Lengyel Péter
AZ ÚJLAKI BÚCSÚ ÉVE
Regényrészlet
 
Paripacska – didkó – flaszter-ének – mint hulla a hulla – élő népművészet – tejszín fagylalt – a strigók – jampampuli szemzugredők – egy haiku – lánctalpak – hó fehér, kő kemény – jó.
– Ad-dide ad-didit! – mormolja ütemre Kis Kovács, a leendő fényképész parlandóban – a dallam csak távoli sejtelem. Az Újlaki Búcsú Évében vagyunk, Kovács ekkor lép be a történetünkbe. Elmúltak az égető pénzgondjai. Delet kongat az Újlaki templom tornya. A kezében forgatja a kaleidoszkópomat. Porfelhőben megérkezik a hegyi busz. Sután forgolódik a Szépvölgy utcán (neked: Szépvölgyi út, ahol rendőrök és cigányok háborúja kezdődött, egy nap Dajka bíró vezényletével). A várakozók fellépdelnek, a sofőr kiszáll, és a derekát nyújtogatja. Beletelik majd némi időbe, míg visszaindul. Császár Marika a Tabányi-féle tánczenekart hallgatja nyitott ablaknál. Szünetjel zúdul végig a téren, mint a Duna zöld árja, háromszor. Anyósnyelvek gördülnek ki piros rikoltással. Papírtrombiták hívnak a diadalra. Vattacukor, törökméz, gépolaj és por szaga elegyedik a légben. Könnyű a kaleidoszkóp, sima. Meseországot lát Kis Kovács, gyémánt gúnyával és emberevő óriással, smaragd palotával, aranyszőrű paripacskát. Hűvös a karton fogása, tapados a hajtogatópapír, sejtelmesen zörögdél.
– Húsz fillér a didi! – A kaleidoszkóp csodája: a dalnak csak a szavait hívja elő, a dallam homályos – mutálnak a fiúk, akik látták már az artistaműsort. Kovács meg én ezután fogjuk meghallani, a két órai mozielőadáson (attól fogva pedig évtizedeken át kerestem majd az eredeti szövegét, hiába). Ezt a dalt mormolássza, fütyüli, szavalja az utca azon a nyáron. Node énnadiddit /Oddanema/ Domm.
A moziban Kis Kovács a kurta szoknyás nő táncát fogja nézni, az óriásxilofon billentyűin, a mellét, amint ing-ring szemtelenül a blúz alatt. Először találkozik az ágyékában támadó zűrzavaros, édes bizsergessél. Didkó, gondolja majd. Eszébe jut, hogy a Bárán nevű gyerek ájultan csúszott a székek alá, amikor embert kínoztak egy cseh partizánfilmben. És mindjárt arra gondol, hogy ő ennek a lánynak a didkójától fog elájulni először életében.
A búcsú napja. Együtt töltöttük el azután új barátommal, estig. Végre volt munkám, lesz mit ennem. Volt munkája neki is, lesz pénze estére. Hallgattunk hangszóródalt, és dúdoltunk flaszter-éneket. Befogtuk magunkat a körhintába. Tejszínes fagylaltot vettünk a két kis öregasszony cukrászdájában a piacnál. Néztük a brancsot, ahogy bikáznak, fociznak az Uszály utca sarkán. Artistaműsort láttunk az Újlaki moziban. Addide, szólt a xilofon. Lóversenyre mentünk. Virslit ettünk. Dodzsemeztünk az angol parkban. Este Európa legnagyobb terén a Füstös Frunyó táncolt, s néztük. A Kicsi szétszedte a zöld-ezüst csövecskét, hogy megértse. Érthetetlen dolog történt a szervezetével.
A Haller tér az előtte levő hétfőre esett. Kérdezd meg a cirkuszosokat, hogy mi az a Haller tér, majd ők megmondják. A magyar cirkusz Mohácsa. Utóbb előre menekültem majd, a mélybe. Már e percben húszezer ember dolgozik a Pentelén. Olyankor jött itt most, amikor épp a behemót építkezés legközepében lehetett elkerülni, hogy számon tartsanak, az Ezres Barakkban, a Lepra és a Késdobáló névre hallgató kocsmákban, sár, pia, kurvák között. Csak nem volt szabad segédmunkásnál többre vinni. Na, hétfőn délután egyik óráról a másikra ott álltunk munka és lakás nélkül mind a hárman. Pénteken már sorra jártam a papírboltokat. Hajtogató papírt vettem élénkzöld ívekben, ezüstpapírt. Színes tompa üvegcserepeket gyűjtöttem a szódagyár alatt a Lukács Fürdőnél. A Kecske-hegyen ablakot üvegeztek, ott összeszedtem a szemétből az üvegcsíkokat, amiket a tábla széléről levágnak.
Szombaton háromoldalú üveghasábokat állítottam össze, ahogy egy morgós drága üveges tóttól tanultam egykor. Körbeburkoltam kartoncsővel, kívül sztaniollal és-hajtogató papírral.
Este megkerestem a körhintást. Mutattam az ötven kaleidoszkópomat. Ki fogja ezt árulni? kérdezte Lakatos. Maga, mondtam, felesbe. Cserébe fölvesz.
Kovács magányos volt azon a nyáron, a brancs külső szélén tekergett, a város friss szerelmese, tavasszal költöztek Óbudára az anyjával Kunadacsról. Lemucsaizták az iskolában.
Jókor reggel kint voltam a Szépvölgy utcában kirakodni, felszerelni.
A Kis Kovács arra a gondolatra ébredt, hogy valamit akart ma, valami sejtelmeset, izgalmasat. Az éjszaka ő kapuzott, de nem volt álmos, megszokta. Megvan! Este a utcán találkozott a Füstös Frunyóval a Dereglyéből. Kimegyek az utcabálra, mondta amaz. Nem jössz? Frunyó tizenhét éves nagysrác, és most hívta őt. Ott akar lenni, naná, de ahhoz pénz kell.
Fölfütyült a Kenyérért. Kereke rampam pampam pam pa murisabba dutattó – vakszöveg a Bárántól (ad notam: In the Mood, a brancs korábbi füttyjelét egy-kettő eltanulták a környékbeli kis srácok, és folyton kibolondították az embert). Nyolc órakor már laza kültelki léptekkel megjelentek a körhintánál az Uszály utcaiak. Lakatos úr minden külvárosban személyesen ismerte a terep kiskorú uralt. Itt a Nagy Kováccsal tárgyalt. (Néztem a fáradt szemét, borostás fizimiskáját, az aprószálkás zakó kidagadó zsebét, a Ferke jutott eszembe, volt mutatványos testvérem, cigány nevén Kodel. Nem él már, a Sastaras vajda egykori törzsének felével, gyerekestül, öregemberestül beterelték egy zuhanyrózsa alá, de nem víz jött felülről. Kuli, a fia a fürge combú Lillától, megvan – időnként jön, mesél.) Felveszi a bandát hintát tolni, mondta Lakatos, délelőttre. Itt ma még a Tímár utcaiak is előkerülhetnek.
Aki hármat tolja, egyre felülhet. A Kicsi nem körhintázott. „Tessék majd kifizetni.” Erre az öreg átküldte: segítsen nekem, amit kell. S ezzel a mozzanattal történt meg, amitől átváltozik majd az egész élete. Én viszem el délután az Újlakiba.
Fél kilencre menetrendszerűen megérkeztek a Tímár utcaiak. Méregette egymást a két banda, mint szomszéd zsoldosok. Lakatos halk szót váltott a Törpekirállyal. Mír, adta a tenyerét aztán Nagykov, nagy mír. Szent a béke. A Kenyér vigyorgott.
Hogy a szavamat egymásba ne öltsem! A legfenekén járunk a kurta, de mély történelmi korszaknak, melyet utóbb elneveztek majd egy nagybajszos külföldi politikusról. Vannak évek a történetben, amelyek fontosabbak, mint a többi. Ilyen az Újlaki Búcsúé is, amikor ott szerelek, kikiáltóskodom, kezelem a gramofont, pénzt szedek. Tolom a körhintát. A Kicsi épp elém fogta be magát a fakerék küllőjéhez. Kis híján szomszédok vagyunk az utcában, derült ki. A munka hamar közel hoz. Még nem használnak villanymotort. Nem építenek mikrofont se az íróasztal alá, víztelen sötétkamrát a telefonközpontba. A gazdasági fejlődés adott fokán olcsóbb az ember, ez olyan év. Jelentős.
Fél tízkor indítottuk az első menetet. Olyan nap. Asszonyálmok úsznak csipkefüggönyös ablakok megett fess mérnökökről. Festett bajszú, lompos alakok kajtatnak nők után már délelőtt a hamvavesztett Nagykörúton. Elegyesen keverik a megmaradt országot a forradalmi újjal, akár az Alsó Erdő soron (majd mindjárt).
„Szénát hordanak a szekerek!”, vidám férfihang recsegett az árboc tetejéről. Elnyomta a faszerkezet nyikorgását. Hallgattam: kalászok, feketeföld, arra, ahol Ázsia Európával találkozik, csernozjom (minden iskolás gyermek megtanulta a szót pontosan, s nem tanulta meg helyette, hogy Mint hulla a hulla! veszett a pogány). Szekér bakja, szénaillat, fák alatt hulló levelek, estére meg (lent) jö- (feljebb) vöööő (fent) töb-bes-szá-mú Hid-deg-gek. Hiába az ész szava, hogy a behízelgő dallam nem egyéb, mint a ránktelepült ázsiai erőszak csiganyálas oldata, szerettem az idegen kultúrával lüktető zenés klapanciát. A létezőnek volna ilyen irdatlan hatalma a sóvár lélek fölött?
Csengett a kolomp. A vendégeink kiszálltak, újak jöttek. Kereplők cserregtek. Fakanál csattant, lányok sivítottak. Beszedtem az ötven filléreket. Huppantak a rongylabdák, zörögtek a konzervdobozok. Délig leszek, délig lesz Kovács Dani is.
Néztem a rivalgó búcsút. Énekeltem a Szénaszekér-dalt. (Különös: az ország szabad szemmel láthatóan rohan a vég felé, minden épeszű ember megmondhatja már – és én jól érzem magam. Egyébiránt úgy hiszem, egy ország nem húzza le a redőnyt, mint egy rossz kóceráj, még ma sem húzta le, amikorra ide értünk a mesélésben.) Énekeltem a Julcsa-dalt. Gyere le a trafóházba. Ezer voltot vezetek be a picsádba. (Ad notam: Ha kimegyen a piacra.) A tavalyi elmaradott és agrár – országban még úgy szólt: Lúdnyak is meg libagége,/ Julcsa, lábad között lesz a vége. Mára országiparosító mámorban alkotta meg a nép lelke az újat, gyalogos rímmel. Lesz belőle forgómotor, generátor/ Jul-csa! Inota lesz a picsádból (alumíniumkohó, húszezer tonna egalizált nyers alumínium, ötvözetlen hengerelési és sajtolási tuskó).
Olyan a nyár. Dalok és dalok, és megint dalok. Dalban ragyogtak ránk a balkáni csillagok. De a Volga visz-ssza-várt. Virágzott a rózsa, zúgtak pahata-kók. Zúgtak a fémek az önn-tőő dééébbenn. Zúgva szállt a győzelmi zászló… (Anyanyelvünk bő szókincséből kitüntető szerep jutott a zúg igének, statistice. A nagy Sigismund követői mondhatnák meg, hogy ez mit kompenzál.) Lila orgonák lombja dúslott. Amerika, csodálatos világ! – a csasztuska idegen műfajában. És a másik: az aszfaltköltészet változatai a világ épp népszerű dallamaira. Dalok és költemények – az élő népművészetben. Pingvin boci, jampampuli. Kereke rampam pampam pam pa márisabba dutattó. Kint lakikka Tercsi néni Pestújhelyen. Vigyázz Dzsoni, jön a hekus/ Kapd a szajrét marokra. Keleti és nyugati dalok, a még és a már vaskos valóságban keveredtek utcáinkon, az uralom hézagos volt.
Mesélj, mesélj, mesélj,/ Te röpke szellő/ A nagy világról. Átéléssel hallgatjuk hétköznap és ünnepnap, gyűlésen, iskolában ez idegen operettdalt; az ismefősei nem mesélnek senki ember fiának, már rég csak a röpkébb szellők járnak ki s be az ország határán. (Meg fockározó-emberek, aki rugdosni tud, az sosem-látott, különleges állampolgár-osztályba tartozik.)
Vaknemlátott préripusztán, dúdolom (ad notam: I just came from Alabama. Ezt itt tudtam meg, a Biblia övezetben, most. Eljutottam Amerikába. A nemzetközi társaság lehetséges dalait a legkisebb közös nevező határozta meg. Ó máj darling, Klementájn. S egyszerre: Vaknemlátott préripusztán villamos üget. Az Újlaki Búcsú úgy tartozik ide, hogy ezeket a dalokat akkor tanulja Európa, a Második Nagy Szervezett öldöklés után. Nem helyezték át az országot, itt maradtunk Európa közepén. A rendelet ugyan tán megvolt rá. Mire te megláttad a hazádat, csak magasabb döntésre várt, hogy mikor kérjék felvételét a Harmadik Világba.)
Öregszel, Józsi, nyekkent a megafon, férfihangon. Az évjárat nem kedvezett a nőiesség előretolulásának.
Vannak dalaink: bezengik-lengik az életünket. Maruszja párja, a halászlegény. Akármeddig sorolhatnám.
Szépen kerestem, keresett a Kicsi is. A nyárvég pogány ünnepe, az Új Kenyéré, Szent István első királyunké, a friss alkotmányé, és vasárnap – mind egyszerre. Ó, Dzsozef, Dzsozef! /Hogy véled mennyi baj!
A következő kör után át kellett mennem a céllövöldéhez. Ráhagytam a Kicsire, hogy szedje be a pénzt.
Akkor, már hamar, elverte a tizenkettőt az Újlaki templom harangja. A rádióból nem szólt harang, eltörölték. A századokat a nándorfehérvári csatától, amióta értünk harangoznak delente Európában. Adni akartam valamit új barátomnak, s a zöldezüst csövet választottam.
Végigtöltögetem még a légpuskákat, felállítom a lenyaklott céltáblákat. Rongylabdákat kotrok össze. Végeztem. Mehetek, amerre a szemem lát. Nem szeretem, ha megmondják, hogy mikor mit tehetek, így itt maradok. Leülök egy rossz autógumira a Császár-féle trafik tövében. Rejtvényt fejtek. Tavasszal kell a szerelem!
A társaskocsi már indul vissza a hegyre. Magamba szívom a hangokszagok bárdolatlan kavargását. Kovács a karton csövecskét forgatja, csodákat-rémeket lát. S most egyszerre szereden széjjel huppan a kaleidoszkóp-világ.
Új szögben emeli. Várja, hogy majd felfémlik megint, mint világátallátó tükör, kél hold, nap, hajnalcsillag.
S akkor azt kérdezi magától: hogy kerülök én ide? Jó kérdés egy tízéves gyerektől.
Mellém ül új barátom. Úgy rakom az újságot, hogy lássa ő is. Függőleges, kilenc betű: a messze látható vörös csillaggal ékesített Országházhoz vezető utca. (Az oktalan nép nem erről ismeri, hanem arról, hogy nem mehet keresztül rajta se ember, se kutya, amióta ott ütötte fel hivatalát a külföldi politikus zömök helytartója – a jelző: udvaronc lelemény a tarfejű nyakatlan emberről. Az utca költészete a szó új szabadságáról is szól egyszerre: Nincsen többé kopasz fej, csak seggig érő homlok.) A csupahomlok zömök férfit utóbb visszakergettük, ahonnan jött, így a minap, még otthon, együtt sétálhattunk végig az Alkotmány utca járdáján, és megnézted a zöld akáchajtást, mely a pince betonjából nő a rács alatt. Az Újlaki Búcsú Évéről meséltem: látod, éltünk azért. A párttörténeti intézetet találod a pince fölött.
A rádióban a magas művészet: Elvtársi bíróság előtt. Föltápászkodunk. Bedobom az újságot az első szeméttartóba.
Az elmúlt hétig viszonylagos békében voltunk, én meg a testvérek, hagytak élni. Ha nem gondoltunk arra, amikor a Vasembert elvitték. Fél éve nem tudjuk, hogy hol van. (Egy szögesdróttal elzárt sziklaperemen. Bűntény nincs – semmiért pedig kőtörés jár. Kiszámítottan több energiát igényel, mint amit az ételben kap, smasszerok lesik, hogy mikor érvényesülnek a fizika törvényei.) Hétfőn elvették a kocsit, a lovat, mindent, minden cirkuszostól a Haller téren. A gyerekeket most nem vették el, a liberális szárny kerekedhetett felül.
Két társam este dolgozni kezdhetett, a Varieté vállalat elképzelései szerint. Az utolsó fal, ahova még hátrálhattak. Számon tartom őket. A napokban elrendelték a keresetszerű kéjelgés megszüntetését. (Várj, mindjárt kiderül, hogy jön ez ide.) A rendeletet aláírta Kádár belügyminiszter s.k. A Bérkocsis utcai, a Szövetség utcai, a Conti utcai és a Víg utcai bordélyokban (neked Tolnai Lajos és Pogány József utca) és a Felső Erdő sori órás szobákban a nyilvántartott kéjnőktől (neked kurva) rendőrhatósági igazolványukat (bárca) bevonták. A termelőeszközüket nem államosították. A szobákba családokat költöztettek. Így találtak lakást a testvérek is a Felső Erdő soron, az emeleten. A földszint omló falú, dohos lyukak, vízcsap nincs, vécé száz embernek egy az udvaron. Olyik lány maradt mégis, immár titkos mesterségben, s együtt élnek a demokratikus lakókkal. Nincsen különbség ember és ember között. A testvérek sót és tűzifát kölcsönöztek bizonyos Valinak, s faggatták: ilyen körülmények között hogy tud dolgozni egy rendes kurva?
Lakást kellett találnom nekem is, villámsebesen. A ruhámért huszonöt forintot fizettek a pesti Anker-közben, egy albérleti szobáért háromszáz forintot kértek a Nyugati mögött, a Kádár-áramátalakítónál. (Nem a belügyminiszterről nevezték el, de a Fráter, aki könyveket ír, ezzel is bajba került. Mikor már engedték a három szót: Megvolt még Magyarország, az áramátalakító nevének kinyomtatása a felségsértés ködgomolyával vonta be barátom könyvét. Gondolta, szégyellhetik örökké: a térkép beszél, milyen utca megy ott keresztbe. Aztán rájött: az olvasó nem nézi meg.)
Kósza ötlettel jutottam az Uszály utcába: a búcsúsok miatt szálltam le a villamosról. Hazaérkeztem, megint egyszer. A Kicsinek tavasz óta otthona a környék: a Duna-parti Kispark fiatal fűzfái, a piac, a rakpart szennycsatorna nyílásaitól a későbbi Kismedve bár házáig és a Szépvölgy utcai telekig. Közbül az öt utca. (A leégett Lujza gőzmalom helyén. A legjobb házak a városban a magyar Bauhaus modorában épültek, amikorra az eredeti Bauhaus-műhelyt már szétverte a kisbajuszos vezető, innen balra. Nálunk a béke csalóka látszata ült az ország felett. Egy év múlva pedig, amikor még ki sem hűlt az aszfalt az új utcán, Budapest ostromában lőtték gödrökre-cafatokra. Azért érezzük elnyújtott fegyverszünetnek. Itt a Medencében, ha nem lőnek. Béke: ha nem számítjuk a Vasembert. Ha nem számítjuk a terhes nőket, akiket hasbarúgnak, gumibotoznak, könnygázt frecskelnek az arcukba. Újra és újra látszat-békében éltünk, kidurrantak, mint a luftbalon.)
A Tímár utcaiak tolják a hintát. Holnap jövök, reggel.
Kezdjük a mulatságot tejszínfagylalttal. Létezik a tejszínfagylalt, az új világ tisztító viharának időre lesz szüksége, amíg mindent kisöpör, ami van. Nem sejtjük, hogy már kinyújtotta felénk állábait a felzabáló Balkán. Ahol nem számít az adott szó. Ahol a szerelő lopja ki az alkatrészt a rádióból. Pénzt kell dugni a rendőr, a jogtudor és az orvos szivarzsebébe. Szarkupac áll a nyilvános vécében. Ahol a járókelők sziszegve gyűlölik egymást az utcán. Amőba: körbefolyt, bekerít. Te már így ismerted a saját földünket – ebben ezek ércnél maradandóbbat alkottak.
Két töpörödött, hófehér hajú nővér vezeti a cukrászdát a piacnál, fura nevük barna fényképeket idéz, távolságot és szerelmet. Artistalányokat hívtak így, akik megjárták az oroszországi Nagy Kört. Gyöngyfüggöny lóg a földszintes hosszú épület ajtaján. Nem ismertem fel, hogy melyikük melyik. „Lilla!”, szól hátra a pénztárkönyve fölül egyikük. „Vendég jött.” S már tudom az ő nevét is. Tejszínfagylaltot kérek, azt szeretem a legjobban. (Kis híján azt mondtam: „szerettem”, mintha megváltoztathatták volna, hogy mit szeretek és mit nem.) Mire fagylaltozni kezdtél, eltörölték a föld színéről a tejszínízt.
A tölcsérrel fordulunk be az Evező utcába. A sarkon túlról meg-megcsukló kamaszének foszlányai szólnak. Az Uszály utcai strigók. Elöl a Nagy Kovács, Prijot, a Kenyér, Pikoló, Kuka és Bárán. Hátul az egyszem lány, Major Marika az öccsével (megszabadultak az árvaháztól, egy távoli nagybácsival laknak a Dereglyében), önkéntelenül a Strigókat utánzóm: előreejtett vállal, himbáló léptekkel megyek velük a Dereglye utca sarkáig.
Lekuporodnak bikázni. A terméskő korláton ülve nézem.
– La lala, lalla. Prijot dúdol. A Kenyér felkapja, szöveggel. Addidit addide. Dde énn addidlt – ez Bárán. Már tudom, hogy melyik az, a Kis Kovács megmutatta: kis ijedt fekete, akit mindenki megver (ez csak rang, persze. Nem verik.). Odda nemma dom. Elönt az öröm, messzi tájakra vágyódom. A Fráter azt mondta az idén nyáron: az eredeti szám német. Ingattam a fejem. Már miért volna egy dzsessz-szám német? Egy alap darab. A didi hófehér, a bikázókat nézem. Nem kapcsolhatom még a dalt a világkultúra áramába. A didi kőkemény.
Kukának a Sipostól kell ebédet hoznia. Kis Kovács is fölmegy enni. Magam előtt látom Anna mamát, ahogy elmesélte délelőtt: kicsi és gömbölyű, majd elgurul – és jó. Barátom a kenyérnek támasztja a könyvét a konyhaasztalon, olvas. Elmegyek haza, kenyérnek támasztok egy könyvet. Visszamegyek. A Kicsi addigra gazdagabb két lópatkócsavarral, azt nevezi bikának az utca.
Fülledt a meleg, harminc fok. Üldögélek, amerikázok. Az utca szó szerint érti a gúnydalt: Amerika, az csak valami csodálatos világ lehet. Amerikákat álmodunk. Kergetik a gumilabdát az aszfalt gödreiben. Ha Kuka egyszer megszerzi, nem tudja tőle elszedni senki. A nagy őszünkön a harcoló férfit ismertem meg benne a Körtéren, macskakő labirintusunkban, utána menekült lett. Kaliforniában focista, majd bölcsészdoktor, míg élte újabb fordulatával megjárta a bolondokházát, és hazajött. Az anyja megvárta, őrizte neki a lakást, akkor meghalt a fájdalomtól.
– Jampampuli, /Nincs itt mese – a Kenyér szaval. – Nézzünk be a Házmesterekhez.
A Házmesterek Klubja az Uszály utcaiak társadalmi életének másik központja; mindenkinek házmester az apja-anyja. Ünnepi előadás a társas táncokról. A keringő és a polka lettek a hagyományosan demokratikus táncok. A tangó, a foxtrott és az angol keringő a kapitalista hanyatlást tükrözi ugyan, mégis, ma már lehet őket táncolni, ízléssel, persze. Nem úgy a szamba, a szving, bugi-vugi, rumba, konga. Ezek az emberi kultúrára rászabadított agresszió eszközei az amerikai vezetők kezében. Haladó társas táncokat dolgoztak ki a helyükre, a kimeríthetetlen őserőből merítve: a Rekettyési és a Rókarántót.
El kéne menni moziba, odaérnénk a kétóraira. Az Újlakiban van artistaműsor. Csak ketten nem láttuk még a Kicsivel. Mindenkinek megvan a maga ősmozija, az Uszály utcaiaké az Újlaki, kint a Bécsi úton. Már az enyém is.
Földszintes épület az öreg óbudai házak között. Belül fekete és bordó, foszló őstapéta borítja. Elterpeszkedünk, és nyújtjuk a nyakunkat fölfelé. Egyforintos jegyet vettünk az első sorba, két méterre a vászontól. Harminc fillér még az artistaműsor. A fillér, az a forint századrésze. A Kicsi nem hagyta, hogy befizessem: ma ő is vastag. A páholy három forint, csak a hátsó székeket veszik, akik csókolózni akarnak. Az előadás végére meg fog merevedni a nyakunk. Talán ha megnézhettem volna azt a mozit belülről most – mielőtt repülőre szálltam –, sötét, mocskos és kicsi lett volna. Azon a napon természetes: a mozi, az ilyen. (Nem nézhettem meg, bezárták, az utolsó filmcím nagy papírbetűit rongyolja az eső, szél, nap; bontásra kész a régi Óbuda, kiürítve, bevert ablakokkal, félig omlott falakkal áll fél saroknyira egy Bokor utcai ház is, csőlakó gyerekek telepedtek meg benne, üres sörösüveg, óvszer és harisnya-maradvány a földön, pop-együttesek neve a festékkel telefújt borzalmas szobafalon, ahol egykor tisztesen orgazdálkodott a néhai Láncz Rókus.) Hallhatóan záporozik a padlóra a kiköpött szotyolahéj.
Szünetben a mozi udvara, kátrányos falú hugyozó, sorállás, ammóniákszag. Kis Kovács medvecukrot vesz az előtérben.
Visszaülünk. Az első perctől tudtam, hogy az Újlaki mellett fogunk dönteni. Látnom kell az artistaműsort. És nem is sejthetem róla, hogy Kovácsnak megvalósítja majd a reggeli mocorgó sejtelmeit, ünneppé változtatja az életében e napot, s ennek derengésében-ringásában emlékszik majd a mai országra, a harminc fillérért. (Amikor nézi, még mindezt nem tudja, nem vesszük észre, amikor életünk alatt megrendül a föld. Talán majd este ébred rá valamire, vacsora közben a konyhaasztalnál. Hosszú évekkel később mondta el az estéjét, amikorra felnőtt ember lett, roncsautók fényképeivel kereste a kenyerét, és eltörték a bordáit a Kismedve bárnál.) Hatalmas xilofont toltak közben a vetítővászon elé, ráesik a reflektorfény oválisa.
A harminc fillérest a cirkuszművészek szövetsége szervezi az artistáknak, az alapvető hittételek közé tartozó teljes foglalkoztatottság jegyében, amióta más alaphittételek nyomán a cirkuszokat elvették. A közönség nem sejti a folyamatot. Mozizni akar, kivárja, amíg elmúlik tőle a varieté. Kiskov azért figyel.
A frakkos férfi és a rövidszoknyácskás nő a hangszer lépcsőnyi fehér lapjain ugrálva adja elő a dalalt, két eleven xilofonütő: realista alkotás, melyben szorosan fonódik művészet és élet. Táncos lábuk először azt a dallamot veri ki, melynek szövegét úgy ismerjük Óbudán, hogy Tíz kilogramm fédervejsz,/ Megbaszott a doktorvejsz. A fédervejsz síkport, talkumot, hintőport jelent. Úgy ott hagyott engemet/ Mint a fing a seggemet. Sajnálom, így szól. Finom Vargha dédanyád bizonnyal nem tűrné a házában.
Mozink pillanatában acélkeretes lornyonján át vesébe vágón néz fel Barnára: „Ha minden olyan jól megy, akkor miért deportálják megint az embereket?” Egy éjszaka, nemsokára, teherautó állt meg a Duna-sori ház előtt, tanyára költöztették őt is, Barnával. (S körülnézhetnénk: hol vannak mások. Akik ott voltak majd velünk a macskakő Csigában, amikor elegünk lett egy szép őszi napon, leráztuk ezeket, mint kutya a hideg vizet. Már meg tudjuk mondani mindenkiről, személy szerint.)
A Újlaki moziban a műsor elérkezik a csimborasszójához: Didi-dal. A nagy, súlyos férfi pihekönnyen szteppel. Simára pomádézott hosszú hajat hord a csipkefodros estélyi inghez és szárnyas gallérhoz, mint egy békebeli fogpasztareklám. A közönség hímnemű része azonban csak a nőt nézi. A Kicsi is meg sem kezdődött kamaszkorának előreszaladó szájtáti ámulatával. A szoknyácska alatt járó gyors combokat, a duzzadt piros ajkat. Hallja a dzsesszt. S itt mindenki összeesküvő: tudjuk, mi van a dallam alatt. S ebben nem változott semmi majd az elkövetkező évtizedekben, amikor már, ha álmunkból vertek fel éjszaka: mondj egy számot, azt mondtuk: ötvenhat. Tudtuk, hogy mi van a dallam alatt. Mert közbeszól az élet rendetlensége. Mi, szokványos anyagból gyúrt emberek, nem is gondolnánk, hogy a legbuzgóbb i-gye-ke-zet esetén is, minő félelmetes feladat mindenbe beleszólni: a táncoktól a nadrágszárak bőségéig, a fagylaltoktól a városok és a versenylovak nevéig.
Hogy mennyi víz, áram és törülköző járjon egy-egy fürdőzőre, bele a doboz-regenerálásba, a tükörcsiszolásba, a mértékhitelesítésbe és a hordójelzésbe, a pénzért vett szeretkezések szagába. Már a dolgok puszta mennyisége! A város bárjai jöttek el majd Kis Kovács életében: a Tavasz, Pipacs, Jereván, a Hajnal, s persze, az érkezésed évére a munkahelyem, a Kismedve bár. A jégmerev kincstári álszentség évtizedeit éljük, és mégis, nemcsak az utcai stricik, hanem a mulatózenészék is – Sándorka, a dobosunk is – vigyorogva, tele szájjal énekelték: Adde addidit. Ami létezik, hivatalos. S hogy e dal szövege nem tilos, az a látszat, mintha ez volna a kötelező. Holott ezek csak mással vannak elfoglalva. Addidit addi de. (Hol az az angol szöveg? gondoltam.)
Jó jegyben indult az amerikai utam – most, idefelé jövet. Alig nyúltam el Amszterdamban a chicagói gépen, az első hang a négyes rádiócsatornán az a dal volt. Nem az ismert szavakkal, persze. Megkerült az eredeti. Valahogy így: Báj mir biszt du – és, lazán: séjn. Hogy Jó vagy nálam – szabadon, napjaink argójában. Az rímelt rá, hogy explain: „már most ezt itten valahogyan ki kell magyaráznom”. Schönt akartak mondani igazából. Az Andrews Nővérek, azoknak is a Beat me Daddy Eight to the Bar című albuma. Német. A Fráter tudta jól, világos. Nagy volt a pofám. Egyetlen szövegét ismertem addig életem során.
Na de hagyjuk el ezt az időt, a Második Bevándorlási Hullám korát Amerikában, az Atlanti-óceán felett tízezer méter magasban úszó gépmadarat. Lássuk, mi történik az Újlakiban, a búcsú évében.
A magasban táncos kebelpár labdáz az olcsó csipkeblúz alatt. Mintha az egyik melle valamivel nagyobb volna. A Kicsi merevséget érez magán, ahogy még soha. Mint a Pavlov sokat emlegetett kutyájának nyála csorgása, úgy fog most már újra bekövetkezni, éveken át, ha ez a dallam felcsendül. Alatta csillog a titkos szöveg a délutáni utcáról. Húsz fillér. Kőkemény. Istenem, gondolja a Ki-csi, a költészet. Húsz fillérje, annyi most van is.
Az orosz beszédet a moziban feliraton továbbítják a dolgozókhoz, a szinkron kora még nem érkezett el.
Mozi után kimegyünk a lóversenyre, egyszer ilyet is lássunk. Átvillamosozunk a Margit-hídon. Már a Lajos utcától egyre vadabb a hangszórók dörgése. Szítsad a lángot/ És döngesd bátran aaff-alat. Zúg, szít, döng. S a csönd hézagában az artistaműsor finom xilofoncsendülése a nő faragott lába alatt. Akkortól más szövegcafatok zakatolnak a fejemben. Forgómotor, generátor. Inota, Julcsa. Kintlakikka Tercsinéni Pesten-ujja-helyen! Pingvin boci, jampampull. Te mindig ellent monc!
Keskeny alagúton bandukolunk apálya felé. Lehet itt nyerni? kérdez Kovács. Lehet: a turf vállalatnak. Ez matematika. A többi; áldozattan. Arról szól, aki elhi-szi, hogy kaphat valamit semmiért.
Ünnepi galopp-futam készülődik a pályán; a legkiválóbb telivéreket nevezték be az istállók.
Az a nyár. Beba, beba, keccs, keccs keccs – kiabálta az Uszályban a Nagy Kovács. Három matrac ára huszonnégy forint volt, a készítőnél. Zongorát árultak kétezerhatszázért. A parizer hetvenöt fillér a lóhús-közértben. A kenyérnek kilója kettő negyven, hajat két forintért vágtak, és nem fogadtak el borravalót: gyermekségét élte a forint-valuta.
Akinek nem volt gyereke, négy százalék büntetéspénzt pengetett le a fizetéséből: növekedjen majd a sorállomány. Akik elrendelték (a lakosság nyelvén: Ezek), nem tudták, hogy mire az élőerő sor alá kerül, már nem nekik lesz katona. Sose tudják.
Új kifejezésmódokat talált a műbírálat: a dzsesszzene nem tetszett, börtönbe csukták Boros Ida énekest, Chappy zenekarával. Folytatódott a társaság forradalmi átrendeződése. Írógépet roncs állapotban is jó pénzért adhatott el a népesség kitelepítetlen része, feltéve, hogy orosz betűset kínált.
Én mondtam: fehér, mondja rit-mus-ban a Kis Kovács, Te mondta: piros.
A versenypályán csak úgy peregnek az események. A hadseregi istálló Nalade nevű lova áll az élre, mögötte Merry Maide helyezkedik el. Nem sokáig lesz itt versenyló. Ilyen névvel.
A munkaidő végét gongütéssel jelezték a hivatalokban.
Gyakorivá váltak az úgynevezett plebejus keresztnevek, mint Zsuzsanna, József, Péter, Erzsébet vagy Mátyás.
Az elnöki tanács felmentette tisztéből az igazságügyminisztert. A mozikban a Vidám vásárt adták. Te büüüüszke kozák! dalta a nép az Újlakiból jövet. Add visz-sza az óóóráml Dalolva volt szép az élet. A Dzsumbujnak dédelgetett városrészben tizenegy fejszecsapással megölte anyját egy olvasztár brigádvezető. (Zúgó fém, az önnt-öd-de, kokilla, medve.)
Megszűnt a Fórum című folyóirat. A Csillag szerkesztőjét felmentették. Vizsgálati fogságban elhalálozott az igazságügyminiszter.
Benedek Elek meséit nem lehetett megvásárolni.
A macskaköves körutak közepén olajcseppek szaggatott csíkja húzódott. Megváltoztatták néhány száz utca nevét, aztán újra változtatták. Valamely tisztviselő figyelmetlensége folytán még volt érettségi, és az autóbuszok kék-ezüst színűek maradtak.
Én mondtam: baszni, te mondtad: tilos, tanulom. Fehér, piros, baszni tilos /Te-min-dig el-lent monc!
A célegyenesbe tömörül az ünnepi mezőny. A derbinyerő Giuliana támadásba megy át, elhúz a vezető Naiade mellett.
Csempét és metlachit vásárolt fel a Porta Korlátozott Felelősségű Társaság. Letartóztatták a belügyminisztert.
Krumpli és alma érkezett a fővárosba. Anna mama sorba állt. A sorállásért a fogyasztókat (az országot) találták felelősnek. Nem volt tojás, hús, vaj. A Húsértékesítő Nemzeti Vállalatnál két embert halálra ítéltek, és az ítéletet aznap végrehajtották. Pergő ritmusa volt az életnek. A divat terén csönd uralkodott a fővárosban: a nyári újdonságok már nem jelentkeztek, az ősziek még nem. Elnézem a saját nadrágomat. Mindenkié olyan a pályán: lötyögő a feneke, lobogó a szára, keskeny a hajtókája. Élesre vasalták a gyárban. Rejtély, de őzek épp a ruházkodásunkba tudnak a leginkább belepofázni. Abban a történelmi pillanatban tízéves elmaradást írnak elő a világ szokásaitól. Nagyjából a Kettes Sorszámú Nagy Mészárlás előtti pantallókat, női ruhákat, táncokat. A nadrágom anyaga szürke szálkás volt, fakó színű. Itt mindenki szürkét hord, mondta majd Bárán egyszer, a merészebbek drappot. Ki tudja, miért, ragaszkodnak ahhoz, hogy divat, az pedig van.
– Én mondtam: kapát,/ Te mondtad: kaszát.
Már száguld Sirene VII., pillanatok alatt az élre tör. Nyerőnek látszik – ám ekkor a hátulsó mezőnyből elsöprő lendülettel jön fel Alexandrine, az Állami Ménes Rózsa László lovagolta szép sárgája. Mintegy százméteres öldöklő küzdelem után fejhosszal nyer.
Élt az ország, az úgynevezett történelem ellenére, mintegy tévedésből. Elhatározták a Földalatti Gyorsvasút megépítését, mély vezetéses, fúrópajzsos eljárással, keszonnal és tübinggel. A Hadügy külön vasúti összeköttetést igényelt a Duna medre alatt.
Határozatot hoztak a Nemzeti Színház megépítésére. Ezt szokás.
Egyének szűk köre vezetőül választotta magát. Ezek kizártak, bezártak, deportáltattak, akasztattak, és agyonlövettek vezetetteket (Magyarország lakosságát). Majd, még ki se fogytunk, ugyanezt egymással tették. Aztán már csak várlak, hogy kizárják, bezárják, és így tovább őket is végre, vagy nem vártak, kiirtották a családot, és főbelőtték magukat.
– Én mondtam: apád/ Te mondtad: faszát.
Futottak még: Patyolat, Anikó, Hófúvás, Grimbusz, Gombház. Csellengő, Ingatag Erény és Generalisszimusz.
– Kapát, kaszát/ Apád faszát, /Te mindig ellent monc!
Föltápászkodunk. Kovács tanít a brancs füttyjelére. Bárán, a Retek különben szerelmes, meséli, ahogy megyünk tovább. Marikába, a trafikos nyolcéves lányába. Azt mondja, hogy jó nő.
– És? – kérdezem. – jó nő? – De a Kis Kovács csak a fejét ingatja:
– Nem értek hozzá.
Lófrálunk ráérősen. Cipőzsinórárus a járdán. Ünnepnap is dolgozik. A lábcsonkjai térd felett fekete bőrtokban. Négy görgős csapágyra szerelt deszkalapon változtatja a helyét – az Uszály utcában skírónak hívjuk az ilyet. Fogantyús fatuskókkal csáklyázik az aszfalt taván, kidagadnak a karizmai. (Nem a kerekes tolókocsik hazájában élünk, indus meg perzsa bazári koldusok mozognak így. Egzóták vagyunk itt Európa közepén, a történelemből kifolyólag. A földrajzból.) Kérek egy pár bőr cipőzsinórt. A Lábatlannak van a legjobb áruja a városban. Vagyunkeggy jobbrend. Hűkató nái. Indulóktól rengenek a békebeli házfalak. Ő állt vee-lünnk. Aha front e-he-lőtt.
– Ezzel te nem mondtál semmit/ Nyalod a közönség seggit.
Estére áll a bál Európa Legnagyobb Terén. Tánczenekar és cigányzenekar játszik. Koreai diákok magyar lányokkal. Most érkeztek az elsők, nálunk tanulnak. (Egyébb külföldit csak egyenruhában látunk, harci járművön. Amúgy magunk vagyunk, magyar emberek, védve idegen tájak, népek, nyelvek fertőzésétől tűzzel, dróttal, aknával.) Ötforintos szeretetcsomagot küldhetünk Koreába a harcoló Észak katonáinak, amióta a déliek útját állják, hogy a mi új világunk hozzájuk is elérjen (egymillió kínai katona kíséretében), s ők agresszívan visszalőnek. Tíz dekagramm cukrot tartalmaz egy csomag, tíz deka kekszet, ötven darab Ötéves Terv cigarettát, cérnát, tűt, biztosítótűt. E diákok némelyike később, amikor történelmünknek az Újlaki Búcsú nevével jelölhető szakaszát örökre lezártuk, arcvonásait meghazudtolva magyarnak tekintette magát. Egy ráadás-redő van a szemzugukban – vagy ugyanilyen pontosan, azt is mondhatjuk, hogy nekünk egy redő hiányzik a szemzugunkból. A mi oldalunkat választották a csikorgó lánctalpak előtt, tűz alatt, együtt harcoltak a Csigában a hagyományosabb módon magyar Uszály utcaiakkal, s együtt menekültek Kukával a vereség után. S most, már itt az amerikai Biblia Övezetben felismertem egy magyar egyesület elnökét, mérnök volt, némi pesties íz a beszédében, a műegyetem Bercsényi utcai kollégiumában lakott volt. A nevét nem tudtam megjegyezni most sem: vágott szemzugú, észak-koreai születésű férfi volt. Ilyen lehet egy haiku.
E-el a kezekkel Kóóreáátóól! Megkeressük a nagy betonon Füstös Frunyót. Hosszú fiú, sötétkék ing, ezüst nyakkendő: a külváros válasza a divatra. Beállunk a körbe az Aréna út felőli oldalon. Frunyónak sejtelme sincs Rekettyésről, Rókarántóról. Szvingel és rumbázik tovább, ha csárdás a zene, arra: nem nyugodnak a visszahúzó erők. (Kovács férfikorában, ahogy emlékezett a Frunyó kreol arcára, s gondolt a népnyelv szokásaira – ugyan mi másért neveznének valakit Füstösnek –, rájött: a fiú cigány. Ott nem tudják. Az utca, az olyan, mint egy lokálzenész trió vagy a regényírás: köztársaság. Ott egy számít: tudsz vagy nem tudsz, nincs vaker.) Frunyó úgy rumbázik, ahogy senki. Kört csinálnak neki, és tapsolnak megmételyezve, mint a nyugat-európai országok még sötétségben botorkáló dolgozói. Bámuljuk, bután.
Fél tizenegykor tűzijáték a Gellért-hegyen: a Dunakorzó helyéről nézzük, bengáli tűz csorog le a hegyfalakon, a piros árnyalataiban. Ugyanonnan néztük majd az érkezésed előtti nyáron Imolával, szinte neked mutattuk, ott voltál, a hasában – s nem sejthettük, hogy abban az órában már csikorgó lánctalpak mellett vonulnak magyar katonák is Prága felé. Véletlen, hogy én nem vonultam, hadköteles voltam, a Kis Kovács is –, akik alig tizenkét éve a Csigában a lánctalpak közeledtét hallgattuk.
Hazafelé az éjszakai hatvanhatoson. Estére, meglátod/ Megjönnek a hidegek. A Kicsinek a villamosra még van pénze. Húsz fillér a didi. Énekelgetünk. A didi hófehér. A didi kőkemény.
Kovács nem fekszik le mindjárt ezen az estén. Zsíros kenyeret ken. Fog egy tálcát, leül a kaleidoszkóppal a konyhaasztal padjához. Ösztökéli a kíváncsiság, minden ember ősi kincse: ott egy szerkezet, hát tudni kell, hogy működik. Mitől van a zöldezüst csőben emberevő óriás, gyémántgúnya és aranyszőrű paripácska. Mitől konya árkok, kénköves bűz, rontók, vérhegyek és lipittylotty háromszögek.
Lefejti az ezüstpapírt, és kiszabadítja az üvegkarikát a cső végéből. A mozira emlékezik. A sztepptáncra, az óriás xilofonra. A nő combjára. A szájára. A mellére. Húsz fillér.
Már megint nincs húsz fillérje. Ragyogóan érzi magát.
Kiszórja, amit az üveglapok között talált. A Füstös kidobásaira emlékezik az utcabálról, a karcsú, hosszú ujjaira. A tálcán kis drótok, papírdarabok, kavicsok, bádoglemez, tükörforgács, cseréptörmelék. Oldalt hajol, csavargatja a nyakát, változtatja a nézőpontját. A huszonöt vattos körte átsüt a kék, piros, barna, zöld üvegmorzsákon. A szódagyári zsákmányom. Adde addiddit. Nagy változások napja ez az életében. Megismerkedett velem, látta az artistaműsort – úgy hiszi, ezek egymástól független dolgok –, s jól is tudja a tízéves élénk eszével, meg nem is. De: emlékezetpályáin akaratlanul is összekapcsolja majd a csövecskét, amit szétszedett, hogy a lelkét megértse, és az érthetetlent, ami az artistanői gömbök lapták látványára életében először mocorogni kezdett az ágyékában. Nem tudhatja, hogy mit jelent a merevedése; amellyel eljövendő férfikora küldött korai jelzést hosszú siklósokról, robbanó kilövellésekről, meleg nyirkos teljességről, emberhez méltó életről-halálról, a búcsúnap délutánján Az első alkalom, és utána még hosszú időn át nem jön el a második. Eszébe jut egy pillanatra a trafikos Marikája, Bárán. Most először gondolja, hogy mégiscsak meg tudja mondani, ki a jó nő. Egy esetben mindenképp.
Ül a tálca felett, értetlenül, megrendülve, benne kavarognak a hangszóró-dalok: élcsapat, szítsad, ő a front előtt, estére hidegek. És mindig újra az az egy. Lobogó, jövőbe látó biztonsággal tudja, mint a szent jósnők és a próféták: a didi jó.