Versek kisebb és nagyobb gyermekeknek
Gyermekirodalomról ritkán mondanak ítéletet. A gyermekek tiszte, hogy érdeklődjenek a mű iránt, vagy unatkozva félretolják. Ezért a kritikusok lázasan kéne faggassák a gyerekeket a terítékre kerülő versekről, mesékről, okos gépekbe beletáplálják az összegyűjtött adatokat, és ennek eredménye lehetne a művek gyermeklélek-lebilincselési koefficiense. Mint minden statisztika, ez is hamis képet mutatna.
Szempontokat kell keresnünk, melyek alapján tetten érhetjük a költőt, aki „kisfiúknak és kislányoknak”, „kisebb és nagyobb gyermekeknek”^*, netán „gyermekeknek és szülőknek” címezi verseit.
Elsőként tolul a nagy kérdés: határ vonható-e vers és gyermekvers között? Tanulságos volna elindulni látható és láthatatlan különbségek felgöngyölítése nyomában, mégsem teszem. Félő, hogy elvezet ez az út a jelen időből, idillikus múlt és jövőképek ecsetelésére késztet. Következő adódó érv a művek stiláris elemzése lenne, tallózva jól sikerült ritmusok, pompás rímek, csodás szóalkotmányok között. Nehéz ellenállni a kísértésnek, hiszen ezek a könyvek rengeteg alkalmat adnak efféle csemegék ízlelgetésének. Ha ezt sem vállalom, úgy tűnik, irodalmon kívüli szempontok felé evezgetek.
A mindenkori gyermekirodalom helyét és szerepét fontolgatva a következő törekvéseket sikerült összegeznem:
1.A mesélő ember életének égető gondjait oldja meg képzeletében; a mese reflexió a kor problémáira.
2.A népköltészet minden darabja magába sűríti a legszebb nyelvi tartalmakat és az emberi élet dolgairól való tapasztalatot.
Számon kérhetjük hát a költőkön, ha gyermekeinket nem a legkorszerűbb, legízesebb nyelvi és tartalmi csemegékkel táplálják. Elérkeztünk a sorsdöntő fordulathoz: a költészet jelen pillanatát kell befognunk! Ez a mérce. A módszer megfelelő lenne, ha az egyetlen viszonyítási pont nem csúszna ki örökkön a kezünkből…
A költészet porondját színes kavalkád lepte el. Nehezen követhető a derékhad a fel-alá bukó fejek gyűrűjében. A felfedezés újdonságával hatnak régi korok nagy mesterei, ugyanakkor a legvadabb törekvések sem lepnek meg olykor. A huszadik század végére az ember résztvevőből szemlélővé válik; lassan nincs olyan vetülete az életnek, amelyet ne lehetne egy kényelmes karosszékből, gombnyomásra végignézni. A művészetek is besorolódnak a mindennap használatos, praktikus dolgok sorába, elismert, jól meghatározott helyük van.
A költő a közösség érzelmi erővonalait gyűjti magába. Sámán ő, aki versével megtisztulási szertartást celebrál. Formát ad, tehát teremt. Ezt az újszülött nyelvet (ritmust) veszik át, szűrik át érzékeiken a közösség tagjai.
Varázsló a költő. Gyermekeknek címezve versét, kétszeresen az. Célja a megformálás mellett a „megmutatás”, az ifjú ember tanítása az élet belső összefüggéseire. Dolgát nehezíti, hogy a gyermek jövőre termett, amit ma hintünk el benne, az holnap fog virágozni.
Lám, újra a varázsló köpenyénél tartunk: mely az a nyelv, mi a jövőbe mutat?
Markó Béla körbejárja a lehetséges gyermek-témákat, mindenhol szokatlan szögből közelítve alanyához. Szomorkás, csodáktól mentes világba kalauzol a költő: a tigris macskaként dorombol, a csiga otthontalan, bánatos a bohóc. Nem minden esetben sikerül kibontani ezeket az új helyzeteket, néhol ötletszerűen a rím és ritmusjáték pergeti a sorokat.
Észrevétlenül fordul át a lap Kovács András Ferenc könyvébe. Tücsök, egér, elefánt, a nyelv tündéri dallamai szerepelnek az étlapon, és a költő mintha a színfalak mögött lapulna: „Hol a tzimbalmok, falsrímek, mondd Franszoá?” A Kótya-lapótyában a sorok közül tündérek kukucskálnak, nevetnek a gyerekekre. Ezeknek a verseknek az irálya a derű, a gondtalan szemlélődés hangulata, a megfoghatatlan körbetáncolása. Tagadhatatlanul míves hangzatok minden sorban, a tudatunkban élő gyermekvers-világ legszebb darabjaihoz mérhetők, játékosak, szellemesek. Mégis hiányoznak a fancsalin kancsali szemvillanások, egy kis fuzsitus cerpelés…
Ferenczes István gondolkodás nélkül átlépi a gyermek és felnőtt között tornyosuló esztendők elvárásait. Megmutatkozik pajtásainak gondjaival, örömeivel együtt, legféltettebb kincseit halássza elő a titkos zsebekből: hollót, fecskét, csíkhalat. Kötete költői pályájának legjobb törekvéseit mutatja. Több csapáson indul meg, és játszva-mesélgetve tör utat magának a költészet dzsungelében. A könyv szerkezetében is kitapinthatók a fő vonalak, fejezetek szerint elemezhetnénk a népköltészeti ihletettségét, a nyelvi rétegek felfejtésének módszerét, vagy a tündöklő verszenéket. Szerencsére a verseskönyv belső tartása átcsap a vegytiszta elemek boncolgatása fölött. Minden sora a felismerést erősíti bennünk: a költészet, mint minden játék, véresen komoly küzdelem.
Bárhonnan indulunk felfedező útra a vers titkainak becserkészése felé, bármily körmönfontan hálózzuk be a költészet gyönyörű hangú madarát, próbálkozásaink örök kudarcra ítéltetnek. A költészetet mérni csak önnönmagával lehet, birtokolni illanó pillanatokra adatik meg.
KULCSÁR EDIT
* Markó Béla: Tücsöknóta; Kovács András Ferenc: Kótya-lapótya; Ferenczes István: Indián a Hargitán.