Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1991. szeptember, II. évfolyam, 9. szám »
Pusztai János
PARÁZS
Részletek a Tatárjárás harmadik kötetéből.
György rövidesen sort kerített az asszonypataki utazásra. Igaz, nem katonai
kísérettel, ahogy azt (Mária megnyugtatására) eltervezte. Azon az augusztus
végi, felleges, szeles délelőttön, amikor katonákat kérni, „igényelni” a Várba
látogatott, a százados, Béla fia Károly olyan nyomott (talán másnapos)
hangulatban volt, hogy csak egy mérges, elutasító legyintés telt tőle. György
nem erőltette a dolgot. Otthon Máriának azt mondta: Katonákat magáncélokra
igénybe venni tilos. A király rendelete. Mária mindezt készpénznek vette; nem
vitatkozott, nem erősködött. Azt azonban felvetette, és nem is a
legtapintatosabban, hogy újra az lesz, mint a múltkor: György pénzeli a mások
vásárlásait is. A Péterét, a Csikós Jánosét, az Árpádét, a Juditét. Mert te
olyan nagylelkű, bőkeblű, önzetlen vagy, olyan „nagyember”. György nem
idegesedett fel, csupán Judit említésekor futottak össze homlokán a ráncok. A
békesség kedvéért megjegyezte: Árpádnak például van pénze, hiszen a
visszaszivárgott németek átfuvarozásukért nemcsak természetben, aprójószágban,
hanem pénzben is fizettek. Péternek meg Csikós Jánosnak még ezegyszer
kölcsönzök és kész. Juditnak úgyszintén, szólt oda nem illő kárörömmel Mária.
Judit, az más, mondta erőltetett közömbösséggel György. Tudom. Ha tudod, akkor
hallgass. Mária valóban elhallgatott. Belátta: „kicsinyeskedéseivel” nem
ronthatja meg („És éppen most, a hosszú út előtt”) ura kedélyét.
Ezt a beszélgetést, „szóváltást” követően napokig szokatlan mozgalmassággal
zajlott György portáján az élet. Az érdekeltek Jöttek-mentek, bebenéztek,
javaslatokkal álltak elő, híreket hordtak, álmaikat magyarázták, álmaik
jelentése felől tudakozódtak, miért rebeg, „repdes” a szemük és melyik fülük
cseng, kérdezgették. De nem azért, hogy választ kapjanak, hanem csak úgy, a
maguk „gyönyörűségére”, izgalmuk levezetésére. A javaslatok a fogatok
rendbetételére, felszereltségére, a szükséges fegyverzetekre, a ruházatra, az
élelemre, a takarmányra vonatkoztak. A hírek, amelyeket rendszerint „egy
illetőtől” hallottak, különböző útonállásokról, rablásokról szóltak. György
ezeket a híreket kételkedve fogadta. Nehezen hihető, magyarázta, hogy az
életben maradtak közül bárki is útonállásra, rablásra vetemedjék. Azonkívül: ki
kit foszt ki? Ugyan, kinek van manapság annyija, hogy érdemes legyen megölni
érte? A hírhozók bólogattak, helyeseltek, arcukon azonban beteges pírként
virított a kételkedés. Alaposan felfegyverkezünk, mondta György. A fegyverekről
jut eszembe: hány rablóval találkoztunk mi az erdőkben? Na ugye, eggyel sem. De
igen, elég sokkal, jelentkezett István határozottan. Felhozta azt az esetet,
amikor ismeretlen fegyveresek támadtak a birtokukon táborozó tatárokra. Akik a
támadásban őket megelőzték. Azok nem lehettek rablók, ellenkezett türelmesen,
mosolyogva György. Bujdosók voltak, mint mi. Akik az ellenséget prédálják,
hősök, nem rablók.
Szeptember elején, egy hideg reggel aztán György, István, János, Péter fia Péter,
Árpád és Csikós János végre felkerekedett. Négy kétlovas fogattal vágtak neki
az útnak. Valamennyi fogat kasos volt. A térről indultak. A köréjük csődült
családtagok egymással versengve osztogatták tanácsaikat. Egyedül Zsuzsanna nem
mozdult ki a házból. Ő a saját tanácsait elmondta már az este, az éjszaka.
Meglehetősen zavarban volt amiatt, hogy napokra magára marad. Egyedül kell
megbirkóznia a komppal. „Árpád igazán felfogadhatott volna valakit a helyébe!”
Felmérgelődött, de rövidesen rájött: mérgelődése „meddőségéből” ered. Nem
fogan. Nem domborodik a ház eleje. Sokszor kérdezgette magában: ugyan, miért
fontos számára a gyerek? Hát nem láthatta a tatárok beözönlésekor, mire szülnek
az anyák? Neki is miket kellett kiállania. Bizonnyal azért nem fogan. Az
éjszaka, kiadós szeretkezéssor után azt álmodta, hogy Mikolán, a saját házukban
tartózkodott. Tavasz utója lehetett Kinn szépen, csalogatóan sütött a nap.
Ajtót, ablakot nyitva tartott. A végre tárt zsalujú ablakhoz lépett, kihajolt,
kertjüket megszemlélte. Zöldelltek, éltek a növények. A káposzta hamvas,
ropogós, kocsányos levelei már befelé hajoltak, egymásra kívánkoztak, a
karalábé diónagyságú volt, zamatos falatként csábítgatta, a hagymaszárak
tövében, a kiskörömnyi üregekben, „kelyhekben” harmat csillogott, a mák
kékeslila szárán parányi csigaház került egyre feljebb, a mák tűzpiros, buja
virágján tarka lepke „pihegett”, a muroksorok között fehér macskakölyök lapult;
a „szemtelen” verebeket leste, a cseresznyefán érett szemek zöldekkel
váltakoztak, a szőlőtőkéken súlyosan csüngtek a szüretelésért kiáltó fürtök.
Fölöttük muslica- és légyrajok keringtek. Ez a látvány elkedvetlenítette.
Leszakított egy fürtöt és befordult vele a házba. Szeme hirtelen kikerekedett,
meglepetésében majdnem fenekére huppant: ötévesforma kisfiú állt az ajtóban, őt
nézte. Árpád kicsinyített mása volt, kis vasgyúró. Lépett néhányat, hogy ölbe
kapja, szőlővel megkínálja, de felébredt, ébredése után öntudatlanul
meg-megsimogatta hasát, mint a terhes nők, akiknek napról napra rövidül elöl a
ruhájuk. Kijött a házból, a tapasztatlan falnak támaszkodott, nézte, mikor
indulnak el már a térről, Györgyék kapujából a szekerek? Kezében nyúlfüles
motyót tartott. Kenyeret, szalonnát, hagymát, aludttejet, almát, körtét,
szilvát és néhány szotyós vackort pakolt oda Árpádnak. A kenyeret, amely a
gyenge („Vagy akármilyen!”) kovász miatt szégyellnivalóan laposra sikeredett, ő
sütötte, a szalonna valami faházas, érthetetlen nyelven galagyoló telepes
fuvardíjának a negyedrésze, olyan féltenyérnyi, kétujj vastag, borostás bőrű, a
hagymát a kertjükből „nyűtte”, az aludttejet maga altatta, az almát, körtét,
szilvát a Szamoson túl, az elhagyott tanyasi gyümölcsösökből szerezte,
„tallózta”, a vackor pedig innen van, Révész József elpusztult „portájáról”. Ez
a vadkörtefa azért vészelhette át a tatárjárást, mert messze esett a
gerendháztól, apósával szólva: a szolgálati lakástól. Elég gyatrán terem,
féloldalas, a Szamos másik partjáról óriási, fényét vesztett nyelestükörnek
látszik. Zsákmányolt nyelestükörnek, amilyenben a hamuszín lapótyaképű,
szilvamagszemű tatár nők bámulták magukat, és minduntalan megfordították, hogy
ámuldozzanak: miképpen kerülnek mögéje, ha egyszer előtte vannak? „Legalább egy
nyulat nyilazhatott volna ez az ember!” A nyulat milyen szépen kisüthette
volna. Egészben, a belsejében szalonnadarabokkal, fokhagymával, petrezselyem
zöldjével. Elfolyna a nyála tőle. „Némi hal sem ártana!” A vízen élnek,
jószerével a vízen laknak és mégis! „Hanyag, lusta uram van, az a helyzet”.
OLYANKOR is piszkálgatnia kell, ösztökélni, mint a szamarat.” Azért csak
hallgassak. Másnak ilyen sincs.” Fanyarul elmosolyodott. Máriát és Annuskát
figyelte, amint Györgytől, Istvántól és Jánostól búcsúzkodtak. Judit (Zoltánka
nélkül) a deszkajárdán tartózkodott Rövid bundát viselt, fehér arckendője
szinte világított. Zsuzsanna elképzelte a „szövegeket”: Nagyon vigyázzatok
magatokra, mondja kezét karba téve, a hidegtől enyhén előre görbülve, topogva
Mária. Vigyázz magadra, dugja István orra alá pólyás kisfiát Annuska. Mind a
ketten várni fogunk. Judit mereven nézi Györgyöt és arckendője védelmében kis
csókot cuppant el finoman. Csikós Jánosné „férfiasan” kisiet az udvarukból,
Csikósnak tele tarisznyát ad át és felfelé kunkorodó haját hátul jól
megcibálja. Én nem féltelek. A rossz pénz nem vész el, mondja. Margitka apjához
szalad, derékban átöleli, felnéz rá: Hozz vásárfiát. Sarolta mellzsebes
kötényét felfogva közeledik, előbb mélyen a kötényre hajol, száját aprólékosan
beletörli, azután Péter fia Péter őszülő oldalszakállát többször megcsókolja.
Margitka a két szemem, mondja. Járj szerencsével. Az a vásárfia kölyökkutya
legyen. Lehet kettő iá vagy három. „Egész falka!” Zsuzsanna most már
rosszmájuskodott. A nyúlfüles motyót lábhoz tette. Görcsöt kapott jobbját
rázogatta. Eközben a téren György mellé, a szekérre fellépett Árpád, István
mögött, a kasban, a lovak szénáján kényelmesen elhelyezkedett János. A fogatok
sorrendje a következő volt: legelöl György, másodikként Péter fia Péter,
harmadikként Csikós János, negyedikként István hajtott. György, mielőtt
meglebbentette a gyeplőt, felszólította az otthon maradó Lászlót, vigye be a
Vihart. Nem engedik Asszonypatakára, mert csak baj van vele. László a Vihar
nyakszőrzetébe markolt és az udvarra kormányozta. Nincs menekvés!, szólt szigorúan
a szabadulni akaró kutyára. Itthon a helyed! Nekem aztán nyüszíthetsz. György
indított. Istenem, segíts! fohászkott gondolatban. A mellette ülő Árpád
háromszor keresztet vetett. Házukhoz közeledve a földre ugrott, előre szaladt,
Zsuzsannát átkarolta, megszorongatta, összecsókolta, motyóját felragadta,
azután az út baloldalára lendült és helyére kapaszkodott. Szaggatottan
lélegzett. Megálltam volna, pillantott rá György. Hogyne, még azzal is töltsük
a drága időt! válaszolta elégedetten Árpád. Oda megy, ahol még soha nem járt,
Asszonypatakára. Annak idején apja többször „ellenkedett” vele és Miklóssal,
hogyha jók lesznek, elviszi őket valahova messze, messze. Nem mondta meg
mindjárt, hova. Hova? tudakolták mindannyiszor sürgetően Apjuk domború hasával
a komp gerendakorlátjának nyomódva jobbjával ár ellenében végigmutatott a
Szamoson: Asszony patakára! Diadalmasan, ugyanakkor nevetnivalóan elvékonyodott
hangon ejtette ki ezt a városnevet. Persze, a kedélyes „ellenkedéssel”
maradtak. Sajnálta, hogy Miklós nem tarthat vele. Még mindig pislákolt benne
testvére hazavetődésének a reménye. Egy szép napon csak megjelenik. Ő, Árpád,
éppen a háza körül vagy a kertben tesz-vesz majd; tapaszt, meszel, erősíti a
tetőt, kerítést csinál, gyümölcsfákat hernyóz, ás, veteményez, gyomlál, zsenge
hagymaszárral a szája sarkában bámészkodik, „mereng”, amikor a túlsó parton
valaki, egy fáradt vándor, magas, csontos, szögletes fejű ember kezd kiabálni
és integetni neki. Az esetleges kiabálás erősen visszhangzott benne. Tekintetét
önkéntelenül az egykedvűen locsogó, lusta Szamosra kapta, a bokros, meredek
partot átfésülte: „Az lesz szép, ha máris ott áll”. Lehorgadt. Tekintetét
valameddig a folyó hullámos tükrén szánkáztatta. Figyelmét a fogatokra és az
útitársakra terelte. Mellette György kényelmesen előre hajolva, térdére
könyökölve tartotta a Szürke és a Szellő gyeplőjét. Kökényág-nyelű, göbös
szíjostora unottan lengedezett a lovak faránál, a hámfák fölött, a levegőben.
Elégedettnek látszott, ami nem is csoda, hiszen tiszta, háborítatlanul meleg
napra volt kilátása. Elégedettségét azonban, mint megütött testrészt,
sajdulások járták át meg át. Ezek a sajdulások félelemmé szerveződtek. Tudomása
volt arról, hogy az utóbbi időben roppant kockázatos a közlekedés. Az éhező nép
lándzsával, karddal, nyíllal, fejszével, ásóval, kapával, kaszával,
cséphadaróval, vasvillával felfegyverkezve kóborol a földeken, az erdőkben,
hátha vadra bukkan, de a rablástól, gyilkolástól, gyújtogatástól sem riad
vissza, ha úgy adódik. Sokszor elképzelte már találkozását az éhezőkkel.
Tűnyölődött is velük. Képzelgéseibe rendszerint nagy adag önteltség vegyült, a
szekér elé ugró, a rúd vasalt végét és a lovak kantárját megragadó, megmarkoló,
rongyongyűlt, mezítlábas, szakállukban, hajzatukban idétlenül botladozó alakok
között mindig akad ismerős, aki idejekorán meglepődik és felkiált: Mester úr!
Nahát, ki hitte volna, hogy itt találkozunk. A többi aztán csupa szabadkozás,
bocsánatkérés, amelyet a csapat (horda is lehet) egyöntetű ajánlkozása követ:
bármerre tart, elkísérik, megvédelmezik. Tűnyölődései egyáltalán nem voltak
simák, megnyugtatóak, jólsikerültek márcsak azért sem, mert azokban a
„találkozásoknál” soha nem jutott tovább. Az alakok sűrű homályban nyüzsögnek
vagy téblábolnak; nem kerül kapcsolatba velük. Ezt azzal magyarázta: nem fél
eléggé. Nem fél, pedig van miért félnie, van, mit féltenie. Az egyik
aranykereszt kisujjasa bélésében, a szíve fölött lapul. Oda varratta be
Máriával, hogy szakadatlanul érezze. Esténként, lefekvéskor nem győztek tanácskozni:
hova rejtse. Mária a nadrág korcát találta megfelelő helynek, ő a csizma
szárát. Mária azt mondta, rögzítsék függőlegesen az öve alá, ő meg azt, hogy
csúsztassák a szügyelőbe, esetleg az istrángtáskába. Sehova sem fért volna be.
„Még elnyomorodik nekem.” Akkor Mária a mellére mutatott, játékosan még mellbe
is legyintette, aminek forró összefonódás lett az eredménye. De, ha alaposabban
belegondol, a zsiványok megmotozhatják, és volt aranykereszt, nincs
aranykereszt. „Törölhetem a szememet utána.” Egyébre összpontosított, nehogy
elkedvetlenedjék. Szétnézett. Már a csordalegelőn haladtak. A fogoly-csordások
csontmaradványai feketén, „avultán” hevertek a kövér fűben. Egyébként az egész
legelőt dús fű borította. Senki sem merészkedett idáig gyepeltetni. Az elgazosodott
kertek, földek közelebb estek. A szemközti erdő, amelyben annyi törődéssel
vonultak, komoran sötétlett. Hátra kapta a fejét. A mögötte kattogó, zörgő
szekér ülésdeszkáján Péter fia Péter görnyedt. Szemét le-lehunyta, mintha
alattomos álmossággal küszködne. A jobb kéz felől eső lőcs vaskarikájában
hosszú nyelű fejsze himbálózott. Amikor az álmosság túlzottan környékezte,
tenyerét a fejsze hideg vasára borította; megszorította, szorongatta. Ilyenkor
bizonyos érdeklődéssel pillantgatott rá: hogy ragadhatná ki a karikából a
legeredményesebben, ha használni kellene? „Adja isten, ne kerüljön rá sor!”
Szorongott. Ha nem restellte volna, otthon rostokolna. Nincs pénze, de vásárra
megy. Pénzes zacskóiban egerek fészkelhetnének. Azt hiszi, nincsenek is pénzeszacskól.
Megint Györgyre van utalva. Legalább tudná, mikor adhatja vissza a szíves
kölcsönöket. Egyszer beállít és elkezdi: Ez is az enyém, ez is az enyém, ez is
az enyém... Mutatja a házat, az istállót, a lovat, a tehenet, a disznót, a
juhot, a majorságot. „Györgynek vajon honnan van annyi pénze?” Gondol egyet és
már indul is Asszonypatakára. Mint régen, a békeidőkben. György „bírálgatását”
hamar visszaszívta. Mentegette: világéletében a pénzért dolgozott. Mesterember,
megtehette. „Jó annak, aki mesterséget tanult. Ő is lehetne ma kerékgyártó,
kádár, kötélverő, de nem volt kezefogása. Azonkívül, nem bírta, hogy neki
parancsolgassanak. A mesterembereknek, mielőtt ők parancsolgathatnának, mi
mindent kell elviselniük. Azt rebesgették valamikor, hogy a „méltóságteljes”
Judit apja takácsműhelyének udvarán kaloda állt az inasok számára. Hanyag
voltál, kárt okoztál, retkes volt a lábad, a kezed, a nyakad, elcsavarogtál, az
illemhelyen piszkáltad magad?, akkor ebédidőre mars a kalodába! Ott
gubbasztottak a napon szegények, Judit meg a szeles csitri, száraz gazzal
csiklandozta az orrukat, a fülük tövét. Az is lehet, körülöttük ugrált a
kötelén, de ami sokkal rosszabb, sőt egyenesen vérlázító: csörögét, fánkot,
palacsintát majszolt előttük. Mézescsörögét, lekvárosfánkot, túróspalacsintát.
Lehet, az is kitelt tőle, hogy szegény szenvedők száját mézzel, lekvárral,
túróval bemaszatolja. A földműves gyermekeknek nem kellett ilyesmit tűrniük.
Szabadok voltak, mint a madár. Ő is például, reggel kiment a mezőre és estig nyulászhatott,
madarászhatott; pusztíthatta kutyáit, kapaszkodhatott a legmagasabb fákra,
legfeljebb kapott apjától egy-két nyaklevest, ostornyéllel a hátára vagy
anyjától néhány düfföt; azaz: hátbavágást. De mindez semmi volt ahhoz a
hallatlan örömhöz, elégtételhez képest, amit a sikeres nyúlfogás, a
madárfészkek megdézsmálása szerzett. Versenyt száguldott a tapsifülest üldöző
kutyával, hogy egészben kaphassa ki a szájából, másképpen félnyúl lett belőle.
A fészkeket nem is annyira a szeplős tojásokért, a pocos, zabolás fiókokért
„kereste fel”, hanem inkább azért, hogy bizonyítsa társainak és önmagának: sem
a legfelsőbb, sem a legszélsőbb ágak megmászásától nem riad vissza. Csak az a
baj: a mesterember, az mesterember. Van pénze. A földműves többnyire terménnyel,
„élettel” fizet és őt is úgy fizetik. A beteges, mégis szorgalmas Margit,
hűséges felesége, ha kijött a béketűrésből, ezt felemlegette neki. Úgy is
mondhatná: felhánytorgatta. Nézd meg ezt, nézd meg azt, dolgozik, nem dolgozik,
ömlik hozzá a pénz. Te meg túrod a földet. Az effajta beszéd természetesen
felháborította de nem mutathatta ki, nehogy Margit betegségét, örökös
fejfájását súlyosbítsa. Kicsit elérzékenyült: „Régen volt, igaz sem volt.”
Szerette Margitot; össze tudott melegedni vele. Jobban, mint Saroltával,
Saroltának már kialakult tempói voltak, amikor megismerkedtek. Sarolta szeret
uralkodni. Ő viselje a kalapot, azt akarja. Az ágyban ő szabja meg, meddig
játszadozzanak. Ezt nem bánja, csak csodálkozik: négy gyereket szült és ilyen
eleven, ilyen tüzesvérű? Neki mindenhogy jó. Elöl, hátul, álul, felül. imádja a
simogatást. „Kezes koca” Ha tőle függne, a házban folyton meztelen járna, hogy
„készen legyen”, mutogassa magát. Látod a jobb mellem alatt ezt az anyajegyet?
Lány koromban azt hittem, szemölcs lesz belőle. Gondolhatod, mennyire féltem.
Olyan kemény. Tapintsd meg A köldök-gödréről is hosszan, élvezetesen beszél.
Azért olyan mély, mert a köldökzsinórt rövidre vágta a bába. Mit szólanál, ha
nem is tudott volna göböt kötni rá. Most nem lennék és te nem ismerhetnél. Nem
fér a fejembe. Te meg nem horkolhatnál a fülembe, mondta akkor Saroltának, aki
„büntetésből” magára rántotta. Élveztesen elmosolyodott. „Azért jól megvagyunk
együtt.” Kedvelte a csendes belenyugvást. Minek is kínozza annyit az agyát? „A
mértéktelen gondolkodás elaltat.” Gondolatai akadoztak, cseréptárgyakként
megrepedeztek, vagy mint a köd, elenyésztek. Nem vette észre, hogy fogata
lelassult és ki is lóg a sorból. Csikós János hetyke, sértő füttyentésekkel
figyelmeztette, mire egy másodpercre a fejszéhez kapott. A hideg acél azonnal
felébresztette. Kapkodva körülnézett. Enyhülten látta: sehol semmi veszély,
csak „ez a vastag nyakú Csikós” vadította. „Mit füttyentgetsz, essen ki a
zörgőd!” mordult hátra. Csikós gúnyosan vigyorgott: Azért, hogy tarts lépést.
Csikós erőszakoltan rekedtes, vontatott hangja idegesítette, a feleselésnek
azonban („Hibás vagyok, annyi szent”) nem látta értelmét. Előbbi
hátramordulását is bánni kezdte. „Hadd ficánkolj úgy sem tudja, meddig él.”
Csikós János kis, világosbarna szemei fürgén forogtak üregükben. Péter fia
Péter esetleges érzékenykedése jólesően fölrázta: “A bölcs gazdal” A háború
előtt őt, Csikós Jánost, Köteles András kötélverő „jöttment” vejét meg sem
látta, legfeljebb levegőnek nézte. Ő az istállóban aludt
(„Kényszerített valaki rá?”), Péter meg a házban, hideglelős felesége mellett,
akinek (biztosra veszi) ATTÓL a dologtól is nyilallott a halántéka, az AKÖZBEN
is Pétert szapulhatta, milyen élhetetlen, bezzeg György... Csikós János
komolyabb gondolatai különben az elindulás percétől kezdve szüntelenül György
felé áramlottak. Úgy érezte, György ma már a régi Györgynél, a bujdosóvezérnél,
az ő tulajdonképpeni megszabadítójánál is nagyobb ember. EZ alkalommal a
„mester úr” határtalan önzetlensége, jóindulata hatotta meg. „Nem mintha ezek a
tulajdonságai a bujdosásban hiányoztak volna.” Az asszonypataki utazás,
„kiruccanás”, „portyázás” szóbakerülésekor, mi tagadás, ő szánalomkeltően
tehetetlenül tárta szét karját: Nincs pénzem. Majdnem hozzátette: Annyi sincs,
amennyit a szememre tegyek. Bennünket sem vet fel, szólt akkor György, de
nekivágunk. Tarts velünk, a többit majd meglátjuk. A mester úr valahogy
titokzatosan elhallgatott, talán zavarba is jött, amit leginkább az
bizonyíthat, hogy kikísérésekor, a kapuban barátságosan, bátorítóan hátba
veregette. Csikós János, akit fogságbaesésekor a tatárok szó szerint
kizsebeltek (laza, bőr pénzeszacskójával, a többit követelve orra előtt
fenyegetően hadonásztak), sokáig neheztelt apósára, Köteles Andrásra, mivel az
pénzüknek csak egy részét, kis részét volt hajlandó elásni kertjükben, az öreg,
évről évre sorvadtabb almafájuk tövébe. Igaz, még örvendhet, hogy a
jelenlétében ásta el, amilyen faszari volt. Így is a felszabadulás napján
szinte kifutott a lába alól a talaj, amint meglátta: nincs meg az almafa.
Helyét ezüstlő levelű paraj nőtte be. Már hazaérkezésük első órájában,
félrevaló dolga végzésének ürügyén sort kerített a tájékozódásra. Kiderült: a
törzsök körül nincs megbolygatva a talaj. Nagy kő esett le a szívéről. Ezután
György parancsát, miszerint senki sem hagyhatja el a teret, nyugodtan
betarthatta. Éjszakánként azért a pénz kiásásáról, előkaparásáról álmodott. A
keletkezett gödör néha szilke nagyságú volt, néha meg akkora, hogy a lekvárfőző
üst is kotyogott volna benne. Néha szakadozott partján hasalt, néha
tölcséres fenekén guggolt. A partról nézve a fenék vakmélybe vezetett, a fenék
felől nézve a part lassan korccá alakult és fokozatosan szűkült, berekesztéssel
fenyegette. Más tűnyölődésében a rejtekhely nyomtalanul eltűnt. Ez kihozta
sodrából; levetette magát és ököllel csépelte a földet. Csakúgy porzott. Az
ezüstlő parajlevelek megriasztott pillangókként repültek el minden irányba.
Mihelyt a pénz birtokába jutott, megkönnyebbült. Várta az alkalmat, hogy
költekezzék. „Csak módjával!” Most itt az alkalom. Pillanatnyilag nem törődött
különösebben a jövővel, mi lesz holnap vagy holnapután, nem érdekelte; az
előregondolkodás elbágyasztotta, elfásította. A múltbatekintés sem volt
különösebben kenyere, de a múltjában legalább fel-felderengett néhány emlék.
Mint kis aranypénzek a víz alól. Esztinek, a végső ostromban elpusztult
feleségének egy-egy mozdulata mellette, az istálló úgynevezett függőágyában, a
zizegő szalmán, egy-egy önfeledt sikkantása, ha „nagyon jó” volt vele, a
szilkéből közösen kanalazott gulyás ínycsiklandó íze, a feléje nyújtott lángos
zsírszaga, kisfia lovaglásai, „hőcögései”, a térdén, a nyakában, koccintásai
Simon fia Dénes boltja előtt, a földbe vert lábú asztalnál apósával, anyósa
lecsüngő emlője hófehérségének véletlen szemébe villanása. „Minden úgy van jól,
ahogy van.” Az erdőt kezdte bámulgatni. A tölgyek levelei megszíneződtek. A
tölgyek lassan, de biztosan kopaszodtak. Erről jutott eszébe: a fogságban
ismert egy kopasz tatár nőt. Disznótök-feje volt, búbján tyúktojás méretben még
a szár is ott éktelenkedett. És nem szégyellte. Egyenes, magyar vagy milyen
kardot viselt, mert azt botnak is használhatta. Ha feldühödött, veszedelmesen
forgatta. Ilyenkor a búbján a tökszár valósággal hamvaskék lett, akár a kökény.
De nem ölt meg senkit. Volt egy tarisznya madár-, macska- és kutyacsontja,
azokat szokta rakosgatni, tenni-venni a sátor tövében A meggyérült lombozatú
tölgyeken fagyöngyrakáskokként sötétlettek az elhagyott madárfészkek. A törzseken
fejüket éberen kapkodó harkályok tarkálltak, a levegőben a furcsa repülésű
bábaszarkák lökdösték magukat előre. Csikós Jánossal szólva: hintázva szálltak.
Valahol vadgalambok búgtak. Körbepillantott: hol búghatnak? Kíváncsi tekintete
a még mindig frissen hajtó István komoly-gunyoros tekintetével találkozott.
István tekintetében tényleg ott virított némi gúny, de nem azért, mintha éppen
Csikós János „sunyi, hízelgő” természetével lett volna megakadva vagy vastag
nyakát, széles hátát idomtalannak találta volna, hanem azért, mert a rugalmas
avaron, a bozóttalan, ritkás, messze belátható erdőben nesztelenül szekerezve
arra gondolt, vajon milyen esélyekkel vehetnék itt fel útonállókkal, rablókkal,
gyilkosokkal a harcot. Kemény elszántságot érzett magában Olyat, mint
másodpercekkel a rajtaütések előtt, amire a félelem már teljesen elpárolgott
belőle. Átsuhant rajta, milyen biztonságosan illeszkedne markába a fejsze, a
lándzsa, az íj és a tatároktól zsákmányolt görbe kard, amely a szunyókáló János
lábánál, a kasban hever. Bevallja, elvégre, miért is kellene takargatnia, hogy
a töméntelen rémhír, „vénasszonyos károgás, sopánkodás” napokra megzavarta
Képzeletben lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyeken; szakadék szélén,
mocsárban, nádasban, járhatatlan bozótban vagdalkozott ismeretlen és, ami még
rosszabb, arctalan támadókkal. A szakadék szélén folyton ő került nagyobb
veszélybe, ő csúszott meg, lépett mellé, esett térdre, neki homályosult el a
látása, neki bicsaklott ki a csuklója, futott ki az erő karjából. A következmény
az lett, hogy behullott a szakadékba, ahonnan, bármennyire is erőlködött, nem
tudta magát visszaképzelni. A mocsárban ő lépett előbb kottyanóba, ő nyelt
nagyobbat a döglesztő vízből, az ő kardja roppant el gyorsabban, neki állt el a
lélegzete, szakadt meg a szíve, pattant meg az ér halántékában. A nádasban
összefonódott a lába, a járhatatlan bozótban, mire észre vette, kifolyt a
szeme. Mindannyiszor villámként csapott bele az éles felismerés: elveszti
családját; apját, anyját, Annuskát, Istvánkát, Lászlót és Jánost. És éppen
most, amikor bejutott a Várba, ahol már-már mester úrnak nézik a katonák,
amikor a százados betelepszik hozzá, a műhelybe tervezgetni? Bizony már van
félteni valója. Fél a balszerencsés következményektől, de erről senkinek sem beszélhet.
Lászlónak sem. László azonban nem átallotta bevallani vagy legalább
érzékeltetni. „Megteheti, ő még nem családos.” Azzal jött, unja ezeket a hosszú
szekerezéseket. Megöl az egyformaság, mondta a műhelyben, a fújtató lábítóját
taposva. De az a gyakori etetés, itatás, ilyen meg olyan veszteglés sincs
ínyére. Nem nekem találták ki. Nem arra teremtett az isten Azonkívül, ha
megérkezünk, sehova sem mozdulhatunk a szekerektől, mert jönni találnak a
tolvajok. Ott is csak felnőttek járhatnak-kelhetnek kedvükre. A nagyok! István
hallgatta a nem éppen dicséretes állásfoglalást, és kíváncsi lett volna: László
őt a felnőttek közé számítja-e vagy nem. Persze, nem kérdezte meg. „Hogy a
szemembe nevessen?” A felnőttség, a nagykorúság kérdése élénken foglalkoztatta,
de az ehhez szükséges tekintélyességet, méltóságosságot cseppet sem tudta
magából kisugározni. János még Annuska előtt is rá merte ölteni a nyelvét. És
nem tudott megneheztelni, hát még kezet emelni rá! „János még kicsi, mindent
meg kell neki bocsájtani.” Azt is, hogy ilyen nem mindennapi utazásnak mindjárt
az elején képes elaludni. Neki könnyű, gondolta mosolyogva István, nincs semmi
felelőssége. János hátát a fűzvesszőkas végének vetve, előre nyújtott lábbal,
íját és tegezét ölében tartva aludt el. Mintha a Szamos porondján és nem az
erdőben járnának, ment át fején többször is, aztán becsukta szemét. Kaszásként
bukkant fel egy hatalmas búzaföldön. Kaszája puhán, hangtalanul vágott. A rend
szélessége a Szamos szélességével vetekedett. Markot szedő anyja és kévét kötő
apja váltig dicsérte, ajnározta. Tudtam én, kit szoptatok, mosdatok,
pólyálgatok, mondta anyja a marokszedésből felegyenesedve. Én percig sem
tagadtam azt, hogy fiaink közül ő lesz a legelőbbvaló, szorított le jobb
térdével apja egy kévét, hogy beköthesse, Anyja sarlójával ölnyi súlyos
kalászú, rugalmas búzaszálat húzott magához: Sosem voltam ráutalva, hogy a
javasasszonyokat, a tudós embereket járjam, kunyerálva: árulják el: lesz-e
nekem rendkívüli gyermekem vagy nem? Jó előre tudtam, hogy lesz. Amikor veled
viselős voltam, egy erdei törpe, fehér bojtos piros sapkát viselő kis ember
jelent meg álmomban, fejét hátra szegte, a magasba domborodó hasamra mutatott:
Burokban fog születni, kiáltotta vagy talán cirpelte, mint a tücsök. Apja két
kévét kapott a hóna alá, hogy az előbb megkezdett kereszthez vigye: Nekem
mondod? Nemcsak burokban, de felállt monnyal is jött a világra! János
háromcsapós, gondosan kikalapált és megfent kaszája úgy nyeste a búzát, mint a
vajat. Nyulak, fürjek menekültek előle. A kisnyulak lelapultak, göröngyök közé
ékelődtek, pislogva várták a villogó szerszám tovahaladását, a fürjfiókák
zabolás csőrüket fülig tátották, repestek, mert azt hitték, azonnal hernyót,
lepkét, bogarat kapnak. A kasza veszettül lendült, de még idejében visszafogta.
Tudta, jót tett, ezért szüleire nézett: mit szólnak hozzá? Meglepődött: szülei
öregek, őszek, csapzottak voltak. Anyja totyogva szedegette a markot és
minduntalan a derekát fájlalta. Arca, homloka, halántéka, fejbőre verejtékben
ázott, kontya lebomlott, szétzilálódott. Vén boszorkánynak látszott. Apja olyan
görnyedten mozdult ideoda, mintha a természet végleges kévekötővé merevítette
volna. Horgas orra megvékonyodott, lecsüngő madárszárny-bajusza fogatlan
szájába türemlett. Ellenszenvesen kacarászott, miközben a tatármegszállást, a
bujdosást, a vezérséget emlegette. Be nem állt a szája.
János arra ébredt, hogy a fogatok lelassultak, megálltak. Pihenő!, hallotta
apja határozott hangját. Álma messzire lendült, megfakult. Ránk fér, dörmögte
Csikós János és a derekát egyengette. Dél van, nézett az égre Péter fia Péter.
Érzem a hasamon, dobbant a földre Árpád. István ásított, száját bal tenyerével
sután megveregette: Lehetne este is. Mindjárt elalszom. Szavalt János célzásnak
vette. Elpirult. Fürgén felállt a szekérkasban, úgy tájékozódott, hol
járhatnak. Jobb oldalt lassan, ráérősen folyt a Szamos, bal oldalt, elől és
hátul az erdő egy hosszúkás tisztást strázsált. A körülbelül száz lépés hosszú,
harminc lépés széles területen fűz- és rekettyebokrok rezegtették rugalmas
vesszőiket. A felmagzott, rágós fűben egérutak kanyarogtak, honcsokok és
hangyabolyok domborodtak. Emberi nyomok sehol sem látszottak. Leugrott a
szekértől, segített Istvánnak kifogni, megbéklyózni a lovakat, majd a
többiekkel együtt megebédelt. Éppen csak gyepeltetünk valamicskét, mondta
György. A nagyobb, az igazi pihenőt éjszakára hagyjuk. Jánosnak kedve
kerekedett szétnézni a környéken, egyedül azonban viszolygott nekivágni.
Istvánt nem csábítgathatta: szegődjék hozzá, kísérgesse, mert Istvánnak
őrködnie kellett. Különben mindenki őrködött, figyelt, hallgatózott.
Ilyenformán János cserkészése meglehetősen szűk körre korlátozódott. A
bokrokra, az egérutakra, a honcsokokra, a hangyabolyokra és futólag az
erdőszélre. A bokrokat előkészített nyíllal, lopiban közelítette meg, hátha
őzet vagy nyulat ugraszt ki belőlük, esetleg foglyot vagy fürjet. Álmában a
kaszája elől menekülő fürjek kövérek és gyöngytyúk nagyságúak voltak. Két
olyanból mind a hatan jóllakhatnának. A fekete pogácsával bekapott aludttej
enyhén háborgatta a gyomrát. Az egérutakat négykézláb, térden követte.
Óriásként ment fölöttük, nagyhatalmúan, és amikor azok előbb-utóbb holmi
szabályos, kerekre csiszolódott lyukakba futottak, megpróbált utánuk
kukkintani. A vaksötét lyukakból egérszag áradt; taszította. A honcsokokat
„ugróknak” használta, sárba helyezett termésköveknek. Ha melléjük ugrott, olyan
fanyarul nézegette a csizmáját, mintha szárközépig besározódott volna. A
hangyabolyokra pattanóbogarakat dobott. Gondolta, játszva eliramlanak, de a
rájuk rontó, rájuk akaszkodó hangyák ügyesebbek voltak, legyőzték, szétrágták
őket. Az erdőszélen makkot szedett, kebelébe gyűjtötte, szaladgálva zörgette.
Néhányat kettéharapott, rágcsálta, azután utálkozva kiköpte: „Disznónak való!” Észre
vette: apjáék a kibéklyózott lovakat a Szamosra vezetik, megitatják.
Odairamodott. A Szamoson hűvös volt a levegő. Mohón bámulta a méltóságosan
áramló, ezüstlő habtarajos víztömeget. Túlsó partján komor falként magasodott
az erdő. Tudta: számukra az a jó, ha nem látnak idegen embereket, mégis annyira
szerette volna, hogy váljon ki valaki a fák közül. Például, egy vadász.
Tenyérszéles övéről vérző orrú nyulak lógnának le, nyakában sebesült őz
kapálózna. Integetnének neki, sok-sok zsákmányt kívánnának, mire ő
visszaintegetne. Meglesz!, kiáltaná. Kaszáló, rendet forgató, szénahordó,
boglyázó emberek látványának is örült volna. Ne segítsünk?, kérdeznék tőlük.
Jaj, dehogy nem, lelkeim, válaszolná egy töpörödött öregasszony, akinek a
honcsok térdig érne. Fa villája járna, mint a motolla. Tőle alig
néhány lépésre komoly férfiak élénken hunyorgó parázshalom fölött nyársra
húzott szarvast forgatnának. Már azt hittük, maguk nélkül kell megbirkóznunk
ezzel az állattal, sietne egy piros csúcsos, fekete báránybunda-szegélyes
sapkát viselő, ingujjra vetkezett, domború mellű, vastag nyakú, gödrös állú,
rózsás arcú, kissé nyerges orrú, mélyen ülő szemű magas homlokú, konyult
bajuszú, vállig érő hajú földműves, aki Tivan Péterre emlékeztetné. Tivan Péter
halott, a visszavonuló tatárok lekaszabolták, mondaná magában, és nem állná
meg, hogy nevén ne szólítsa, mire az illető nagy szeletet kanyarítana ki a
szarvasból. Ez mind a tiéd, amiért megismertél, nyújtaná át, és őszinte
ragaszkodással mosolyogna.
Öreg alkonyatig begyepesedett földúton haladtak. Az út hol eltávolodott a
Szamostól, hol annyira megközelítette, hogy érezték nyershűvös leheletét.
Valamennyien elcsigázódtak. Kezdték azt hinni: nem bukkannak olyan helyre, ahol
legeltethetnének, meghálhatnának. Történetek hangzottak el arról, mennyivel
jobb volt régen, a békevilágban, amikor még a kő is lágy volt. Aki vándorútra
kelt, szénával, zabbal pakolta meg szekerét és ott telepedett meg, ahol éppen
tetszett neki. Akár a jég hátán is. Széna volt, zab volt; az etetés nem okozott
gondot. Víz meg csak akadt valahol a közelben. Manapság az ember teljesen ki
van szolgáltatva a véletlennek. Ekkorra az út megint a Szamoshoz kanyarodott,
ahol a délinél jóval nagyobb tisztás tárult eléjük. Miután kifogtak és a
lovakat megbéklyózva legeim engedték, arról tanácskoztak, mi történne, ha tüzet
gyújtanának. Csikós János és Árpád száraz ágakért sietett, de hiába
buzgolkodtak. György kijelentette: Azért a kis melegért bolondok leszünk
felhívni magunkra a figyelmet. Az égen csillagok sziporkáztak, mégsem láttak
messzebbre az orruknál. A lovak hollétét csupán a hersegések jelezték. Fölöttük
szúnyograjok zümmögtek fáradhatatlanul. György harmadmagával: Jánossal és
Árpáddal őrségbe állt. Istvánt Péter fia Pétert és Csikós Jánost aludni küldte.
Ő az erdő felől foglalta el helyét, Jánost és Árpádot az egymás mögé sorakozott
fogatok közelébe, vonalára rendelte. Hosszú nyelű fejszéjét bal könyökhajlatába
csúsztatta úgy fülelt, járt kelt, topogott, forgolódott. A kabátja bélésébe
varrt aranykeresztet meg-megtapintotta. „Isten segítségével valahogy
kitelelünk”. Ezekben a percekben olyan gazdag szeretett volna lenni, hogy az
egész Szatmárt elhalmozza élelemmel. „Ehhez rengeteg aranykeresztre lenne
szükségem.” A kereszteket tágas, soha nem látott tágasságú éléskamrában látta
felhalmozva Az éléskamra bal oldali felében. A padlótól a padlásig magasodtak a
rakások, onnan szedte elő azokat, amelyeket el akart adni. Az éléskamra jobb
oldalán biztonságosan bekötözött zsákokban a búza, az árpa, a rozs, a zab, a köles
halmozódott.
Hegyes kampókon kettőbe vágott marhák, disznók, juhok lógtak. Beljebb
ruhaneműk, lábbelik, szerszámok, fegyverek, hámok sötétlettek, fehérlettek,
tarkálltak, csillogtak. Valahol nélkülözők lármáztak. Mindenünket feléltünk!,
kiáltották torkukszakadtából. Kiáltásukban vad vád hánykolódott, vedlett,
kiéheztetett ordas, ellene fenekedett, veszélyeztette. Zavarba jött: minek is
törődik másokkal? Nem elég neki a családjáról gondoskodni? Rájött: nem elég. Az
éhezők az ő élelmét is maguknak követelik majd. Azért is kiabálnak annyira,
olyan eszeveszetten. Az erdő megszokottan susogott, zúgott, hajladozott; eszébe
idézte a bujdosást. „Azt is túléltük!” Halkan válaszolgatott János és Árpád
füttyjeleire. János hegyesen, kötekedően, huncutan füttyentgetett, Árpád
vastagon, röviden, kivárva. „A János füttye kifinomultabb.” Büszke volt
legkisebb fiára. Néhány akaratoskodása elnéző mosolyra késztette. János a
füttyjelelt szentjánosbogár-fényeknek nevezte. Kedvvel eregette őket, hátha
megtalálják, sőt: meg is világítják apját, az erdő-háttérre felrajzolják,
láttatják vele, hogy bátorítsák. A bátorításra bizony szüksége lett volna, mert
akármilyen közel tartózkodott a szekerekhez, félt a kegyetlen sötétben. Az
erdőben száraz ágakat tört le a szél, bagoly huhogott Az ágtörés is, a
bagolyhuhogás is rémítette. Ha nem „vigyázott”, az ágtörésekből rablók
közeledését olvasta ki, bekerítésüket a huhogásból előre megbeszélt jelzést,
jeladást a támadásra, megrohamozásukra. A háború előtt, amikor a nyári
éjszakákon szívesen aludt bátyjaival a szekérbe vetett szénán, szalmán, gyakran
hallgatta a kertjükön túl, a búzaföldeken fészkelő fürj pitypalattyolását.
Furcsállta, miért nem alszik a fürj? „A fürj sohasem álmos?” Félálomban aztán a
pitypalattyolás közönséges utánzássá vált. Ember ült vagy hasalt valamely
barázdában és „énekelt”, amíg társai (valamennyien mezítlábasok,
rongyongyűltek, mocskosok, ótvarosak) átugrottak a sövényt, a kerten
görnyedezve végigosontak, a kerti lécajtót sarkából kiemelték, félre tették, az
istállóba mentek, a lovakat, teheneket elkötötték, elvezették. És mindezt ő
nézte. Nézte, de az egész cselekmény független volt tőle, ugyanakkor
megközelíthetetlen, megbolygathatatlan. A pitypalattyolás meg csak folyt
tovább, egészen az egybeolvadásig, a pántlikagilisztává alakulásig, amely
gúnyos röhögéssorként, röhögés-kötélként csapkodott az általános feketeségben.
Hátával az utolsó szekér hátsó saroglyájának támaszkodott, a hideg, a sötétből
halványan előderengő saroglyaláncot szorongatta, úgy fülelte a lovak hersegését.
A hersegéseket igyekezett egymástól elkülöníteni, hogy szokásához híven, a
lovakat megszámolhassa. Néhány másodpercre úgy vélte, ez sikerült neki, aztán
kételkedni kezdett. Újra számolgatott. Ezúttal „vakon”, szemét szorosan
lehunyva kísérelte meg a tájékozódást. Sikerrel. A hersegésekből mindig simán
kijött a nyolc ló. „Nyolc hersegés annyi, mint nyolc ló.” A hersegések
észrevétlenül megszűntek, akárha víz lepte volna el őket, meleg, sűrűn gőzölgő,
térdig érő vízréteg, amelyben nádbugák bólogattak, bomladoztak, gyékények
töredeztek, szivacsosodtak, sásélek csorbultak, foszladoztak, csíkok „úsztak”
fejjel felfelé. A csíkok időnként a levegőbe szökkentek, füttyentettek.
Megrezzent, szemét kinyitotta, kétszer is elfüttyentette magát. Még a füle is égett
szégyenében. „Elaludtam! Elaludtam! Elaludtam!” Árpádnak a kapkodástól kettősre
sikeredett jeladás hallatán kedve lett volna odaszólni: Mi az, öcskös,
berezeltél? Szó nem hangozhatott el, így hát csak halkan füttyentett. Neki
Zsuzsanna járt az eszében „Mit csinálhat?” Alszik, mit is csinálhatna?
Hason fekszik, bal lábát teljesen kinyújtja, jobb térdét melléig felhúzza. Bal
arca a kifordítva párnának használt kisujjasra lapul, jobb arca durcásan
duzzadt. Szája kissé megnyílik, fogai kivillannak, kontya lebomlik,
szétzilálódik. A hasonfekvést vagy pontosabban: a fél-hasonfekvést nagyon
szerette. Úgy érezte, így valósággal beleolvad az ágyba, a derékaljba, a rétbe,
a porondba, az avarba de még a csupasz földbe is, ahol éppen elpihenhet. Most
már csak az ágyba, természetesen. Kinyújtott lába combtőig meztelen. Talpán és
sarkán érdes bőr feszül, talpa hídja finoman hullámos-ráncos, bokáján erek
kéklenek és szederinda töviseitől származó, friss karcolások piroslanak. Lába
szárán barna és szőke pihék váltakoznak, horgasinát árnyékos aljú gödröcskék
„díszítik”, combján ellenben néhány kék folt éktelenkedik. Ezeket elsősorban a
jószág gondozásakor, etetésekor, no meg a komp hajtása közben szerzi. Combja
tövében a feketés-vöröses, bongyor szőrzet szemérmét izgatóan eltakarja. Jobb
térde mellbimbóját érintve a nappali fáradtságtól meg-megrándul, szája álmos
kérdésre nyílik: Menjek rád? Örökké AZ foglalkoztatja. Nem csoda, hogy annyi
tatárt kibírt. Árpád hajlamos volt arra, hogy Zsuzsanna esetében megfeledkezzék
a fogoly nők kiszolgáltatottságáról. „Legyek belátással.” Gondolatait Miklósra
terelte. Mi lenne, ha hazaérkezésekor Miklóst a kompon találná? Segítek a
sógorasszonyon, mondaná leplezhetetlen zavarban. De még hogy! lelkendezne
Zsuzsanna kontyát megigazgatva, hajtűit a helyükre szurkálva. Kékre festett
vászonruhája gyanús gyűrődéseit tenyere élével gyorsan lesimítgatná. Kihúzta
magát: „Épeszű vagyok én?” Felpillantott az égre. Asszonypataka fölött
leszaladt egy csillag. „Valakinek vége?” A szekerek felől mocorgások, hangok
hallatszottak. Hamarosan jött a váltás. Györgyöt Péter fia Péter, Jánost
István, Árpádot Csikós János váltotta fel. István apró ásítások közben azon
töprengett, honnan veszi Péter, hogy éjfél van. „A csillagokból olvasta ki?
Biztosan tévedett. Még nem lehet éjfél.” Mennyiért nem adná, ha Péter azzal
állna elő: Mindent vissza. Tévedtem. „De most már mindegy.” Istvánkát idézte
emlékezetébe; tömör alakját, kövérségtől hurkás combját, még mindig kék szemét,
párnás kezét, aranyló mosolyát, a fülének annyira kellemes és kifejező
gügyögését, akaratos sírását, amellyel „kis tüdejét erősíti”. Látta nagyfiúnak,
érett felnőttnek, látta dolgozni a kovácsműhelyben, a földeken, látta a
fiatalság körében, táncolni a téren. Hallotta fiúkkal, lányokkal váltott szavait,
amelyek mind-mind vele, apjával voltak kapcsolatosak. A világ legkiválóbb
embere volt, hangoztatta, amitől István könnyekig meghatódott. Szomorú volt
ugyanis belegondolnia, hogy akkor ő már nem lesz. A nemlét lehetősége,
elkerülhetetlensége malomkőként nyomasztotta. Keskeny, mély gödör fenekén
fekszik majd hanyatt, kinyújtózva, mellén összekulcsolt kezekkel. „Csak
legalább ezen az úton ne történjék velünk valami rossz. Kár lenne ilyen
fiatalon elhullani.” Bele-belefülelt az éjszakába, de az egyhangú erdőzúgáson,
a lovak fáradhatatlan hersegésén és a halk füttyentéseken kívül alig észlelt
egyebet. Olykor távoli bagolyhuhogás vagy még távolibb farkasordítás Jutott el
hozzá. A csendes, eseménytelen éjszaka aztán hamarosan kidomborította előbbi
tűnyölődését. Annuskával és Istvánkával magas, terebélyes, várszerű kőházban
lakott. A házat széles párkányzattal és hosszúkás lőrésekkel ellátott kőkerítés
vette körül. Őrként sétálgatott a párkányzaton és a lőréseken át a környéket
bámulta, vizsgálgatta. Feltűnt neki, hogy minden lőrés más és más tájat,
tájrészletet mutat. Az egyiken kinézve a hazafelé ballagó csordában
gyönyörködhetett. A nagy szarvú, fehér szőrű magyar tehenek feszülésig megtelt
tőgye szinte a földet súrolta. A csordás tehénszarv-kürtjét könnyedén
meg-megfújta, az ég alján kihűlő parázsként vöröslött a nap, a köréje türemlett
bárányfelhők szélei ráérősen hamvadoztak. A másik lőrésből, amely tíz lépésre
lehetett az elsőtől, hóborította mezőre látott. A térdig, derékig, hónaljig érő
hóban emberek, állatok törekedtek valamerre. Az emberek is, az állatok is
ijedten viselkedtek. Az öregemberek, öregasszonyok kezüket összetéve
imádkoztak, a férfiak oldalazva haladtak, hogy feleségük és gyermekeik számára
minél szélesebb ösvényt tapossanak, közben fejszéjüket, kardjukat,
lándzsájukat, íjukat, nyilukat készenlétben tartották, a nők rózsafüzéreket
morzsolgattak. Mihelyt befejezték, újrakezdték, az utánuk nyomuló ellenséget
emlegették. A gyermekek az apjuk-taposta ösvényekről le-letértek, a hóba pucér
kézzel alagutakat ástak, azokba bújtak, egymás hegyén-hátán reszkettek,
panaszkodtak, sivalkodtak. A lovak, szarvasmarhák, juhok, disznók, kecskék,
nyulak, medvék, szarvasok, őzek vaddisznók, farkasok megfeneklettek vagy a hó
alá merültek, felfordultak. A megmerevedett állatlábak fagyott facsonkokként
„népesítették” be a tájat. A harmadik lőrésben érett búzatáblák hullámzottak, a
negyedikben hegyes kenderkupokon csókák tollászkodtak. Az ötödikben ökörszekér
nyikorgott elgazosodott földúton. A szekérkasban égnek álló női lábak között
piros csúcsos, fekete báránybunda-szegélyes sapkát, kék inget viselő férfi
szikár feneke fehérlett. Hirtelen kedvet érzett ahhoz, hogy furcsa tűnyölődését
az őt rendszerint felnőttként, családos emberként kezelő Péter fia Péternek
elmesélje. Tudta, hol a tisztás, mely pontján őrködik, játszva odatalálna. A
helyét azonban mégsem hagyta el. „Ha netalán történik valami, mit mondok
apámnak?” Így hát csak füttyentett. Füttyentésére a válaszok mindkét irányból
megérkeztek. Ezekből ítélve az éjszaka zavartalanul telt. Péter fia Péter
készségesen „felelt” Istvánnak. Az időt találgatta; mennyi lehet még hajnalig?
Úgy volt ő most a hajnallal, mint szerelmes ember a kedvesével: minden
szembejövő fehérszemély ráhasonlít, minden távolodóban őt gyanítja. A
szentjánosbogár csillámlása röpke pillanatra a hajnalt vetítette eléje. Noha az
ég köröskörül még egyenletesen sötét volt, Asszonypataka felé fordultában olybá
tűnt neki, mintha fesledezne. „Milyen boldogok, elégedettek lehetnek azok
akiknek nem kellett átélniük a tatárjárást. Azok isten kivételezettjei.
Irigység vegyült a gondolatába. Irigykedett a szerencsésebb sorsúakra. Először
is az asszonypatakiakra. A hegyek, az erdők megvédték őket.
Isten sugalmazására Margittal és Margitkával oda kellett volna menekülnie.
„Isten nem sugalmazott nekem semmit.” Lehet, ott rekedt volna. Most almát,
körtét, szilvát, szőlőt termesztene, barangolna a hegyekben, vadászna. „Jó
nekem úgy, ahogy van.” Az is óriási szerencse, hogy hármójuk közül ketten
életben maradtak. Az éjszaka hidege eszébe juttatta a bujdosásban eltöltött
éjszakákat. Mélyedésekben, üregekben aludtak, száraz falevéllel takaróztak.
Margitkát, amibe csak tudta, begöngyölte. Naphosszat ölben hordozta. És úgy
tűnik, akkoriban nem is félt túlságosan, Mindenki bujdosónak számított. Ilyen
vagy olyan formában. Ma már egyesek vitték valamire, azokat a nincstelen, az
éhezők készséggel megkopasztanák. Szatmáron bőven látni éhezőket. Ezek mindent
a századostól várnak, és általa természetesen a királytól. Megmenekültünk, hát
adjatok enni. Mi kitátjuk a csőrünket, ti meg csak dobáljátok belé a
finomságokat. Vádaskodóan bámulnak egymásra, Szatmár fia Györgyöt,
megmentőjüket, vezérüket a legszívesebben („Ha nem félnének Istentől!”)
elátkoznák. Gyula pap buzdításait: vadásszanak, halásszanak, szedjenek gombát,
erdei gyümölcsöt, makkot, eleresztik a fülük mellett, esetleg bágyadtan
bólogatnak. Könnyebb állataikat feláldozni és rájárni a húsukra, ameddig be nem
kebelezik. Ezekből az éhezőkből teljesen hiányzik az a konokság, amely például
Csikós Jánost a felszínen tartja. „Ez, akármilyen mulyának is hirdette apósa,
anyósa, felesége, a jég hátán is megélne.” Csikós közel lehetett hozzá. Az
előbb fojtottan köhintett. Az hiányzik, hogy meghűljék, gondolta
aggodalmaskodva Csikós János. Nyálát torkvizsgálásként lenyelte. Nem tapasztalt
rendellenességet. Irtózott a megbetegedéstől, mert azt tartotta: nélküle porrá
válna, szélbe szóródna az a kis belsőség, amelyet jóformán apósa, Köteles
András portájának penészlepedékes romhalmazai alól kapart ki. Felesége semmiben
sem hasonlít Köteles Eszterre. A sokszor elviselhetetlenül „tűzrőlpattant”
Esztire. Jólesett ráemlékeznie. Civakodásaik, verekedéseik megszépültek. Eszti
„tűvel a fenekében”, vagyis házsártosan ébredt és úgy is feküdt le. Már
hajnalban berontott az istállóba azzal, hogy ő ilyen lusta istenátkát még nem
látott. Mindjárt a hasára süt a nap, de nyugodtan döglik. Csak ő tudja, mire
vár!, kiáltotta a lovaknak, teheneknek, miközben úgy tett, mintha
a hídlást le akarná takarítani. Amikor rendszerint dolgavégezetlenül
eltakarodott, lapát, villa, nyirágseprű felborongatva maradt utána. Esztinek ez
a „tempója” aztán többször a boroskancsóhoz űzte. Belátja. De a Simon fia Dénes
ferde ajtajú boltja előtt, a földbe vert lábú asztalnál vagy a kiszáradt árok
partján üldögélve, iddogálva eltöltött idő egyáltalán nem veszett kárba. Ott
néha még Györggyel, a mester úrral is szót válthatott. „A magam korabeliek
közül kevesen dicsekedhettek ezzel.” Újra nyelt egyet Ezúttal a borivás
emlékére. A fogságban néhányszor szerét ejthette, hogy a „tatárok borát”, az
erjesztett kancatejet megízlelje. Nem lehet meghalni tőle, annyi szent, de ki
tud Szatmáron kancát fejni? És különben is, hol vannak itt tejelő kancák?
Kezdte unni az őrködést. Milyen jó lenne most felesége vastag derekát átölelve
a meleg bunda alatt heverészni! Az asszony fara is: kész kemence! Váratlanul
rájött: megritkult a sötétség. A tyúkvakság múlik el így. A megritkult
sötétben, tőle harminc lépésnyire, az erdőszéli tölgybokrok között medve
mászkált vagy inkább ődöngött. Meglepődött, az éjszakából ugyancsak kibontakozó
Péter fia Péterhez szaladt. Lándzsájával mutatta, mit lát. Péter önkéntelenül
lépett néhányat a medve felé, aztán éles kanyarodás után a fogatoknál termett.
Ott megtorpant, visszanézett. A medvének nyomát sem látta. György, János, Árpád
riasztásának most már nem volt semmi értelme. Meglepetésére, a legközelebbi
szekér alól kiszólt György: reggel van? Péter lehajolt, hogy lássa: Majdnem.
Medve jár erre. György hosszú nyelű fejszéjét megragadta, gyorsan előmászott,
talpra állt. Hol? Hol?, kérdezte. Erre János is; Árpád is elhagyta fekhelyét.
Bocsa is volt, mondta a szekerekhez sétáló István. Csikós tiltakozott: Az nem
létezik! Péter a vállát vonogatta: Talán volt, talán nem volt. Volt, volt,
erősítette István. Elégedetten tapasztalta: nem ijedt meg. „Az állatok csak
akkor támadnak, ha bántják őket.” De ebben nem volt egész biztos. A lovakra
összpontosított, megszámolta őket: Egy sem hiányzott. Alig egy vagy kettő
gyepeit már, többi eltelten állingált a harmatos legelőn. Az erdőt szabályos
időközökben érkező szélhullámok borzolták, zúgatták. A Szamos partján sorakozó
szomorúfűzekről, égerfákról, levélfelhők szálltak tova. György esőtől tartott.
Eszünk, itatunk és – tovább mondta tettetett könnyedséggel. A medve, esetleg:
medvék közelléte nyugtalanította. Az a körülmény azonban, hogy emberrel mind ez
ideig nem találkoztak, nyugtalanságát jócskán enyhítette. Ezután is gondosan
elkerülik a falvakat, tanyákat.
A Szamos folyásával szembe haladó utat egy-egy lapály, kákával, sással benőtt
balkán szakította meg. Ilyenkor huzamos kerülőkre kényszerültek. Délre a lovak
elcsigázódtak. Tetszett, nem tetszett, legalább két órát vesztegelniük kellett.
A déli pihenők idején a szekerek ülésdeszkájára állva, azon ágaskodva próbálták
megpillantani Asszonypatakát. Innen nézve az elterpeszkedett település
felsepert udvarra loccsintott, szappanhabos mosdóvízfolthoz hasonlított. A jobb
oldali szelíd dombok irányába megnyúlt folt fölött ködcsomók lebegtek. János
nem győzött betelni a látvánnyal. A pihenőidőt végig az István hajtotta szekér
bakján meg oldalán egyensúlyozva töltötte. A szelíd dombokon földcsíkok
feketélltek és aranylottak. A fekete csíkok frissen szántott földek voltak, az
aranyló csíkok tarlók. Embert és állatot keresett tekintetével a mezőn. Nem
talált. Estére megérkezünk, közölte apja a köréje gyűlt, fekete pogácsájukat
rágcsálva érdeklődő útitársainak. Vajon megkérdezte Péter fia Péter. Először
leszek ott, vigyorintott félszegen Csikós János. Hát én nem?, fordult feléje
Árpád. Én nem, szólt öntudatosan István. Én sem!, kiáltotta a szekérről János,
de senki sem figyelt rá. Megsértődött. Magába merült; odaérnek-e kapuzárás
előtt? Szerette volna Asszonypataka magas, vastag kőfalát bejárni. Az általa
immár ismert helyről, a Zazar fedeles hídjától indulna el, jobbra tartana, a
vászonkötényből sikerített fürdőnadrágban vagy micsodában hajlongó,
szorgalmaskodó aranymosókat és a sekély vízben fekete sziklákként veszteglő
bivalyokat újra-újra megbámulná. Az aranymosók között fiúk is, lányok is
akadnának. A fiúk a lányokhoz osonnának, ruhájukat felkapnák vágásukat „szembe”
fröcskölnék. A lányok visítanának. Megmondalak anyámnak!, fenyegetőznének,
fenyegetőzésüket azonban nem sietnének beváltani, inkább valamelyik „jóképű”
fiút megrohannák, köténygatyáját lerángatnák róla, majd azt diadalmasan
lobogtatva apjuk, bátyjuk védelmébe kotródnának. Ő nem bánná, ha legeltetés
közben Margitka vele ilyesmit művelne. Úgyis tudja, nem menne messze, nem
hagyná cserben. Már a kertjük végéből visszasomfordálna, pironkodva
megközelítené, kezét ONNAN eltávolítaná. Ne szégyelld, suttogná és...
megérintené. Kicsit megbillenne a kőfalon, szíve percekig hevesebben dobogna
emiatt, alig venné észre, hogy a fal tövében, belül tábortűz lobog. Két kalapos
ember ül mellette. Állukkal fejszéjük nyelére támaszkodnak, úgy figyelik, mi
zajlik a közelükben. „Mi is zajlódhatna?” Két társuk (ugyanolyan fekete
kalaposak, mint ők) juhot nyúz és boncol. Mivel nincs hova függeszteniük, az egyik
fogja, a másik nyúzza, boncolja. Nagyokat ránt a félig már pucér állaton. Fele
az enyém, mert én loptam, mondja idegesen. A negyede, szól higgadtan társa,
négyen vagyunk, vagy nem? Az ideges kését gyanúsan megvillantja, mire a higgadt
fejével arcába döf, elkábítja, a tűzbe huppantja. Az felugrana, de a fejszések
homlokon koppintják. „No és, a falon kívül mi történhetne?” Kívül, de már
valahol messze, egy másik kapu, a „hátsó kapu” szomszédságában katonák
gyakorlatoznának. A szelíd dombok felől rongyos, mezítlábas, favilllával
„felszerelt” gyalogosok közelednének. Nem néznének se jobbra, se balra, csak
jönnének, a rájuk rontó lovasokat a favillákkal ügyesen feltartóztatnák. A
lábvértes, sodronyinges, páncélsisakos katonák kiszakadnának a nyeregből, előre
bukfenceznének, majd, mint hátukra billentett szarvasbogarak, gyámoltalanul
kapálóznának a szántáson, a tarlón. Eközben a „hátsó kapu” őrzői lándzsájukat,
kardjukat, csatabárdjukat, íjukat, tegezüket leraknák, bigézéshez fognának...
„Mennyi kő kell egy ekkora falhoz?” Egész hegyrevaló. Szatmáron csak a
Szamosban találhatnak követ. Óriási tojásokként „ülnek” a homokban. Pedig
mennyivel szebbek, felemelőbbek lennének a Vár falai kőből! „Ne legyek
telhetetlen!” Óvakodott attól, hogy Asszonypatakát Szatmár fölé helyezze.
Előttük szeszélyesen kanyargó, bokros szigetekkel tarkított folyócska, a Lápos
csillogott a napsütésben. A Szamosba ömlik, mondta György. A szigeteket fűz- és
rekettyebokrok nőtték be. György hívta Jánost, menjen vele gázlót keresni. A
folyás irányát követték. A szigeteken nyulak ugrándoztak, füleltek. Nem
értették, hogy kerültek oda. Nyilazhatnának néhányat, kockáztatta meg János.
Apja nem mutatott érdeklődést. A szekerek lassan követték őket. Végre találtak
gázlót. Szekérre szálltak, átdöcögtek. Aztán már egyenletesen haladhattak. A
mezőn magányos fák, bokrok sárgálltak, piroslottak. Fűzfák, égerek, tölgyek,
fűz-, éger-, tölgy- és kökénybokrok. Valamikor ezt a tájat is erdő boríthatta,
gondolta János, de az erdőben nem gomba nőtt, mondjuk: pöfeteg gomba, hanem kő.
Valamilyen furcsa kő, amitől sokáig, talán ezer évig is idegenkedtek az
emberek. Ezer év után ébredtek rá: azok nem kövek, azok aranyrögök. Azokat
eladhatják, fegyvert, földet, állatokat, házakat vásárolhatnak rajtuk, fontos
emberekké válhatnak, hatalmasokká, akik még a királlyal is
vetekedhetnek, ami természetesen borzasztó oktalanság. Mint ahogy az is volt,
hiszen a király volt az, aki az itteni erdőt kivágatta, a furcsa-köveket
hadseregével felszedette, beszolgáltatta. János, fokozatosan kerekítette a
történetét, ami könnyebben sikerült volna, ha fennhangon csinálja. Istvánnak
nem mert mesélni. Mit hazudozol már megint? förmedne rá. Csak abban hisz, amit
kézzel megérinthet, dicsekedett számtalanszor, de megfeledkezett arról, hogy
vannak dolgok, amelyeket soha életében nem érinthet meg, mégis hisz, hinnie
kell bennük. Miért, Istent talán megérinthette? Hát Jézus Krisztust, a
Szentlelket, Szűz Máriát, Józsefet, a szenteket megérintheti?
„Úgy bizony, nem olyan egyszerű a világ.” Ha akarja, abba az elképzelt erdőbe
nemcsak aranypöfetegeket, aranylófingokat telepíthet, hanem aranyvadakat,
aranymadarakat is. Aranymedvék brummogtak, cammogtak itt, aranyszarvasok
bőgtek, száguldoztak, aranyvaddisznók röfögtek, túrkáltak, aranyfarkasok
üvöltöttek, csörtettek, aranybaglyok huhogtak, aranykakukkok kakukkoltak,
aranyszarkák csörögtek, aranyrigók fütyültek, aranytengelicék énekeltek,
aranyvadászok leskelődtek leshelyeiken, aranymadarászok állították fel
aranycsapdáikat és rakták le aranylépvesszőiket. A látóhatár peremén csorda
aranylott. Valóságos csorda. Olyan messze volt, hogy a szarvasmarhákat Juhoknak
is vélhették. György feléjük bökött ostorával: Mikor lesz nekünk is ennyi
marhánk? Lesz az, mondta Árpád. Főleg volt, lélegzett mélyet György. A csorda
lassan megindult a város felé. A csordások, mint kisfiúk, az elbitangolt
jószágok után iramodtak. Furkósbotjukkal ott ütötték őket, ahol érték. Apró,
fekete kutyáik habzó szájjal a tehenek farkára akaszkodtak. Mire észre vették,
a csorda rendes méretűre nőtt. Porfelleg szállt a nyomában. György a Szürke és
a Szellő közé csapott, hogy a csorda előtt érjenek be a városba. Ez sikerült
is. Zegzugos, keskeny utcákra jutottak. Szétzilált szemétkupacokon hosszú orrú,
nyurga lábú disznók ropogtatták, falták a hulladékot. Az utcák két oldalán
fazsindelyes házikók sorakoztak. Lakóik ostorral, vesszővel, bottal a kezükben
várták haza teheneiket, amelyek elnyújtott bőgésekkel, „örömbőgésekkel”
jelezték érkezésüket. A szoros udvarokból kiszökkenő, torzonborz kutyák fülsiketítően
ugatva a szekerek nyomába szegődtek. Némelyik a faggyús tengelyvégbe harapott.
Így jutottak el egy szabad területre, libafostól mentes rétre. Megkönnyebültek;
nyújtózkodtak, a csontjukat ropogtatták, nagyokat szippantottak a lehűlt, esti
levegőből. Kifogtak, a lovakat megbéklyózták, legelni engedték, azután maradék
pogácsájukat, aludttejüket elfogyasztották.
Ennek az asszonypataki útnak (György neheztelésére) túlzottan nagy híre kelt
Szatmáron. A négy fogat rogyásig megpakolva érkezett haza. Hoztak búzát, árpát,
rozsot, zabot, kölest, borsót, babot, különböző kerti magvakat, szalonnát,
füstölt húst, kenyeret, bort, sót. De hoztak még malacokat, nyulakat,
szárnyasokat, kutyakölyköket, amelyek szállítása, élelmezése, életben tartása
meglehetősen kockázatos volt. Ennivaló és víz hiányában a malacok éktelenül
visítottak, a nyulak szánalmasan, szemüket meresztgetve bágyadoztak, a
szárnyasok tollukat borzolva, tolluk fényét elveszítve, szüntelenül tátogva
pípot kaptak, a kutyakölykök nyüszítve, nyáladzva megvesztek – volna. Azért
örömük is telt bennük. A malacoknak csorbókát szedtek, kenyérhajat dobtak.
Rózsás orrukat mutatóujjukkal meg-megbökték, nevet adtak nekik. Az egyik Facsar
lett, a másik Bongyor, a harmadik Nyakigláb, a negyedik Ravasz, az ötödik Kapó,
a hatodik Finta. A húsz nyulat vadlóherével, fűvel látták el, szapora evésüket
vigyorgós szájmozgással utánozták. Kiszámították, hogy a tizenöt szuka hányat
fiadzik majd egy év alatt. A szárnyasok: kakasok, tyúkok, libák, rucák,
gyöngytyúkok, öt ketrecben voltak elhelyezve. Rengeteg magot kívántak; már
félre állt a begyük, de még mindig elégedetlenül kukorékoltak, karicsáltak,
gágogtak, sipogtak, kiabáltak. A koromfekete kutyakölyköknek kenyérrel, hússal
kedveskedtek. Őket ugyancsak elkeresztelték. Ebed, Kölked, Maradék, Nemvagy,
Mavagy, Százados lett a nevük. A Százados nevet a legmorgósabbnak adták. János
mondta ki először. Előbb általános megütközést keltett, azután általános
tetszést aratott. Tényleg hasonlít rá, mondta György, olyan sovány, olyan
szíjas. A szeme, szólt nevetgélve István, éppen olyan piros karikás. Péter fia
Péter somlygott: A farkát ugyanúgy csóválja. Árpád mutatni akarta, mennyire
tetszik neki Péter megállapítása: A szőrét meg ugyanúgy borzolja! Jobb öklével
bal tenyerébe csapott: majdnem táncra perdült. Már csak az hiányzik, hogy olyan
harapós is legyen!, kiáltott fel Csikós János. A Századost János maguknak
rögtön lefoglalta. Még nem osztozkodunk, figyelmeztette György. Otthon mit
fogunk csinálni? Iszapos kimerültség-hullámok csaptak át rajta, ami állandó
szorongásából eredt: valakik leshetnek rájuk, megtámadhatják, kirabolhatják,
akár el is veszejthetik őket. Őrlődött: mi lenne a helyesebb, a bölcsebb döntés
részéről: nyílt szekerezés lakott vidéken vagy osonás úttalan utakon? Az
utóbbit választotta. Egy nappalt és két éjszakát töltöttek Asszonypatakán. Az
éjszakák hidegek voltak. Bundákba, szárított marhabőrökbe csavarták magukat,
úgy aludtak. Az őrségben topogtak, meg-megszaladtak vagy egy helyben futottak.
Máskülönben nem unatkoztak. Első aszszonypataki éjszakájukon, táborhelyük
környékén későig fennmaradt a lakosság. A házakban mécsek pislogtak, férfiak és
nők énekeltek. Az egyik éneket sokszor ismételték. Ebben holmi kutyafejű
tatárok kútra menet elrabolnak egy szépségesen szép magyar lányt, akinek
nemcsak tökéletes termete, két dunyhája, hat párnája, négy pendelye, tizenkét
ruhája, három pár magas sarkú, piros csizmája, arany nyaklánca, arany
fülbevalója, de derék udvarlója is van. Nos, a rusnya tatárok ennek a fiúnak a
szeme láttára csapnak le a lányra, de az ahelyett, hogy rájuk támadna, leendő
anyósához szalad a történteket felpanaszolni. A néne vele siránkozik, amíg meg
nem unja. A kutyák csaholással, ugatással, vonítással kísérték nekihevült
gazdáikat. Ilyenformán az éjfélig szabad István, Péter és Csikós János hiába is
tért nyugovóra. Arra gondoltak, nem ártana tüzet rakni. Egyrészt
megmelegedhetnének, másrészt elriasztanák az ittasan erre
botladozókat-tántorgókat. Vagy inkább ide csalnák, mondta Péter. Jönnének is
azok, mint borecetre a muslicák, tódította Csikós János. Az már igaz, helyeselt
István. Különben sincs rózsánk, amit meggyújthatnánk. Péter fia Péter
megjegyezte: szeretne a mulatozók helyében lenni. Nem is tudom, mióta nem volt
ital a számban. A nehéz sóhajjal nyomatékosított megállapítást hosszú szünet
követte. Csikós János valamivel később, félálomban olyasmit dünnyögött, hogy: A
foglyok nem italozhattak. A vontatott dünnyögés kárörvendő kuncogásba ment át.
Istvánt az ital emlegetése hidegen hagyta. Nem volt ideje rászokni. Apja sosem
vetette meg a bort, a pálinkát, de csak ritkán esett át a ló másik oldalára.
Lehunyta szemét, szorította: aludjék el minél előbb, mert hamarosan talpon kell
lennie. Abba az irányba fülelt, ahol apját sejtette. Hosszú nyelű fejszéjével
bal könyökhajlatában topog, jön-megy, forgolódik és feszülten figyel: a
váltakozóan szelíd és szilaj hangokban nem bukkan-e fel, nem mutatkozik-e meg
őket is érintő ellenségesség? György valóban hallgatózott, de távolról sem
olyan feszülten, gyanakodva, ahogy azt István feltételezte. A város falain
belül erre nem volt semmi szüksége. Úgy vélte, kellemetlen bonyodalmaktól nincs
miért tartaniuk. Senki sem tévedt a közelükbe, így Árpád is, János is nyugodt
maradt. Árpádnak meg is ártott a nyugalom, az eseménytelenség. Nyelével földnek
támasztott lándzsájába fogózva el-elbóbiskolt.
A komp korlátjára könyökölt. A Szamos tükörsima vizében szórakozottan
bámulgatta, méregette magát. Rezzenetlen arcképéhez hirtelen odatolódott
Zsuzsanna arca. Hátra kapta fejét: hogy-hogy nem hallotta a lépteit? Mögötte
azonban nem tartózkodott senki. Csak a víz csillogott, locsogott. Zavarba
esett, majd kellemesen meglepődött: felesége valóságos alakjában, hanyatt
fekve, élvezettel lebegett a vízen. Arca, melle, hasa, szeméremszőrzete,
combja, lábaszára, lábafeje szikrázva fénylett a napon. Arcán hívogató mosoly
terült szét, mellén szigorúan megkeményedtek a bimbók, hasán égszínkék leple
nyitogatta-csukogatta szárnyait, szeméremszőrzetébe parányi, bunkósfejű halak
tévedtek, bonyolódtak, combján, lábaszárán, lábafején vízipókok korcsolyáztak.
Izgalomba jött, a komp gerendakorlátjára lépett, hogy melléje vetődjék, de
sajnálatára felriadt. Nyomtalanul elmúlt az álmossága. Akkorra a lakosság
lármája is elcsitult. Szájában állott ízt érzett: „Sokat aludhattam!”
Bűntudatosan topogott, járkált, füttyentgetett. Belenyilallt: ki tudja, hány
füttyjelre nem válaszolt? Úgy rémlett neki: miközben az önfeledten fürdő
Zsuzsannában gyönyörködött, a túlsó part valamelyik árvafűzén fekete rigó füttyentgetett
és ő utánozta. János minden jelzésére megkapta a várt feleletet. Maradjon éber,
arra törekedett. Lábában izomlázat észlelt. Váltogatta a lábát, hogy izomlázát
tanulmányozhassa. „Jóformán nem is gyalogoltam. Ezek szerint a túl sok ülés is
ártalmas.” Megállapításán elszórakozhatott. Elképzelte, hogy mesél erről majd a
jószág mellett Margitkának. Margitka egyik szeme ámulatot fog tükrözni, a másik
gyanakvást. Na, ne mondd! Igazán?, tör ki belőle a csodálat, aztán feléje csap
magafonta, gyatra, légynek sem ártó ostorával, amelyre, amikor elkészült, mi
mást mondhatott fitymálva, mint: Asszonymunka. Feléje csap tehát, fejét oldalra
billenti. Nem hazudsz te véletlenül?, kérdezi. Nem hazudok, te... kisliba!,
kiáltja az arcába, aztán sértődötten eliramodik, cigánykereket vet; azért is
erősíti magát. „Megmutatom én még! Testvéreim is mindig...” Meghökkent: „Hány
testvérem van nekem? Kettő vagy három?” Ha három van, három van. De még jó is,
hiszen amikor István és László elmegy a háztól, ott lesz Zoltánka. A Zoltánkát
sokszor elismételte, hogy megszokja. Amióta sejti: öccse, azóta bizonyos
idegenkedés kínozza. Ezt az idegenkedést okvetlen le kell küzdenie. Le is fogja
küzdeni, de nehogy azt adja a isten, hogy bárki előtt is eljárjon a szája.
Anyja biztosan pofon teremtené, apja eltörné a hátán az ostornyelet, bátyjai
alaposan megdögönyöznék, Judit kitiltaná a házából. „Okosabban is teszem, ha
befogom a számat.” Egy tíz évvel fiatalabb öccsöt sok mindenre meg lehet
tanítani. Előtte nyugodtan felvághat; nem támad rá lépten-nyomon, hogy ez sem
igaz, az sem igaz. „Amit neki mond az ember, az szent és való!” Felfigyelt:
alszik a város, már a kutyák sem hangoskodnak. Valahonnan a sötétből apja
odaszólt neki: Költsd fel Istvánokat. Meglepődött, mert nem is sejtette, hogy
apja olyan közel tartózkodik hozzá. „Még megérem, hogy hallotta a
gondolataimat.” Még mindig ne elég éber, az a helyzet! Mérgesen, meg-megbotolva
sietett a szekerekhez. Istvánt kiugrasztotta a vackából és a helyébe
fészkelődött. A Mi Atyánkat kapkodva végigmormolta, aztán mély álomba zuhant.
Reggel arra nyitotta ki szemét, hogy apja, István, Péter fia Péter és Csikós
János éppen visszatért a lovakkal az itatásból. Falatnyi házak!, szólt apja. És
falatnyi udvarok!, mondta István. A kutak is milyen szűkek!, csodálkozott Péter
fia Péter. Beléjük sem lehet esni!, kacagott Csikós János. És kútágas sehol!
Ágas bottal eresztik le és húzzák fel a vedret, szegények. János sajnálta, hogy
nem volt jelen az itatásnál. A látottakat most kiszínezhetné. Legalább magának.
Istenem, segíts, mondta az első szekér ülésdeszkájának jobb végén, a gyeplőt
megrántva, az ostort meglendítve apja. Az apró házak apró udvarain hosszú
inges, mezítlábas, kidüllesztett hasú, orrukat elmélyülten piszkáló gyerekek
(fiúk, lányok) Jelentek meg. Az istállókat takarító, a trágyát valahova hátra
talicskázó vagy saroglyázó, ugyancsak mezítlábas, szennytől, portól
megkérgesedett inget, gatyát hordó kamaszok, a gőzölgő sajtárakkal fejni
igyekvő lányok, menyecskék, öregasszonyok, a kertekből különböző szerszámokkal:
kaszával, sarlóval, ásóval, kapával feljövő, csizmás, lovaglónadrágos,
bundamellényes férfiak percekre megtorpantak, úgy meresztették rájuk szemüket.
Valamennyiüknek kürtőhöz hasonlatos szalmakalap tornyosult a fején. János
nevetgélt: Micsoda népség! Kipihentnek érezte magát. izomláza is elmúlt. A
szekerek lassú haladása, szerinte: vánszorgása viszont mértéktelenül
bosszantotta. A vásártérhez közeledve a tömeg fokozatosan sűrűsödött. Az utcák
kitágultak, kiegyenesedtek, a házak megnőttek, cseréppel fedett tetejükön
magasrepülő galambok: kontyosok, örvösök, nyergesek turbékoltak. Itt az udvarok
rejtve maradtak. A házakat, mint valamikor a Várban, hatalmas tölgyfakapuk
kötötték össze. A kapukon faragás-betétek domborodtak: királyok trónon, kezükben
jogarral és aranyalmával, fejükön keresztes koronával, lábukon tűhegyes,
felkunkorodott orrú csizmával, lovak páncélsisakos vitézekkel, lovak döglődve a
csatatéren, lovak ekébe, szekérbe fogva, kutyák magányosan és falkában, kutyák
gazdájuk lábához dörgölődve, kutyák lenyilazott vadlibákkal a szájukban, kutyák
gazdájuk sírján, a feltétlen hűségtől és az étlenségtől kimerülve,
megaszalódva, szemüregükben kutakodó hangyákkal, sólymok a levegőben, hollók,
meghajlott ágon, csókák dióval a csőrükben, varjak, pacsirták havas úton,
szánnyomokban, sötétlő suszterfánkokat csipegetve és keresztek kicsiben,
nagyban, rövid szárral, hosszú szárral, háromszög-istenszemek, jézusszívek
töviskoronával, Szűz Mária a Kisjézussal, Szűz Mária a holdsarlón, Szűz Mária a
keresztfa alatt, Szent Péter óriási kulccsal. György mosolygott: a hatalmas
kapuk hatalmas záraiba ilyen hatalmas kulcsok illenek. Mennyországkulcsok. A
nehéz vasalású kapukon belül feltétlenül kisebb mennyországok,
fiókmennyországok lehettek, mert aki onnan kijött, legyen az úr vagy szolga,
felnőtt vagy gyermek, mind jólnevelten, szinte áhítatosan, paposan viselkedett.
György, ha nem átallotta volna, leugrik a szekérről és a kapuk pipasarkait,
pántjait, kilincselt, reteszeit, kopogtatóit megtapogatja. Nem ugrott le, nem
rohant oda, de így is élesen érzékelte a kovácsolás módozatait; a felhevített
pipasarkok gömbölyítését az üllőn, a gömbölyítőben, meghajlításukat, „sarkosra”
kalapálásukat, „farkuk”, vagyis száruk behasítását, a pántok nyújtását,
simítását, a kilincsek megszerkesztését, egybedolgozását, a reteszek
pörölynyomait, a többnyire farkasszájas kopogtatók karikáinak megforrasztását.
A farkasszájak készítése azonban gondot okozna neki. Ezt minek is tagadná?
Azokat formába kellene melegen belekalapálnia. Igen, de hol van a forma?
„Egyelőre örüljünk, hogy lyuk van a fenekünkön.” Megfigyelte, hogy a súlyos
kapukon kilépők nem keveredtek a tömegbe. Ők egy keskeny kőlapjárdán,
kőlapösvényen közlekedtek. Egyébként, itt már az úttest is köves volt. Nem
kövezett, csak köves. Vörös homokba ágyazódott termésköveken döcögtek a
szekerek. A kerékabroncsok néha szikrákat vetettek rajtuk. „A földút azért csak
földút.” Kissé szorongott: tudja-e értékesíteni az aranykeresztet? A múltkor
szerencséje volt, de most mi lesz? Az arany olcsó lehet ebben a városban.
Annyit azonban elvárna, hogy a kereszt árából a négy szekeret megrakhassa
terménnyel. „Legalább terménnyel”. A keresztet nem sajnálta. „Nem kapáltam
érte.”
A vásártéren nem fogtak ki, csak a zablákat vették ki a lovak szájából. Szénát
dobtak nekik, hadd szálalják. György félrevonta Istvánt, közölte, hogy vele
kell mennie az aranyműveshez. Ne legyek egyedül. Fegyverzetüket lerakták,
csupán a szarvasagancs nyelű tőröket hagyták meg övükben. Azt az ujjas
eltakarja. István készségesen bólintott. Apja bizalma egészen elragadta. Mint
mindig. János, Péter fia Péter, Árpád és Csikós János a fogatoknál
maradtak. Egy félreeső, vizeletszagú zugban, két ház közötti beszögellésben
György, István fedezete mellett, kifejtette kisujjasa béléséből a keresztet,
azután inge alá, kebelébe csúsztatta. Gyerünk!, mondta felesleges eréllyel,
mert a fém meglepő hidege háborította. Az aranyműves természetesen már nyitva
tartott. Belépésükkor az ajtó fölött vidáman csilingelt a bronzcsengő. Valameddig
egyedül voltak, aztán meglebbent a már ismert bársonyfüggöny és eléjük toppant
a kissé pocakos, zömök tulajdonos. Györgynek, mint rég nem látott, messziről
jött embernek, „leleményes szatmárinak” örömmel kezet nyújtott, majd Istvánra
bökve megkérdezte: A fia? A fiam. A legnagyobb. Erre a mester Istvánnal is
kezet rázott. Az aranykeresztet, amelyen a megfeszített Jézus függött,
megtapogatta, fekete posztókabátjához dörzsölte, dörzsölgette, a tenyerén
méricskélte. Honnan van ez magának?, hunyorgott könnyzacskós, barna szemével
Györgyre. György mogorván nyúlt a kereszt után: Van. Fülelt: milyen gyanús
hangok, neszek, zörejek érkeznek a függöny mögül? Van. Tudja, a tatárok... Az
aranyműves elhúzta György elől a keresztet. Persze, persze. Nem az én
dolgom kideríteni, honnan van. Bemondta az árát. György kevesellte, mire a
zömök ember megtoldotta az összeget. Tudom, tudom, tudom, búgta, amíg a
pénzeszacskókat kipakolta az asztalra. György elkedvetlenedve rakta zsebre a
pénzt: „Kérhettem volna többet is.” Menjünk, mondta Istvánnak. Legyen
szerencsém máskor is, szólt utánuk az aranyműves, miközben büszke-elégedetten
tekintett egy vékony, bőrkötényes, hozzá hasonlatos alakra, aki elismerően,
cinkosan kacsintott. György kint egyből jobban érezte magát. Figyelmeztette
Istvánt: egyetlen szól sem arról, honnan van pénzük. Jöjj a hátamnál,
mert ilyen helyeken rengeteg a tolvaj. „Mindenki az!” A műhely előtt több
gyanús alak üldögélt, ténfergett. A koldusok óbégatva fedték fel, mutogatták
csonkaságukat, sebeiket. Az egyiknek ajka, orra, füle, hiányzott, a másiknak
keze, lába. Ez már-már nevetséges jelenség volt. Úgy ült egy szalmával bélelt
szénáskosárban, mint kotló a fészkén. Időnként tátogni kezdett, mire
„kísérője”, egy tatár fülessapkát viselő, zöld penészes tésztává züllött arcú,
sovány nőszemély kockára vágott kenyérdarabokat dugott a szájába. György az
aranyművesműhelytől húsz lépésnyire megállt, nézte, nem követi-e őket valaki?
Egy meredek lépcsőjű pincéből csípős juhtúrószag áradt. Követésükről szerinte
nem volt szó. Azt mondta Istvánnak: Addig se nem eszünk, se nem iszunk, amíg
szekereink üresek. István éhesen hallgatott. Megadóan követte apját a
gabonasorra. Nézegették, tapogatták a zsákokat, alkudoztak. Mihelyt úgy vélték,
egyenesbe jöttek a piaccal, az eladókkal, a kiválasztott búzás, árpás, rozsos-
zabos-, köleses-, borsós- és baboszsákok száját megoldották, kezüket könyökig
beléjük mélyesztették, a termény minőségét ellenőrizték, a termelőnek előleget
adtak, azután árujával szekereikhez kormányozták, átrakódtak, fizettek. György
némileg restellkedve érezte: fölényesen pénzes emberek módjára viselkednek.
Péter fia Péter, Árpád, Csikós János nyakát válla közé húzva álmélkodott. Miből
ez a sok minden? Ilyesmiről álmodni sem mertem, mondta Péter fia Péter. A Jóisten
legfeljebb, szaladt ki Árpád száján. Ez kész vagyont, tömött a szájába
félmaréknyi búzát Csikós János. Megdagad a hasadban, szólt rá György. Dagadhat,
ütött a hasára Csikós, van helye bőven. János emlékezett a Tamás malmánál, a
trágyadombon döglött verebeket látott. A liszt végzett velük: csirizzé vált a
begyükben. „A búzaszem nem ártalmas”. Ennek ellenére, képzeletében Csikós János
máris heggyé puffadt hassal feküdt valami trágyadombon, amelyről
szalmacsutakokat kapott fel a forgószél. Csikós János kínlódva lélegzett és
tőle kérdezgette: éle-e még vagy már végleg meghalt? Meg, felelte János, hogy
megrémítse, elkeserítse. Hallatlan!, csettintett Csikós János. Nekem még
egyetlen pénzdarabom sem hiányzik. Akkor ide vele, mondta György. A pénzt
egyúttal Pétertől is, Árpádtól is begyűjtötte. Ezután Istvánnal az állatsorra
sietett. Hamarosan megalkudtak hat malacra, húsz házinyúlra, húsz szárnyasra,
hat koromfekete kiskutyára. Ketreceket is vásároltak. Most már jöhettek a
különböző kerti magvak. És végül jöhetett a szalonna, a füstölt hús, a kenyér,
a bor, a só. A közepes boroshordót hatan alig bírták beemelni a szekérbe.
Otthonra, paskolta meg György a dongákat, mivel Csikós János a vászontömítéses
dugót feltűnően sóvár szemekkel méregette. De, ha hiszitek, ha nem, én is
kutyául megéheztem. Istvánnal és Jánossal a vásárláskor kinézett étkezősátorhoz
ment, egy kívánatosan nyugtalanító illatokban fürdő vagy talán lebegő
kifőzdéhez, rézüstben zsíros gulyás rotyogott, vasrostélyon pedig lángos
nagyságú húsok sercegtek. A fehér kötényes, kövér, jóságos tekintetű, tömpe
orrú kifőzdés borral és pálinkával is szolgált. György megragadta az alkalmat.
Két kiscsupor pálinkát hajtott fel. Egyből megszépült a világ. Fiait is
buzdította: ne szégyelljék, van miből. István kortyintott néhányat, de János
utálkozva elfordult. Nem is baj, szólt a kifőzdés. Ráér. Vastag vállán a
zsírfoltos kéztörő-kendőt megigazgatta. Emlékszem... fogott volna egy Isten
tudja, milyen terjedelmes történetbe, György azonban leintette: Enni akarunk!
Gulyást, kenyeret, sült húst, kovászos uborkát. Péterre, Árpádra, Csikós
Jánosra gondolt: szegények, mikor kerülnek sorra. Evés után a csupor bort a
sietségtől alig bírta lenyelni: „Éhen halnak.” Futva érkeztek vissza. Nesztek
pénz, és menjetek!, sürgette az őrködőket. Táncolni lenne kedvem, szólt János a
malacokat, nyulakat, szárnyasokat, kutyákat nézegetve. Még haza is kell
velük érni, mondta oktatóan István. György felfigyelt. Haza érünk, ne félj.
Büszke volt, majdnem öntelt. A két kiscsupor pálinka és a csupor bor meglepően
hevítette. Homlokán verejtékcseppek fénylettek. Tudjátok, mit nem vettünk még?,
fordult Istvánhoz és Jánoshoz. Vásárfiát. Holmi apróságokat. Amikor Péter fia
Péter, Árpád és Csikós János visszatért, vásárlási szándékát azonnal bejelentette.
Péter szegődött mellé kísérőnek. Az érintett családok nőtagjainak fejkendőt,
fésűt, hajtűt, a férfiaknak övet, tőrtokot, tűzkészségét, a gyermekeknek
mézeskalácsot néztek. Hamar végeztek. Péter hajlott a borivásra, de György
leintette. Már addigi elrugaszkodását is bánta. Késő délutánra járt az idő,
táborhely után kellett nézni. Péter azt mondta, jó lesz az előző hely, György
vonakodott; nem tartotta elég tisztának. Azt ajánlotta, húzódjanak le a folyó
partjára, ott biztonságban is lehetnek. De nemcsak a biztonság számított, hanem
az is, lesz-e hol legelnie a nyolc lónak? A folyóparton nem emlékezett
terjedelmesebb legelőre. Ami van, annak rá gós, drótszerű a füve. Nem volt mit
tennie, ráhagyta Péterre, legyen úgy, ahogy ő akarja. Ez a legegyszerűbb, mosolygott
Péter. Lassan, körülményesen hajtottak ki a folyamatosan elnéptelenedő
vásártérről. Egyelőre rúdjuknál fogvást kormányozták a szekereket. Ilyenformán
(hátrálva) még láthattak egyet-mást. György a műhelye ajtajába kiálló, mindkét
kezét bőrköténye zsebébe süllyesztve bámészkodó, kissé pocakos, zömök
aranyművest látta. A gyanús alakok, koldusok riadtan távoztak a közeléből.
Péter fia Péter a kifőzde-sátrakra volt kíváncsi. A kifőzdések pakolóztak;
kisebb-nagyobb hordóikat, üstjeiket szekerekre rakták, a rostélyok alatt izzó
parazsat vízzel lelocsolták. Csikós János a teret körülvevő házak ablakain
kikönyöklő férfiak, nők beszédét akarta elkapni. Nem sikerült, pedig rájuk is
tettek megjegyzéseket. Elesettek!, mondta egy cipómellű, csipkés főkötős fehérszemély.
Csüng utánuk a rongy, szólt egy nyurga kamasz aki különben az egyre homályosabb
ház belseje felé volt fordulva. István két verekedő koldust figyelt. Az egyik
félkezű volt, a másik féllábú. A félkezű ép bal karját motollaként forgatta
maga előtt, úgy haladt előre, mire a féllábú mankójával ügyesen oldalba csapta
és meglévő jobb lábán tova pattogott. Árpád és János a fogatok mögött haladt. A
nyomukba szegődött kutyákat lándzsájukkal riogatták. Ettől a ketrecekben
„vigyázó” kiskutyák időnként egészen tűzbe jöttek; habzott a szájuk,
berekedtek. Különösen a Százados viselkedett harciasan.
A táborhelyen úgy intézték, maradjanak minél közelebb a házakhoz; hátha
segítségre szorulnak. Különösebb ismerkedésre barátkozásra azonban nem
kerülhetett sor, nehogy fecsegjenek az ő dolgaikról. György akarta így. Most
már, mivel volt valamijük, bele-belenyilallt a félelem: mire indulnak hazafelé?