Farkas Árpád
Versek a vámon
Indulok Budapestről haza. Három hetet töltöttem a könyv évi magyar ünnepe alkalmából e fővárosban, kiadóm, Püski Sándor vendégeként, ki öszszegereblyéztetvén vélem csaknem harminc esztendő alatt rótt kevéske verssoromat, szűzfehér, piciny könyvvel ajándékozott meg; de most, végre, haza! Agymosást végeznem sohasem sikerült, de pillanatnyilag úgy érzem, útnak, határnak, vámnak indulván, ki kell takarítanom beleimet, így enyhe hashajtót veszek be előző este, takarodjék belőlem minden idegen fekália, még a madárbél-nyomolvasók se jöjjenek rá, hogy ismét elköltöttem életemből három teljesen szabad és független hetet, mely idő alatt csaknem azt cselekedtem, ettem és ittam és beszélgettem, amit óhajtottam. Haza, hát, haza! Elvisz egy piciny társasbusz, milyennel ily hosszú távot még sosem utaztam, a jegy árát sincs kinek megköszönnöm az elmúlt hetekben annyi szempárral találkoztam. Elsősorban e tapasztalatlanságból származó a bensőségeimben való elszánt nagytakarítás, sem élelmet, sem folyadékot nem veszek magamhoz egész nap, mert tudom, egymás ingereit szólongatják, s kisgyerekként nem állíthatom meg majd a sofőr bácsit könnyed pipilésre. Böjt legyen ez, önkéntes, nem mint szívós elődeimé a Don-kanyarnál. Á, az történelem, ez csak könnyed, sportos elszánás, hiába áll Leczki Lajos mérnökbarátom két Coca-colás palackkal az egyre üvegesedőbb autóbuszablak mögött, többek között ő is kísérve tekintetével, küldi egyik palackot érettségiző lányomnak, szánja másikat nekem, s útitársaimnak tikkadás ellen az útra, nem fogadom el, csak ajándéka kislányomnak szóló felét, mert tudom, már hanglejtésükből, útitársaim mind Székelyföld elszármazottjai-elrugaszkodottjai, Coca-colával úgysem köthetnék velük útitárs-szövetséget, csupán alkohollal, vagy attól teljesen mentes baráti szóval. Marad hát az utóbbi változat. Leczki Lajosról egyszer majd, más alkalommal még regélnem kell, de most beburrog indulásra készen a kocsi, villan utolsót még hűséges pápaszeme, s megszólít egy szakállas fiatalember: bizonyára nem emlékszem, ő szervezte könyvbemutatómat a Vár Litera könyvesboltjában; nem emlékszem, persze, ringatott a vonat-autó Miskolctól Veszprémig és le Szegedig, pillanatnyilag nem is érdekel, csak a gerinccsontom körül csordogáló verejték – (Ismét lázas lennék?) s annyi a könyves históriában, hogy néhány napja – tegnap hallám – eltűnt Arad környékén nyomtalanul a Tulipán-cég vagonnyi könyvszállítmánya. Lehet, azóta meg is került, de a friss hír idegeimbe idézi egykori határátkeléseimet, a meztelenre vetkőztető motozást, s nem fogadom el a máris körbekerengésnek lendülő palackokat. Saját, személyes visszapillantó tükrömben (konkrét napszemüveg, hátad mögé pillantó előfoncsorral), amerikai barátom nyújtotta át tegnap: „hogy lásd, kik követnek”; „már nem követnek” – köszöntem meg, de „ne búsulj, nemsokára ismét követni fognak” – rámszuszakolta, most látom benne a hűségesen elkísérő közmagyart, Leczki Lajos mérnököt, ki kisvállalkozó kémikusként keresi helyét az újjázendült magyar társadalomban, nem tülekszik, nem tolakszik, pártot, igazi politikai képviseletet keres, szerény szolgálatait felajánlani, ő a nemzet háttérbe húzódottjainak, s nem meghívottjainak szerény képviselője, egy mélybetűnt középosztály utódja, kikből holnapra talán mégiscsak összeáll az egész Magyarország. Eltart Szolnokig, el csaknem a határig véle és társaival kapcsolatosan meglódult meditációm, de húsz kilométernyire a vám előtt pilótánk megpihen. Csárda, hová hetekre betelepednék, időnként ős-bősz-magyarosan szétrúgni oldalát. Most csak besomfordálok: ne igyál, hogy ne éhezz meg, ne egyél, hogy ne szomjazz meg s érzem, meg fogom szegni a magamnak tett fogadalmat. Mégsem vagyok én Fa Nándor, mégsem a nagy doni átkelő ez itt! Egy kortynyi angolkeserűt, mely összerántja remegő gyomromat, s megállítja karomon a rövidujjú ing didergését e feneketlen alföldi esti hőségben. Bizony, bizony szegem meg magamnak fogadott szavam, s már önbizalom-csökkenéssel remegek tovább a határig. Körül kedélyes társak; felszínes szóbaereszkedések, s a Vár rendezvényének Máréfalváig utazó kedves, szigorkás fiúja. Az a kedves fiú azért volt szigorú énhozzám, mert látta, megpihenésünkkor sokat dohányzom. Nem szabad, mondta anyám is, mondta Leczki őr is, mondta ez az egészséges fiatalember is, ott a határállomás még zöldellő bokrai közt. De akkor mit szabad? Megmondta a határőr, kemény, román szavakkal, amint felszállt a kocsinkra, ellenőrizendő útleveleket „Csend legyen!” így, csak román nyelven. S lőn. Ő kis, piros, vadonatúj könyvecskéjével, melynek borítója sem cserélődött a Ceausescu idők óta, végigmustrált bennünket, s épségben találtattunk. Egy szovjetunióbeli autóbusz mián – mit keresnek ezidőtájt erről errefelé? – csaknem három órát időztünk a vámnál, míg méltóztattak! Motyóinkba beleturkálni.
A vámos helyre fiú volt, elismerem, végigfuttatta ujjbegyeit a csomagokon, s beletúrva kézitáskámba, műanyagtasakomba, ennyivel szándékoztam átkelni a határon, mintha tűpárnába nyúlt volna, felszisszent:
– Ez mi? – Mi mi? – kérdeztem magam is szigorúan, mint ki ősrégi vallatásokhoz szokottan tudja, hogy csak kérdésre szabad, arra is pontosan, szószaporítás nélkül válaszolni.
– Ez mi? – emel ki egy könyvet, melyre magyarul írva vagyon: Angol nyelvleckék kezdőknek és haladóknak.
Belelapoz, így nem érzem kötelezőnek válaszolni. Furcsállhatja, hogy nem bukkan román szövegre, félreteszi, szorosan maga mellé.
– Még mi van? – kérdi.
– Értem. Nézze, uram. E kicsiny táskában csupán a szennyesem s tíz darab könyv még, parancsoljon, verseket tartalmaz, magam írtam. – S átnyújtottam egy kézügybe kerülő példányt.
– Mind a tízet látni akarom! – ragaszkodik. Visszatér elveszített, útközben fecsérelt egyensúlyérzékem, megáll ingujjam remegése karomon: humorérzékem, a veszejtődésre szánt, megtér, hiszen ekkora érdeklődést még a könyvnapon sem tapasztaltam, hogy tízezer példányban megjelent könyvemből tíz példányt óhajtana egy személy. Úgy döntök, nem kapkodok igazolványaim után, mely két ország írószövetségének jóvoltából (talán?) könyvek fuvarozására is feljogosít, szomorúan nézem e zsákmányával mit-kezdeni sem tudó, elesett embert, lapoz, nem érti, sem a helyzetet, sem amit lát, legalább nyitna Határátkelés című versemre véletlenül, úgy vinné magyarul tudó főnökének a könyvet, pislantana belé; s már hurcolja is a szörnyen-gyanús angol nyelvleckékkel együtt, leng a lengőajtó, útitársaim, akárha inkognitójából szabadult Drakulára, merednek rám. Itt tolvajt fogtak, vagy valami hasonlót. A szovjetek miatt két órát, miattam már negyedórát kényszerültek várakozni. Úgy döntök, én a szívesen cseverésző, ma többet nem beszélek. A lengőajtó mögül kihallszik: ez angol nyelvkönyv; ezek csak versek! Visszatér kedves és fiatal, gyanútlan vámosom, undorral dobja elém 30 évi munkám termékét –: „versek!” Bepakolhatok. Igaz, ami igaz, a Nagy Eligazító hiúságom kedvéért azért mélyebben is belelapozhatott volna a könyvembe, de mit tegyünk, ha országrészek ide-odacsatolására szolgáló röpiratok fürkészésére vagyon csak fölszólítása, s mi csupán verseket írunk?
A zippzárat újracsomagolt táskámon nehéz volt visszarántanom, fintor is kísérhette igyekezetemet, mert felpillantván felém ömlött egy gyűlölettel teli szempár. Az ifjú vámtiszté, kinek régen egy új csoport matatásához kellett volna látnia, de főnöke előtt is kudarcot vallván, saját helyzete tisztázásául is, rajtam feledte kegyes és hegyes tekintetét, s annyit sziszegett csak, míg elvonszolódtam előtte csomaggal: könnyű nektek.
Könnyű bizony, ha már maga az írott szó is ismét fegyvergyanúba keveredett, merengek, amíg egyre madársúlyúbbá válva átringunk a Királyhágón, Feleken, Baknyán, Tolvajos-tetőn, s csak nő a sajnálat a szívemben az iránt, hogy mennyi mindentől kell féltenünk még e kicsiny földrészt.
 
Határátkelés
Fut a vonat vélem loppal,
s az árdéli teleholddal
gurul anyám rozskenyere
bor-pirosra kerekedve;
utánunk a tűzszikrákat
apám szórja; ceruzámat
hegyzi éppen halbicskával:
világítsunk a világgal!
Jácint-szemű kisleányom
hintázik a holdvilágon,
sirdogáló kiskendőjét
én asszonyom lengeti.
Fut a vonat, krumpliföldek
partján ringó kicsi őzek,
bokrok, dombok, fenyves-ország,
piros-pettyes-csipros-orcák
tejet ivó szuszogása,
kétmillió arcnak ránca,
sorsnak konca – és kölönce
jő velem a bal zsebemben
dohányporral elkeverten,
anyaföldem – minden kincsem
és koloncom – menekítem,
nosza rajta, ha tudjátok,
vámoljátok, vámosok!
(1969)
Nyitott égbolt
Eluntam a Balkán mocskát
Európába rángató vonatokat,
eluntam határátkelőitek vizeldéiben
bokáig húgyból lábujjhegyre csipeszkedő
s falba ve-verődő kobakokat,
el kis motyóim dúlását, eluntam
bizony, heréim közül bőröm alá
is fölbizsergő, motozó ujjatokat,
Rodin pózában ülök
félszázada a honi klozeten,
rettegjetek, én még maradok,
de indulnak fiaink, átrágják
magukat a parajdi sóhegyeken,
iszonyú szomjasak lesznek, mire
odaérnek, felisznak benneteket!
Eluntam emberkedni félszázadon át,
holnapra MADÁR LESZEK,
hallom, amint percenként percegve
vékonyul csontom, elmadárlik,
bőröm sincs már, csak szárnyam
nő, röpít szabad és tömör levegőn.
Tudom, szószegők, lőttök majd rám,
akárha fácánra, pedig veréb volnék
csak, szürke. S pereg majd tollam,
mindnek szárából tinta csepeg.
Tudom, óceán nem leszek már,
de határátmosóvá
eltintatengeredek.
1991. június 25.