FÓRUM
Újabb esztétikám?
Azt gondolom, hogy a gyermekirodalom, amit nem gyermekek írnak, durva cáfolata mindenfele őszinteség-esztétikának. Durva cáfolata annak az elméletnek, hogy az írás és az élés, a gondolat és a valóság egymástól el választhatatlanok. Szomorúan mondom ki ezt, mert tudom, hogy végképp meghazudtolom egykori önmagamat, és azt is tudom, látom, érzem, hogy hiába szerettem mindennél jobban az irodalmat, számomra már nincsen visszaút a hívők közé. Nem bízom már abban, hogy szívem, lelkem, életem, mindenem ott van a versben. Csak azt vallhatom, amit most igaznak vélek, hogy a vers: eszköz. Ezt így leírni rettenet. Különösen nekem, aki mindig arra vágytam, szűnjék meg a kényszer, amely nálunk az író becsületbeli kötelességévé tette, hogy tehetségét fegyverként forgatva, megvívjon az övéit fenyegető sárkányokkal, lidércekkel és pártaktivistákkal. S most, hogy legalább ez a kényszer tényleg szűnni látszik, rezignáltan kell beismernem: a dilemmától szabadulni nem fogunk. Sem ma, sem holnap, semmikor…
De mi köze mindennek a gyermekvershez? Hát éppen az! Az, hogy aki ilyesmit vállal, az vállalja a velejáró hamisságot is. Hiszen amikor gyermekeknek írok, egy jól körülhatárolt közönségnek szánom szavaimat, az ő arcukat nézem, miközben a fehér papír fölé hajolok. Márpedig ettől a szembenézéstől év minket a modern esztétika. Azt mondja: felejtsd el a címzettet, mert hamis lesz az üzenet! És mindaddig letagadhatjuk, hogy van a versnek címzettje, amíg nem adtuk gyermekirodalomra a fejünket. Nekem már nincsen mit tagadnom. Újabb gyermekverskötetem darabjainak is volt mosolygó vagy sírásra görbült szájú címzettjük, többnyire a Napsugár olvasói. Hogy másoknak is oda-odaszóltak ezek a versek? Felnőtteknek is? Talán. De a didakszis szándékát – és tényét – nem titkolhatom. Még azt is hajlandó vagyok feltételezni, hogy ez a didakticizmus nem érvényes minden alkotóra. Alkotók alkata válogatja. Én bizony nem tudtam szabadulni ettől. És ha már ilyen vallomásosra, ilyen hányavetien kategorikusra sikeredett ez a rövid fejtegetés, hadd áruljak el még egy műhelytitkot. Emlékszem – évekkel ezelőtt, amikor még sűrűn írtam verset – üzentek a Napsugár szerkesztői: őszi vers kellene. Tavasz volt éppen, hiszen egy ilyen havi folyóirat átfutási ideje legalább három-négy hónap. Tavasz volt, tomboló, lányokat vetkőztető, szoknyájukat combjukról fennebb fuvintó, gyönyörűséges idő. De jött az üzenet a Napsugártól, Kányádi Sándortól, Farkas Jánostól, Fodorúrtól s a többiektől. Elfordítottam hát tekintetemet a házunk előtt posztoló boldog körtefáról, és megkomorított pennával verset írtam a didergő őszi lombról. Hogy odabent, lelkünk legmélyén dideregtünk mi télen-nyáron? Ez igaz. Telt múlt az idő, elfutott a nyár, szakadt a sok levél a fákról, lehullt a hó is, és jött az üzenet a Napsugártól: tavaszi vers kellene. Kint az utcán fázósan nagy kabátba burkolóztak a lányok, rám se néztek, tovasiettek, én hazamentem, beültem fűtetlen szobámba, és verset írtam a langyos tavaszi szélről. Hogy bent, legbelül vártuk, egyfolytában vártuk a tavaszt? Ez igaz. Nem egészen hazudott hát a vers, csak félig… De ki tudja, talán ez is elég, hogy ne a mennyországba, hanem a pokolba jusson majdan a költő. Mondom hát, keserűen, ám mégis felszabadulva valami régi szorongásból, hogy a vers, különösen a gyermekvers: eszköz. Csak a gyermek nem lehet eszköz. Csak az ember nem lehet eszköz. Sem az, aki a verset írja, sem az, akinek a verset írják. Esztétikának ez valóban elég különös. De talán nem is olyan elavult, mint hinnénk...
MARKÓ BÉLA