Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1991. augusztus, II. évfolyam, 8. szám »
A gyermekség dicsérete
Míg kisfiú voltam,
nem volt sok eszem.
Már szép nagyra nőttem,
de nincs több ma sem.
Ó, jaj, félek, nem lesz
már eztán se sok:
mind nagyobb leszek,
de mind butább vagyok.
(Lúdanyó meséi)
Ím, eme mottót meg ezt a balgamód erazmiánus címet szerettem volna szövegem
fölé biggyeszteni, ha eleitől fogva tudtam volna: miről is fogok, miről is
lehetne egyáltalán írni ebben a matériában? De még most sem tudom. Másrészt a
mosoly természetéről értekezni lehetetlenül nagyképű feladat, mivel a túlontúl
közeli s egyszersmind túlontúl távoli dolgokról inkább hallgatni illenék… Hát
akkor írjunk bármit, hanem úgy, hogy egyszerre legyen ez meg az: konfesszió,
memoár, önrecenzió, pamflet, puding, felfújt! Akármi – ahogy tetszik, amit
akartok. Legyen olyan, mint a háló nélküli kötéltánc: a bohóc ugrabugrálása egy
tarkára foltozott napernyővel – vagy csupán egy néhai napernyő puszta vázával.
Legyen továbbá szomorkásan lebegő, akárha bő bohóci pantalló, ám szellős is
legyen: szakadozott és összemaszatolt, mint a gyermekkor kinőtt sárga
spilhóznija. És játsszuk azt, hogy főleg hallgatok, esetleg azt, hogy
bele-belesóhajtozom, netán illetlen kölyökként bele-beleröhintek meghívottaim
beszédébe, mert öt igen jeles egér-személyiség, valamint a nem kevésbé hírhedt
Hatökör fog itt helyettem fecsegni az elkövetkezőkben… Figyelem, tisztelt
nagyérdemű! Figyelem, nyájas olvasó: indul a tóksó!
SZERVÁC, PONGRÁC, BONIFÁC,
a mélyhűtött jövendő fehérei mondják:
Tűrhetetlen és nevetséges az a gyermekirodalom (?), melyben a zordon Zách
Feliciánok hirtelen Cincogó Feliciánokká változnak át, hiszen mi mégsem
Bajorországban élünk, csak itt fenn a hősi, az ősi Vincbergákon örökös
viharzásban, sarkvidékiségben, télvízben nyakig. Itt élünk és most – és nem a
Witzbergákon! Ez megjegyzendő és leszögezendő, mivel felháborítónak tartjuk ama
tényt, hogy olyan ún. gyermekversek látnak napvilágot, szintúgy nyomdafestéket,
melyekben hófehér, szürke és templomi egerek egyként tragikomikus modorban
kezeltetnek, szerepeltetnek, mintha satnya kísérleti példányok volnának; mintha
valaki az Egerek könyvét szeretné megírni, mely munka már a címében is
kihívást jelentene kicsiny populációnkra nézvést, tudniillik farkborzongatóan
emlékeztetne a Macskák könyvére Miszter Eliottól, ki köztudomásúlag
egérgyűlölő volt, ráadásul angol, vagyis király-, tehát oroszlánpárti! Hanem
az, aki most az Egerek könyvén szöszmötöl, azon dolgozgat – talán még
ezer kandúrnál is megátalkodottabb, mivel nem őrzi igazán magáénak az egérség
sorsproblémáit, sajtóját, sürgető sorsparancsát, ugyanakkor nem eléggé fogékony
a maroknyi, macskakaromnyi egérség sajátosságának méltósága iránt. Nincs
megalázóbb számunkra annál, amidőn felelőtlen egyének amúgy is gyarlóságtól
bűzlő emberi tulajdonságokat, társadalmi problematikákat vetítenek ki ránk,
illetőleg az egész állati világra. Mert nézzék: ha a Pojéta úr éppen holmi
Szervácról, Pongrácról és Bonifácról alkot elbeszélő költeményt – meglehet,
hogy tulajdonképpen semmit sem tud róluk, viszont mindhárman fogadni mernénk,
hogy a szóbanforgó gyászos egériászt valamikor decemberben írogatja: fűtetlen
konyhában, aluszékonyan kacsingató gyertyafénynél, amikor is egyszerre három
helyett reszket egy jéghideg hokedlin, mert csak azért költ, hogy melegedjék, a
fránya! Felelősségünk teljes tudatában, kijelenthetjük: semmi közünk sincs a
rímbe szedett, rigmusokba ráncigált szánalmas egérutánzatokhoz. Továbbá
közzétesszük, hogy ezen ópusz nem Ezópusz, nem Phaedrus, csak bárminő moralitás
híjával való, mondanivalótlan bestiárium, csordultig tele vadabbnál
vadabbakkal, mert csupa frusztrált állat szorong őbenne: bőbélű elefánt,
nihilista rozmár, mormota, bálna, tapír, púp, teve, kecske, nyuszi – de abból
is vagy száz bűvészkalapnyi… Reszketnek, csirregnek, cidriznek, csámcsognak,
zabálnak, habzsolnak, hortyognak, szortyognak, kvartyognak bútelien mind: ettől
a bábeli békazenétől még bizonyára az a pimasz La Fontaine is megsiketülne a
párizsi klasszikusok közt, lenn a pokolban!
ÉN MONDOM:
Reklamáció volt elég. Végül már közönséges tyúkok és baromfiak is
leleizengettek a magasabb udvari ketrecből: költsék érthetőbben, elkötelezett
honérzeménnyel, mi több – érzeménnyal, hisz az újviktoriánus (vö. ánusz)
nyelvi játékok korát éljük… Hagyjam hát a makacsokat, az apró-cseprő sunyi
állatkákat, írnék inkább valódibb állatokról, természetesen főleg
szárnyasokról: géniuszokról, sólymokról, sőt még nagyobb ragadozókról is –
balfácánokról például. Ha jómagam hajlottam volna is a fönnhéjázó kotkodák
pártállására, elnézést: kárpálására, de a renitens egerek, verebek, medvék
semmiképpen sem – különben sem ismerték a szarosméki, bocsánat: marosszéki
autonóm hajdútánţot, a koppándi verbunkost, az akasztósat, gyorsat, lihegőset,
egyszóval az össznemzeti szarabandát, persze ramazuris mazurkára, cenzurkára
sem akaróztak lejteni. A poézis fölöttébb ignorálta eme habókos táncrendet,
tanár-magam sem kevésbé, midőn nem éppen hatóseggi, oh, a nyomda ördögébe:
hatósági nyelvtant, hanem új grammatikákat tanított, meg A walesi bárdokat,
meg azt az Arany-balladát, amelyikben Ágnes asszony véres leplét mossa, mossa.
De a kósza fekáliák, csak fekáliák maradtak… Farsangidőben úgyis táborozóknak
öltözött az osztály: tavasznak a lányok, kondásnak a fiúk, tövisnek öltöztek az
én nebulóim, virágnak az én gyermekeim; volt közöttük kártyavetőnő,
vándorötvös, Zorro és Huru, Stan és Pan: sárkányok, pillangók, apacsok,
cowboyok, torzonborz banditák, fess jánosvitézek dongtak, zsongtak körülöttem –
parafadugó kormával rajzolgattam nekik kackiás bajszot, borostát, szakállat,
busa szemöldököt… Nagyon kacagtunk felnőttségünkön, könnyekig kacagjunk de most
azért a kormos parafadugóért sem adnám, ha még egyszer boldogoknak láthatnám
őket, valamennyit, és lehetőleg mindörökre.
CINCZ FERENCZ,
czímzetes és nyugalmazott tanár mondja:
Kerékpároztunk, kéremszépen, naponta kettesben kerékpároztunk ezzel a
kovácsandrásferenccel, bicikliztünk tehát, dőlt rólunk a víz, belőlünk a vicc,
dőlt a szó, szómiszó, mondogatta is a fiú: pedálógusok lettünk, Fricikém
lelkem, nem pedig pedagógusok, mert azok voltunk, hogy pontosítva fejezzem ki
magamat: falusi iskolába hajtottunk naponként ingázván – úgy egerek, mint
emberek, dehát Kovács közben rengeteget mondott, már ha éppeg nem lihegett
hegynek fel a kaptatokon, a Húgyoztatón példának okáért, hanem aztán dombról
völgynek gurulván még énekelgetett is, olyasmiket, hogy „jajcicaeszemaztacsöppkisszád”,
píha, kéremszépen, gusztus kérdése, mert nemcsak a rozoga biciklijét ugratta ő
betyárosan, hanem sőt mi több engemet is, ott a gidres-gödrös, hepés-hupás
vacak úton, de azonban minden rázkódásra beugrott neki is valami, bedöccent
egy-két kancsalabb rím, megrázkódtató volt nézni, amint költögetett, spekulált
a fejében, mert amúgy is szétszórt volt, kokolós, hiszen versikéket irkált
ide-oda, lapocskákba, újságolták is az egerek meg a gyerekek, hogy ő egy valódi
költő, hogy valódi volt-e, én azt már igazán nem tudom, de viszont kétségtelen,
hogy volt: ő volt az egyik legjobb költő maximum kettő faluban, az
általánosokban, nemkülönben a kollegám is volt, neki se volt pardon, ha ellen
voltunk őrizve, meg is parancsolta számára a direktorné: ha’llám, ha’llám, holnapra
költesz legkevesebb húsz verset, mert jön a karnevál meg az inspektor elvtárs,
így akarom – így lesz, punktum, hát úgy is lött, kéremszépen, a Kovács
kiborult, kivetkőzött magából, de az összes osztályok beöltöztek állatkertnek,
utolsó mohikánnak és válogatott cigánylegénykéltnek, jól megjátsszották
magukat, amíg eléadták a farsangi rigmusokat, picikét rebegve, remegő térddel,
s mindez tartalmasán szórakoztató volt meg sokoldalúan didaktikus is – közölte
végül a direktorné, de ezt Kovács, a csóró, nem tudta, talán észre sem vette,
mert mitagadás, a didakszishoz, ahhoz ő nem akart érteni, mivel erősen
szeretett rendetlenkedni: képzeljék, még a katedra tetejére is felült, úgy
magyarázott láblógatva, s még a könyvtárba is eljárt – besettenkedett, besündörgött
a rendes tanulók, az élpionyérok nyomában, s hogy miket nem olvasott, hogy a
macska rúgja meg: csupa irgumburgumot, bénedekeleket, rongyeleket, búsabbnál
búsabb vilmosokat, Marxot és Móricot, Tóbiást és Mikes Kelement, Tamkót és
Siratót – hát siralmas is, hogy egy kiművelt, meglett pedagógus feszt badar
verseket bújjon, fanyar akasztófadalokat meg a Lúdanyó meséit, mint egy
hátrányos helyzetű, dehát mit tehessen ő arról, hogy problémás volt, mert
annyira kedvelte a libákat meg az állattant a gyerek, mármint a
kovácsandrásferenc, mondogatta is némelykor azon a rossz úton zötykölődvén:
lelkem egy druszám, végigpedálozhatunk együtt immár minden évszakot sárban
sopánkodván, porban prüszkölvén, panaszkodván jöhet hő, újabb hűhó, hideg, dér
a kutyára, kandúrra is, ha tetszik, de sem eléggé vacogni, sem eléggé izzadni
nem tudok én már, mert mink a Nagy Napsugár-Generáció vagyunk, egérkém, emmá’
igen, kéremszépen, emmá’ incifinci beszéd!
ÉN MONDOM:
Elkanyarodnak az utak, elrebbennek a Gagy-, a Küküllő- és a Nyikómente tájai,
el a dombok, az otthonok is, el az évszakok is – egyetlen évszak marad, ama
legbensőbb, amelyik mindenkinek a sajátja. Rejtelmes, változatlannak tűnő
évszak: talán az örömé. Belőle szökkennek elő a metrumok, onnan a versek, a
képek ritmusa. Szinte az ismeretlenből… a kerékpáros pedig, ha pár kereke
hibádzik, ha fáradt, felszusszanhat goliárd strófákban, daktilusokban,
magyarosnak mondott tizenkettesekben – bármelyikben, hisz lényegében:
egyformák. Csak lélegzethez jusson általuk, bennük a bicikliző, akárha az
anyanyelvben – csak lélegezni hellének; élni ilyen egyszerűen: észrevétlenül és
öntudatlanul, mert magától értetődőn; mert bújhat tücsökbe-bogárba, fűbe-fába,
természet édes ölébe a költő, ki publikánusként hullatja „keblének mennyei mannáját”,
de az a fő, hogy legyen, hogy a világ lélegezhető legyen: közölhető. Akár a
légszomj is. Most a kerékpáros megpihen… Elképzeli az igaz poéták utolsó
vacsoráját: villanellát eddegélnek vasvillával, parasztosan, kanászos ütemre
mozog állkapcájuk, elropogtatnak egy-egy darabka románcot, rákollót,
rongyszőnyeget (!), mintha csak rósejbnit vasárnaponként, gurmand köröcskézőt
kenegetnek mindennapi kenyerükre, bekapnak mellé pár falatka import pantumot,
malájt, népies nyolcast, csörögét, terzinai talján borokat iszogatnak – mennyei
ambroziánust, úgy lakomáznak… Aztán nyújtózkodnak egy hosszat, egy
hexameternyit, ráérősét, akárha Csipike jótét szellemiségében tennék, mintha
már a gyermeki literatúrában (?) volnának, mert ott nyújtózkodni jó, meg a
versekben is jó – pláne a jókban, a másokéban, mert mindig azok a legszebbek…
Sóhajt is egy szépet a kerékpáros, egy kedvencet Kányádi Sándortól : „Kútnak
lenni volna jó, / utas-itatónak, / diófának vagy a fán / füttyentő rigónak //
Rigófüttynek volna jó, / lenni bár egy-hangnak; / jönni-menni volna jó. /
akárcsak a harmat” És mellésóhajt egy másikat, egy József Attilát: „Amikor
verset ír az ember, / mindig más volna jó, / a szárazföld helyett a tenger, /
kocsi helyett hajó. // Amikor verset ír az ember, / nem írni volna jó.”
SAJTSÓHAJTÓ BOTTYÁN,
könyvtáros, a rágászattan doktora mondja:
Azon rágódom mostanság: mi tulajdonképpen a gyermekvers, avagy van-e
egyáltalán? Mert ha igen, akkor léteznie kell a felnőtt versnek is. De
felnőhet-e végső soron a vers, felnőhet-e a költő ? Mert átrágtam én már magam
több gyermekded kötetecskén, no meg a „felnőttebb” magas költészeten is,
mondom: belekóstoltam én ehetetlennél ehetetlenebb, megemészthetetlen, magvas
és halhatatlan lapokba, remekművekbe, szegény szürkeállományom már-már
pálpusztaiként szaglott, camembert-szerűen olvadozott tetemes olvasmányaimtól,
élményeimtől, hanem eme rágós, azaz fogas kérdésekre válaszolni sehogy sem
tudtam. Most aztán emiatt is röstellkedhetem. Mindössze annyit állapíthattam
meg, hogy bizonyos könyveknek, verseknek más-más az ízük, áthatóbb az illatuk,
sokszor soronként változóan, illetve a maturizáltabb poémák némileg
penészesebbek, pontosabban kesernyésebbek, jóllehet nemegyszer infantilisebbek
is az óvodásmodorban gügyögő, vincogó versikéknél. Na tessék, ítéljék meg:
ennyire jutottam, erre a tarthatatlan végkövetkeztetésre! De akkor hirtelen
rádöbbentem: hát nem nevetség, hát nem kitolás, hogy ezen szentencia fordítva
is igaz? Annyira igaz, hogy már kész hazugság, kérem. Annyira, hogy már semmiből
semmikor sehol semmi sem igaz – puszta ráfogás, rögvest mihelyt mindezt papírra
vetem. Egér legyen a farkán, aki becsületesen eligazodik ebben a lírai
labirintusban, mintha hollandi avagy svájci sajt likacsaiban, járataiban
mászkálna összevissza, céltalanul, akár egy egzisztencialista kukac. Mert minél
inkább, minél többet rágok, bennem is annál éhesebben, annál nagyobb veheminci,
ej no, vehemenciával rág ama kétely, hogy velem és a világgal csúnyán ki van
tolva valamint babrálva, hiszen én csak egy együgyű rágcsáló vagyok – csak ülök
és rágok, valamelyes értelemmel is bírván küszködöm egyre, koptatom a fenekem,
a fogam, hogy végtére kiderüljön: a kérdés hamis, a dilemma talán nem is
létezik. Egyszóval: nonszensz, abszurd, szemenszedett képtelenség, mivel nincs
kétféle vers – az örökkévalóság, vagyis a semmi színe előtt csak egyetlen, csak
egyféle vers van, illetőleg az sincs. Konyhanyelven szólva: ha legalább kétszáz
fajta sajt virul és zöldell egy képzeletbeli „fromagerie” kirakatában,
az lényegileg és magábanvalóan egyetlenbenegyféle sajt, azaz mégsem, mert a
sajt mint olyan nem létezik, absztrakció, bármilyen fájdalmas is: nincs. Nem
mondom én azt, hogy ettől a fölismeréstől meginog a könyvtár, az univerzum, sem
azt, hogy megrendül vagy felborul a világrend, mint egy tál roquefort-saláta…
Sajnos nem, ne is vegyenek erre mérget, kedves egerek és emberek; mert ez sem
éri rajta, de bocsássanak meg nekem, szegény tökéletlen eruditusnak,
bocsássanak meg, ha tudnak, mivel én csak azt szerettem volna Önökkel közölni,
hogy semmit sem tudok hogy minden tudományom fölösleges, hogy csupán csak
sejtem, sejdítgetem én a való igazat, miszerint: jó gyermekvers, ha van,
annyiféle létezhet ahány költő, ahány költészet létezhet még ezen az
összelyuggatott világon, vagyis cirka pár milliárd plusz egy, sékszpihírien
kifejezve: a többi néma sajt.
ÉN MONDOM:
Öregszem – jelenthetném ki fontoskodóan, mint aki végleg megkomolyodott, pedig
még harminckettő sincs. Csakazértis vénülök, bizony, mert már arra is
emlékszem, hogy hajdanában hátulgombolósan Titok bácsinak hívtam a jó Majtényi
Eriket, talán azért, mert annyira mesebelinek tűnt zenélő szerkentyűi között,
annyira nekikeseredetten játszinak, amennyire játékos is volt… De valójában
mégsem értem: honnan pattant ki, miből eredt a találó titulus? Neki
mindenesetre tetszhetett, mert gyermekkönyveit főleg e fedőnév alatt dedikálta,
küldte nekem Szatmárra. Azóta kibuggyant a kóc kedves játékaimból, szétpergett
belőlük az apró szalma, a gyarló gyaluforgács: kifityeg kebelükből a rongy,
mint szem sarkából a könnycsepp. Ma már számomra minden költő egy kicsikét
titokbácsi, máskor meg titoknéni… Mert a költészet: titok. A gyermekvers is az:
nem ismerem a nyitját, hisz meglehet, hogy nyitja sincs. És titok a szél, a
hold, a csillagok szökése. És titok minden pillanat, ama pillanat is, mikor
édesanyám faliórás altatódalából a szerkezet, az Óra-Mű manókája áttűnik,
átsuhan, átbiccen a versbe: az enyémbe, megpihenni. Minden titok tehát,
mindennek titkos neve van, mert nevenincs. Krisztinka lányom másfél éves,
persze hogy ő is titok… „Pillampa” – ejti az andesi szót kecsesen,
majdnem kecsuául: az illampuízűt, pedig csak a pillangóra gondol. „Gingin”
– mondja jó szecsuániasan, hiszen ez tán kínaiul van, noha Csak a kengurura
érti. „Kikinka” – közli, felismeri már a nevét, node máskor, néha,
midőn majomkodván kilétét tudakolom, csak annyit mond mosolyogva, nem
gügyörészve, nem is hamiskán, hogy: „Kalikókakó”. Ez az ő titkos neve,
valahol Kalikut és a kakaós halihózás között. Fel kéne kutatni, meg kellene
lelni, találni, keresni a dolgok rejtelmesebb nevét vagy neveit, hogy
ártatlanabb szótárral, nyitott szókinccsel szólhassunk a világegyetemről, azaz
mimagunkról, mert, ha hittük is egykor, felnőttségünkben sem fogynak a titkok:
futos évekkel számuk nőni látszik... Hát most higgyük el azt is, hogy már csak
e titkos nyelv az esélyünk: általa, benne szólhat a sejtés tiszta beszéde – a
gyermeki vers. Mert ugyan mi másról álmodhatnak lesántult, kikopott
játékmackóink is a polcon, ők, a gyermekkorba rokkant kölykös örök veteránok?
HATÖKÖR,
kelet-közép-európai csodaszarvas és csodamarha mondja:
Tiltakozom, tehát vagyok. Bevált mondás, mert ha nem tiltakozhatnék, talán nem
is lennék annyira, avagy nem is volnék olyan nagyon, olyan észbontóan… Csak úgy
levegetnék, vagyogatnék szárazabb dajkamesék szenvedő alanyaként és
állítmányaként, mint a minap abban a lapótya-lapos, ízetlen verseskönyvben.
Ráadásul gyerekkönyvben, mint hantás kitaláció, költelmi hagymáz – a Tehénszömű
Hérára mondom: lealacsonyító… Nosza, benne vagyok, s ott se lehetek több, mint
egy ánglus módi szerint kiszabott pepita zakó, palást, papucs és házikabát,
mivel I. Edward Lear Limerick királya nemzé Charles Lutwidge Dodgson urat, ki
mindközönségesen Lewis Carroll vala, ki nemzé Alicét Csodaországban, ki
nímötnek nemzette a kitűnő Morgenstern Krisztiánt, a Csintalandit, ki nemzé
vala Edmund Clerihew Bentley-t, ki négysorosakat nemzett, s ellett is gügye
klerihút, de sokat, hej – hogy Én hatvanhatszorosan Hatökörként, oktondi
genealógiák oktalan okozataként, ilyes kicsi lüke klerihúkba szuszakoltassak, s
onnét bődülgessem röpke fabuláimat nonszenszül, mint egy sótlan kozmopolitikus,
hogy szégyenszemre bődületes legyek: ökrös és örökös tanulságok nélkül való,
hogy lézengő gézengúzok kedvére legyek, de mindennek tetejében még ilyen-olyan
szedtevette poéták pimasz örömére is legyek – múúúúúú, mecsoda lebőgés!…
tiltakozom a költői léhaságok ellen: le a komolytalanokkal! le a fejekkel! le
az összes kalapokkal! Tiltakozom, mert Mumuroa fölvirágzott főterén sose
biciklizhetnek húsdarálókon a tehenek, hiszen nekem semmi közöm sincs a
tehenyekhez! Nemkülönben tiltakozom azért is, mert én csak egy Hatökör vagyok,
de bárminemű badarság olyan az én tizenkét darab szépségesnél szépségesb
szemeimben, mint egy szimpla bikának a weöres posztó! Továbbá tiltakozom, mivel
múúúúúúzsai áldásomat adom erre a semmibe billegő, gyermekien semmisedő
poézisre – megáldom szegénykét mind a huszonnégy patámmal!
ÉN MONDOM
Még nem nagy az ember.
KOVÁCS ANDRÁS FERENC