kölcsönöz. És miért kéne olyan mondatot megjegyeznem a bécsiekről, amely egyáltalán nem jellemző rájuk? Ha ezt a snapszot egyszerűen pálinkára cserélem, akkor éppen azt a sajátos nyelvi zamatot vesztem el, amivel a mondat a bécsieket kívánta volna jellemezni, holott ez a jellemzés az értelme szerint eleve hamis. Miért jegyezzek meg, vagy miért bíbelődjem hamis mondatokkal? Egyáltalán, mit akartak ezzel mondani? Azt akarták volna mondani, hogy a bécsiek elkábított agyában semmi nem mozog, ostobák, míg a párizsiak jól tudják, hogy mit akarnak, mert józanok? De akkor meg minek ez a sok nyelvi rejtőzködés? Ha valóban így van, akkor ezt kell mondani. „a párizsiak józanok, tudják mit akarnak. a bÉcsiek ostobák. a ködös agyukkal.” Csodálkozom, hogy ilyen hízelgő véleménnyel lennék a párizsiakról, s ilyen elítélő véleménnyel lennék a bécsiekről. Nem, ez így se jó, mert egy igazságtalan mondat nem lehet jó. Erre engem senki nem kényszeríthet. Tiltakozom, s az éjszaka kellős közepén fölébredek.
Aztán ugyanezen a napon, délután szunyókálásomból a saját hangom riaszt fel. Álmomban azt kiáltom: „vienne est á droite.” És már csaknem éberen, amikor az elme még az álom hátrahagyott szavait hívja elő, valamivel halkabban hozzáteszem: „akkor pedig párizs a baloldalon.”
Mintha ez lenne az éjszakai álmom magyarázata.
Ébredés után kinézek az ablakon Olvadt hó, a csatornákból víz zubog. A ház fala és a kerítés között lábnyomok. Mintha egyetlen ember ezerszer, vagy ki tudja, hány ember, ki tudja hányszor itt járkált volna az éjszakában. Bokáig süppedtek, kitaposták, latyakos ösvényt dögönyöztek a talpukkal a talajba. Nézem, hová tartanak ezek a nyomok, s mit akartak? Túl a kerítésen, a csupasz, nedvességtől csillámló bokrok tövében áznak a folyóirataim és a könyveim. Tudom, ki lopja. Az utolsó adagot már nem volt ideje elszállítani, a hajnal érte tetten. Úgy látszik, megvárja, amíg újra besötétedik, és akkor majd elviteti a segédeivel, ami még megmaradt. Kimehetnék, visszahozhatnám de ennek semmi értelme nem lenne. Ostobák, végtelenül, hihetetlenül, szánalmasan, elmondhatatlanul ostobák. Hiszen én csak azért csináltam könyvkiállítást, hogy ezekkel a könyvekkel rejtsem el az igazán fontos dolgokat, ők pedig, amilyen ostobák, nem azt vitték el, aminek értelme és értéke lenne, hanem csak az álcát. Vigyék. Most legalább mindenki, akinek van szeme és egy csöpp esze, látni fogja, hogy mit rejtettem el.
Suzanne tanácstalanul néz rám, szépségétől elgyöngülök. De immár én se tudok neki semmi biztatót mondani, hiába minden tapasztalat. Olyan közel állunk egymáshoz, hogy érezzük egymás leheletét. Átölelem, átölel, ám ez inkább csak kapaszkodás. Lesoványodott, amitől még szebb lett. Arca arcomhoz ér. Mutatom, hogy itten nincsen többé semmi keresnivalónk. Követi a mozdulatot és a tekintetet.
Nagyúri lakásban állunk, átlátni a finoman és gazdagon berendezett, ápolt és napfényes szobákon Kitárt szárnyas ajtók mögött kitárt szárnyas ajtók. De a bútorokon, a szőnyegeken, a fényes padlón nyomorúságos göncök, batyuk, spárgával megerősített, kopott papírkofferek, mocskos cipők és ázott gúnyák hevernek szerteszét. Emberek jönnek és mennek, zajonganak. Valamennyien menekültek, ők vették birtokba Susanne lakását. Ki kellett költöznie a lakásnak ebbe a hátsó traktusába; önszántából tette, segíteni akart ezeknek, de most már nem bírja tovább. A nagy zajongásban még hallani lehet valamilyen finom, klasszikus zenét. Ez az utolsó ép lemez, s mivel bőséges tapasztalattal rendelkezem a menekülésről, tudom, hogy amikor ez a lemez lejár, semmi nem marad abból, ami volt. Meg akarom kímélni ettől az élménytől, nem szeretném, ha itt kéne átélnie, ha a szemem láttára történne meg. Mondom, hogy mielőbb el kell mennünk innen. De hova? Bárhová. Csak veszi a kabátját! Hagyd a kabátodat. A táskáját, legalább a papírjait! Semmit, semmit, indulunk!
Amint az utcára lépünk, csaknem összecsuktok. Annyira bízik bennem, hogy ő még nem vette észre, gyanútlan, de nekem elég egy pillantás, én már tudom, végzetes tévedés volt. Mindenek ellenére ott kellett volna maradnunk. Ezek szerint tényleg nincsen annyi tapasztalat, amennyi tudatná velünk, hogy mi vár ránk. Pedig elővigyázatosan kinéztem az ablakon. És mégsem vertem észre, hogy mi történt. Rákos daganatok lepték el a házakat; mint a barokk pestisoszlopok. Szemmel láthatóan puffadnak és dagadnak a homlokzatok, főleg az ablakkeretek szorításából türemkednek ki a falak. A vakolat, miként a bőr, reped, ahol már nem bírja, némán fölhasad, finoman permezetni kezd a malter, vele repednek a téglák, kövek, guvadnak az ablakszemek, a keretek se bírják, reccsenve széthasadnak, és az üvegek csörömpölve kihullanak.
Itt még nem. Még néhány pillanat, és a gyanútlanságnak itt is vége lesz. Itt még csak megindult, de messzibbről már hallani a csörömpölést, az eresztékek sikoltozását, a kifakadó sebekből aláomló téglák és kövek robajlásait.
Egy nagy, fekete, miniszteri limuzin egyszerűen behajtott az udvaromba. A ciklámenjeimet, a borostyánt és a páfrányokat a kerekei alá taposta, beállt a fák közé. Fel vagyok háborodva. A kövér gépkocsivezető elégedett, hiszen a rekkenő hőségben árnyékot talált magának. A kocsi valamennyi ajtaja zárva van, s mintha egyetlen hangszóró lenne, zene üvölt belőle. Ez a barom persze nem vette észre, hogy hová állt, a fáról potyog a fekete szeder, s valósággal össze fogja fosni a fényes karosszériát. Nem tudok nem szólni, holott jobb lenne hallgatnom. Előre tudom, hogy a modora még elviselhetetlenebb lesz, mint a letaposott növények látványa vagy ez a zene.
„Uram, legyen kedves, álljon ki innen a kocsijával.”
„Mit beszél? Hát nem tanították meg magát tisztességesen beszélni? Micsoda hang ez?”
„Ha szabad kérdenem, mit kellett volna mondanom?”
„Még maga kérdi? Nem volt magának anyja, aki a jó modorra megtaníthatta volna? Legalább azt mondaná, hogy bocsánat. Bocsánat. Minden mondatát így kell kezdenie, érti? Bocsánat, őszintén sajnálom, de nem állhat itt, bocsánat.”
„Már megbocsásson, nem Önnek kéne elnézést kérnie?”
„Ugyan, miért kéne nekem elnézést kérnem? Kurva volt az anyja, hogy erre sem tanította meg?”
„Végül is kifeszítette a nagykaput, tönkretette a drága zárat, és minden növényemet letiporta. Ennek semmi köze az anyámhoz.”
„Na jó, ha itt lett volna. Itt volt? Nem volt itt. Akkor meg miért ne tettem volna tönkre a drága zárat?”
Úgy érzem, mintha alaptalanul vádaskodtam volna, hiszen valóban itt kellett volna lennem. Mintha lenne valamilyen új rendelet, miszerint mindig itt kéne posztolnom és követnem az eseményeket.
„És ha egyszer nincsen itt, akkor kitől kérhettem volna engedélyt? Másfelől miért kérjek valami olyasmiért bocsánatot, amit úgyis megcsinálok? Ha pedig úgyis megteszem, akkor minek kérjek engedélyt?”
Gyereket kell szülnöm. Valaki, aki nem akarta megszülni, egyszerűen a kezembe nyomta ebben a sárga műanyag tálban. Folyamatosan és egyenletesen kavargatni kell, nehogy a sárgája leváljon a fehérjéről. Ha nem elég egyenletes a kavargatás, ha a fehérje mégis elválik a sárgájától, akkor a gyerek nem lesz hibátlan, illetve valamelyik fontos szerve hiányozni fog. Még akkor is ügyelnem kell a keverésnél, hogy a szorongásom se legyen hatással a mozdulatokra, mert akkor nem leszek elég egyenletes. Azon kéne úrrá lennem, aminek nem vagyok ura.
Az ágy szélén ülök a tállal a hálószobában. A feleségem már lefeküdt, és elnéző figyelemmel követi a buzgalmamat. Tulajdonképpen nem nekem kéne csinálnom, hanem annak a nőnek kéne csinálnia, akivel csináltam. A feleségem egy szót se szól, a tekintetéből olvasok. Nem kis elégtétel, hogy az a nő egyszerűen a kezembe nyomta a tálat. És attól se legyek úgy oda, mondja a tekintetével a feleségem, ha a gyereknek lenne valami kis hibája. Úgy lesz jó, ahogy lesz. Az a fontos, hogy meglegyen.
De nem, mégse lesz jó. A tálban kevergetett anyag, mint a savanyú tej a forralásnál, minduntalan összefut. Kikavarom a szélekre, erősen kenem az anyagot a tál falán s ettől a két különböző állagú anyag valóban egymásba ízesül. Valamennyire megnyugodhatok, csöndes reménykedést is érzek, elképzelem, milyen lesz, amikor az anyagban megjelenik az embrió. Ami persze ostoba gondolat, hiszen nem benne kell megjelennie az embriónak, hanem embrióvá kéne válnia; éppen akkor lenne nagy baj, ha valami visszamaradna, ha bizonyos részek elválnának az egésztől. Az egésznek kell megszületnie.
Minden azon múlik, hogy milyen egyenletesen mozog a kezem. Végre megértem, hogy olyan lesz, amilyen az én egyenletességem. Ez pedig közelről sem lehet tökéletes, s így viszem belé a saját hibáimat. És még csak ezen se szabadna gondolkodnom, mert a gondolkodás épp úgy megzavarja a figyelmet, mint a szorongás. Nem, nem lesz belőle embrió. Mit tegyek a gondolkodásom ellen? Mit tegyek, ha egyszer ezen is gondolkodom?
„Megromlott”, mondja halkan a feleségem. „De akkor mit tegyek?” A saját ordításomra ébredek. Már ébredés után hallom, amint éppen elhagyott álmomból még válaszol: „Ki kell dobni.”
Ülök az ágy szélén a sötétben. Azon gondolkodom, vajon mit kell kidobni?
Valamilyen bizottság szemrevételezi az építkezést. Jómagam nem vagyok ennek a bizottságnak a tagja, de el kell kísérnem őket. Még a véleményemre se kíváncsiak, de ott kell lennem. Talán baráti kényszernek engedtem, mintha Kis Pintér Imre erőszakoskodta volna ki. Jó, legyen, bár semmi értelme sincs. Mert az Andrássy út kellős közepén, több emelet magas téglafalat építenek. Nemzeti adakozásból készül, amire a bizottság tagjai igen büszkék. Ez lesz az ötvenhatos emlékmű. A téglafal a Bajcsy-Zsilinszky úti nagy kereszteződésnél indul, és egészen a Hősök teréig fogja kettészelni az úttestet. Most már az Operánál tartanak az építkezéssel. A nyers téglafalakra mindenféle domborműveket aplikálnak, ezek jobbára kőből és bronzból készülnek, de vannak eredeti tárgyak is. Haldokló felkelők, síró anyák, zászlók és a téglafalon átmeredő tankcsövek. Hullák, üvegcserép, hulladék. A bizottság tagjai zajosak és vidámak. Szavakat keresnék, olyan szavakat, amelyekkel elmondhatnám: ezt nem lehet, ez őrület, ezt abba kell hagyni, ezt le kell bontani.
Délután van, olyan mintha csúcsforgalom lenne. A járművek összetorlódtak, dudálnak, s a járdákon is annyian, hogy ember emberhez szorul. De az emberek, furcsa módon, nem különböző szándékaik szerint haladnak különböző irányokba, hanem valahová tartanak. Az a hír érkezett, hogy munkásfelkelés van a külső Fehérvári úton, és Balassa Péter fog beszélni a munkásokhoz. Átverekszem magam az emberek és a járművek között, felkapaszkodom egy villamosra, mert ez az egyetlen jármű, amely még viszonylag akadálytalanul képes közlekedni. Mindenki oda igyekszik, mert ilyen még nem volt, hogy Balassa Péter a munkásokhoz beszélt volna, s ezt mindenki hallani szeretné. Nagyon izgatottak az emberek, ugyanakkor igen megértők egymás iránt, mert abban valamiként teljesen egyetértenek, hogy ennek így kell lennie, és ők is fölöttébb fontosnak tartják, hogy meghallgassák ezt a különleges beszédet. A villamos hol megáll, hol csattogva száguld, de alig hagyjuk el a Móricz Zsigmond körteret, egyszerre reménytelenné válik a helyzetünk. Az utca feketéllik az emberektől. Amint indulásra ráz bennünket a villamos, még nagyobb rázkódással le kell állnia. Az emberek tárgyalásba kezdenek a kocsiban; kérdés, mitévők legyünk. Néhányan leszállunk, mert innen már tudunk egy közelítő utat, míg azok, akik maradnak, úgy vélekednek, hogy ezzel ugyan utat nyerhetünk, de semmiképpen nem fogunk időt nyerni. Egy óriási lakótelepen kell átvágnom, nyomorúságos, valósággal düledező lakósilók közé szorult mocskos parkokon, az épületeket összekapcsoló, összehugyozott oszlopcsarnokokban, ahol törött üveg csikorog a talp alatt, papírfoszlányokat és portölcséreket kerget a szól, törött bútorok halmait, kirabolt és kiégetett gépkocsik roncsait kell kerülgetni, ami azonban láthatóan senkit sem zavar. Az utcák és terek itt is teli vannak emberekkel, de nem úgy, mint az egész városban, mert itt vannak olyanok, akik mennek a saját dolgaik után, míg mások erre ügyet se vetve, szintén a gyűlésre igyekeznek. A padokon nagymamák, az unokák unottan nyekergetik a hintáikat, ám ugyanakkor fiatalemberek hordái láncokkal és vasbotokkal fölszerelve járják a környéket, megverik az útjukba akadó járókelőket, felfordítják az autókat, betörik a kirakatokat, rabolnak, egyszóval kihasználják a kivételes helyzetet. Noha megállok, megváltoztatom az útirányomat. Igaz, tartok attól, hogy elkésem a gyűlést, és attól is tartok, hogy engem is megvernek, mint a szemem láttára másokat, mégis lenyűgöz, csábít, kíváncsivá tesz ez a látvány. Így aztán lassan eltévedek, helyesebben nem vagyok immár biztos az irányban.
Bejutok valamilyen belső parkba, ahová idegen csak ritkán vetődik el, s itt már minden üzlet kiégett, szenesen füstölögnek az épületek földszintjei. A fákat derékban kitörték, gyökerestől kifordították, a tér üres és halott, de valahonnan harsogva és visszhangosan bömböl a gépzene. Sebesen osonok a házak tövében, erősen tartok attól, hogy engem is meglep egy láncos csoport, az épületek betonpillérei között keresek menedéket, pillértől pillérig futok, kipillantok, s futok, de hiába érem el a következőt, nincsen vége. Az idő reménytelenül eltelik. Arra sem számíthatok, hogy valaki majd útbaigazít, nem merészelnék senkit megszólítani. Éppen állok egy ilyen leszaggatott plakátokból pikkelyes, húgyszagú pillér fedezékében, amikor látom, hogy a tér hirtelen megtelik emberekkel. A gyűlésről jönnek vissza, és valamennyien elégedettek. Balassa Péter is ott jön közöttük, nincsen semmi a kezében, ami azt jelenti, hogy szabadon beszélt. Idegen emberek beszélnek hozzá, arca fáradt, kérdőn, mosolyogva pillant az idegenek szemébe, de semmire nem válaszol. Mintha bármiféle választ fölösleges szócséplésnek tartana, és csak a mosolyával igyekezne, hogy senkit ne sértsen meg.
A huszonnyolcas autóbusszal jövök le a hegyről, viszonylag sokan vannak. A busz zökken és rángat, szinte táncol. Mindenki erősen kapaszkodik, minden ember arra ügyel, hogy az örökös rángatózásban nehogy a másiknak verődjön, mindenki kinéz az ablakon. Senki nem beszél senkivel, és valahogy ellenséges ez a hallgatás. Bántóan tűz a nap. Egy fiatal amerikai nő nagyon hangosan azt kérdezi, hol lehetne hot dogot venni itt. Az útitársak úgy bámulnak rá, mint valami csodás jelenésre, aztán kelletlenül, sértetten és indulatosan, vagy kifejezetten megvető ábrázattal elfordítják a fejüket. Senki nem válaszol.
Nem értem nem is akarom megérteni az idegen vartyogásodat. Mit keresel te itt, közöttünk? Tanultál volna meg magyarul, ha már ide jöttél. Mintha ilyesmit jelentene az elfordulásuk és a hallgatásuk. Ez fáj. Fáj, hogy ilyen bárdolatlanok. Szeretnék válaszolni, de nem tudom, hol lehet itt hot dogot kapni, és nem tudok angolul. A busz akkorát zöttyen egy kátyúban, hogy valamennyiünket fölrepít, ami kisebb sérüléseket okoz. Ki ebbe, ki abba ütődött bele, ám mindenki harsányan nevet, a zúzódásait dörzsölgeti. A hangulat megváltozik. Egyszerre többen is magyarázzák az amerikai nőnek, hogy a következő állomásnál le kell szállnia, aztán lesz ott egy utca, be kell fordulnia, megtalálja, mert már messziről érezni fogja az undorító illatot. A készség úgy látszik nem zárja ki a megvetést. Ebben az érzésben én is osztozom, hiszen én se utálom kevésbé a hot dogot. Van aki csak mutogatja, van aki angolul, s van aki magyarul magyarázza, a nő bólogat, örül, bár nem egészen érti. Hirtelen túl nagy lett ez a segítőkész hangzavar. Amikor a busz megáll, kivágódnak az ajtók, két férfi megragadja a nőt a könyökénél, valósággal viszik, odalenn pedig mutogatják neki, hogy menjen itt föl a Csaba utcán, megtalálja. A buszvezető arra vár, hogy a férfiak visszaszálljanak, mert a nő már elrohant a hot dogja után. Bennem enyhe bizonytalanság támad e pillanatnyi várakozásban, nem emlékszem rá, hogy a Csaba utcában lenne hot dog árus, de ebben a bizonytalanságban nekem is kedvem támad valamire, s mielőtt még becsukódna a busz ajtaja, én is lelépek.
Nem tudom, mire támadt kedvem. A hátam mögött elhúz a busz, állok a kis cukrászda előtt a Csaba utca és a Városmajor utca sarkán. Megkívánom a süteményeket. Odabenn hosszú sor áll a pult előtt. A félmeztelen cukrász és a szép elárusító kisasszony oly felindultan évődik egymással, mintha mi ott se lennénk. Vihognak, fogdozódnak, zihálnak, a cukrász fehér nadrágja keményen fölmered. Hiába próbálkoznak kérni a vevők, ők annyira el vannak foglalva ezzel a pornográf udvarlással, hogy nem is hallják a kéréseket. A sorban állók vágyakozva nézik a süteményeket, de félő, hogy nem fognak hozzájutni. De hiszen ezek nem is jó sütemények! Mintha száraz kekszeket valamilyen meghatározhatatlan állagú lekvárral kentek volna be, a tejszínhab is összeomlott, minden bizonnyal megsavanyodott már, a torták összenyomódtak, a krémek szétmázolódtak, és az előre kimért fagylaltgombócok olvadtan lebegnek a pult szélére állított üvegkelyhekben. És még ennél is nagyobb a baj. Most veszem észre, hogy a cukrász és a kisasszony a nagy évődésben minduntalan rázuhan a süteményes tálcákra, s aztán egymáson mázolják el a habokat és a krémeket. Itt fog megtörténni a süteményeken. Nézem az emberek gyanútlan, türelmes arcát. El fogok menni innen, ilyen sütemény nem kell nekem. De nem tudok úgy elmenni, hogy meg ne sértsem őket. Várok a pillanatra, amikor észrevétlenül távozhatom.
Ezen a napon erre a két mondatra ébredek: Meghalt Ottlik. Féljen a szabadság.
A lengyel kulturális intézetben az igazgató fogad. Rajtam kívül egy árva lelek sincsen itt. Gyorsan elveszi a kabátomat, felakasztja a fogasra. Ez az egyetlen kabát az óriási, sötét, fával burkolt ruhatárban. Merő udvariasságból azt mondom neki, hogy milyen ügyesen oldották meg a helyzetet, és mennyire örülök annak, hogy eleget tehettem a meghívásuknak. Ez azonban nem igaz. Valójában aggódom a háborús állapotok miatt. Elégedetten mosolyog, bólogat, finoman jelzi, hogy mindez nekik, egyedül neki köszönhető, ám a párbeszédünk inkább azt jelenti, hogy addig jó, amíg kölcsönösen és készségesen elfogadjuk egymástól ezeket a szemérmetlen hazugságokat. Bizalmas mozdulattal megérinti a karom, bevezet a kiállítóterembe, majd nesztelenül eltűnik.
Performance-ra jöttem, aminek valami olyan címe lenne, hogy „az elektromos tér”, de ebben a teremben se performance-nak, se elektromosságnak nincsen semmi nyoma. Már megint felültem, becsaptak. A falakon jelentéktelen képek, montázsok, domborművek, fotók, s mégse támad kedvem, hogy közelebbről megszemléljem őket. Jó lenne mielőbb túllenni az egészen. Tudom, nem fogom megúszni, hiszen mégse mehetek el a ka-bátom nélkül. Valamennyi időt mindenképpen el kell töltenem a hülye művészetükkel. Úgy tenni, mintha bármi érdekelne, rendesen folytatni ezeket a hazugságokat. A sok dilettáns barom. Rajtam kívül egyetlen férfi áll a teremben, de ezt csak akkor veszem észre, amikor kényszeredetten beljebb kerülök a paravánokkal megosztott térbe. A férfi nézi a képeket. Öltözékéből ítélve nem nagyon érthető, hogy miként került ide. Magas, drabális alkatú ember, durva arc. Mindenesetre nem olyan ember, aki kiállításokra jár, részvétlenül bámészkodik. Steppelt műanyag dzsekit, műanyag sínadrágot és óriási hótaposó csizmákat visel. A nyakán többszörösen áttekert, színes gyapjúsál, a fején csúcsos kötött sapka, s a hideg miatt még mindenféle pulóverekkel is alaposan aláöltözött.
Halk zene szól, ez is teljesen jelentéktelen. Már éppen azon lennék, hogy kiforduljak a teremből, amikor a zene erősödik, árad, betölti, szétfeszíti a teret, dobhártyát repeszt. A ritmus kierősödik belőle, s fölöslegesként gyűri maga alá mindazt, ami dallam lehetne. Amikor már merő dübörgés és fájdalmas lüktetés, a férfi megperdül a terem közepén, és kétségbeesetten, mintha neki is fájna, s akárha minden fájdalmától egyetlen mozdulattal meg kéne szabadulnia, letépi a sapkáját a fejéről. Kibomló, loknis, sötét hajából szikrák pattannak szerteszét, a szikrák szétmeresztik a hajszálakat, és a hajszálak csúcsáról petárdák röppennek föl, kis pukkanásokat hallatva, színes csóvákat húznak magukkal. Hátrálok. A férfi táncol. Letépi kesztyűjét. Most az ujja hegyéből röppennek a petárdák. Letekeri a sálát, s ettől a mozdulattól a nyakán görögtűz izzik át, s ugyanígy, amikor a kabátját, a nadrágját, a pulóverét és az ingót tépi le magáról, mert a ruhák és a teste között a tér megtelik elektromossággal, nincsen, ami elvezetné, a karja, a mellkasa, a lába, a combja, minden tagja és porcikája átizzik, a szőrök sisteregve csonkig égnek, az izzó test elterül, a padló lángra lobban.
Most veszem észre, hogy sötét van. Az igazgató azért ment el, hogy ebben az előre elképzelt pillanatban minden fényt kioltson. A test izzása. A sötét térben ne legyen semmi más. Ám ez csupán egyetlen pillanat, mert a kék előbb sárgába, aztán vörösbe izzik át. Vörösen és zsírosan lángol a padló. Az emberi test izzása halványodik. Mindent átadott A tűz terjed, menekülnöm kéne. Nem merek megmozdulni. Ismét felgyúl a villany. A tűz kialszik. A test helyén folt maradt, hamu, az égett padlón megszenesedett ruhák hevernek szerteszét.
Ülök, olvasok. A könyv súlyos az ölemben, de könnyű és szívderítő az olvasmányom. Hátamat egy tekintélyes, öreg fűz törzsének vetem, süt a nap. A fa alatt még lazák az árnyak; tavasz van, ritkás, halványzöld lombozat. Néha fölpillantok, madarak ülnek az ágakon. Az egész hosszú telet a hideg házban fölöttem el, először élvezem a melengető fényt. Senki nem tudja, hogy itt vagyok. Még éveknek kell eltelnie, míg emberekkel találkozhatom. Semmi nem maradt ezen a megnyomorított tájon, csak ez a fa. Csönd van. Nem jó fölnézni, olvasni jobb, nem jó látni ezt a sivárságot, jobb elképzelni, ne kelljen látnom a pusztulást. Kerítések, budik, rozzant hétvégi házak, építkezési törmelék, szemét. A vizet nem látni a magasra nőtt, még száraz parti nádtól, csak a vízre vezető korhadt stégeket. A tocsogósban gólya áll, hosszú csőrével néha matat az iszapban.
Messziről motorzúgást hallani, de nem törődöm vele, inkább olvasok. Olvasok, nem akarok itt lenni, mégis egyre közelebbről hallani, nem akarom hallani. A házhoz vezető földúton dübörög felém. Ha nem nézek föl, akkor nincs. Ne is legyen semmi. Aztán mégis föl kell néznem, mert benzinbűzt okádva átdübörög rajtam az árnyéka. Traktor vontat egy óriási, zárt pótkocsit. Operaházi díszleteket szállítanak ilyen pótkocsikban, s nem nagyon értem, mit akarhatnak itt. A traktor minden további nélkül áttöri a kerítésemet és átvontatja rajta a pótkocsit, megkerüli a gyepes udvart, aztán megáll. Semmit nem akarok látni, ez sem érdekel. De látom, hogy a vontató nyerge üres, távirányítású, gondolom. Sokáig nem történik semmi, biztosan nagyon nagy távolságból vezérelték ide, gondolom. Talán jobban is teszem, gondolom, ha úgy csinálok, mintha olvasnók, hiszen meglehet, hogy engem is látnak a távirányítójukon. Valamelyest tartok a leleplezéstől. Végül is nem kell félnem, mégse szeretném, ha fölfedeznék az ittlétemet. Egy idő után azonban kitárul a pótkocsi hátsó ajtaja, és férfiak ugrálnak ki belőle. Sötét öltönyt, fehér inget, nyakkendőt viselnek, amolyan nyegle hivatalnokok. Szerencsémre nem vesznek észre, elindulnak a stég felé, és a száraz nád kisvártatva eltünteti a szemem elől az alakjukat.
Belátni a kocsi kipárnázott rakterébe, teljesen üres. Valamelyest megkönnyebbülök; nem miattam jöttek, nem is fognak észrevenni. Meg kell húznom itt magam, a fűzfa törzse eltakar. Nem várt irányból, a hátam mögül bukkannak elő, kényelmesen, diskurálva közelednek, alig egy karnyújtásnyira mennek el mellettem, s valóban nem vesznek észre, ami furcsa, de kellemes. Azt mondja az egyik, hogy itt épen el fog férni ötven sátor, s akkor ez éppen kétszáz főnek lesz elég. Az ilyen férfiak meccsre járnak, kártyáznak, sört vedelnek, gondolom, övék a jövő; az ilyen férfiakkal nem szabad szóba állni, gondolom. A legközelebb haladó férfitól mégis megkérdezem, hogy mennyinek lesz helye? Kétszáznak, válaszolja egykedvűen, vagy inkább kelletlenül. Itt akarnak kétszáz embert elhelyezni, kérdezem. Igen, válaszolja. És mit óhajtanának itt csinálni? Én se kérdezem, hogy mit csinál itt az úr? Na jó, de ha szabad kérdenem, akkor hol fogják azt a kétszáz embert megszaratni? Ezt talán rájuk bízhatom, erről ők döntenek. Máskülönben náluk mindenki ott szarik, ahol kedve tartja. Látják, igen szépen fog teremni a gyümölcsösöm, a zöldséges kertem is elég nagynak látszik, s nekik biztosítaniok kell ennek a kétszáz embernek az ellátását. Ha pedig már ennyire kényes vagyok erre a szarásra, akkor majd építeni fognak öt budit, és nyugodt lehetek, mert kétszáz ember, két hét alatt, biztosan teliszarja. Ez lesz a nyereségem, megtrágyázhatom vele a földemet, hogy a következő évben megint legyen jó sok gyümölcsöm és zöldségem, épp anynyi, amennyi elég nekik.
Mindezt minden fölindultság nélkül magyarázzák, visszamásznak a pótkocsi üres rakterébe, az ajtókat magukra zárják, és lassan elhajtanak. Akkor van még két hetem.
Állok a szobámban. Helyesebben ez nem az én szobám, nem az én házam, nem a kertem, nem az erdőm, mezőm, mert semmi látható nem az én tulajdonom, hanem csak olyan értelemben nevezhető az enyémnek az idegen jószág, hogy én igyekeztem berendezkedni itt. Éppen csak elkészültem, mindent rendbe tettem, meszeltem, takarítottam, elrendeztem. Alacsony, fagerendás, kicsi szoba. A sarokban csinos, sározott búbos kemence, a kicsi ablakokon át erdőkre és mezőkre látni. Tisztaságot és rendet teremtettem magam körül. De hiába igyekeztem.
Bármit tettem is, a szegénység szegénység maradt. A tárgyak minősége rossz, s ezen nem segít se a tisztaság, se az elrendezés. A szegénység a dolgokban ül, gondolom. Rossz minőségű anyagokból ügyetlen mesteremberek csinálták ezt a házat, ablak, ajtó, gerenda, kemence, minden az ő hanyag, figyelmetlen és kelletlen munkájukról árulkodik, s legfeljebb azzal büszkélkedhetem, hogy a hozzáértés hiányának múzeumát tettem rendbe, de magukon a dolgokon nem változtathatok.
Valamitől megrendül az egész ház. Gyorsan fölnézek a mennyezetre, de a régi, elsötétült gerendák jól tartanak, mozdulatlanok. Hanem a kemence búbja egyszer csak a szemem láttára beroppan. És akkor tényleg minden hiába volt, a sározás, a meszelés. Nem szakad be, nem omlik össze, de centis rések nyílnak a búbján. Ezeket még valahogy majd betapaszthatnám újra, csakhogy egyszerűen csúszik szétfelé a tisztára súrolt padlón, és így egyre nagyobb helyet foglal el a szobából. Ha nem tudom megállítani, akkor el fogja foglalni az egész szobát. Lázasan kutatok az emlékezetemben, mintha tudnám, mit szokás ilyenkor csinálni, ám semmi nem jut az eszembe. S valóban, amilyen a búbja roggyanása, úgy terpeszkedik el a szobában. Nekiveselkedem, a karommal, a kezemmel tartom, nyomom, túrom, föl kéne tartóztatnom a terjedését, de ez bizony nem megy. Taszigálom, rugdalom. Ha ebbe az irányba nem terjeszkedhet tovább, akkor abba az irányba terjeszkedik. Ha képes lennék átfogni az egészet. De hogyan foghatnám át az egészet? Aztán látom, hogy a rugdalások valamelyest mégis segítettek, ha rugdalom, akkor nem terjeszkedik. Mint az engedetlen kutya, ettől azért megjuhászodik. Figyelem. Igen, most nem mozdul, ettől azért tart. De amint elfordulok, valamilyen szerszám után szeretnék nézni és segítségért kiáltani, megint újra kezdi. Szerencsétlenségemre nem hagytam nyitva az ajtókat se. Immár nem is fogom tudni újra kinyitani, mert az ajtók előtt is beterítette a padlót, s most már bármit csinálnék, a folyamatot nem lehet leállítani. Az ablakok meg túl kicsik ahhoz, hogy átférjek rajtuk. El kell ismerni, nincs menekvés. Jó, akkor majd bevárom, amíg bevégzi, hiszen a falaknál tovább ő sem terjeszkedhet, és így fogunk élni. Bezárt a falak közé, ám végül ő is bezárta önmagát
Ősz van, hűvösre fordult. Már fűteni kell ebben a régen elhagyott, ősrégi bútorokkal ügyetlenül telezsúfolt erdei házban. Odakinn csönd, ködös alkonyat, cseperészés. A levegőnek illatos éle van. Mindenütt, minden erdőt kivágtak, és ez az erdő véletlenül maradt meg; élvezem az illatát, mintha ez lenne az utolsó alkalom. Be kell csukni az ablakot. Idebenn zsivaj, párás meleg, rendezkedés. Akik köröttem vannak, nők, férfiak, idősebbek és fiatalabbak, valamennyien öntudatos, energikus és határozott emberek, akik tudják és teszik a dolgukat. Barátok vagyunk és műfordítók. Ez lett a műfordítók háza, mi akartuk, hogy így legyen, sikerült megszereznünk. Túl az erdőn, a kastélyban, olyan embereknek kell együtt lakniok, akik közel sincsenek ilyen jó viszonyban egymással, s ezért jobbnak látszik nem is menni a közelükbe. Mi megkaptuk ezt a kis vadászházat, most avatjuk a magunkévá. Nem tartunk különösebben nagy avatási ünnepségeket, de valaki a konyhában forralt bort készít, mások kenyereket kennek. Természetesen tudható, hogy ennyi embernek kevés lesz ennyi hely, de az is tudható, hogy mindenben meg fogunk tudni egyezni, rendesen. Míg azok a bort és a kenyereket készítik, mi szobáról szobára járunk, megszemléljük, mit tehetnénk a békénk és a nyugalmunk érdekében, miként tehetnénk kényelmesebbé az életet. Nekem persze mindez régtől fogva ismerős, hiszen eleve itt lakom. Némi szorongással vegyes kíváncsisággal figyelem, mit fognak szólni ehhez az új állapothoz a többiek, valamelyest aggódom a saját nyugalmam miatt, de szót se kell szólnom, mert mondják a többiek, hogy ez így nem fog menni, túl sokan vagyunk, és az lenne a jobb, ha inkább felváltva használnánk a szobákat. Másfelől meg kell csinálni a szigorú házirendet. Ebben mindenki egyetért, és nincsen is szükség különösebb megbeszélésre. Valamennyien olyan emberek vagyunk, akik kölcsönösen ismerik egymás gondolkodását, és kölcsönösen tiszteletben tartják egymás igényeit. Bizottságnak kell alakulnia, ők majd kidolgozzák a házirendet, amire egyébként mindenki a saját ízlése szerint tehet javaslatot. Rögtön el is indul a bizottság, ismét szobáról szobára járnak, és mindenki sorolja a kívánságait.
A kastélyból pedig ide senki se jöhessen. Ne lehessünk velük ellenséges viszonyban. Akkor csak meghívásra jöhessenek. Azt már nem tilthatjuk meg nekik, hogy használják az erdőt, hiszen övék az erdő, a vadászház, de igenis megtilthatjuk, hogy az erdőben vagy a ház közelében hangoskodjanak, rádiózzanak, kutyákkal vadásszanak, tüzet gyújtsanak, fát vágjanak, utat építsenek vagy bármilyen más formában megváltoztassák a természeti adottságokat. Gyűjthetnek szedret, gombát, rőzsét, de nem csörtethetnek át kedvük szerint a bozótoson, hanem csak a hagyományos ösvényeket használhatják. És ilyesmit, vagy mindezekhez hasonlót nekünk se legyen szabad tenni.
A folyosókon se szabadjon hangosan beszélni, ne legyen ajtócsapkodás. Éneklési és fütyürészési tilalom legyen még a fürdőszobában is. A locsoghatnékjával senki ne törhessen rá senkire, hanem csak előzetes megbeszélés alapján lehessen bemenni bárki szobájába. Ezzel szemben mindenkinek joga legyen belekóstolhatni a mások főztjébe, de ne szabadjon mindent fölzabálnia. Ez legyen a jus primae kostolonsis. Ezen mindenki nevet, valamennyien örülünk, hogy ilyen szépen sikerült elrendeznünk a közös dolgainkat. Jönnek a konyhából, a forralt bor ízesen gőzölög. Boldog vagyok.
Úgy látszik, az udvaromba jönnek meghalni a kutyák. Ahogy körülnézek, bizony elég nagy a zűrzavar. Pedig az állandó munkától fáradt minden tagom, és mégse érek soha a végére. Mintha mindent csak félig sikerülne elvégeznem. Az istállóktól a nagykapuig, az ólaktól a pajtáig, latyakos sárrá tapossák a talajt az állatok. Pallókon lehet eljárni, de ezek is alámerülnek a lucsokban, minden lépésre ügyelni kell. Az ember csak cipekedhet egész nap, és közben még csúszik is. A tyúkok a pajta bejárata előtt kaparnak, a sártenger széléig merészkednek el, a kacsák viszont jókedvűen totyorásznak benne a hártyás talpaikkal. Néha szalmacsomókat vetek a sárba, néhány órára ez is megoldás, ám az örökösen zuhogó eső mindent föláztat.
Az eresz alatt állok, várom az eső végét. Amíg kihányom az ólakból a trágyát, ki kell engednem a disznókat. Az ég sötét, nem ígér semmi jót. A lovakat is meg kéne járatnom. Magas kőkerítés választ el a szomszéd udvarától, a fal azonban alig látszik a farakástól. Ezek a hasábok is úgy hevernek itt egymáson, ahogy a kocsiról lehajigáltuk. Talán a harmadát sikerült máglyába raknom, a többi úgy maradt. Ezt a munkát is el kéne végeznem, mielőtt lehull a hó. A farakás és a kőfal között hever a kutya a sárban. Sötétbarna vizsla, szőre kopott, bőrére áztatta az eső, véres daganatok és csontig izzott sebek éktelenkednek a testén. Mellső lábaira hajtja a fejét, onnan néz föl rám, gyönyörű, megtört fényű, barna szemével. Akárha annyi ereje lenne csak, hogy megkérjen, ne űzzem el. Kérését a farka csapásaival is megerősíti.
Nem fogom elűzni. Legalább a pajtába be kéne húznom, ott szárazabban lenne, ezt azonban nem fogom megtenni, hagyom, pusztuljon el. Mert mégis furcsa, hogy a falu összes haldokló kutyájáról nekem kelljen gondoskodnom. Tegnap ugyanitt feküdt egy haldokló kutya, s ahogy visszaemlékezem, tegnapelőtt és annak előtte is. Miért kell nekem ezt csinálnom? Mi történik itt? Mindenki kutyáját én temessem? Ha reggelre kimúlik, akkor ezt is temethetem ezen a sáros udvaron, ahol már nincs is hely rendesen temetni. S ha eltemettem, akkor ott fog heverni a következő.
Ott a tenger, amerre ellát a szem. Itt pedig omladékony löszfal állja el a tekintetet, föl az égig. A valami szemben a semmivel. Leszállok a buszról, és megint azt kell látnom, hogy a valami szembekerült a semmivel. Haragosan viharzó, acélfekete tenger, bádogszürke ég, sárgásszürke föld, semmi, semmi, semmi más. Elporzik a busz a parti homokon, és az emberek lassan eltünedeznek. Mindez olyan fájdalmasan ismerős, mintha hosszú távollét után tértem volna haza, mégis külföldön lennék, idegenben, ahol semmi nem ismerős. Hiszen csak most veszem észre, hogy közvetlenül a part mentén, északon, van egy hágó a magas löszfalon. Ott tűnnek el az utolsó emberi alakok a kitaposott úton. Sehol egy fűszál, sehol egy bokor, valami itt mindent kipusztított. Csupán a vizet, a szelet, a homokot, a szürkeséget nem tudta elpusztítani.
A kitaposott út arra utal, hogy túl a hágón, a szárazföld belsejében mégis maradt egy falu. Elindulok. Az út meredeken emelkedik, fennsíkra ér. Terméketlen föld a szürke ég alatt, bokáig süppedek a kiégett homokba, s amint kihúzom belőle a lábam, nyomban visszaomlik. Nem marad nyomom, legalább semminek nem marad nyoma. Közeledő autóbusz hangját hallani, megfordulok, ócska, régimódi bádogdoboz, a hűtője a nagy erőlködéstől füstölög. Intek, de nem áll meg, hanem motorját bőgetve vackolódik tovább az úton. Ezen sem csodálkozom, mert ha miattam leállna, akkor valószínűleg nem tudna újra elindulni. Sokan szoronganak benne, és ennyi ember sorsát nem lehet veszélyeztetni, egyetlen ember miatt. Az ablakok homályosak, alig látni a részvéttel felém forduló arcokat. Úgy néznek rám, mint egy halálra ítéltre, s ebből megértem, hogy gyalog nem jutok semmire. A por sokára ül el. Erre várok, mert nem szeretném belélegzeni. Oly sűrűn szállong, hogy a tenyeremmel is fölfoghatom, megnézem közelebbről, s arra a megállapításra jutok, hogy ebben bizony semmi nem terem meg, minden kiégett belőle, fénytelen kvarcszemeket tartok a tenyeremben. Tovább kéne mennem, nincsen máshová. Ahonnan jövök, ott is minden elégett, és annak is nagyon szegény helynek kell lennie, ahová majd elérek.
Egy idő után az út még meredekebben és szeszélyesebben kapaszkodik fölfelé. Eső évek óta nem eshetett, olyan a föld, mint a csont, vagy inkább olyan, mint a simára koptatott kő. Úgy érzem magam, mintha csavarmenetben húznának egy elérhetetlen fellegvár felé. Kanyarulatból kanyarulatba jutok, egyre följebb, s az egyik kanyarulatból kikerülve már látom is a házakat. Egymástól alig néhány lépésnyire, sima, üres, elutasító homlokzatokkal. Magas, vastag, feketére égett deszkafalak mögött az udvarok. De a homlokzatok előtt, furcsa módon, egyetlen, összefüggő, széles tornác vezet a messzeségbe. Ilyen falut még nem láttam. Elmés építmény, hiszen ha esik az eső, akkor senkinek nem kell megáznia. Sehol egyetlen ember, minden ajtó gondosan lezárva, vakok az ablakok. Mégse olyan, mintha nem laknának itt, mert a kilincsek tövében egészen friss a tapintások zsírja, s ugyanígy az ajtók alsó sarkain, ahol a törleszkedő, bebocsátásra váró kutyák és macskák szőrzete hagyott zsíros nyomot. Gondolom, itt a szeleknek is óriásoknak kell lenniök, s ezért élnek ilyen bezárkózottan az emberek. Itt senki nem fog befogadni, itt nem lesz fedél a fejem fölött, itt résre sem fogják megnyitni az ajtót, itt se egy falat, itt se egy kis meleg.
A lépteimnek sincsen hangja. A fedett tornácra nincsen merszem föllépni, mert ott a lépés biztosan hangot ad, nyekergetném, dübögnék. Nyivákolást hallani, s meglepetten látom a macskámat. A lábamat kerülgeti, aztán könyörgést táncot lejt a bokám körül. Valószínűleg éhes, tán szomjazik. Átizzott itt a föld, a vizet a tűz párologtatta ki itt a kutakból, s a házak csak azért maradtak épen, mert gránitsziklákon állnak. Itt éheznek és szomjaznak az emberek. Megállok, miért mennék itt tovább? Vissza kell fordulnom, itt nem maradhatok. Vissza kell térnem a tengerpartra, ott talán még van valamilyen eshetőségem arra, hogy életet találok. De nem, tévedtem, itt is van élet. Mert látom ám, hogy az egyik kapu elé kitettek egy fazék forró krumplit hűlni, és a forró fazekat a kutyák és a macskák hada időközben megrohanta. A macskám is ott van a marakodó és vinnyogó állati gombolyagban. Kitép egy krumplit magának, óriási harapásokkal fölzabálja, s a kíntól őrülten, szétégett pofával, nyivákolva és forogva rohangál, ráadásul őrjöngő kutyák hada kíséri, el akarják ragadni tőle, amit már lenyelt. Fölragadom, magamhoz ölelem, futólépésben igyekszem el vele, de a kutyák elkísérnek, csaholva, csattogva ugranak, ki akarják tépni a karomból, a karomba marnak, összeégett pofáját a leheletemmel igyekszem hűteni. A kutyák lassan elmaradnak, végre kijutottunk ebből a nyomorult faluból.
Megyünk. A macskát nem teszem le, nem akarom elveszíteni. Elbágyad a karomban, csillapulnak a fájdalmai. Most már letehetném, minden valószínűség szerint hol előrefutva, hol lemaradva, követne, vezetne, kísérne, épp úgy, ahogyan a régi életünkben szokása volt, de mégse teszem le, nem vállalom a kockázatot. Nehéz az ernyedt test. Ki fogom bírni. Hagyjuk már magunk megett ezt az elátkozott tájat. Ami persze hiábavaló reménykedés, hiszen tudom, csak annyi történhet, hogy az egyik elátkozott tájról a másikra érünk, s ott se fogunk többé otthonra találni. A macska se óhajtaná elhagyni a karom menedékét. Elfészkelte magát, kiéhezett gyomra a forró krumplival viaskodik. Ez az otthona, más otthona többé nem lehet, megyünk. Nem szeretném elveszíteni a bizalmát, viszem. Más otthona nincsen, megyünk, megyünk. Besötétedik, megyünk. Menni fogunk az éjszakában, s egyszer talán látni fogom a hullámok tarajának csillámait a láthatáron. Felnézek az égre. Nem lesz holdfény, s ha nem világít, akkor nem láthatom.
Valaki, akit nem látok, igen szigorúan és fölöttébb ingerülten azt kérdi tőlem, „comment appelle-t-on la CROÛTE de pain en ALLEMAND?” Nem tudom. Vagy inkább nem jut az eszembe. Helyesebben szólva, inkább úgy teszek, mintha nem jutna eszembe, ezzel a kis hazugsággal igyekszem túltenni magam a saját rettegésemen, holott egyáltalán nem tudom, mert semmit nem tudok. És akkor hallom, hogy a saját hangom súgja: „brotkante. ha akaroD, in dieser falle kannst du ruhig auch brotrinde saGen.” Akkor mégis van remény, gondolom. Az iménti hang erre is azonnal válaszol: „C’est vraI.” Akkor minden rendben van, mondom én. „il y a de L’espoir”.^- Erre a mondatra fölébredek. De nem tudom, mi lenne rendben és milyen remény? Föl kéne kelnem, nem tudok fölkelni. Ezek szerint mégsem ébredtem fel egészen. Minden erőmmel ezen vagyok, valósággal kitörök az elsötétített hálószobából, a kivágódó ajtóban a fény elvakít. Mint a vér. A napfölkelte elöntötte a havas világot. Fáj a fény. Fölébredek.