Imre Flóra
Imago mortis
Milyen lazán lép! Mennyire könnyedén,
alig kilengve mozdul a csípeje:
keskeny medencecsontja szinte
fémesen izzik a húson át is.
Vakítón tiszta forma. Hogyan tapad
a váz acélján minden izom sötét
elefántcsontszín dombja-völgye
lángokat edzve a ritka térbe!
Leül. Nyugodt az arca, akár a kő.
Naxosi márvány, kék erek árnya fut
halántékán, és süt a roppant
dél heve domború felszínéből.
Engedi arcán játszani ujjbegyem,
vállán pihenni alkarom, engedi
combjához feszíteni combom,
vállamat illeni vállgödrébe.
Ül moccanatlan. Így is alig bírom
el fénye súlyát: lángol a reszketés
testéből. Ha egyszer megérint,
por se, atom se marad belőlem.
Mikor a puszta testek
Honnan jön ez a fény? Mikor a puszta testek
egyszer átizzanak, és sugározni kezd
belőlük hirtelen valami fékevesztett,
tömör energia, közvetlen napmeleg,
 
rezgések, áramok, maguknál összetettebb
erőknek jelei; hars ingerületek
forrásaival és névtelen lényegeknek
lenyomataival telik meg az a test;
az a csupasz, merő, esendő és adott;
s ami természete szerint megfoghatatlan,
az feszíti meg úgy azt a kis anyagot,
hogy minden, ami fény, fellángol egy alakban,
és többé nem lehet nem csoda, ott ragyog
benne már az a tűz mindegyre tágasabban.
A szenvedély, a szenvedés
a szenvedély a szenvedés
de az idő olyan kevés
vajon hová vajon mikor
átsüt a nap az ágakon
az ámulat a félelem
egyedül és mezítelen
csak a gyönyör a fájdalom
vajon hová nincs semmi nyom
a szenvedés a szenvedély
a fák között sziszeg a szél
vajon mikor vajon hova
belep a por az út pora