Szávai Géza
JELENTÉSÁTVITEL
Regényrészlet
 
A két férfi közül csak az egyik, a sofőr visel bőrkabátot, az ember nem is nézné, csakis sofőrnek, pedig ahogy a pillantása körbejár…
– Na, táti, akkor készülődjék. Velünk jön. Érti, ugyebár?
Érti, nem kell ennek sokat magyarázni, ha az ember örökké csak magyarázkodnék, pedig kell, hiába, kell, de hiába, hiába teszi ki az ember a lelkét, ezeknek hiába, ezeknek a fejük vasból van, ennek is abból van, a haja is úgy meredezik, mint a drótkefe, a szemgolyói pedig golyók, máma drákulul, mint a golyók, két fekete golyó, mélyen benn, mint két sunyi, fekete egér, ha félrenézne az ember, ez eleresztené, az emberre uszítaná a veszett egereit.
– Tács, Sojmule, tács!¹
A kutyát is hergeli, még a kutyát is, ez elvágná a torkomat, ha tehetné, látszik rajta, hogy köposz², erősen köposz, a kutya se bírja, még az állat sem képes elviselni az ilyent, né, hogy liheg, figyeli ennek a vad szemeit, ennek a szemel se állanak jól a fejében, ennek fogni kell a szemét, az ember nem veheti le róla a tekintetét egy pillanatra sem, mert ez képes volna nekiugrani az embernek, nem vicc, ez éppen olyan, mint a híre.
– Én kérem, nem csináltam olyant. Semmit nem csináltam.
Nem kellene, nem kellene érezzék az embernek a hangján, hogy nehezen tudna megállni a lábán, inni sem kellett volna annyit, semennyit, az ember elmegy vasárnap fejibe, hogy most már ő is mehet, mert mióta nem volt meginni egy pohár bort, leülni egy asztalhoz, mert most már a feliratot is le kellett vegyék, hogy kulákot nem szolgálunk ki, ki kell szolgáljanak, a táncházról is levettek, hogy kulákoknak tilos a bemenet, mert már nem vagyunk, megszűntünk, hála az istennek, s éppen mikor az asztalnál ülve megihat az ember egy pohár bort, éppen akkor többet iszik, s így ellágyul, így, hogy csak ül, s még szólni se képes.
– Engem elvihetnek, de én akkor is csak azt mondhatom, hogy én semmit sem csináltam. El lehet engem vitetni, de én semmit nem csináltam.
Pont most, amikor az ember megihatott egy-két pohár bort, a táblákat is levették, pont amikor az ember a bortól is legagyásodott, s nem is várta, s amikor nem a nyári konyhában dőltem le a vakablak alá, a karos padra, hogy ha csattan a kapu, kapom a karomra az ujjast vagy a kozsókot, be a függöny mögé, s ki a vakablakon, amelyik nem is vakablak, mert a fala fából van, ki lehet nyitani, az ember csak veszi az odakészített ujjasát, kinyomja a deszkát, s a bokrok között ereszd magad neki a nagyvilágnak, legyen, ami lesz, s amikor még a kutya sincs itthon, hogy ugatott volna, kellett nekem ott hagyni a Bátort a mezőn, egyedül, most átharaphatta volna ennek a lógó nyelvűnek a torkát, amíg a bőrkabátos levette volna róla a szájkosarat, addig Bátor már átharapta volna a torkát, ez az ember reám engedné a kutyát, ez lerángatná a csontomról a húsomat, ez kiüti a szememet, végem van, ha ez nekivadul, nem ő a főnök, a szürke ruhás a nagyobbik, de ez, ez élvezi, hogy rámjöhet kutyástól, az ajtót is ő rúgta be, s az egyik keze a bőrkabát zsebében volt, másikkal a kutyát tartotta, a kutyát is elengedte volna, rám is lőtt volna, ez nem vicc, s nincs hova tűnni, ha nekimenne az ember, ez hamar leszámolna vele, de hát mit számít, ha leszámoltok velem? jaj, az édesanyátoknak azt a tolvaj, leborult istenit, ennek semmi sem számít, ez verné Jolánt is, nem tudom mért nem ül meg egy helyben ez az asszony, ha ez meg találja ütni Jolánt, akkor én vagy az asztallal vagy a székkel, de nekimegyek abban a pillanatban, amikor üti, s nem figyel reám, az asztal lapjával.
– Tánti, maga mit mind tangózik jobbra-balra?! álljon meg ott, ahol van, a fenébe!
Még csak az hiányzik, hogy megkergüljön ez a tehén, cirkuszozni, rikoltozni kezdjen, én becsület istenemre rá se rántok, csendesítse csak le őméltósága, aki a tornácon uraskodik, fogadom, hogy ide se néz, ez derogál neki, ami egy kicsit ganés, az már derogál nekünk, kint maradunk a tornácon, csikö³ egyikünknek figyelni kell az udvart, a kocsit, az utcát, s szarunk arra, hogy a másik alig bír egy dúvaddal s egy félig veszett fehérnéppel, de ha ennek elmegy az esze, elmegy? nem megy? lehet tudni? hová az anyjába somfordál, mit mind meresztgeti a bamba tehénszemét?!
– Magamra kapnék valamit.
– Mámmá miá! Mit kapna magára? Tán fázik?… No, hát akkori Láttunk mi már rigolettóban olyan fehérnépet, mint maga, nem egyet, úgy, hogy csak ne rázza magát, cse máma drákuluj!⁴
A sunyi anyádat! Annyi rajtad az alsóruha, mint máson a felső. Nézzed, táti, nézzed, azt gondolod, hogy nem látod egyhamar, mi, őt nézzed, ne engem, így, na így na, a fene a makacs agyadat, jobb ha őt nézed, ezt a vaskos fehérnépet, fehér glóriában, a lusta mozgásával, olyan fehér a teste, ahol nem érte a nap, hogy az nem is beszéd, ahol pedig érte, ott olyan a bőre, mint a disznóké, ehhez is gusztus kell, táti, a fene se irigyli el tőled, de né, úgy illegeti magát, úgy tangózik az alsóruha miatt, mintha tőle akarna valamit az ember
Őt nem bántják, nem bántanak téged, mióta mondom, mennyiszer rágtam a fejedbe, hogy velem akármi történjék is, léged nem bántanak, de ez bé van rezelve, ide se néz, nézz már ide, na, na, nem bántanak, hát mondtam én neked elégszer, hogy nem bántanak, tégedet nincs miért bántani, te csak azt mondjad, ha kérdezik, ha nem kérdezik, te csak mondjad, hogy te nem tudod, te nem tehetsz semmiről, az asszony nem a maga esze után cselekszik, te is mész az urad után, mert neked azt kell cselekedni, amit az urad mond, s te nem tudod, mi mire való, mire jó, s ha te ezt mondod, akkor téged ezen a földön senki se bánthat, én ezt neked elégszer elmagyaráztam, én megmondtam neked, hogy csak én leszek elvitetve, ha ugyan, s éppen amikor kigondolta volna, amikor még egy kicsit pityus is az ember, s nem a karos padra ült le vacsorálni a nyári konyhában, hiába vasárnap fejibe, hogy leülhetett a kocsmába az asztalhoz, mert a táblákat is levettek, s akkor itt van az ember elgyámoltalanodva, s nincs amit csinálni, nincs hova menni, egy egérlyukba ha bécurikkolhatna, oda is bécurikkolna, már nem is azért, azért is! de nemcsak azért, hanem azért is, hogy ne kelljen senkire nézni, s az embert se lássa senki.
– Igyekezni kellene!
Bár még semmi vész, mintha kihalt volna ez a falu, csak a kultúrházból szivárog némi zaj, zenefoszlány, különben pisszenés sincs, igaz, nem szoktak a kocsi köré seregleni, mi mindig nagy csendben, abszolút titokban, tanúk nélkül dolgozhatunk, de azért mégis mindent latnak, de azért mégis mindent tudnak, Sebaj, azért nem árt sietni, az effélét gyorsan kell lebonyolítani, hiába beszél az ember ennek a Mámbónak, ez úgy dolgozik, ahogy eszik: lassan, csámcsogva teletömi a pofáját, aztán kínlódik, mert már rágni is, nyelni is nehéz, de ez még az étkezését sem képes praktikusan átgondolni, nemhogy egyebet, mindent-mindent elcsámcsog, de szerencséje is van, ezek ott benn már nem fognak nagy jeleneteket rendezni, az öreg mint egy nagy darab kő, épp csak hirtelen kell megmozdítani, hirtelen kell beállni alája és továbbtenni, az asszony? az asszony pedig mint egy jól idomított kutya nézi és kerüli a követ, ha elkapják az orra elől, akkor a hűlt helyét nézi bambán, hogy vajon hová tűnhetett, nem, nem lesz itt semmi vész, nagy szerencséje volt mindig ennek a Mámbónak.
– Kezdjen pakolni, mámi!
Őméltósága megunta a bámészkodást, neki már himbálózni kell, pedig azt se tudja, mi hogy van, hát ide se néz, de azért ideszól, beszól, s majd aztán jön a kritika is, hiába, kívülről jobban látni, ml, hol hibálódzik, de szembenézni egy ilyen köposszal, az nuku⁵, azzal csak nézzen szembe Mámbó, ha még hagyom, hogy Mámbózzon, mért is engedem én neki, hogy Mámbózzon, nem olyan ki tudja milyen nagy közöttünk a differencia, hogy meg ne mondhatnám, hogy van nekem rendes nevem is, szötrölc⁶, Kovács Coloman, szötrölc, s aztán csinálhat, amit akar, mert én akárhol megélek, falun is, városon is, én kaszálni, kapálni is tudok, a kovácsmesterségnek, ha nincs is jövője, de még van szükség reá, s én kitanultam, s mozigépész is kell falun-városon, sofőr is kell falun-városon, hát én akárhol megállom a helyemet, reám városon is szükség van, engem nem lehet a tehén farával ijesztegetni, mert én nem onnan jöttem, s nem oda megyek vissza, én megmondhatom, hogy van nekem rendes nevem, cse mámá drákuluj, nem vagyunk mi olyan viszonyban, hogy nonzsenír lemámbózzon, nem vagyunk mi barátok, éppen csak hogy pertuk vagyunk, mert életkorban nincs differencia, rangban se olyan jaj de nagy, hogy nekem csak a kritika, neki csak a bámészkodás, csak bámészkodik, s még ő jön a kanyarfúróval, hogy igyekezzünk, hát mit csinálunk, mit csinálunk, ha nem igyekezünk, ameddig őméltósága a tornácon az eget bámulja?!
A csillagok mintha szurkálnának, csak úgy, szurkálnak, picin, élesen, ennél pontosabbat nem lehet mondani róluk, hiába szavalnak Andreáék, egy rakás hülyétől egy még nagyobb rakás hülyeséget a csillagokról, picik, szúrnak, mint az alig serkenő borosta, hogy miért tölti velük az idejét Andrea, kisvárosi színpadi dívákkal, bonvivánokkal, akik marhaságokat rikoltoznak a csillagokról, most megint jól tapinthatók az államon a borosta-pontok, feketék s egy-egy fehér, úgy csillannak a fehér borosták, mint a csillagok, igaza lehetett Andreának, ahogy az ember tompa fényben forgolódik, hunyorogva csillognak a fehér szakáll-csonkok, akár a csillagok, már tizennyolcéves koromban voltak ősz hajszálaim, ősz szakállszálaim, Mámbónak is vannak, de neki, ahogy kibújnak, rögtön lekonyulnak, ráhajtanak a kövérkés arcra, olajosan lecsorognak rajta, még a borostájának sincs egyénisége, az is szétfolyik, nem kapna ennek csillagot az állán a világ legelfogultabb leányzója sem, igaz, most éppen frissen borotválkozott, de máskor fölöslegesen erőlködne a leány, az örökös borotválkozásával is mintha titkolózna, mintha el akarná titkolni, ami amúgy is kiütközik, mihelyt a borosta kiütközik, ma reggel is megborotválkozott, és most este is, mikor volt ideje rá? miért is borotválkozott ez? mi a fenét akar? azonkívül, hogy hányingerem van a pacsulijától, amikor még kék szesszel kente magát, elviselhetőbb volt, de közben ugye, fejlődik az ember, no nem annyira, hogy rendes kölnit vegyen magának, csak annyira, hogy borbélyműhely-szagot árasszon maga körül, miközben izzad, s a hájas pofáján a pacsuli a zsírral keveredik, mert izzad félelmében a beszari, úgy izzad, hogy messze érzik a szaga, s félelmének s a pacsulijának a bűze, csak bele kell szagolni a levegőbe, s tudni, hogy már túl van a nehezén, már megtörölheti a homlokát, arcát, már nem kell izzadnia, már a kutya se morog, mert az is csak a félelem szagától berzenkedik, most elemében van megint, hála a fennvalónak, immár nem ronthat el semmit.
– Mozoghatna egy kicsit serényebben is, tánti! Nem akar senki a tyúkszemére lépni, nyugodjon meg, de azért járjon a keze s a lába. Úgy, tánti, úgy!
Reá azt a mancsot a zöld katonaládára, ne az asszony cipelje, igazság szerint a katonaládába nem az asszony kellene bepakoljon, annak elég volna az imádkozás, titokban csinálja, tyű be hülye, máma drákuluj, ez egy igazi, istállóba való tehén, a kezét a receruca alatt kulcsolja imára, hogy senki ne vegye észre, de közben a szája is mozog, leolvashat onnan az ember mindent, hát ez akar minket átejteni, „édes jó Istenem, ne hagyj el”.
– Nem hagyja el tánti, szutyás⁷ , hogy nem hagyja el, de ne kelljen még egyszer mondjam, hogy igyekezzék!
Mert megszöktetem, meg én, tanuljon rendet, tiszteletet, ne imádkozzék neki hiába az ember, pakoljon be, hogy húzzuk el már egyszer innen a csíkot, nem, nem lehet ezt szöktetni, ez nem szökne, ez iszkolna, eliszkolna, hát ez az, csak van igazság, úgy van, ahogy az Új Élet írja, az ember ahogy szökik, abban benne van az egész karakterizáre, nem marhaság ez a jumpológia, de hát ez nálunk nem megy, bár nagy az igazság benne, nagy, itt ezt a mámit nem lehetne megjumpogtatni, mert ez csak lapítani vagy iszkolni tud, de hát éppen ez az, kell ennél jobb karakterizáre?⁸ nem kell jobb, még ha pisztollyal a lába mellé lőnék, akkor se ugrana, csak iszkolna, nem hülyeség ez a jumpológia, mindenkinek a lába mellé egy sorozat, hadd szökjék tőle, megnézném én a méltóságos urat, hogyan s mekkorákot szökne?! szökne, szökne, mert muszáj volna neki, de ha nem lőnék a lábába, akkor észrevenné, mire megy ki az egész, és biztosan észrevenné, mert olyan ez az ember, biztos eszébe jutna, hogy miért lövök én többször egymás után a lába mellé, ha a lábát akarom eltalálni?! s akkor aztán isten őrizzen meg tőle, amilyen bosszúálló, ez hidegvérrel verne agyon akárkit, a táti, az köposz, oda lőhetne az ember, mert nem szökne, vagy szétlövöd a lábát, vagy ne lőj melléje, mert magadat járatod le, ez olyan, mint a híre, ez ha magától nem szökik, akkor nem szökik, ez a táncban ha szökik, de ezek ketten ahogy kinéznek, tán soha életükben nem szöktek.
– A kés, az marad, tánti, arra nem lesz szükség.
A három pakk Naţionalt s a gyufát engedi, jó, hogy több szivarat tart itthon az ember, hogy száradjon, s hogy ha kell, akkor legyen, ezt a sok gagyát mért teszi be Jolán, kivetem onnan őket, csak kettőt hagyok, mit vigyorog ez a bőrkabátos, hát csak vigyorogjon, jogában áll, neki aztán igen, minek teszel akkora szalonnát a takaróruhába Jolán, azt úgyis elveszik tőlem, az istenit a fehérnépjének, csak a legszükségesebbeket, hát miért raksz belé mindent.
– A törökbúzát tovább is őrizni kell, Jolán, mert megeszik a disznók. Reád marad.
– Hagyjuk a beszélgetést! Nem a korzón vagyunk. Fejezzék be a pakolást, indulunk.
Ezek már nem bántanak, s mások se bánthatnak téged, Jolán, ezt neked sokszor elmagyaráztam, te végezzed a dolgodat, lesz velem, ami lesz, te végezted a dolgodat, a törökbúzát meg kell őrizni, ki kell menni még ma, nem lehet egyedül a kutyára hagyni, hogy mért nem tudtam én idejében estefelé kimenni a törökbúza mellé, mért kellett nekem beülni a kocsmába?! de vasárnap volt, a táblákat is leszedték, ott volt a főügyész úr, hát leültünk, mióta nem ültünk le, s akkor éppen most, de neked semmi bajod nem eshet Jolán, te a jég hátán is megélsz, tudsz is, szeretsz is dolgozni, csak ne hagyd, amit én se hagytam, te csak dolgozz, azt senki meg nem tilthatja, hogy a földünket műveljed, akárki akármit mond, ha azt mondják, hogy már nem a miénk, akkor is ott dolgozz, azt nem tilthatják meg, velem is lesz valami, adj hálát az istennek, hogy nem lett gyermekünk, az ember kiejti a száján, hogy hála a jóistennek, legalább gyermekünk nem született, s aztán csak hallja, hogy ne vétkezz, Vencel, de így van ez jól, hogy nem született gyermekünk.
– Tviszt, tánti, tviszt!
Ez megbolondult, mit ugrál, mit vigyorog reánk ez az ember, én veszem a katonaládát és…
– Sietni, tánti, mozogni, nem lassú tangó, hanem tviszt, gyors tempó, tánti, tviszt, hallja, tviszt, leesett a pap az ágyról, tviszt, úgy kell neki, mért pinázott, mért nem állt a bibliához, tviszt, tviszt, tánti, tempó.
S a másik ide se néz, a főnök teszi magát, hogy nem hallja, tőle akármi megtörténhet, ő nem törődik vele, az a két kutya azt csinál velünk, amit akar, itt van, itt van a szék támlája, Jolánt nincs mért bántsák, én ezt neked anynyiszor elmondtam, húzódj hatra, hagyd a fenébe azt a katonaládát.
– Az ujjasa, az ünneplő fekete ujjasa a másik szobában van.
– Hozza ki tánti, az ajtó nyitva marad, úgy, úgy, hogy lássuk egymást, adja fel neki, hogy gyorsabban menjen, úgy, hát készen is volnánk, akkor hát indulnánk. Tánti, hát meg se csókolják magát, hát szabad a csók!
– Viszem én a bőröndöt, bátyám!
Ez is mindenre képes, mint a német katonák, csak ez civil rendruhában van, de pattan, mint a rugó, földhöz szorít, nem enged, az ember emeli a katonaládát, most az egyszer embert öl, s ez kiveszi a katonaládát a kezéből, s az ember olyan kicsi, s olyan könnyű a keze, hogy sírna.
– Kísérd le!
A barom anyád úristenit, hogy dolgoznál egyszer egyedül, és innád meg a levét annak, amit főzöl, indulás, te állat, gyorsan, most lehet, az úton senki nem jár, de olyan a holdfény, mintha nappal lenne, s ezek a hosszú árnyékok, átmegy az udvaron egy ember, s az árnyéka az útra, a túloldalon levő portákra nyúlik, kutyákat is felverhet, különösen, hogy itt a miénk, na, nyomás már.
– Háj, Sojmule!⁹ jöjjön, táti.
A köposz úristenedet, hogy minden pillanatban, minden mozdulatodat figyelni kell, most megfogjam a karját, vagy ne? előre, így jobbra a tornác és a ház fala, a kutyát eleresztem, nyargalássza be az udvart, itt balra, jobbra fönt őméltósága, legalább most neki is fájjon a feje.
Molnár Vencel nem pillant se föl, se vissza, felesége a semmibe néz, nem ügyetlen asszony ez, aki a semmibe néz, mindent lát, mindhármunkat figyel ez az asszony, akin még csak el sem időzhet a szem, mert háromfelé kell látnom, nehogy az öreg meglepetéssel szolgáljon, nehogy ez a félelemtől izzadó barom valami hülyeséget csináljon, nehogy az ajtóban feszülten álló asszony, akire az ura vissza se nézhet, valami feminin hisztériát csapjon, nem, nem csap, nem az a fajta, bámulja a semmit, s benne főként az urát, ha az embernek a feje tetején vagy a tarkóján is lenne szeme, nem lenne ilyen nyomorult, nem lehetne ide-oda fordítgatni, állítgatni, elzárni előle a szemmel sajnos csak keskenyre szeletelhető világot.
– A kukoricát egyedül kell őriznie néném?
– Kutyánk is van.
– Ügyes asszony maga, de nem nőnek való tevékenység az ám. Férjeura, ha okos embernek bizonyulna, holnap estétől tovább őrizhetné a kukoricát. Tisztára fölösleges, teljes egészében fölösleges minden perc, amit erre az emberre vesztegetünk, ez nem ember, ennek semmi sem számít, jó, hogy a kiskapuhoz faroltam, a kapu a nyitott kocsira nyílik.
– Maga száll be előbb, táti. Szusz, Sojmule¹⁰.
– Merre van a kukoricás?
– Arra.
– Nem az út mellett.
– Nem.
– Mezei úton megy.
– Azon.
– Mi elmentünk. A férje, ha okos, hamarosan hazakerül. Maga most szépen bemegy, becsukja az ajtót, elfújja a lámpát. Csak akkor gyújtja meg, ha egyáltalán meg akarja gyújtani, miután mi eltávoztunk.
A falu csendes, egy lélek sincs az utcán, legfönnebb a holdfény okozhatna zajt, valóban okozhatna, olyan súlyos, annyira jelenvaló, szinte hihetetlen, hogy teljesen néma ez az oly anyagszerűen érzékelhető jelenlét, az asszony becsukta az ajtót, a lámpa kialudt, a nagy holdfényben a kocsi fényszóróit nem is kellene felgyújtani.
– Ó, mambó, ó, mambó ittálliánnó, lállá, lállá. Kész, itt a vipera a ketrecben, ez is lejárt, nem volt könnyű szárcsina¹¹, de lenyeltük a viperát, és a bendőnk vasból van.
– Lállá, mámbó.
Nem fogja a vipera, ó, bendő, ott van, ott van, ott van, bent ő, ó bendő, az istenit a motrának, örökké a gyújtással, a gyújtással, najjó, najjó, jó-jó-jó kis gép ez.
– Ó, mámbó, ittálllánnó.
– Ne kiabálj! Kihallatszik.
Nem hallszik, az ajtók, ablakok elszigetelik, a motor zaja elfödi, inkább behallszik, be a fejembe, nem lehet kiszigetelni belőle a megkönnyebbült danarászását, hátrahallatszik, hallja ez az ember, hogy alig zárjuk rá az ajtót, ez már mámbózik, ahelyett, hogy csendben megszusszanna, és visszanézne, megnézné két perccel ezelőtti önmagát, de nem, ez erre képtelen, a hájba ágyazott nyakon tökfeje még képzeletben sem forog, az esze sem forog, megáll, vissza se néz, ez a marha csak megy előre, mint a megkönnyebbült kutya szarás után, vissza se néz.
Szötröic! A fütty, az nem hallatszik ki. Muszáj, mert elalszom.
Mert vezetni is Mámbó vezet, s ha ez a köposz nem olvad meg, akkor ki tudja mennyit kell nekem ma még vezetni, mert őméltósága nem vezet, csak ül, mint egy faszent, s nem lehet zavarni, neki derogál a beszélgetés, mert ő gondolkozik, neki derogál az ének, mert az zavarja, ő csak a füttyöt tűri, a fatökű istenit, s mindjárt előáll, csak a pillanatot lesi ki és előáll, hogy Mámbó, ugye tudod, hogy már megint mi lett volna, ha én nem vagyok jelen, és nem ügyelek, ha nem veszem ki a paraszt kezéből a katonaládát, hát mi lett volna, istenem, fejbe ütöm a köposzt, ha rám meri emelni a mancsát, s úgy elterül, mint a takony, s még kap is egyet a bordájába, cse mámá drákuluj, hogy keljen fel, ne szimuláljon, s úgy bevágom a kocsiba, mint egy kicsi macskát, hát legfennebb ez lett volna, s nem lettünk volna urak, mint ahogy őméltósága szeretné, s nem úgy tettük volna fel a kocsira ezt a vaddisznót, mint egy menyasszonyt, azért mert őméltósága úgy akarja?! de föltenni azért csak én tettem föl, mert ő a kézit nem teszi a parasztra, neki büdös a munka, vezetni is én vezetek, de azért ő kritizál, hogy mi lett volna, ha ő nem lett volna, és csak a füttyöt tűri, az éneket nem, s direkt kanyarban áll elő vele, hogy mi lett volna, hogy egyszerre két dologra kelljen erősen figyelni, a kanyarra is, reá is, hogy az ember védekezni se tudjon, de ha engem felbuzerál, én gázt adok a kanyarban, felfordítom a kocsit, legyen már egyszer vége a pöffeszkedésnek, lássam, hogy mászik ki a felborult kocsi alól, s mit csinál a köposszal s a kutyával, halljam, hogy nyivákolnak, én csak fütyülnék.
– A kezeit odakötöztem a pad hátához. Sohasem lehet tudni. Amilyen köposz, ha reajön a hoppláré, még megnyuvasztaná a kutyát, ugye, hogy szájkosár van rajta. így veszteg marad.
– Helyes. Így jobb.
Hogy nem látja senki az embert, tán csak a kutya, ha ugyan lát a sötétben, Jolánt biztos békén hagyják, mondtam én, tudtam én, a piac, ez a piac, balra fordulnak, szerencsém lesz, édes jó istenem, szerencsém, nem Vásárhelyre visznek, hanem Keresztúrra, balra fordult, s tovább aztán hágóra megyünk, átmegyünk a Kölönte-tetőn, Keresztúr, igen, az utca is emelkedő, Dán Mihályék előtt lehetünk, most egy kisebb kanyar jobbra, s jön a híd, a hídon kell deccsenjen a tengely, deccsen a tengely, s deszkán fut a kerék, most hagytuk el Dán Mihályékat, Keresztúrra visznek, ott mégis más, ott Király Mózsi is ült öt hónapot, a saját gúnyájukban voltak, nem öltöztették őket csíkosba, az asszonyok meglátogathatták, vihettek élelmet, fehérneműt, mindjárt kinn vagyunk a faluból, a törökbúza táblák mellől jól látni az utat, gondoljáke, hogy engem visz a kocsi? kellett nekem ma leülni a kocsmában, a főügyész is hibás, visszaadom én ezt még egyszer neki, mind erőltetett, mert ha nem erőltet, akkor én most ott vagyok a kaliba mellett a Bátorral, s holnapra már tudnám, hogy kerestek, s akkor aztán kereshettek volna, engem aztán igen.
– A kukoricaőrzést is jobban megszervezhetnék. Húsz-harminc ember üvöltözik, kolompol, pedig három-négy, ha okosan gondolkozna, a táblák közelébe se engedhetné a vaddisznókat.
Úgy őrzik a nagy táblát is, mint régen a kicsiket, felosztják maguk között, aztán mindenki a maga kis táblarésze mellől hajkurássza a disznókat, hadd túrják a másikéban a földet, törjék abban a kukoricát, a vadak pedig nemhogy a tábla körül, hanem bent a táblákban bolyonganak, ahelyett, hogy három-négy ember elűzné, vagy távol tartaná őket, egymás között hajkurásszák.
– Ahol nincs ész! Mindent kritizálni, akármi akármit csinál, azt csak kritizálni, most a parasztokkal van baja, de az enyémet se felejtette, szutyás, hogy nem, kirukkol vele, mikor a szerpentinen a nagy kanyarban jobbra fordulok, akkor el kell nézzek a pofája előtt, akkor ő is reám kell figyeljen, s akkor megint eszébe jutok, s elkezdi.
– Ne vedd olyan vadul a kanyart, levágtad, mondtam neked már egy párszor, nehogy azt hidd, mindent szabad. Nem jár ugyan itt ilyenkor senki, semmi, de azért te csak tudjad, hogy nincs minden megengedve.
Innen már egészen jól látszik a felszeg, amilyen fény van mostanság, messze ellát az ember, a második kanyar után Tövises dűlő is mintha az embernek a tenyerén lenne, úgy látja, Jolán még nem érkezhetett ki a kertek fölé az ösvényre, a tetőről Keresztúr fényeit is látni, az pediglen elég meszsze van, jól bent, jól lent a völgyben, mintha csak egy köpésre lenne, de jó messzire esik, van mit menni odáig, gyalog is meg lehet járni, Bege Marci gyalog jött haza, mikor elengedték, neki is szerencséje volt Keresztúron, neki ugyanvalóst nagy, a törvényszék mellett, a törvényszék épületében van a börtön, akik pereskedni mennek, csomagot hagyhatnak a raboknak, volt mit enni, mondja Marci, kicsi a világ, olyan kicsi a világ, s neki a szerencséje is erősen nagy, hát az egyik kihallgatója nem ismerős volt? az őrök felvezették, s ők csupa kettesben maradtak az irodában, hát ez van, mondta Marci, italod nincs? négy hónapja nem járt egy csepp szeszes ital a szájamban, s úgy kívánom, hogy bolondulok belé, az isten megfizeti, hozass valamit, s elengedte, átengedte szembe a kocsmába egy cédulával, Marci előre, mindenkit félre, egyenesen neki a pultnak, kicsi asszony itt a cédula, pénzem nincs, mert elvették, a vizsgálóbíró elvtárs intéz mindent, egy nagy poharat töltsön meg lovas vodkával, Marcinak esze is van, a vodka nem bűzlik, mint a cujka, s erősebb is, áldja meg az Isten, kicsi asszony! s még józanul viszszaért, s az ismerőse mindjárt vitette vissza a cellába, nehogy szemet szúrjon, nagy szerencséje volt, Keresztúron csak az elítélteket öltöztetik csíkos ruhába, ez után a kanyar után láthatnám Alszeget is, az egész falut, ha nem hágóra menne, s ha nem zúgna úgy ez a motor, a kutyák ugatása s a törökbúzaőrzők hujjogtatása is jobban hallszana, az ember még azt is megismerné, ki rikoltozik, jó, hogy ők nem látnak.
Őrök nélkül is megoldható a kérdés, csak át kellene egyszer már ezt is gondolni, fel kellene valahol vetni, kukoricát muszáj termeszteni elvtársak, ez egy kétségbevonhatatlan gazdasági igazság, továbbá harcolni kell a kukoricatáblákat sújtó negatív tényezők ellen a jó termés érdekében, ez vitathatatlanul szükséges, többek között távol kell tartani a vaddisznókat a kukoricásoktól, de az is világos mindannyiunk számára, hogy ezt nem úgy kell elérnünk, hogy felszámoljuk a teljes vaddisznó-állományt, mert hiszen ezt is megtehetnénk, erre bőven vannak technikai, vegyi vagy más pusztító eszközeink, de a vaddisznókra is szükségünk van, védeni kell az erdőkmezők vadállományát, számomra nem kétséges, elvtársak, hogy bármennyire őrizzük is a kukoricatáblákat, azért a vaddisznók mégiscsak esznek kukoricát, fogyasztásukra könnyen fényt deríthetnénk, ha egy rajoni vagy akár tartományi felmérést végeznénk, minden kollektív gazdaság felbecsülné a kárt, amit évente okoznak a vaddisznók, felbecsülné, menynyire rúgna a kár, ha nem őriztetnék a táblákat, felbecsülné, mennyi a kár így, hogy őriztetik, és közölné, mekkora összeget tesz ki az őrök bére, meggyőződésem, elvtársak, hogy a számok egyszerű összevetéséből a napnál fényesebben kiviláglana, hogy legegyszerűbb és leggazdaságosabb volna a vaddisznók minimális kukoricaszükségletét, amit, ismétlem, amúgy is megesznek, sőt annál jóval többet pusztítanak, szóval minimális szükségletüket szervezetten kellene rendelkezésűkre bocsájtani, mégpedig a nagy terméshozamú kukoricaföldektől távol eső helyeken, azt néhány ember lebonyolíthatná, sőt azt is megfontolás tárgyává tehetnénk, elvtársak, hogy erdészeink feladatkörébe utaljuk a megelőző jellegű vaddisznóetetés végezését, melynek gazdasági előnyei felmérhetetlenek, kevesebb a kukorica veszteség, felszabadul az őriztetésre pazarolt munkaerő, s mindezzel párhuzamosan tudományossá, szervezetté tettük a vadgazdálkodást, és egy lépéssel tovább megyek, mindezekből egyenesen következően, elvtársak, szervezettebbé, ellenőrizhetőbbé, tervszerűsíthetővé változtattuk a vadászatot is, mindez talán nem valósítható meg a gyakorlatban egyik napról a másikra, bár elvi akadályai nem lennének, a gyakorlatban is csupán a maradiság, a beidegződések, némi rosszul értelmezett romantika gátolhatja a kibontakozást, de gondolkozzunk, elvtársak, be kell látnunk, hogy lehetetlen nagyipari mezőgazdaságot űzni feudális eszközökkel, meg kell már egyszer haladnunk a feudalista maradványokat, meg kell tanulnunk igazán értelmesen gondolkozni, cselekedni, ki-ki a maga helyén.
– Ha még egyszer galibát okozol, áthelyeztetlek. Utoljára mondom. Ha ott nem vagyok, összementek a paraszttal, s fene tudja, hogyan végződik a dolog.
Úgy végződne, hogy a kocsiba vágnám, s nem keringőznék vele, mint egy menyasszonnyal, egy ilyenért kell engem ledöfni, úgy néz, mintha helyben keresztül akarna döfni, hát nem itt van a vipera? dobozban? hát mit kell még forcírozni?
– Nem lehet örökké eltalálni, hogy s mint bánni az ilyen inkult¹² emberekkel.
– Az megeshet, hogy nem lehet eltalálni, de azért el kell találni. Úgy vedd, ahogy mondom. És utoljára mondom.
– Szötrőic. De akkor adj nekem pontos szárcsinát, legyen egészen pontosan előre meghúzva nekem az a szárcsina.
A kocsi úgy megy, mint az óra, no mondjuk a gyújtást nem számítva, arról nem egészen én tehetek, az gyári hiba, de ami reám van bízva, azzal egyszer szutyás, hogy nem lehet baj, megy minden, ahogy elő van írva, úgy veszi a kanyart s a kapaszkodót, hogy öröm benne ülni, még a gyújtáson is mozdíthatok valamit, az én munkámban nagyítóval se kaphat hibát senki, mondják meg nekem előre, hogy kell egy ilyen parasztot bevágni a kocsiba, s akkor én előírás szerint vágom be a parasztot a kocsiba.
Az utazásból programot kellene csinálni, mint a munkából és mint a pihenésből, az utazás nem egy úri hóbort, a fenébe, elvtársak, hát régebben a céhek idején, na és a céh, az nem volt egy kapitalista formáció, a polgárosodást szolgálta a feudalizmussal szemben, a felszabadult segédlegénynek, már képzett mesterembernek vándorútra kellett mennie, hogy lásson, tapasztaljon, tanuljon, az utazás amolyan öntudatlan gondolkodás, az ész legeltetése, az ember csak heverész, míg nyája szerte legelész, csak úgy, mintha félálomban szemlélődne, és az ész mégis hízik, mégis épül, latens életet él, mint a tojás, melyből aztán kikelhet bármi, hát ez kellene az embereknek, utazás, hadd legeltessék a szemüket, az eszüket.
– Márpedig ezután sem fogja neked senki előre megmondani, hogy minden másodpercben mit kell tenned. Fel kell találnod magad. És én azt nem engedem, hogy feudális módszerekhez folyamodj.
Az utazás révén megmozdulnak a dolgok, kimozdulnak tehetetlenségi helyzetükből, és termékeny kapcsolatba kerülnek egymással, új oldalukat mutatják fel, s mindez az ember felgyorsult helyváltoztatásának eredményeként, egyszerű helyváltoztatás, megrakni egy teherkocsit paraszttal, s kerülni velük a falut és vidékét, csak azt a helyet bejárni a kocsival, amit maguk is jól ismernek, mindennapi életterükben egy kicsit utaztatni őket, felpakolni őket egy este egy teherautóra, és elindulni velük, ki ezen a szerpentinen, a kukoricatáblák alatt lassítani, hadd hallják jobban az őrök komikus üvöltözését, dobolásukat a repedt fazekakkal, majd gyorsítani, hogy gyors egymásutánban tűnjenek fel a lármázó kukoricapásztorok, át a tetőn, ahonnan a szem befoghatja az egész nagy, félhatárnyi kukoricást, melyet csak a kalibák melletti tüzek és a rikoltozások szaggatnak fel, itt megint lassítani, aztán megfordulni, és vissza, és megint megfordulni, és végigjárni néhányszor az utat, míg a dombtetőn összefüggően összeáll a fejükben a táj, felülnézetből áll össze a határ, amibe eddig belebújtak, de amit nem láttak, túrtak, túrtak, de nem tudták, mit túrnak, és miután beutazták a saját falujuk tájalt, akkor végre meg is pillanthatnák azt a maga valóban gyönyörű valójában, ahogy innen fentről megmutatkozik, balra az erdőségek, alattuk az óriási kukoricatáblák, melyben olyan viccesen üvöltenek a kukoricaőrzők, miközben olyan egyszerűen áttekinthető a helyzet, csak néhány emberre volna szükség, akiket a táblák és az erdő közé kellene helyezni, mert nyílván, hogy az erdők és a ciheresek felől jönnek a vaddisznók, nem az országútról, és ezt egy utazás, egy kis esti utazás egy teherautón egészen könnyen kideríthetné, az utazó ember esze egy csoda, a csillagok, a holdfény, a domb alatt elterülő falujukban gyönyörködve felpattanhatna az agyukban egy-egy berozsdásodott ablak, kiskapu.
Innen már a falu is egészen, s a határa is majdnem egészen látszik, nappal, ha jó szeme van, láthatná az ember Jolánt az ösvényen, már ott kell legyen az ösvényen, a nagy vadvackorfa környékén, neki nem lehet semmi baja, ha reánk rogyassza az Isten az eget, akkor se, hullott kásás vackoron is elél egy ember, Jolán egy erős, ügyes asszonyember, már az egyenesben vagyunk, felgyorsult a masina, a kutya úgy liheg, mintha mellette futott volna ki a hágón, mindjárt átbükkenünk a tetőn, s akkor már lefelé megyünk, akkor már gyorsan Keresztúron vagyunk, innen már sebesen haladunk, mint a sí a havon.
– Nem lehet azt kitalálni, hogyan gondolkodik a paraszt. Az inkult emberben nincs semmi fogékonyság az újra.
Fél tőle, de még jó, hogy legalább fél, a petróleumlámpát vagy a gázlámpát örökké leverte valaki a kultúrban, hogy sötétben bicskázhassanak, ki nem mentek volna az istennek sem, nem, ők benn bicskáztak a teremben, hogy sejtsék a lányok is, ki a legény, igazgató elvtárs, vezessük be Iljics lámpáját, s attól kezdve nemcsak a mozira gyújtottuk be a traktort a kollektívben, hanem felakasztottam jó magasra két körtét benn a kultúrban, no most öljétek egymást, az nekem indiferens, de a körtéket le ne merjétek verni, mert rövidzárlatot csináltok, a traktor is a levegőbe repülhet, s aztán nézhetitek magatokat is, hát attól kezdve kimentek verekedni, a nagy fényben nem lehetett ugrálni, csak pislog benne a paraszt, mint a vadnyúl este az úton a kocsi fényében, mielőtt a kerék alá kerülne, na ezt így megnyertük, ezt ki lehetett számítani, de különben semmit nem lehet garantálni.
Hiába a nyár, az éjszaka egyáltalán nem meleg, hiába a bakancs, a láb érzi a hideget, s ha izzad is az ember, a nyiroktól még jobban fázik, pedig ide még a szél se fú bé, ide aztán nem, repeszti a bőrkabátos, ezek nem állnak meg Keresztúrig, a falut már rég nem táthatnám, semmit, balra legelő, jobbra erdő, tovább aztán változik, de azt már nem tudom hogy, mert itt már nem ismerem a vidéket, csak nem állnak meg! az úton csak nem verik meg az embert! csak azokat verték az úton vagy a mezőn, akiket utána aztán haza is vittek, őket nem vitették el.
– Tudod, hogy gondolkozik az inkult ember? Azt senki se tudja, pedig jó lenne tudni. Ha te például bemész a vasas boltba, s kérsz egy nagy edényt, vagy egy kicsit, attól függ, mire kell, mondjuk tokányt csinálni egy társaságnak, s adnak neked egy tiszta új, a gyárból most kikerült edényt, hát nézed te annak a formáját? Finnyáskodsz?
– Nem valószínű.
Abban Andreának igaza van, hogy az utazás költészet, de ő ezt csak ötven százalékban érzi, ötven százalékban szajkózza, hallja a hülye díváktól és bonvivánoktól a próbák szüneteiben, előadások utáni bulikon, ahol egymást verik le az okosok, s ilyen borzasztóan épületes irodalmi meglátásaik vannak, amiket átvesz Andrea, s igaza van, az utazás már önmagában költészet, de nem azért, amiért repes a leányzó, ha városok főterén, tengerparton, fenyőfák között parkban csöcsörészik, és marhaságokat mondanak neki a holdról, nem ez az utazás költészete, csak lábujjhegyen, ha feléred, Andi, kicsit meg kell emelni téged is, hogy ráláthass, átérezhesd, értsed.
– A falvakon gyorsan hajts keresztül, de vigyázz azért a részeg bálozókra.
A masina mintha nem előre, hanem hátrafelé menne, mintha visszafelé mennénk, mint a vonat, mikor elszédül benne az ember, pedig itt ki se lehet látni, aztán mégis elszédül, és visszafelé megy.
– Bál, az van, minden faluban bál. A sok inkult ember bálozik, s erre azt mondják, hogy kultúrtevékenység. De mit akartam mondani: ha kell neked, teszem azt, egy ötliteres fémedény, azt megveszed, csak ötliteres legyen, s megfeleljen a célnak, minden egyéb indiferens. Egy kultivált ember így gondolkozik!
Visszafelé, visszafelé, s szédül az ember, izzad is, fázik is, s olyan kicsi, olyan kicsi, alig érez magából valamit, de milyen jó, hogy nem Vásárhelyre visznek, Vásárhelyről rosszakat beszéltek, Keresztúr mégiscsak, azt mondják, hogy ha nem úgy viselkedel, ahogy várják, nemcsak megvernek, mi egy verés? vertek engem eleget! ütik vagy szorítják a töködet, hogy érzed, mindjárt belédöglesz, az ember már azt se érzi, hogy van, nincs, nem érzem, visszahúzódik, betojpadok alól, olyan, mint a köldököm, legalább inni kevesebbet kellett volna, de mikor igyék az ember, ha még akkor se iszik, amikor szép csendben leveszik a táblákat, amiket ott felejtettek, mert én már régebben mondtam, hogy nem érvényesek, mert megszűntünk, mi kulákokul megszűntünk, csak én maradtam valami efféle, már nem, nekem nincs miért táblás feliratot tartsanak, mert én is megszűntem, nincsenek kulákok, én valami egyéb lehetek, de kulák nem vagyok, engem már ezért sem verhetnek meg, én ihatom is, ittam is a kocsmában, hogy a táblát szép suttyomban bevették, ihatom is, meg se verhetnek, ha megszűntünk!
– De hogy gondolkozik az inkult ember? Fel se lehet fogni, nem hogy kiszámítani. Jött egyszer egy cirkuszista csoport a faluba, rendes, mondom, kultivált művészemberek voltak, papírral felszerelkezve, meg minden. Papírjuk volt, hogy a népbutítás ellen lépnek fel, s a materializmust terjesztik, mert bemutatják a népnek, hogy régebb milyen szemfényvesztésekkel butították a népet, ők be is mutatták a szemfényvesztéseket. S utána leleplezték. Igazi művészemberek voltak, rágyújtasz?
Ezt is kihagyhatná az ember, hogy örökké rákérdezzen, úgyse gyújt rá füstszűrő nélküli szivarra, én se az övére, de a cirkuszt csak ismételgetjük, pedig rá kell gyújtsak nonzsenír, ezt is nehéz megtanulni, az a fehérnép, az a Klárissza, az tudott viselkedni, s mellette is tudni kellett viselkedni, az elegánsan a szájába tette a szivarat, észre se vetted, mikor, máma drákuluj, pedig etted meg a szemeddel, hehe, még csak a szemeddel, s akkor nézte az eget, míg eszedbe nem jutott, hogy tüzet adj, de az kivárta, nem dugta az orrod alá a szivarét, mint ezek a kis senkik, akik azt hiszik, hogy ők valakik, épp csak vezényszót nem kiáltanak, hogy tűzi mikor tüzet kémek, hát ez nem egy kultivált dolog, a Klárissza az, abból már biztosan fővárosi művésznő lett, nem csodálkoznék, az kivárta, nem tolakodott.
– Hát ott volt egy művésznő, nagy tornász, egészen nagy, bár igaz szivarozott, s ez nem éppen indikált¹³ ebben a szakmában, de őt is megutálta az inkult népség, mindjárt megmondom, hogy miért, de képzelj el egy gyönyörű, intelligens nőt, ugye, tudjuk, hogy az, ha lehet, mire való, s még arra se kelljen, mindjárt megmondom, hogy miért. Egy művésznőnek az, az egy semmiség, de nem kellett a dillóknak, egyedül egy frissen leszerelt, katonaviselt legény suvasztotta meg az öltözőben.
Egy szivar, ha kivehetne egyet az ember a katonaládából, vajon elszívom-e még azokat? nem csodálom, hogy sokan a kenyerüket adták egy szivarért a fogságban, elrágnám, elszopogatnám, egy szép, hosszú Naţional szálat, csak egy dohányszálat, mint kenyérsütéskor a kenyér aljára sült káposztalevelet, az ujjasom zsebében akadna dohánymurva, a szagját bevette az ujjasom, az ember lehajtja a fejét, a zsebe felé nyomja az orrát, istenem, milyen jó a dohány szaga, s a kutyáé se érzik, ha az ember a posztóba nyomja az orrát, csak a posztóé, a nyiroké, de a dohányé is.
– Na és én se hagytam ki az alkalmat. Mert milyen állat az, akit befolyásol, mindjárt elmondom, hogy mi, annyira, hogy ne kelljen neki egy ilyen művésznő. Le a kalappal, olyan volt. Láttál te már olyan feszülő, rácsos harisnyabugyit, selyemből van nyilván, de a fekete rácsozat miatt olyan, mintha csak a rácsból állana.
– Undorító, ha nem feszül. Amikor totyakos, akkor megette a fene az egészet. Gusztustalan. Feszülnie kell.
Jelentésátvitel, ezt jelenti szószerint, ellenőriztem, utánanéztem, megkérdeztem Andreát, de nem tudta, kérdezd sorra az egész brancsodat, s ha akad közöttük egyetlenegy, aki tudja, hogy mi a metafora ősi, eredeti jelentése, akkor levághatod az egyik fülemet, de ha nem találnál egyetlenegyet se, akkor én vágom le a füledet, mernél fogadni? persze hogy nem mernél, a szavakkal könnyű dobálózni, egyszerű elnyávogni őket a színpadon, de komolyan venni kissé nehezebb.
Az se tesz semmit, ha agyonvernek, még jó is, ha az embert agyonverik, a kutyának kell az élet, nekem nem, nekem elég volt, elegem van belőle, elég volt, kit érdekel, hogy utánam mi lesz, de ha haza találok jönni, úgy kapjak mindent, ahogy akkor hagytam, amikor elmentem, Jolán!
– Hát amikor először megláttam egy ilyen rácsos harisnyabugyit, azt hittem, tisztára vicc, de azt hittem, pókháló-vékonyságú, erősen vékony acélszálakból szőtték, mert csillogott, meg minden. Már nem emlékszem, melyik filmben láttam, az első tekercsen volt, s ezt a tekercset többször is levetítettem külön, csak úgy magamnak. Nemcsak a moziért gyújtották be a traktort, a mérnökné is begyújtatta, akkoriban jött be divatba a mosógép, s mikor mosni akart, akkor ugye áram kellett neki. Mert nemcsak a kultúrba, s hozzám, a mozigépházba vezették be a villanyt, rákötötték a mérnökéket is.
Micsoda fehérnép, szép, nagy, lágy seggel, s ahogy viselte, de közben akaratos volt, ő maga egyáltalán nem volt lágy, csak hát akkor még nagy volt közöttünk a differencia, derogált volna neki egy félig kovács, félig mozigépész, de én azért megmondtam neki, differencia ide, differencia oda, naccságos asszony, este vetítés közben ne kapcsolja be a mosógépet, mert lemegy az áramerősség, s a kép a vásznon teljesen elsárgul, s még így sárgában is rezeg, ezt nem lehet megcsinálni a község ifjúságával, a mozinéző közönséggel, jól van Kuli, akkor begyújtatom a traktort délutánonként, én pedig, ha tehettem, ilyenkor csak magamnak vetítettem, kicsiben, a gépház falára, ha külön motrot nem hoznak nekem, amivel a környező falucskákban is vetíthettem, akkor még ma is civódnánk, vagy kibékülnénk, ki, ki, kibékülnénk, nincs már meg az a differencia, még ma is kibékülnék vele, ritkaság az ilyen segg, nagy is, formás is, meg minden, be feszülne rajta a rács.
– Nem is olyan nagy hülyeség azt hinni, hogy fémből szőtték, mert ugye, fémszálból szőnek ruhát, a cirkuszistáknak például van fémes ruhájuk. Igaz, hogy az egészen más. De azért sem volt hülyeség így gondolkozni, mert nemrég olvastam, hogy zseblámpaelemmel működő harisnyabugyit terveznek. Fémszálak lesznek benne, ezek felmelegednek az áramtól, olyan finoman meleg alsónemű lesz belőle. No persze, nem akárkinek… Nem is adnám reá akármilyen seggre.
És az utazás költészete éppen az, hogy egymás mellé kerül egy halom dolog, melyek addig távol estek egymástól, térben is, de ahogy a távolságok csökkennek, mert a távolságok csökkennek, az utazó ember fejében mind kisebbek lesznek a távolságok, az utazó ember fejében egymástól távol eső dolgok hirtelen szomszédosak lesznek, és a szomszédság új és új kapcsolatlehetőségeket fed fel, az utazó ember kapcsolatokat fedez fel addig egymástól távolinak hitt dolgok között, ez a kapcsolat lehet metaforikus, jelentésátvivő, azért az utazás mindig metaforaeső egy értelmes ember számára, hát ez benne a költészet.
– No, és én is felléptem Klarisszánál. Tiszta szégyen, hogy csak kettőnknek nem ment el tőle a kedvünk, mit akarsz, ahol hiányzik az ész?! Jó nő volt, nagyon jó nő volt, tornász is ugye, meg minden, de nem nekem való volt, engem zsenírozott, hogy olyan izmos. Reám tekeredett, reám feszült, mint a harisnyabugyi, amelyikről azt hittem volt valamikor, hogy acélból van. Hát a művésznő szinte keccent, mint az acéldrót, amikor reám jött. jó volt, jó volt, szó se róla, de a nő legyen lágy, ne legyen izmos. A férfi legyen izmos, nem? Aztán hamar el kellett menjenek a faluból. Olyan is volt, aki azt mondta, hányingere van tőlük. Én aztán bizalmasan megmondtam a művésznőnek, hogy máskor, máshol azért ügyelgessenek, mert nem lehet tudni, hogy mi van az inkult ember fejében.
Nekem nincs veszteni valóm, mit lehet velem csinálni, agyon azért nem verhetnek, eddig még mindenki visszajött, én is visszajövök, de én úgy jövők vissza, ahogy elmentem, olyan kicsi kell az embernek, én azt a kicsit nem engedem, inkább belédöglök, de akkor se engedem, el van határozva, meg is nyugszik az ember, ha elhatározza magát, akkor már csinálhatnak vele, amit akarnak, nem is kell odafigyelni, csak mind visszafelé siklik velem ez a masina, s a szédülés, ki tudja, mikor iszom megint egy üveg bort? a főügyész is hibás, könnyű neki, megkapta a nyugdíjat is, nem kell több lábtörlőt fonjon gyékényből, mint a cigányok, s a feleségének is helyet csináltak a kocsmában, azt őrzi örökös örökkétig az öreg, mind őrizheti, hiába őrzi, csak mikor már vége mindennek, akkor veszi észre az ember, hogy be nagy marha volt.
– Megjárták a falut, szekérrel, zenével, nagy kiabálással, hogy ilyen nagy produkció, olyan nagy produkció, s utána letáboroztak a piac egyik szegletében. Bár fordítva csinálták volna. Tüzet raktak, nem fával, szénnel, azt hozták magukkal, rajta kályhalap, ez egy ügyes szerkezet volt. Nekiállnak tojást rántani. Sok tojást, mert sokan voltak. Közben a falu gyűl és bámul, de ők nem törődnek vele. Volt egy nagy palacsintasütőjük, abban akartak tojást rántani, de az kicsi volt annyi tojásnak. Azt mondja az öreg, ugorj be a boltba, fiam, s hozzál valami nagyobb edényt. Az beugrott, s visszajött egy bilivel. A bilit kiöblítették a közkútnál, bár az legfennebb csak poros lehetett, vadonatúj volt, mondom, megrántották benne, s megették belőle a tojást. Láttál volna finnyáskodást, köpködést, azt mondták a legények, hogy semmi pénzért meg nem csókolnák Klarisszát, hát van itt ész?
Ella gereblyézi a haját, ez egy igaz metafora, mert amikor Ella fésülködik, a fésűjével mint gereblyével tépi sűrű, vállig érő haját, nem is sűrű, hanem tömött, tömött szénarakás, annyira tömött, hogy már-már elfeledjük, ennek a tarkóról lelógó tömegnek, alakzatnak az alapanyaga szálas, hajszálakból hogy állhat össze ilyen tömör formába, Andi nem gereblyézi a haját, ő fésülködik, egyetlen mozdulattal is megfésülködhetne, haja szálas és koponyára simuló, a szálak vastag szálnyalábokba állnak össze, s messziről is szembetűnik, kihangsúlyozódik hajának szálassága, melyről az az ember érzése, hogy egyetlen fésűvonással lesimítható, épp csak annak a fésűnek félkör alakúnak kellene lennie, hogy feküdje a fej ível olyanszerű fésűre volna szükség, mint amilyent a régi asszonyok viseltek a kontyukba tűzve, annál valamivel nagyobbra, mellyel egyetlen mozdulattal hátrasimíthatná, hátrafésülhetné Andi a haját, s hátul összefogná vele, kör alakba hajlítaná, ez persze már nem egyszerű fésű lenne, hanem valami más egyéb, amit talán még ki sem találtak, és nem is készítettek el sehol, de mivel elképzelhető, egyszer bizonyára elkészíti valaki, ha ugyan a világ valamelyik sarkában már nem viselnek ilyent az asszonyok, nos ez a valami, nem fésű, de ezzel illene, ezzel találna fésülködnie Andinak, s ez egy metafora, egy távoli füstszerűen elhúzódó metafora, mely egy messze kalandozó utazás során talán élőnkbe bukkanna.
– Képes belebetegedni az előítéleteibe. De nem enged. A fejét veszed se enged. Kell egy edény, amiben sok tojást lehessen rántani, jó. Ekkora palacsintasütőt nem lehet kapni, veszel egy edényt, amelyik elég nagy, de a füle azért nagyobb, mint a többi edényé. S hogy ez éppen bili? Édes istenem! Biliből esszük meg a tojást! No de az inkult ember erre összehányja magát, mert a bilit ő csak bilinek látja, s minden a francot rea- és beleképzel. Pedig az az edény soha sem volt bili, és már nem is bili, hanem tojássütő. No, ezt próbáld megmagyarázni az inkult embernek, ezt próbáld elfogadtatni vele! Pedig ugye milyen szimpla dolog? No hát akkor egyébbel mit akarsz.
– A Virág negyed felé kanyarodj.
Felmész?
– Csak felpillantok, van-e világosság, hazaért-e már Andrea.
– Nem érhetett az még haza.
Űzik még ők egy darabig az eszüket, barátom, vasárnap este van, és vasárnap este nem mindenki hülye egyébbel törődni, mint a szórakozással, az egy jó nő, annak kell legyen esze, kicsi, eléggé szűken formás, de mégis lágy, szutyás, hogy lágy, nem ennek való, ez acéldrótból van, ez belevág a szegény kicsi, lágy fehérnépbe, nem is tudom, miért ment hozza, fenét nem tudom, én marha, hát menjen ki tanítani az isten háta mögé a jó kicsi lágy asszonyka, amikor bent Keresztúron is taníthat, alighogy leképesítőzik, mindjárt itt bent kap állást, mert a férjecskét nem hagyhatja, a férjecske elintézi, idős tanügyi káderek nem tudnak álláshoz jutni Keresztúron, de a jó kicsi lágy asszonykáról már utolsó éves korában tudták, hogy itt marad, na nem a férjecske protekciója, nem, csikö a művészeti élet, színjátszás megerősítése miatt fontos, hogy itt legyen, hát fontos, nem mondom, hogy nem fontos egy jó kicsi asszonyka, de ez az acéldrót belevág.
Elhúzták a kukucskálót, valamelyik figyel, akkor már sok nem lehet hátra, mindjárt itt van Keresztúr, mit kezdenek velem éjnek évadján, én nem és nem, énnekem van egy házam, azt el nem vehetik, mert annál szegényesebbet nehezen tudnának adni, van egy-két darab földem, azokat minden komeszáláskor¹⁴ rosszabbra cserélték, azokat se lehet már rosszabbakra cserélni, a határszélen vannak, egy fél napot gyalogol odáig az ember, ha kapálni megy, de én ragaszkodom hozzuk, én akarom művelni őket, nem és nem, csak ezt mondani, nem és nem, mint nagy fagyban, nem és nem fagyok meg, s közben még melege is lehet az embernek, de akkor is ügyelni, nem és nem, mert éppen mikor melege van, amikor már nem is érzi a fagyot, akkor fagy meg, de ha nem engedi el magát, tán még akkor se, a poloskákat apámék Szibériában egy konzerves dobozba, vízbe tették, s ki a barakk elé negyvenöt fokos fagyba, belefagytak, órákig kint tartották őket, s akkor bevitték, a kályhára tették, kiolvasztották, hát feléledtek, rakták vissza a deszkára versenyt futni, poloska futóversenyeket rendeztek Szibériában, nem és nem, én mint egy poloska, még ha nem is éledek fel.
– Ó mámbó, ó mámbó ittálliánó.
Még a kocsi is jobban érzi magát a neonfényben, ó mámbó, ó mámbózunk hazafelé, drágák? nocsak, ó, mámbó is jönne, de nem jöhet, ó mámbó, jövünk máskor, nem kopik el a bábó, ugye jut majd Mámbónak is príma kicsi bábó, szép nagy szőke, formás bábó, ha meglátnánk, barátom, a hölgyet a fák alatt valakivel, akkor én megnéznélek magamnak, barátom, amint kivágnád az ajtót, s leszöknél, lenne ott egy jumpológiai karakterizáré¹⁴, leszöknél s lekevernél egy nagy büdös feudális pofot a gavallérnak, hátha valamelyik pökhendi csak hazakíséri a próbáról, valamelyik szűk nadrágos, hegyes cipős, ó bár látnánk meg őket az akácfák alatt, hej, nem lesz béke akkor az akácfák alatt.
– Nincs?
– Nincs még otthon, nem ég a villany.
– Akkor?
– Ennyi, adj gázt, mentünk tovább, épp csak fel akartam pillantani az ablakokra.
Most lesz a most, ide-oda farol, hova raknak be most engem, elvtársak, én nem csináltam semmit, én egy becsületes dolgozó ember voltam világéletemben, igazságtalanul tettek meg kuláknak, szegényparasztilag voltam eleinte elkönyvelve, s ez igazságtalanul lett megváltoztatva, én a népi demokráciát a kezdetektől fogva őszintén támogattam, én még tisztségeket is viseltem, erre még sok elvtárs emlékezhet.
– Háj, Sojmule, brávó, szálljon ki táti.
Én mindig jó közösségi embernek voltam elkönyvelve, én a társulásba is azonnal beálltam, mert meggyőződésem volt örökös örökké, hogy egymás segítsége nélkül nem mehetünk előre.
– Hozza a bőröndjét is, bátyám. Én, kérem szépen, a kollektív gazdaságba csakis azért nem álltam be, és nem is állok be soha, mert nekem pont annyi földem van, amennyit meg tudok: dolgozni a feleségemmel együtt, én a kollektív gazdaságban is csak ennyit tudnék megdolgozni, és azért is nem állok be, mert nem biztos, hogy ha beállanék, akkor ott is örökkétig ezt a földet kellene megműveljem, mert én erősen szeretem a földet, elvtárs, ez megért, ha meg akarja érteni, ez az ősz hajú, idősebb ember, az tudja, hogy mi az élet, s mi a föld szeretete, kérem én erősen szeretem a földet, s az meg is látszik rajta, hát hogy adjam én azt ki a kezemből olyanok kezére, akik csak cigánykodnak vele, mert most, hogy mindenki kollektivista, ilyen is van, ezt nem lehet letagadni, hát akkor én miért: ne dolgozzam ugyanazon a földön, hogy lássam én is, lássa más is a munkám eredményét, én nem állok be a kollektívbe, hogy egyszer ide, máccor oda küldjenek kapálni, csak úgy állok be, ha meghagyják a földjeimet, el pedig nem vehetik, mert arra nincsen törvény, én, ha kell, Bukarestig megyek.
– Molnár Vencel.
– Igenis.
– Tud olvasni.
– Igen.
– Üljön le, és olvassa. Aláhúztam.
„A Maros Magyar Autonóm Tartományban befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása”… – Mikori az újság?
– 1962. március tizenegy.
– Ezt is olvassa el. Csak azt, amit pirossal aláhúztam.
– „A szocializmus véglegesen győzött városon és falun”…
– Mikori szám?
– 1962. április huszonkettő.
– Most pedig augusztus végén járunk. S maga még mindig nem tagja a November 7 kollektív gazdaságnak. Mi a véleménye az ügyről?
– Én, kérem, világéletemben szegény dolgozó ember voltam, én már…
– Éppen ezért hihetetlen, hogy nem lehet meggyőzni, hogy a saját jól felfogott érdekében lépjen be a kollektivisták nagy családjába. Miért?
– Én, kérem szépen, már kezdetektől kezdve támogattam a népi demokráciát, erre sok elvtárs…
– Maga semmi újat nem tud mondani, Molnár Vencel. Maga már mindent elmondott, ami elképzelhető, még azt is, ami el sem képzelhető. Mit tud még mondani?
– Kérem szépen, én szeretem a földet, én mellette akarok maradni…
– Tudjuk. Hallottuk.
Mindig a kérdezőre nézz, s a kérdésre és a válaszra figyelj, az orrod hegyére szálló madártollat se szabad észrevenni, mert akkor már nem tudsz a kérdezőre és a kérdésre figyelni, hát még a válaszodra, s akkor mindjárt baj van, én mondom neked testvér, csak a kérdező s a kérdés és te vagy, semmi más nincs.
– Nem tud semmi újat mondani? Azért hallgat?
– Kérem szépen, én úgy gondolom, hogy nem állok be. Én elhatároztam, hogy nem állok be.
– Márpedig eljött az ideje annak, hogy meggyőzzük magát arról, Molnár Vencel, hogy be kell állni. Rövid idő alatt meggyőződik.
– Én megmondom jó előre, kérem.
A tűz fölött hópelyhek pilinkáznak, de nem hullnak a földre, sehova se hullnak, csak úgy eltűnnek a forró levegőben, mintha csak úgy hirtelen elégnének, ilyen nincs, és mégis van.
– Jó előre. Aki engem megüt, az agyonüssön, mert ha élve maradok, akkor én egyszer megölöm, s ha közben elpusztulna, akkor kiirtom a gyermekét, vagy az unokáját, vagy nem tudom kijét.
– Ütötte magát valaki?
– Még nem.
– Nem verni, hanem meggyőzni akarják magát, Molnár Vencel. Nem könnyű dolog, úgy látom. Meghaladja a mi képességeinket. Én nem erőltetem a dolgot, Molnár Vencel. Én most elküldöm magát Bukarestbe, mi itt már tehetetlenek vagyunk, ott majd meggyőzik magát. Ebben a helyben indul, azzal a két fiatalemberrel, akiket már ismer. Viszontlátásra, Molnár Vencel, úgy, mint kollektivista!
– Hozza a bőröndjét, bátyám.
Az ember a lábától fázik fel, tiszta lucsok augusztus fejében, nem a törvényszék, rögtön tudtam, hogy nem a törvényszék udvara, hogy megszomjaztam, nem kellett volna annyit inni, az alkohol kívánja a vizet, még éjfél sincs, nem látszik a hold, de fenn van, fénylik a tetőn a kupáscserép, mögötte ott a hold is.
– Erőst megszomjaztam, kérem szépen.
– Igyék, bátyám, van egy csap a lépcső mellett.
– Úgy ütögeti ez a Mámbó a kocsit, mintha egy jókora állat hátát veregetné, csutakolná, meg kell adni, jó sofőr, hamar visszajött, mintha el sem ment volna, a motort le sem állította, vigyorog, igaza volt, megyünk tovább, az öreg nem enged, nekem is igazam volt, nekem sem voltak illúzióim, hogy csak úgy könnyedén aláír, hát megyünk tovább ezzel a nagy fekete pöfögő, mintha szuszogna, megyünk tovább ezzel a nagy fekete háziállattal, és nekem lesz igazam, hiába vigyorogsz olyan hitetlenkedve.
– Csak egy kevés krumpliról volt szó. Atyamáriás úristen, te két zsákkal raktál be ide?!
– Halkabban, mert jön a köposz. Mi az a két zsák, van itt hely elég. Ha egyszer ígértem, nem szúrhatom ki a szemüket egy-két kilóval. Én a kezét megint összekötöm, ez, ha megbolondul, összetöri a kocsit.
Ne ráncold a homlokod, a fenébe, hát annak semmi köze az ügyhöz, hát viszek két zsák pityókát, hát az elfér ott, most meg siessen az ember, kapkodjon, mert ennek, ha ideje van, még képes kitalálni valamit, de én le nem rakom a két zsák pityókát, hát ennyit én is megengedhetek magamnak, hát az én kedvemért ennyit nem lehet engedni, bezzeg a más kedvéért mindig a Virág negyed felé kell kerülni, hogy más megszemlélhesse az ablakát, hogy ellenőrizhesse a jókicsiasszonykát, ki is tálalna az ember jókicsiasszonykának, ha tudná, hogy leesik valami, de nem nekem esik le, na nem is ölném magam érte, mert formás, formás, de csak kicsiben, ez csak valamelyik nagybeszédű osztókkal, de csinálná, bár csinálná, de hát nem tudni, hogy csinálja-e.
– Tegye szépen hátra a kezét, táti, mint az óvodások. Na látja, nem is szoros, mozgathatja, föl is, le is. Oda ül, ahova akar, táti, a padra, a ládájára, a zsákokat azért kímélje.
Muszáj hátra kötni, ha elöl kötöm össze, ütni is tud, dörömbölni is, ezzel még ketten is nehezen bírnánk el, a Virág negyed felé megyek, ha elöl kötném össze, kitelne tőle, hogy felüsse az államat, vagy fejbe verjen, ha nem szól, akkor is a Virág negyed felé kanyarodom, jöjjön meg a kedve, na, itt a kutyának nem is lenne hely.
– Az ajtóval ne is próbáljon játszadozni, táti, mert belülről a herkópáter se tudná kinyitani.
– Figyeljen jól ide,- bátyám, ha meggondolná magát, akkor kopogtassa meg a fülke falát. Amelyik pillanatban maga aláírja a kérést, abban a pillanatban fordulunk is vissza, mert akkor már fölösleges Bukarestbe vinnünk. Ugye megértett engem, bátyám? Az ember időközben még gondolkozik.
– No, megveregetheted a kocsi farát, s becsaphatod az ajtót, enné meg a fene a krumplidat, mit gondol most a paraszt, minek nekünk a krumpli?!
– Úgy nézem, reggel nyolcra oda is érünk. Aztán nekem jól viselkedjék, táti!
Vajon merre visznek, egyenesen Bukarestbe? vásárhely re is felvisznek? megyünk Brassó felé, vagy neki Moldovának? hol visznek át a Kárpátokon? firegnek-forognak, azzal a masinával, az ember azt se tudja, merre, azt se tudja, hol van, még benn Keresztúron, lassan hajt a bőrkabátos, sok a manőver jobbra-balra, még itt vagyunk Keresztúron, de legyünk akárhol, már nincs mit csinálni.
– Még mindig nincs fény?
– Nincs.
– Biztos még tart a próba a Kultúrpalotában. Arra kerülök.
– Nem fontos.
– Hagyd csak. Időnk van, pénzbe nem kerül…
S vajon van-e fény a Kultúrpalota kistermében? mert ha ott sincs, s a lakásban sincs, akkor fény gyúl az agyban, tán még Bukarestet is anuláljuk¹⁵, az lenne csak vicces, a fene egye meg, várhatnák a pityókát, mindenképpen elvinném, ajjaj, nagy az andalgás, erősen nagy csaták dúlnak ma az akácfák alatt, ma este itt reám is szűkség lenne, sok a szinyorina, de jó test az nincs, sok a szinyorina, kevés a jó test.
– Szinyorinábellá, szi-nyo-ri-ná-be-lá.
Csak úgy elfolyik ez a Mámbó a világban, szétfolyik, mindegy neki, majdnem minden mindegy neki, még szerencse, hogy jó lelke van, ez tetszik a nőknek, már amelyiknek, de a lelke is olyan, mint ő, egy nagy, alaktalan vattacukor, bepólyálja vele őket, amúgy rendes fiú lenne.
– A kisteremben még fény van, próbálnak.
– Akkor tehát, dőj drumul¹⁶.
 
1. Kuss, Sólyom, kuss!
2. konok, makacs
3. merthogy
4. A fenébe!
5. nem
6. szolgálatjára
7. százas
8. jellemzés
9. Gyere, Sólyom!
10. Ugorj, Sólyom.
11. feladat
12. műveletlen
13. előírt
14. tagosításkor
15. érvénytelenítjük
16. Eresszed, előre!