Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1991. szeptember, II. évfolyam, 9. szám »
FÓRUM
A zsarnokság konkrét leírása
Pusztai János: Zsé birtoka
Néhány szó az íróról és műveiről
Első kötete Ösvény a világba 1965-ben jelent meg a Forrás-kiadványok
sorozatban. Második munkája, az Illés szekerén, 1969-ben látott
napvilágot. Itt már megpróbálkozik az időfelbontás technikájával, de még
szerény eredménnyel. Egyetértek Bertha Zoltán véleményével. „Pusztai János
hatvanas években írt kisregényei önéletrajzi hitelességű realista elbeszélések
voltak. Az életesemények szokványos leírásában nem sűrűsödött gazdagabb
lélektani vagy társadalmi mondanivaló. A narráció módja nagyrészt kimerült a
történetelmondás sablonjaiban.”1 1969 és 1973 között írta meg első
nagyregényét, a Zsé birtokát. Az új formateremtő elveket két korábbi
elbeszélése előlegezte. A Bevezető2 a
mikrorealista ábrázolásmód első lépéseiről tanúskodik. A Lidércnyomás3
a félelem élményének megjelenítése. A Kriterion elutasította (!) regényét,
végül Kolozsvárott jelent meg. Igaz, egy évvel később, mint A sereg –
a trilógia 2. része – melyet már a Kriterion kiadó gondozott 1978-ban.
A trilógia harmadik darabjából csak részletek jelentek meg Csapdában4
címmel, bár a mű elkészült. Ezután újabb regényciklus írását határozta el Tatárjárás
címmel, melynek első kötete, a Futótűz, 1984-ben jelent
meg. Azóta újabb művet nem közölt.
Végezetül az írót idézem önmagáról: „...népem sorsáról akarok vallani, ez
számomra életre szóló feladat. A lehető legszebben akarok anyanyelvemen írni.”5
A mű nyelvéről
Pusztai Jánosnál nagyon élesen jelentkezik a nyelv problémája. Ugyanakkor
számára nem kérdéses a mű megírásának a lehetősége. Így vall minderről: „A
tárgy pontos, szigorú megragadása, leírása, ábrázolása nélkül nem létezik
Regény, csak regények léteznek. A mondanivalóhoz más hasonlatot hozok fel:
legyen, mondjuk, hajó a regény tengerén, a Regény tengerén. Hajómat a nyelv, a
mindennek, de valóban mindennek kifejezésére tökéletesen alkalmas magyar nyelv
működteti, viszi új és új vizekre...”6 Ezért lehet művében
formateremtő elv a szinonima-halmozás. A nyelv lett az elsődleges leíró forma,
háttérbe szorult a cselekményszövés, a szereplők leírása, jellemzésük.
Tudatossága már a hangok szintjén megfigyelhető. Nem véletlen, hogy az egyik
főszereplő á s nem a. Egyrészt az á kimondása tovább
tart, mint az aé. Másrészt az á–b – Ádám és Éva asszociációt
indukálhat. Nem utolsósorban meg kellett különböztetnie az a névelőtől.
A teljes magyar ábécé a-val kezdődik, az á csak a második. Így utal arra, hogy
nem ő az első a regényben
A harmincharmadik fejezetben, a mű egyharmadánál olvashatjuk: „Mint piszmogó
gyermek,... hirtelen, találomra elcsípett szóba kapaszkodott: eSő, eső, eSő,
ESŐ..., úgy vélte, egy idő után a szó megnyúlik, kirugódik: eeeeesssssőőőőő,
azután feldarabolódik: eS–ő–Es–ő–eS–ő, végérvényesen helyrezökkennek a hangok,
valósággal hallja a szó percegését, később kemény koppanását: eSő!, Eső!, Eső!”
(126. old.) A világ megismerése a nyelven keresztül történik, gondoljunk a
kognitív pszichológia eredményeire – s érdemes figyelni az író utalására
hasonlatában –, csak a nyelv által lehetséges meghatározni a helyünket a
világban. A fenti szöveg egyben jó példája a sklovszklji eltérítés, az
„osztranenie” fogalmának. Az író ritmikai (ismétlés) és tipográfiai eszközökkel
(kis- és nagybetű, kérdőjel, felkiáltójel) utal a szó eredetére, esetleges más
jelentéseire, más szavakkal való kapcsolatára. Ugyanakkor a hangelnyújtás, majd
a ritmikus, rendszeres ütemek a szómágiát juttatják eszünkbe. Mintha sámán esne
révületbe, majd józanodna ki dobjának hangja mellett. Ezzel párhuzamosan a szó
elveszíti jelentését, üres hangsorrá válik, majd fokozatosan visszaszerzi azt.
Pusztai János nyelve élő, lüktető, már-már prózaverset ír. Ennek egyik
bizonyítéka a nagyon gyakori magánhangzó-szimmetria, a belső részek sokasága.
Így a jelentések szintjén asszociációk keletkeznek, melyek lehetnek
ellentétesek, vagy ellenkezőleg, együvé tartók. Pl.: „a maga javát, a halak
baját...” (45.old.), „tűzet gyújtott, lángot élesztett, hegyezett, élesített
kohójában, a motyogóra, görnyedten csoszogóra, hátratett kézzel malmozóra,
urára, oktatójára függesztette tekintetét.” (9S.old.) Egyúttal elősegítik ennek
a szövevényes, intellektuális prózának a megértését is: „...agyában, mint kis
fehértagolt féreg, szó szaporodott, mocorgott, nyüzsgött, lüktetett: félek,
félek...” (188. old.) Itt az összetartozó magánhangzók mintegy összerántják az
egymáshoz kapcsolódó valóságmozzanatokat. Ugyanezt a szerepet töltik be a
mássalhangzó-azonosságok. Máshol a hangok egybevágósága a szóhangulatot erősíti
föl, pl. „önző féreg, csúszómászók nyeszlett apja...” (180.old.) írja Zséről. A
féreg, a csúszómászó szóhangulata negatív: ezt fokozzák a sziszegő hangok.
Önként adódik a következő asszociáció: csúszómászó kígyó – sziszegő hangja: a
regényben Zsé, a Gonosz megtestesítője.
Az ismétlődő szavak, szókapcsolatok kulcsszavak a mű megértéséhez. Általában
3-4 oldalanként fordulnak elő. Valamennyi az üldözés–menekülós–(tovább)élés
fogalomkörébe sorolható. Az összes ige az alapvető életfunkciókkal kapcsolatos.
Az egyetlen kivétel, a „nem gondolkodom” is a menekülést szolgálja. A szerző az
ismétléseknél tipográfiai eszközökkel éri el, hogy a szemantikai kiüresedés
csak ott lépjen föl, ahol imaszerűvé válik a szavak mormolása. A legtöbb
esetben így hangsúlyozza a dolog, a fogalom fontosságát a szereplők életében.
Szinte újra föltölti őket jelentéssel, hiszen a leggyakrabban használt szavak –
s így a legelkopottabbak, legkiüresedettebbek – közül kerülnek ki az
ismétlődőek. Például: élek, tűz, nem, menni. A legtöbbször Zsé neve ismétlődik,
mutatva kiemelt helyét a műben.
Meg kell emlékezni Pusztai gondolatritmusairól, melyek elmélyítik a szöveg
biblikus utalásalt. Pl.: „Lomb takarta, naptól, vadtól védte, éles-érdes,
tolakodó, lefegyverző sugaraktól, kereső, éhes, jóltarthatatlan szimattól,
szemektől...” Itt is megfigyelhetjük a magánhangzó szimmetriát, III. a magas és
mély hangrendű szavak váltakozását. Bár már nem is gondolatritmusok ezek:
inkább jelentés-szinonimák, jelentéshalmazok. Ezek a valóság-töredékek háttérbe
szorítják a hagyományos olvasói magatartást, fantáziát.
Pusztainál a tájszavak szerepe nem az, hogy a cselekményt egy adott helyhez
kössék, hanem, hogy „megakasszák” az olvasást, kizökkentsék az olvasót. Jó
részük archaikus: kitágítják, elmossák a mű időhatárait.8 Ezzel
szemben a szövegből hiányoznak a neologizmusok, hiszen a mű világából eltűnt a
jövő. Jellemző, hogy a jövő időt mindig jelen idejű alakkal fejezi ki az író.
Itt a jövő csupán néhány órát jelent. Pusztai látomása mindig irracionális,
elembertelenedett; s ennek racionalista, mikrorealista leírása különös feszültséget
ad az író nyelvének. Épp a pontos leírás következménye a hangutánzó szavak
viszonylagos bősége.9
A szóképek gazdagsága megdöbbentő Pusztai könyvében és épp a leírás konkrétsága
miatt. Gyakoriak a megszemélyesítések, csökkentve az emberi és nem emberi
közötti távolságot. A civilizáció pusztulását mutatják azok a trópusok –
elsősorban metonímiák –, melyekben az emberi testrészeket szerszámhoz
hasonlítja az író. Máshol az állati és a növényi világot közelíti egymáshoz,
mint az ófűsövényű Jelzőjében. Néhány szókép a legszebbek közül:
„...az ér pedig, akár rozsdás tűbe fényes selyemszál, kúszott, bújt...” (61.
old.)
„..zöld vért ontó, izzadó fűre...” (83. old.)
„...két tenyérrel, eleven kapákkal...” (l55. old.)
„...fűrészfogas körmével...” (181. old.)
„...a domb, mint kettészelt kenyér sima asztalon...” (267. old.)
„...A havas sziklasziget, folyóparti magaslat, mint fehér csészealj fekete
csészét, tartotta az éjszakát, a moccanatlan, kiismerhetetlen edényt...” (293.
old.)
Pusztai nem feledkezett meg a szinesztéziákról sem, pl.:
„...a fényt is keserűvé változtatta...” (49. old.)
„...a csendben, rozsdás némaságban...” (207. old.)
Pusztai mondatai a világot minden apró részletében pontosan, hűen akarják
leképezni-megteremteni. A rettegésben örökös-független a világ:
kiszámíthatatlan, hogy mely mozzanata válhat életmentővé. Egyszerű bővített
mondatok szinte csak az első oldalon vannak. Ezeket Zsé mondja –, ezek a
hatalom parancsai. Rövidségükkel is elhatárolódnak a félelem világától.
A szereplők és kapcsolataik jellemzése
A regény modellszerűségét példázza a szereplők csekély száma. A szereplő és a
főszereplő közötti különbség eltűnt. á és b egyszerű
mellérendeltettek, a Gyermek és Zsé egymás ellentétel. A katonák abszolút
mellékalakok, Zsé függelékei. A szereplők egyikének sincs teljes személyisége, á
és b életét a félelem tölti ki, szinte minden mást kizárva, de
csak ők képesek a szenvedésre! A csecsemő még nem szerezhette meg
önazonosságát. Zsé, a Gonosz, nem lehet jó – így az ő személyisége is hiányos.
á és b külső tulajdonságai lényegtelenek, á-ról csak
azt tudjuk meg, hogy szürke (!) szemű, szakállas férfi, míg b-ről, hogy
szép nő. A „minden emberség” következménye, hogy a cselekmény nem személyiségükből
fakad. Ez már létük helyére, a táborra is vonatkozik, ti. nem derül ki, hogy
mikor és hogyan kerültek oda. A tábor van, más nincs, nem is lehetnének máshol.
Zsé hatalma szinte mindent átfog.
á és b Ádám és Éva, nő és férfi. A két nem közötti különbséget
többszörösen érzékelteti az író. á fegyvere vasból, b-é fából
van. á medvebőrbe öltözik, b őzbőrbe. á erőnlétére
figyel, b szépségének elmúlására. Míg á létrát készít, hogy
fájára fölmásszon, addig b mindig kézzel-lábbal kapaszkodik fel. á
többször is hajtogatja: „nem gondolkodom...” A két nem közötti másság a
metaforából is kitetszik:
„...verejtékcseppek, parányi üveggyöngyök lepték el testét...” (l67. old.)
„...meztelen bőrén csillámló szegecsek az izzadságcseppek...” (218. old.)
Mindketten végzetesen atomizálódott lények, bár valamikor összetartoztak,
szerették egymást: „...eléje térdelt, fejét, frissen borotvált, hosszúkás arcát
ölébe... hajtotta, b tarkóját érintette... simogatta... babusgatta...”
(311. old.)
Már a táborban, kiűzetésük előtt eltávolodtak egymástól, s ez fokozódik tovább
a „pusztában”. Képtelenné válnak egymás szeretetére: „...á-ra
gondolt..., á gyűrkőzésére, a forró beléhatolásra, azután
korompettyes, pucér hasára..., á szuszogva emelkedett, nadrágját
felrángatta, elégedetten krákogott ... cigarettát sodort..., azután azt mondta:
– Ma még tíz szuronyt elkészítek, kikalapálok, élesítek; b-nek mondta
ezeket, b hallgatott...” (231–232. old.) á szeretetképtelensége
logikus következménye annak a ténynek, hogy leigázta őt a munka, teremtőből
eszközzé vált. Ennek súlyosságát látomása vetíti elénk: „...a falak lassan,
méltóságos ingással, ráérős, száraz reccsenéssel megindultak a négyszögletes
teret, a szuronyműhelyt tempósan kisebbítették, pusztították, hamarosan
egyszemélyes, szűk zárkává, forró, fullasztó aknává zsugorították...,
hagyta..., hogy a tűzre...nyomják...”(180– 181. old.) b-t szeretetéhsége
teszi kiszolgáltattá: „...minden esetben a hoszszú csizmás, zacskósapkás
katonákhoz sodortatta, karjukba, alájuk taszította, ilyenkor tehetetlenül
akarta, követelte, sokan szeressék, döntsék le, vonják árnyékba, selymes
gyepre, rászegezzék, megfeszítsék (!)...” (107. old.) De b mindenkor
csak eszköz maradt, kéznél lévő tárgy.
Kiűzésük oka: a lázadás morzsája, a személyesség kialvó parazsának utolsó
fellobbanása. Zsé parancsa: szeresd katonáimat! – s á megüti az
egyiket, amint rajtakapja b-vel. b megszegi Zsé ukázát, hogy
ne szeretkezzék katonáival, mert ők ettől legyengülnek. Kiűzésük utáni életük
bizonyítja, hogy a létfenntartásért vívott harc semmivel sem nyomorítja meg
jobban emberségüket, mint a hatalom. Mindkét helyen a szabadság töredéke jut
nekik, de a „kikerülés” döntésük eredménye! A „pusztán” harcolni kell a betevő
falatért, de képesek folyamatosan lázadozni-lázadni Zsé ellen, jóllehet állandó
rémületben élnek miatta. A táborban megvolt az étel, a viszonylagos kényelem,
de teljes szolgasággal fizettek érte: Vö: „...Zsé tömjénezésében ... valamikor
határozottan kedvét lelte ...” (38. old.) vagy „...Zsét követi, köpenyét
hódolattal, türelemmel megérinti, csókkal illeti...” (96,old.)
A szereplők közül kiemelkedik a Gyermek. Ő az egyetlen gyerek a műben, így a
jövő záloga. Fontosságát jelzi, hogy nem egy hang jelöli, hanem szó – rendezett
hangsor –, amely nagybetűvel kezdődik. Megkülönböztettem a Gyermeket, és a
csecsemőt, hiszen egy testben két lényegiség lakozik. A Gyermek Krisztus
szimbóluma: ezt már neve is jelzi, ti. az olaszban az „il Bambino” a gyermek
Jézust jelenti. A kiűzetés párhuzamos a Szent család menekülésével. A Gyermeknek
csak értelmezője, a csecsemőnek jelzője is: „Gyermeket, a türelmetlenül
rugdosót...” (81. old), „...a Gyermeket, könnyű lélegzetű csecsemőjét...” (107.
old.) Sohasem a Gyermekét! Istennek nem lehet jelzője, csupán megpróbálhatjuk
értelmezni lényét A Gyermek változatlansága isteni tulajdonság, a csecsemőé a
regény világának leszorítottságára utal. b a Gyermeket védelmezőjének
nevezi (vö. 207. old.). Máshol a kígyók – a gonosz jelképei a b ölében
levő Gyermeket keresik (vö. 101. old.). A következő idézet Krisztusra mint
Megváltóra emlékeztet: „Gyermeket, pólyás kicsijét fogta..., várjuk Zsét, meg a
katonákat, azt óhajtom, adhassalak téged Zséhez katonának, talán akkor
megbocsátnak...” (229. old.) Az egyetlen igazi párbeszéd b és a
Gyermek között folyt le: „...Gyermek ... gőgicsélt: öm, öm, öm, mondta, anyja
gügyögött neki, kedveskedett, hízelgett Gyermeket utánozta: öm, öm, öm...”
(309. old.) A szeretet párbeszédében egyenrangú a két fél. Csak együtt
maradhatnak életben, b anyaszerepe sértetlenül vészeli át a Gonosz
világát. Miközben női szerepe eltorzul: a táborban eszközként hurcolják, a
„pusztában” maszturbál.
A Gyermek-csecsemő és á kapcsolatát megmérgezi a regényben világ
pokolisága. Nem derül ki, hogy ki a gyerek apja –, eltűnve így a múlt,
profanizálódik a szeplőtelen fogantatás. Miképp b-ben Mária Magdaléna
és Szűz Mária vonásai keverednek. A legjellemzőbb tény arra, hogy a regényben a
világ kifordult önmagából az, hogy á a Gyermekben Zsé megsemmisítő
eszközét látja!10
Zsé, a Gyermek ellentéte, a Gonosz megtestesítője, mindenre kiterjeszti
hatalmát, s egyúttal leértékeli, elpusztítja: „ZSÉ BIRTOKA, olvasta a
söndörödött lombú, most már hitványnak, foghíjasnak látott, elfogadott
kerítésen, ZSÉ BIRTOKA, olvasta a töppedt kunyhón, a borzas, szemétdombszerű
építményen...” (130. old.) A kivétel a Gyermek, ill. á és b élete.
Üldözheti, kínozhatja, őket, de életüket el nem veheti! Ahhoz hasonlóan, ahogy
Jóbot adta az Úr a Sátán kezeibe.
Az író egyedül Zsét (és katonáit) ábrázolja ironikusan11 iróniája
nem megértést, hanem ellenszenvet takar. Leírása inkább egy rossz giccs
Úristenére hasonlít.
Zsé az Isten negatív, torz tükörképe; szeretne hozzá hasonlítani, de ez
lehetetlen. Isten szabad akaratot adott az embernek, Zsé megfosztja őket attól.
Az éji ösvényen fejjel lefelé poroszkál. Táborában fejjel lefelé, felfordított
keresztként merevedik meg.12 Ujjal karmokhoz hasonlítanak, állata a
kígyó. Azokkal a hangyákkal Játszik, amelyek a látomásában elpusztíthatnák a
Gyermeket. Nyelve romlott, párbeszédre képtelen. Gyakran vét a nyelvhelyesség
szabályai ellen, miképp katonái.
Zsé seregének tagjai apró csavarok a hatalom gépezetében, arctalan lények.
Állandó jelzőjük egyenruhájukra utal, s jelzi változatlanságukat. A
zacskósapkás jelző ironikusan láttatja őket, talán olyanok, mint a katonásdit
játszó gyerekek? Személyiségük eltűnt, engedetlenségük kimerül abban, hogy „b-re
járnak”, de elűzését szó nélkül végrehajtják. Tudatában sincsenek létük
elvesztésének.
A mű cselekményéről
A szereplők személyiségéből csak annyi maradt meg, ami továbbélésükhöz
nélkülözhetetlen. Ez a redukció érvényesül a mű cselekményében: így azt állandó
menekülés, állandó harc tölti ki. A mű az üldözés-regények sorába tartozik, de
itt sohasem ér véget az üldözés és a menekülés.
A regényben á és b cselekményszála párhuzamos, jelenidejű, tetteik
fölcserélhetőek13. Miképp egyformává válnak a kiűzetésben. Ennek
külső megjelenítése ruhájuk mássága a táborban, és egyformasága a pusztában.
Hasonlóságuk a mű végére teljessé válik; pontosan úgy tesznek, ahogy a másik.
Két kivétellel, a jelentősebb: a Gyermek-csecsemő gondozása, de ennek oka
akaratukon kívüli – nemük különbözősége, ez mindvégig megmarad. A másik: b önkielégítése,
amely fokozatosan ritkul, majd elmarad. Ez a mozzanat: a jelen, a megélhető világ
teljes terméketlenségét, ürességét mutatja. Ugyanakkor emlékeikből kitűnik,
hogy a táborban ugyanilyen leszűkített cselekvésterük volt. á állandóan
munkájára, egyszer-egyszer b-re, s visszatérő megalázására emlékszik, b
szeretkezéseire, ahol ő is csak megaláztatik.
Pusztai in medias res kezdi regényét. Az előzményeket a szereplők fölfölbukkanó
emlékképeiből tudjuk meg. A bonyolítás a jelen mű világát teljesen kitölti. A
regénynek nincs is „igazi” befejezése; olyan, amely „megnyugtatóan” lezárná. A
bonyolítás elemzésekor a következő különbség figyelhető meg: a kiűzetés
motívuma b-nél ciklikus, míg á-nál nem14. A szimmetrikusabb
szerkezet azzal magyarázható, hogy b személyisége épebb, ti. ő vigyáz
a Gyermekre, csecsemőjére. Nem véletlenül fakaszt forrást b.
A cselekmény tetőpontja az a pillanat, amikor b mit sem tudván á
kiűzetéséről, megpillantja őt, de föl nem ismeri-ismerheti15. Mindez
kiemelt helyen, a mű közepén, az 50. fejezetben történik. Minden további
cselekedetük ebből a tényből fakad, így teljesen „logikus” utolsó lépésük:
egymás odújának elpusztítása.
A regény szerkezete és tere
Pusztai mikrorealizmusával rokon az a törekvése, hogy közelítse az objektív és
szubjektív időt. Sajátos feszültség alakul ki az idő egy-egy pillanatának
megfoghatósága és az „idő-szerkezet” modellezhetősége között.
Mind a négy évszak megtalálható a regényben, ugyanakkor hosszúságuk más-más,
III. egyidőben más-más évszaka van a két főszereplőnek16. Az In
medias res kezdésével egybevág, hogy a regény nyáron kezdődik. A mű világának
végletességét jelzi az is, hogy a nyár és a tél jóval tovább tart, mint a két
átmeneti évszak. Ugyanakkor a tavasz b-nek korábban kezdődik, (hiszen vele van
a Gyermek), bár ő azt is Zsé csapdájának véli. Távolról sincs így. A regény
utolsó fejezeteiben á 24., b 30. napja kezdődik.
Az idő mérhetetlen ebben a műben17. Fejezetenként eltérő az idő
hosszúsága. Az író és a szereplők nem nevezik meg a napokat, a hónapokat, csak
az alkonnyal, éjszakával, hajnallal törődnek. A túléléshez nem kell más. Viszont
ezek képi megjelenítése annál szebb.18 Mindezek alapján nem lehet
pontosan meghatározni a regény idejét; csak az a biztos, hogy a mában
játszódik. Ezt támasztják alá a műben található civilizációs termékek: puska,
medence, fürdőkád stb.19
A regénybeli táj sem köthető konkrét helyhez, bár Pusztai úgy nyilatkozott,
hogy az erdő leírásánál mindig szülőföldjének, Szatmárnak erdei lebegtek szemel
előtt. De a mű erdejének valósághű leírása nem releváns a mű értelmezésénél.
Sokkal fontosabb az a tény, hogy a regény helyszínei közül a tábor negatív
tükörképe a bibliai Paradicsomnak, míg a puszta megegyezik a bibliai pusztával.
A liget itt a Gonoszparadicsoma, a tábor részel Itt él b az érzékiség
bűvkörében20, s itt van á kovácsműhelye. A kovácshoz az
ördöngösség képzete társul, III. a műhely képe felidézheti a poklot.
A Gonosz paradicsomában á szuronyt – ölőfegyvert – kovácsolt. A
táborban levő zászlórúd a kereszt ellentéte, afféle bálványoszlop.21
A táborban korlátlan úr a Gonosz, mindent birtokolni kíván, á és b
kiűzése után a puszta válik börtönükké: „...a vidék belement a
fényhálóba...” (53. old.) vagy „...a látóhatárt fényabroncs szorította ...(67.
old.) A vidéket folyó vágja ketté, s Zsé a folyó más-más partjára űzte á-t
és b-t. Elválásuk, mely a táborban kezdődött, a térben is kitágul, á
csak akkor kelhet át a folyón, mikor teljesen elveszíti emlékezetét. Ez a
folyó az élet, s halál határa, partjait apokaliptikus szörnyek őrzik.22
Az átkelésre télvíz, a halál idején kerül sor. A táj ugyanolyan sebezhető, kiszolgáltatott
Zsének, mint hőseinknek. Az író antropomorfizálta a világot, pl.: „...a
talajra, az éjszaka megőszültre lépett...” (237.old.)23
Összetartozásukat példázza a következő idézet: „...harapta a talajt, harapott,
köpött, szakálla sárosan rezdült, lendült, csapódott”. (18. old.)24
A mű szerkezete
Az Isteni színjáték 99 +1 bevezető fejezetből áll. Balassi ugyanilyen
ciklust kívánt írni. A Zsé birtkoka viszont 98 fejezetes; a mű
képlete: 1–(2– 98) –? A 2. és a 98. fejezet végén található szövegegyezés bizonyítja,
hogy egységet képeznek: „Előre, karjába vette a türelmetlen kicsit, megállt, és
valósággal lerogyott; lábát ezúttal is maga alá húzta, félénk-kellemesen érezte
sarka melegét...” (23. old.), „...később Gyermeket, türelmetlen kicsijét előre,
karjába vette, megállt és valósággal lerogyott; lábát maga alá húzta,
félénkkellemesen érezte sarka melegét.” (362. old.) b amit tudott,
megtette; megőrizte a Gyermeket. Az ő történetét már nem lehet folytatni. Az
első és a 97. fejezetben szintén van ismétlődés: „...szakálla sárosan rezdült,
lendült, csapódott.” (8. old.), „...szakálla szennyesen rezdült, lendült,
csapódott.” (359. old.) Ezzel zárul á utolsó fejezete, míg az elsőben
a fönti idézet után még másfél oldal van, mely így zárul le: „...nem messze
halkan rezegtette leveleit, himbálta ágait egy szomorúfűz (!), tetejében piros
betűs, fehér táblát látott ZSÉ BIRTOKA.” (19. old.) A keret tipográfiailag is
kiemeli ezt. A regényben, ami megíratott, az a Gonoszé. Erre a „másfél oldalra”
a kilencvenkilencedik a válasz, s ne felejtsük, hogy b a Gyermeket
maga elé vette. Állításomat alátámaszthatja az a tény is, hogy á és b
az 50. fejezetben atomizálódik véglegesen, ekkor nem ismerik föl egymást.27
Ha elfogadjuk feltételezésemet, a hiányzó 99. fejezetről, akkor az 50. pontosan
a mű közepe.
A regény tökéletes felütéssel kezdődik, újból bizonyítva az író tudatosságát.
Már az első mondat jelzi a mű világát. „Zsé nyűttdrapp, bokáig-köpenyét
kibombolta, törökülésbe ereszkedett, vakargatta a talpát, és a hosszú csizmás, zacskósapkás
katonát szólította:
– Hajtsd elém!” (17. old.)
Szerepel benne Zsé, és – ha rejtve is – á. Zsé ruházata, cselekedetei,
fölszólítása a despotizmust juttatják eszünkbe; s az csak természetes, hogy a
fejénél szomorúfűz bontja leveleit. Hatalmának irracionalitását tömören
jellemzi nyelve, parancsa: „– á fiam, új hazát kapsz, mindent akaratod
szerint teszel, ha teljesíted parancsaimat. Igaz?...” (17. old.) Íme a
paternalista hatalom egy mondatban.
A katona nyelve szintén jelzőértékű: „– Perszeperszepersze, mondta – addig
járjon a korsó a kútra, amíg el nem törik.” (17. old.) ő is csak a felszólítást
ismeri, de ez az ő szájából groteszk. Mindezt egyetlen oldalon írja meg
Pusztai!
A mű értékvilága, értelmezése
A regény világának alapvető vonása a szabadsághiány. A táborra való
visszaemlékezéseiből egy militarizált világ képe bontakozik ki. Már maga a név
is leleplező. A 78. oldalon így szól magában á: „... búvóhely kell,
gondolta mordan, nem kaszárnya...” ő maga szuronyt kovácsol. A táborban
nincsenek nők, gyermekek – kivétel b és csecsemője. Mindenkinek
eszközlét jut, mindenki eldologiasodik. A táborban mindent kisajátít a hatalom,
ember személyisége elvész, tilos a gondolkodás: „...(á-t)...a zászlórúdhoz,
magas, hegyes oszlophoz állította, nyakába fehér, piros betűs táblát, merev
feliratot akasztott,... a katonák... közömbös arcukat á felé
fordították... kiáltották: Zsé birtoka!...” (349.old.)27 A szerző
nem a hatalom eredetét, nem konkrét formáját, eseti megjelenését vizsgálja,
hanem a hatalom és ember viszonyát. Számára a hatalom ab ovo azonos a
Gonosszal. Ez a világ a Gonoszé. A manicheusok vallották ugyanezt. Ezt újította
fel Bódy Gábor A kutya éji dala című filmjében.
Ha a táborban eszközlétről beszélhetünk, úgy a pusztában emberalatti létről:
„...mint forró bura alá zárt rovar, tántorgott...” (97.old.)28 b
csecsemőjét medvebocsnak képzeli; á együtt menekül a fűz elől a
többi állattal. Zsé hatalma itt is követi őket:”... szakadatlanul azt gondolta,
tilos gondolkodnia, nem gondolkodom, nem GoNdOlKoDoM, nEm GoNdOlKoDoM, nem
gondolkodom, gondolta, ezzel egyidőben azt gondolta, mégis, azért is
gondolkodik, gondolatai fekete, pettyes lepedővé, talán zászlóvá álltak,
forrtak össze...”(314. old.)31 Azaz á szabadságának
töredékét megőrizheti, ha gondolkodik.
á-nak ennyi maradt; b-nek az, hogy életben tartja
csecsemőjét, Gyermeket. Fontos az is, hogy nem ölik meg egymást. Mindketten
emberségük maximumát tartják meg, ennél többet nem tehetnek. Ezzel a kevéssel
jóval többek, mint a katonák vagy maga Zsé. Ők őrzik a megváltás lehetőségét.
Az utolsó szó nem mondatott ki.
BOZSIK BÉLA
Jegyzetek
1.Bertha–Görömbei: A hetvenes évek romániai magyar irodalma. I. köt. 95 old.
2.Utunk, 1967. 49.sz. 3-4 old.
3.Ifjúmunkás, 1968. 51. sz. a. old.
4.Igaz Szó, 1980. 6.sz. 505-515. old.
5.Igaz Szó, 1979. 2.sz. 112. old.
6.Igaz Szó, 1979. 2.sz. 438. old.
7. Pl.: ”...bízzék benne, bízzék, BíZzÉk, bízZÉK...” (36.old.) „...a KeRtEt
látta. Zsé helyét...” (107. old.) Itt a nagybetű a kert szimbolikus jelentésére
hívja fel figyelmünket.
8. Pl.: kotolni, megpotyolta, zok, hagyul,
ikegését, dömöckölése, tűnyölődött, suppantotta stb.
9. Pl.: hörbölte, dübögtek, hessegette, ikegett, krak-kraak, böbb stb.
10. Vö. a mű 333. oldalával. 11. Vö.: „... műhelye elé. a téglalap alakú, döngölt
térre széket tett ki, magas hátú, Zsé-arcokkal, telemetszett ülőkéjű nehéz
széket...” (311. old.)
12. Vö. a regény 352. oldalával.
13. Vö.: á cselekményváza: elűzik–menekül–kunyhót
készít–vadászik–elűzik–menekül–odút készít–vadászik–menedéket készít–elűzik–menekül–egymást
figyelik odút készít–elűzik egymást–menekül.
b cselekményváza: elűzik–menekül–vadászik–forrást fakaszt(!)–elűzik–menekül–
kunyhót épít–vadászik–elűzik–menekül–odút készít–egymást figyelik–elűzik
egymást–menekül.
s közben rettegnek.
14. á: 1.–33. 41.–79.–99. fejezetekben.; b: 2.–18.–34.–66.–98. fejezetekben
űzetik el.
15. Vö.: 193. és 197.old.
16. 1-54. fejezet – nyár.
55-60. fejezet – ősz.
61-92. fejezet – tél á-nak.
61-77. fejezet – tél b-nek.
93-99. fejezet – tavasz á-nak.
78-98. fejezet – tavasz b-nek.
17. „...mint vastag, szürke víz, ment, loccsant fölötte az idő...” (247.
old.)
18. Vö. 75. old., 102. old., 157. old., 222. old. stb.
19. Vö. 214. old, 215.old.
20. Vö. 107. old.
21. Vö. 306. old.
22. Vö. 59. old. 98. old.
23. További példák a 38. old, 88.old., 133. stb. oldalakon.
24. Jellemző az a tény is, hogy először fán élnek, majd a földön építenek
kunyhót legvégül a földbe vájnak odút. Gondolhatunk Pilinszky versére és annak
megjelenítésére Huszárik filmjében.
25. Vö. 193. old.
26. Vö. Orwell: 1984.
27. Az ilegitim, bizonytalan hatalom szereti a szómágiát, a
demonstrációt.
28. Vö. 47.old., 190. old. stb.
29. Apró kitérő a színek ürügyén. Itt a fekete az anarchistáké lehet.
Máshol Zsé köpenyének ugyanolyan drapp színe van, mint a farkasok lábának a
regényben.