Ştefan Augustin Doinaş
AZ ÉRTELMISÉGI VIZSGÁLATI FOGSÁGA
Megjelent a memória című folyóirat (a Romániai Írószövetség kiadványa) 1-es számában. 1990 novemberében.
 
Mottó: ÉN: Mit óhajt, hogy mondjak? VALLATÓ: Mondj el mindent.
Egy kommunista típusú ügykivizsgálás során a legelső megtévesztő elem az, hogy felszólítottak, mondj el mindent, tehát nem valamit, vagyis nem akármilyen tényt vagy hitelesíthető bármit, hanem mindent. Különben az ügyben ez volt a legelső hazugság.
Az én esetemben ennek a mindennek kevés köze volt a valósághoz. A következőket kellett volna mondanom: 1956. november elsején a Színház nevű lap szerkesztőségében meglátogatott M. P. bölcsészhallgató barátom. A szerkesztőségi teremben jelen volt még egy másik barátom és szerkesztőtársam is, I.D.S., dramaturg. Az egyik pillanatban M.P. azt nyilatkozta a magyarországi forradalommal kapcsolatban, hogy a bukaresti diákok sem közömbösek, szándékukban áll egy nagy tüntetést szervezni, melynek során kérnék a kötelező orosz nyelv kiiktatását az egyetemekről, s követelésüket támogatná a hadsereg is.
1957. február 24-e volt. A helyiség egyszerűnek mutatkozott, egy vasszekrény, egy nagyobb méretű irodai asztal és egy kisebb asztalka volt benne, nekem az utóbbi mellett kellett helyet foglalnom. Velem szemben, a nagyobbik irodai asztal mögött ült az ügyem kivizsgálásával megbízott vallatom. Noha elvették a szemüvegem, rövidlátásom nem jelentett akkora akadályt, hogy ne azonosíthassam vallatómat, a fogasra akasztott köpenyén levő vállap csillagai elárulták, hogy ezredes az illető. Egy vörhenyes alak, akinek az arca olyan volt szinte, mintha bronzból öntötték volna. Két héttel azelőtt tartóztattak le, de csak akkor, ezen a megnevezett napon került sor először a kihallgatásomra. Vasfelvonóval hoztak a IV. emeletre sötét szemüveggel, nehogy valamit is láthassak – egy katonaruhás őr kíséretében, aki miután bevezetett, magamra hagyott a helyiségben.
Három hónappal később, ugyanebben a helyiségben, az ezredes azt mondta nekem:
– Ha mindezt az elején mondtad volna el, akkor most szabad lehetnél. De mert nem így történt, hát továbbadlak a törvényszékre.
– Honnan tudhattam volna, hogy mi az a valami, ami érdekli?
– Minden érdekel minket.
– Minden.
Ez a szó, melyről jutott, elég időm töprengeni az egy évig tartó börtönbüntetésem alatt, s a későbbi számos év szabadsága során is, elemzést érdemel…
Miután több jelentést is tulajdonítottam neki, arra a következtetésre jutottam, hogy az a minden valójában nem arra a mindenre vonatkozott, ami megtörtént, még csak arra sem, amit csináltál, hanem arra a mindenre vonatkozott, amely megfelel, azzal a mindennel, amit éppen mi akarunk. Tehát a minden ebben az esetben nem a teljes igazságot, hanem az ellenkezőjét, a teljes hazugságot jelentette.
Hogy világosabb legyen, megmagyarázom.
A vallatás idején temérdek adatot soroltam fel, vigyázva arra, hogy semmi olyant ne mondjak, amit ellenem fordíthatnának, óvakodva ügyeltem minden alkalommal, nehogy kiejtsem a számon azt a veszélyesnek minősíthető igazságot, hogy három évvel ezelőtt írtam egy antisztalinista színművet Brutus és fiai címmel, melynek alapján – főleg, hogy sokszorosítva és terjesztve is volt – elítélhettek volna. M.P. letartóztatásának pillanatában ez a színmű éppen az ő lakásán volt, ahol valószínűleg alapos házkutatást tartottak. Íme, ezért voltam rákészülve, hogy vallatom majd egy adott pillanatban szóba hozza. De nem utalt rá egész vallatásom ideje alatt, így hát gondolom, színművem nem érdekelte. Hármunk szerkesztőségben beszélgetése pedig időközben teljesen kiesett az emlékezetemből, hiszen M.P. látogatásától letartóztatásomig három hónap telt el. Valószínűnek tartom, hogy az ezredes elvtársat egyáltalán nem érdekelte az igazság ezzel a beszélgetéssel kapcsolatban, ő inkább a Securitate által kiötölt hazugságot igyekezett elismertetni, azt a hazugságot, amelynek vérpadján az én kis igazságom egy szerencsétlen figura lehetett, de ennek ellenére mégis egy olyan részelemet képezett, mely tökéletessé egészítette azt a puzzle-szerű játékot.
A feljelentés elmulasztásáért ítéltek el, egy 36 személy alkotta csoport egyik tagjaként helyeztek vád alá államellenes fegyveres összeesküvésben való részvétel ürügyén. Utolsó voltam a harmadik csoportból – akit a többi öttel együtt – enyhített börtönbüntetésként egy évvel sújtottak. Nem ismertük még egymást sem, de mind a hatunkat azért ítéltek el, mert nem értesítettük a hatóságokat M.P. kijelentéséről. Barátom, M.P., másodikként a első csoportból, 25 évet kapott! Azért, hogy M.P.-t 25 év börtönbüntetésre ítélhessék, az én kis igazságomnak is meg kellett koronáznia azt az államellenes tevékenység ürügyén teljes egészében a hatóságok által kitervelt észbontó hazugságot. A magyar forradalom példáját, melyben nagy szerepük volt az értelmiségieknek is, semmi áron nem lett volna szabad követendőnek tekintenünk: ezért szervezték az értelmiségiek ellen éppen az első vadászatot.
A vizsgálati fogság egész ideje alatt úgy viselkedtem, mint egy ártatlan, akinek nincs semmiféle tapasztalata a fogvatartásról, úgy éreztem, hogy majd fokozatosan – akárcsak egy lencse fókuszában – a kétségbeejtő tényekből összegyűl, körvonalazódik, emberségesen meghatározódik, és teljesen áttekinthetővé tisztázódik az én szerepem. Úgy véltem, minél többet tárok fel magamból, annál inkább felgyorsul az a furcsa folyamat, mélynek eredménye az én tökéletes áttetszőségemben jut kifejezésre, és ezáltal majd világosan láthatóvá válik mindaz, aki voltam, vagyok, és minden, amit egy életen át tettem.
Elhibázott vélemény! A kivizsgálás nem tűrte el az én önazonosságomat, sem ismereteimet, sem emberségemet. Ellenkezőleg: folyamatosan lekicsinylette; a börtönnek pedig még inkább az volt a feladata, hogy az öntudat megsemmisítésével, a sajátos önazonosságtudat és az egyéniség felszámolásával tovább tágítsa ezt a folyamatot. Fokozatosan el kellett volna jutnom abba az áldatlan állapotba, amelyben már nem vagyok azonos önmagammal, hanem csak egy olyan egyén vagyok, egy bizonyos meghatározatlan sorozatban, aki ugyanúgy gondolkodik, mint a többi, aki ugyanúgy cselekszik, mint ők, és föltételnül ugyanazok a félelmei és a reménységei is. Egy totalitárius rendszerben a vélemények egyöntetű összhangja – még a börtönben is – államérdek és állampolgári erénynek számít, s ez az összhang végeredményben csak egyetlen gondolatnak – annak, amely hivatalos, általános, egyhangú és a legigazabb – a létjogosultságát hivatott támogatni.
A gondolat elkobzása és bebörtönzése, a gondolkodó nádszálak rács mögé parancsolása, s az az igyekezet, hogy a könnyelműbb értelmiséget az új alkotmányos államhatalom szolgálatába csábítsák, mindezek részét képezték és képezik még ma is annak a nagy hatófelületű totalitarista stratégiának, amely elsősorban azon ügyködik, hogy elsorvassza az egyéniség önazonosság-tudatát. Azokban az években egyes embereket csak azért tartóztattak le, mert nevük volt, másokat meg hírnevükért; egyeseket műveik hatása miatt, másokat azért, mert emezeknek voltak a tanítványai; egyeseket azért, mert szimpatizáltak (rokonszenveztek) ezekkel, másokat pedig azért, mert nem utálták ezeket kellőképpen. Minden vallatásnak – bármilyen eszköz igénybevételével – az egyén emberségének a felszámolása volt a legfőbb célja. S ennek érdekében jól bevált módszereket alkalmaztak.
Visszavonulásra kényszerítették, tökéletesen elszigetelték – akárcsak egy szigetet a tenger – azt a valamit, ami meghatározott, amivel azonosíthattam volna magamat, amit kész voltam (nem tartva semmiben vétkesnek magamat) feltárni vallatómnak; ezért mindig megkérdeztem tőle: „Mit óhajt, hogy mondjak?”, mire ő változatlanul azt válaszolta. „Mondj el mindent.” Ez a minden fullasztón, marcangolt, bénította tudatomat, és sürgetett, hogy belemerüljek az otromba igazságtalanságba; felszólított, hogy azzá váljak, ami valójában nem vagyok; megalázta, semmissé, hiábavalóvá minősítette egyéniségemet. Valójában a vallató nem azt akarta tudni, hogy ki vagy, és mit tettél, ő csak arra akart rámutatni, hogy egy akárki vagy, és elkövethettél mindent. Azt akarta, lehetőleg beismerd, hogy hibás vagy.
A vallatott ellenállásának legparányibb taktikáját, azt, hogy minél kevesebbet mondjon el, rendszerint kijátssza a vallató minél többet megtudni akaró stratégiája, melynek legfontosabb elvárása az, hogy minél többet jóváhagyj mindabból, amit tudni óhajt. Két hét vallatás után, miközben nem tudtam elmondani mindazt, amit az ezredes elvárt tőlem (nem azért, mintha nem akartam volna, hanem mert egyszerűen elfelejtettem M.P. munkahelyemen tett látogatásának apróbb részleteit), vallatom nagyon civilizáltan felolvasta nekem mindazt, amit én kellett volna nyilatkozzam, és én persze elismertem, annál is inkább, mivel igaz volt…
Aki elfogadta, hogy fenntartás nélkül mondjon is valamit (óh, az az érzés, amikor valaki lelkedbe böki az öklét, és vájkálni kezd benne…), azt az első pillanattól jó szemmel nézik, sőt előnyben is részesítik; az természetesen elmond mindent, és egyénisége elvesztésének köszönhetően, melyről már az első pillanattól kezdve saját jóakaratából mondott le, esetleg elkerülhette a törvényszékre irányítását. A kommunista típusú vétkesség pedagógiájának a vallatón kívül nincs is szüksége más hatósági közegre. Nem az én objektív és valódi igazságomnak van jelentősége, hanem annak, melyet beismerek, vagyis az állgazságomnak, mely megfelel a vallató által kiötölt bűnös tettnek. Az inkvizíció célja – legyen az vallási vagy akár politikai jellegű – nem a vádlott magánigazságának a kiderítése. Célja kimerül a bűnrészesség elfogadtatásában, így akar érvényt szerezni az állam felsőbbrendű igazságának. Abban a pillanatban, amikor ez az igazság, vagyis ez a hatóságilag mesterien kiagyalt hazugságáradat elismerést nyert a vádlott részéről, keresztény szellemben szólva ez annyit jelent, hogy megváltatott, világi értelemben pedig, a kommunizmus közepette azt jelenti, hogy a vétkes átnevelődött.
„A világot kormányzó erők közül legelső a hazugság”, írja Jean Francois Reval a La Connaissance inutile (Grasset, 1988) című pályakezdő könyvében. A világ börtönei nem szolgálnak mást, csak az egyéniség önazonosság-tudatának és valódi emberségének a felszámolását, s mindezt annak érdekében teszik, hogy besorolhassák az egyént az elapadhatatlan hazugságáradat szolgaseregébe, mely szülőágya a totalitarizmusnak. Elképesztő ördögiségével a kommunista rendszer mindmáig a zárkásítás legtökéletesebb gépezetének bizonyult: egy jól körülhatárolt iskolatípusba skatulyázza a gyermeket, lehetőleg minél hosszabb ideig tartó katonai szolgálatra soroztatja be a katonát, egy meghatározott katonai egységbe; a bolondot, később az álbolondot pszihiátriai intézetbe csukatja; a politikai megtorlás minden eszközét latba vetve a közveszélyes bűnözőket az ártatlanok millióival együtt börtönzi be koncentrációs táboraiba; az állampolgárait egy adott helyhez köti, megtiltja a rendkívüli engedélyek nélküli közlekedést és letelepedést egyik városból a másikba; végül is az egész népet az ország határainak a zárkája között tartja, s vigyáztatja fegyverrel, nem azért, hogy be ne jöhessen az idegen, hanem hogy ki ne szökhessen egyetlenegy állampolgára se. Milliók azonosságtudatának a felszámolásával – hisz mindenik rendelkezett saját igazságával – teremti meg azt az óriási országos hazugsághálózatot, melyben az ember normális állapota nem lehet más az állandó és bármelyik pillanatban lehetséges vétkességérzésnél. Ebben a vétekcsiholó folyamatban mindig közkedvelt célpont volt az értelmiség. Talán éppen azért, mert az értelmiséginek, mint a szellem emberének, az a küldetése, hogy töprengjen a dolgok helyzetén, és felelősséget vállaljon a sorsa alakulásában. Miért? Noblesse oblige. Másoknak, a többieknek, akik ezt vagy azt csinálnak, nincs semmi vétkük, mert vakon és a tények ismerete híján teszik, amit tenniük kell; a bűn talán nem így van! – a dolgok lényegéből következik, s e meggyőződés fölött az intellektuális gondolkodás gyámkodik. Ebből származik a totalitarista államban – és jaj, nemcsak abban – az önvád szertartásának szükségessége. Értelmiséginek lenni annyit jelent, mint vétkesnek lenni a dolgok menetéért. S még próbálja valaki azt állítani, hogy nem vagyunk mazochisták.)
És mégis, az értelmiség nélküli társadalom – árva társadalom. „Az értelmiségi – írja Bemard-Henri Lévy az Éloge des intellectuels (Grasset, 1987) című művében – valójában nem egy ember. Az értelmiségi a társadalom egyik dimenziója. Áldott része a dolgoknak. Az értelmiségi olyan hatalmasság, mely nélkül még rosszabbul haladna előre a világ”.
MÉSZELY JÓZSEF fordítása