Mondj nekem verset
– Mondj nekem verset – szólt rám a csöppség, a szöszke, miközben a szalonna-kenyér-hadsereggel hadakozott végzetesnek tűnő hiábavalósággal, az ördöggé levés, az újfenti legyőzetés rémületével szemében.
– Írj nekem verset – kérlelt a másik, ugyancsak fenyegetett helyzetű szöszke, amikor a „többé nem szeretlek” zsarnoki-zsaroló felhangjaival takarodót fújt fölötte az este. – Mert ugye, te szeretsz?
– Énekeljünk – biztatott suttogva a harmadik, a kökényszemű, az áramszünet poklában térdemen lovagolva, a dal szárnyas lovain való menekülésre nógatón…, énekeljünk, hogy ne féljünk, énekeljünk, hátha lassan kivilágosodik fölöttünk, ha más nem, hát a csillagos ég…
Valahogy így jöttenek el hozzám elsivárult, kipusztított, reménytelen, szegénységes, utódtalan, kiégett hétköznapjaimba, valamikor a hetvenes évek vége felé, a nyolcvanas évek elején talán a társadalmi megrendelésnek is beillő könyörgések, kérések, énekelj, dalolj, írj, mondj verset nekünk, mást tenni úgysem tudsz, tégy úgy, mint amikor csóró kölyökként a rád esteledő erdőben, az eltévelyesztő rengeteg fenyves sűrűjében fütyülni próbáltál, de cserepesre lázasodott ajkaid közül nem jött ki hang, csak valami suttogó, förtelmes fuvalom. De azért fújtad, ha hangtalan is, fújtad… S mert a legtisztábbak, a legártatlanabbak, számomra a legkedvesebbek, a szöszke kicsi lányok szólítottak fel emígyen az agyvelőt olvasztó némaságból való kitörésre, muszáj volt szerelembe esni érettük, mert verset írni csakis szerelmesen lehet, még akkor is, ha az egyre táguló hontalanságban, a szerelem sem lehet már hazánk. Parancsra ültem le tehát még egyszer újrakezdeni a fertőzetlen hómező elé, mert akkoron, amikor e felszólítások megtörténtének, én megszégyenülten hallgattam, végképp torkomba szakadt a szó, a félelemtől nem tudtam sem „énekelni”, sem verset írni, mondani, még részegen sem.
A kérdések; utáni döbbent némaságban szinte éreztem nyakamon csattanni karikás ostorát a kérdőjeleknek: Hát miféle költő vagy te, ha se énekelni, se verset nem tudsz mondani? Hát ember az ilyen?
Hogy lehet, uram, hogy lehet, ilyen vaksötétben, liftbe szorulva, a végeláthatatlan kenyérsorok bugyraiban, az állandó szemmel tartottság hidegverítékeivel a hátunkon, a gyakori ki- és lehallgatások ólomkamráiban meglelni azt a pillanatot, azt a földrészt, óperencián inneni rét-mező szegletet, örökzöld szigetet, ahol játszani is kedve támad még a halandónak, ahol nevetve mondhatom, írhatom a verset, félrecsapott kalappal énekelhetem azt a dalt, amit oly csengőn kértek tőlem, mint egy choriambus, a lázrózsás arcú tündérek?
Kormos István egyik vallomásában olvastam valamikor, hogy amikor gyermekeknek írt, akkor gyermekké lett újra, újból visszatért a gyermekkor elveszett édenébe. Amióta Petőfi megírta a Gyermek vagyok, gyermek lettem újra halhatatlan sorait, azt hiszem minden magyar költő ezzel a mottóval ül le verset írni a gyermekeknek. Tehát én is ezen a tájon, gyermekkorom elsüllyedt Atlantiszán leltem fel azt a felhőtlennek tűnő, álomi tájat, ahol felemelt fővel lehet még énekelni. Pedig akkoron, amikor megéltük, valamikor az ötvenes években egyáltalán nem volt álomi az a táj, felhőtlen az az ég. Apám bujdosott, anyám szenvedte a másfél hektáros kulákság padlássepréseit, közmunkált, árnyékszék ásásalt, osztályharcos gúnyplakátjait, köröttünk szinte mindenki szenvedett valamiért, vagy valakiért, s mindezekből nem maradtunk ki mi, gyermekek sem, részesei lettünk a feketekenyér-teremtésnek. Pásztorkodtunk, nyári tüzelőt gyűjtöttünk, erdei gyümölcsöt, gombát szedtünk, erdei kaszáláskor, ha még nem tudtuk a rendet vágni, vizet hordtunk, aratáskor kévét kötöttünk, szántáskor vezettük az igásokat, csépléskor a pelyvát hordtuk, ősszel a krumplit gyűjtöttük, télen a jószágot etettük, együtt rettegtük szüleinkkel az adószedőket, a proletariátus diktatúráját. Mégis, mindezek ellenére teljes volt az életünk, a közösség, amelyben éltünk, még ép volt, nem töredezett szét egyedeire, élt, szuszogott, erkölcsi törvényeit, értékeit még tartotta a rendtartó székely falu. Ember és természet között létezett egyfajta harmónia, amely egyfajta védettséget is kölcsönzött. És tél volt a tél, nyár a nyár, tavasz a tavasz, ősz az ősz. Játékaink – mert bármi nyomorúságosak is voltak hétköznapjaink –, a gyermek játékai a valóból az álomba vittek, és halálos komollyá váltak nemegyszer. Kuruc-labancot játszottunk, vasárnaponként kegyetlen Dávid-parittyás csatákat vívtunk a szomszéd falu gyermekelvei (történt is baleset nemegyszer újraéltük, „plagizáltuk” az Egri csillagokat, a falu fölötti Várdombon végvárat építettünk fenyőgallyból, borókabokorból, megkóstoltunk minden ehetőt, amit az erdő kínált, pásztorkodás közben a Hargita tisztásain, völgyeiben elkötöttük a lovakat a csordából, naphosszat lovagoltunk, nyomot olvastunk, madárfészket fosztogattunk, mókusra vadásztunk, rókaodút füstöltünk ki, halat robbantottunk, vagy halat fogni más mederbe tereltük a patakot, puliszkát főztünk, hollófiókát, mátyásmadarat szelídítettünk, kutyaszánnal hordtuk a borvizet Csíksomlyóról, vadméheket füstöltünk ki az odvas fákból, dongó fészkeket kutattunk föl a csöppnyi mézért, rágószurkot, macskamézet gyűjtöttünk és zabáltunk, és sorolhatnám a végtelenségig, hogy még mit nem cselekedtünk. Mit játszottunk? Az indiánt játszottuk a Hargita mélykék hegyei között, s azt hiszem, nagyon boldogok voltunk. Anélkül, hogy tudtuk volna, a kisemmizetteket, a kiszolgáltatottakat, a leszázalékoltakat, az elhanyagolható mennyiséget, tehát a kisebbséget játszottuk abban az édeninek tűnő tájban. Az indiánt játszottuk, s kamasz szerelmeink felé is ezeken a vadcsapásokon indultunk el, hogy aztán közben meggyászoljunk mindent, a körülünk hirtelen eltűnőket, az időnap előtt elhalókat, a megbicskázott nagyobb barátot, Sztálint, 1956-ot, Pusztait, Jegest, Dézsit, az akkori kor szegénylegényeit, a Duna-csatornánál maradottakat, börtönben ülő bátyánkat, fogságból soha haza nem térő szomszédainkat és még sokan másokat.
Hát ezekért az indiános gyermekévekért lett második, gyermekeknek szánt könyvemnek a címe „Indián a Hargitán”, ezeket az időket próbáltam újraélni. Ennél többet e könyvről mondani nem tudok. Tudom, a gyermekekhez derűsen kellene szólni, a harmóniának olyan csodáját kellene megvalósítani, amilyet csak a derűs, weöresi életmű tudott felmutatni. Dehát egy „indiánnak”, bármennyire is mitizálódik a sorsa, élményvilága csakis diszharmonikus lehet. A Nagy Fehér Ember szerint a halott indián a Jó indián. Kipusztulóban immár a férfikorból, ezernyi indiános élethelyzet megélése után végképp nem tudom eldönteni, hogy a Jó avagy a Rossz indiánt játszottuke, játsszuk-e tovább…
FERENCZES ISTVÁN