ÍRÓK ALBUMA
Füstölgő történeteim
Itt állok az életemmel, és nem tudok beszélni róla. Történetek, mint kiásott várfalban a köves rétegek: egymásba épülnek. Hivalkodásnak érzem önmagamról beszélni – hiszen versben mást sem teszek. Valaki másról kell tehát, valakiről, aki itt élt, voltak szülei, történt vele ez-az, maga is sodort (párkaszálat), nemcsak sodortatott.
Mi hiányzik hát? Az a cigaretta, amelyre tíz éve nem gyújtok rá. Annak a fogása-füstje, az a kissé élénkítő-okosító (!) illatíz, amely szétterjed, s nyomában hamurudacska nő.
Mutatja az időt. Amit elhagytam, és ami hiányzik, azt, amivé állandóan alakul a történet; egy cigarettányi idő.
Mással is mérhetném. Imányi idővel, amíg fölér a lift a kilencedikre. Amíg elmondom a közeli kicsi templomban 1988-ban, 1989-ben Szent Istvánra és Szent Lászlóra szegezve a tekintetem, lesve, megrezdül-e Szent Antal kezében a liliom, ölében a Gyermek. Ugyan mennyi áldozati füstöcske egy imádság, megtoldva némely heves kérelmekkel, vágyakozással? – Reménykedéssel? Inkább bizalommal. Levélnyi idő, füst-idő, motyogás-idő, miközben minden mondatra ráhurkolod a lelked: kérve, bánva, bízva. Szembenézve füstölgő történeteiddel.
Ezt a mosolyt, ezt a boldog nevetést! Ezt az örömet, ahogy a gyermekét szorítja-tartja! Soha senki nem örült így nekem, erről van szó. Ide szeretnék visszatérni.
Anyámat mindenki Bertukának szólítja. Eltévedhetne a nevekben: Prieve Taubnak hívják eredetileg, amit az alsórónai közjegyző Bertának írt be. Ez itt meg itt ötödik, az egyetlen megmaradt gyermeke, 1949-ben: Bertuka nemrég töltötte be a 38. évét. Két éve a fiú meghalt: a lágerév nyoma ott van még a testben (csak hogy ennyit mondjunk). Tizenkétszer ment át Mengele válogató szeme és keze előtt. Ki jobbra, ki balra. Szülők, testvérek, mind-mind. S utánuk György, 1947-ben. Nekem már nevet sem mertek tervezni, Apám találta föl, Anyám félaltatva bólintott. Apámat, akit az ebensel lágerben szabadítottak meg az amerikaiak, egy ápolónő a karjában vitte a vöröskeresztes kocsiig, 30 kiló volt. Az öccse, Gyuri, a mellette levő kórházi ágyon halt meg, egy vajaskenyértől. Sok; – nem tudom, érthető-e ma már ez. Őutána lett György a bátyám, aki nyitott gerinccel, béna lábacskákkal született (– kínkeserv: a szülést jelöli –) a világra. Rajtam, a majdnem négykilós gyermeken, nem látszott a megelőző két év anya! Biztosan nem. Annak, hogy még nem tudják: aktatáskás anyácskámat 53ban majd kidobják az Egyetemről, mint cionistát és amerikai kémet? Annak, hogy van egyetlen (illetve: kettedlen: apám halála előtt négy hónappal is készült) családi képünk? Nem. Annak, hogy most nem ugrom ki a gyerekkocsiból.
Aminthogy annyi mindenből nem lehet, legalábbis nehéz, kiugrani. Egy világháborúból, a bőrünkből, de a vonatból – nos, ahhoz is tapasztalat kell. Ezért, ha valaki négyévesen, bámészkodás végett a nyitott vagonajtóba áll, azt kockáztatja, hogy apja, a korszakra jellemző, ujjnyi vastag gumitalpú cipőjében utána oson, elkapja a nyakánál fogva és fülkében, mindenki szeme láttára (hát ez az) elfenekeli. Mindkettőjük életében először és utoljára. Ez volt későbbecske az a cipő, amelybe a Mikulás a jó Apunak hozta az (ehetetlen, gipsz-) cukorcsizmácskát, a ren-ge-teg édességet, és a Zsófi, kivételesen irtózatosan kipucolt bakancsába (mert, jaj ötödikes korában is még csak ilyenben csak ez) két pár férfizoknit és egy csomag Mărăşeşti cigarettát csempészett. A vérfagylaló zokogást hallván (nem Apu volt) üzente aztán a Mikulás, hogy csupán a címzést tévesztette el...
A főzelék szagú napköziből is csak egy szinte-halálos, ún. fekete sárgaság árán lehetett kimaradni. Cserében 3 és 1/2 hónapig szinte mozdulatlanul kellett feküdni. Mit csinál az ember unalmában? Megkéri a rá vigyázó, Ilonka (alias Mogyoró) nagynénjét, hogy olvasna néki. Így tanul meg Arany- és Petőfi-verseket, s így kezdi el, szórul szóra, tudott meséskönyvét betűzve, olvasni.
De a zongorázásból nem lehetett kiugrani. A fátum apai zeneszerző-barát képét ölti: Zoltán Aladár énekelni hallja, és zongoratanulásra, zeneiskolába veti az áldozatot. Gondolkodom, hogy egy kisgyerek miért szenved és tűr, ahelyett, hogy ordítva tiltakozna? Mert gyáva, amely tulajdonságát, a jóktól eltérően, megőrzendi.
Pedig türelmetlen zongoratanárnő rúgja a bokáját, ha melléüt, s hamarosan, azaz négy év és egy kedvesebb tanárnő után a lassan élvezetet okozó zongoratanulásról át kell állni a fülhasogató nyiszitelésre, a hegedülésre. Na, ebből érettségizik is, a mafla. Egyetlen hegedűs felvételem sincs a több száz kép közötti Pedig a végén, mire a főiskolai felvételire kerül sor, szereti ezt a hangszert is, s főleg: énekelni, zenekarban muzsikálni. Legalábbis nagyon otthonosan jön-megy a városban a kék hegedűtokkal a kezében-karján.
A Kolozsvári Zeneiskola évei tele vannak józsefattilával, leckével arról, mi a magyarok istene, amelyet egy legörbedő szájsarokból tudunk meg, többségi történelem-tanárnőnktől. És a minket védő romántanárnőtől (áldassák Ileana Căpuşan neve) azt, ki az a Caragiale, aki a zöldrománt is, ugye, feltalálta, s aki, nem lévén elég jó román (görög! – mondták róla), Berlinben es halt meg. Vannak itt: zsidó vagyok?-történetek, mondatvadász íróbarátomnak Deutsch Tini kiáltását küldöm a fiúk szorongató gyűrűjéből: „Pionírbecsületszavamra, nem mi öltük meg Krisztust!” – Ellenben hetedikben miattam dögöltek meg az aranyhalak, Sáska, – a nikotinos ujjú! – mégis elvisz osztálykirándulásra; több napos gyötrődés után álltam föl, az elsői őszi tanítási napon, hogy én voltam. Minden bűnbevallás kezdete. Binder Gundi bevisz a Ferencrendiek templomába. Az osztály féllegálisan hallgatja Demény Piri zenetörténelem óráján Bartók Csodálatos Mandarinját; Bűn és szerelem Levélkék a pad alatt. Magyar zene. Tilosak a jelzők, a zászlók. Titokban himnusz. Himnuszok. Tinódi-ének: „Ti magyarok már Istent imádjá tok”...
Ebből lett a baj. A hívségből. Még főiskolás diákként járogattam az akkori 19-esbe (ma Apáczai), Tőkés Erzsébet összevont leányosztályába nép  dalt tanítani. „Kifeküdtem én a magas tetőre” – így a népdal, amely, ki gondolná, Tinódiból lett, abból, hogy „Ti magyarok...” Az iskolai ünnepélyen meg, hiába óvtam lányaimat, a „Kifeküdtem után” rázendítettek a históriásra is, reflexből. Mint a mesében: kérdé Ferenc Jóska: – Hát ezek a parasztok csak vivátot tudnak? Miért nem kiáltják, hogy „éljen”?! Jaj, excellenciád, mert akkor rögtön hozzá teszik, hogy „Kossuth Lajos”... – Így esett ez később Désen is, ahová népdalt, zenei írás-olvasást tanítani jártam, s be-besegítettem egyéb énekekben is az akkori segédlelkésznek, aki maga is ott énekelte a Nagy hegyi tolvajt az óráimon, a hátsó sorban. Mikor fölhívattak, mondta a kultúr-titkár, habozva, azaz ordítva, hogy miféle összeesküvés, egyházi propaganda folyik itt; de legalábbis tiltsam ki a lelkészt a városi énekórákról. Mondtam sunyin, hogy a zene mindenkié, ott a lelkész énekel, nem prédikál; jöhet ő is, Dragoste (Szerelem) elvtárs. De ő annyira nem és nem, hogy inkább engem til(ta)tott ki Dés városából. Ilyen Hassliebe volt ez az elvtárs. De meghalt. Még egyszer aztán elmentem Désre, 1980-ban. A Kolozsvári Rádió szerkesztőjeként* magnóval, kolleginával, Kányádi Sándorral mentünk, előbb fogadásra, kihallgatásra a dési magyar művelődés betiltott intézményeiért a prop. titkárhoz, majd arra a találkozóra, amelyen költőelsőnk tartotta felejthetetlen show-jai egyikét; megénekeltette az egész, óriási termet a végén: Tavaszi szól vizet áraszt... fújták a désiek, nem gondolván, hogy az első sorban ülő tiszteletes, Tőkés László (mellette leendő felesége) még nagyobb utat is száraszt majd.
Nem gondoltunk ilyenfajta hírnévre a barátaimmal a hetvenes évtizedekben. Könyveket írni, lapokat terjeszteni szerettünk volna. Történelem előttinek tűnnek a képeink – talán éppen azért, mert az utóbbi néhány évben többen lettek történelemcsinálók. A régi estéinkre gondolok: Darkóéknál a Macskarádiózás és pezsgőzés, Egyedéknél a halvacsorák, Dancsulyék kertjében az esti pingpongmeccsek, nálam Cseh Tamás és Beatles nyáresték, Gál Annáék születésnapjai, Gazsiék vendégfogadó összejövetelei, Cselényiéknél a rulettpartik és Orbán nevettető történetei, mikor gipszben feküdt, mert a Nyugati-Kárpátokban nemzeti elfogulatlanságból elpáholták. A vitáinkra gondolok, könyvekre, sétákra, szerelmekre és házasságokra, zenékre és képekre, születő gyerekekre, gesztusokra – ezek nélkül a barátaim sem lettek volna történelemgörgető vadludakká. Nem dicsekedni akarok a barátaimmal, csupán büszke vagyok rájuk. Az életem és a szeretetem egyegy darabkája (bár oszthatatlan) ott foltosodik az életükön, s ők bennem. Valamely beszélgetés, egy-egy évtizedek múlva fölbukkanó, jóslaterejű mondat, a nélkülözhetetlen ironikus kritika, a szolidaritás és a hűtlenség szükségszerű, országhatár okozta sok-sok pecsétje rajtam. A hírességek névsora helyett álljon itt egy másik. Nem a több száz elment (ki így ki úgy) rokont, óvoda- és iskolatársat, tanárt, ismerőst, barátot, szomszédot, munkatársat mondom, hanem a halottakat. Bretter György, Szilágyi Domokos, Erdély Miklós, Salamon Anikó, Vass Levente, Darkó István, Andrási Kati, Gelléri András, Boér Géza, Háber Judit, Vermesy Péter és most: Baász Imre.
Drága Olvasó! Légy hosszú életű e földön.
Nem vagyok hős, nem vagyok ellenálló. (Mondtam már.) Nagyon alávetett élet volt a 80-as évekbeli. A szemlélet- és életformáló nagy utazások képel (72-ben Izraelben, a Szentföldön és 78–79-ben Nyugat-Európában) és az ifjúkort és felelőtlenségét szegélyező és lezáró tragédiák, veszteségek mérlegén hintáztam lét és nemlét között. Hulltak szét a városok, a műhelyek. (1989 végén kézbe vehettem a leszerelt, lakásomat lehallgató piciny készüléket. KGST-megállapodás alapján készült, lengyel gyártmányú.) A politikai jellegű eseményeket mellőzném, ha lehet. Szomorú, szokványos és más is átélt hasonlókat. Nem érdem. Újabb baráti szövetségek kötődtek festőkkel, fiatal írókkal. Aztán ők is elmentek. Közben a világ élt, és mi a könyvekbe, a tavaszi kirándulásokba, a bethleni ménesbe, az uzonkai Murgó hegyébe, a Szent Anna-tóba és a nékünk kedves emberekbe fogóztunk. Aki ekkor volt velünk szolidáris, az megmentette gyakorlatilag – az életünket ezzel. Dési Incze Jánosnál például 1987 tavaszán jártunk. Bort ittunk, nevettünk. Hát hogyne. Próbáltunk élni (A Rádió bezárása, díjaink letiltása, kiadatlan könyvek, és a dicsőítésre való, állandó ösztökélő zsarolás – ez volt a legiszonyúbb – ellenére.) Ellen-élet. Lenyomat. Próbáltunk figyelni, nézni, beszélgetni. Erdélyi Laló meg fényképezett. Ő mindig a jövőre gondol: hogy az ember mennyire örül majd saját fiatalabb változatának... Lakatos István, a zenetörténész mondogatta 82. születésnapja táján: – Úristen! Mennyire szeretnék még egyszer 81 éves lenni!
Sokat gúnyolódtunk annak idején a barátaimmal az erdélyi gyászruhán, azaz a sötét öltönyön, amelyet minden tévében meginterjúvolt író magára öltött. A sötét öltöny és nyakkendő ott volt a szavakban, a tekintetekben. Mintha a „felelős gondolkodás”, a „jó erdélyi”-ség lehetetlen lenne világos, rövidujjú ingben (a képernyőn mindig tél van), mosolyogva, nevetve, tréfálkozva. Pedig az anekdotázás nem idegen a hely (Vásárhely, Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy) szellemétől.
S íme, a ránkszakadt, igazi szabadságban ott sötétlek hazám nagy férfiai közt, Szárhegyen (a találkozó tíz évig szünetelt! mint az én útlevelem... – B. Zs. megj.). Állunk erőst komolyan, valami nehéz hírt hallgatva, s a kint köröző helikoptert, akaratlanul, mosolytalanul. Ott aggódunk szívből és felelősen.
Aztán nekifogtunk ezerfelé rohanó, utazó-író-politizáló életeinknek. Egyszerre több lovon és helyen próbálunk lenni, újrafonjuk a pókhálófinom barátságokat, próbáljuk megint a szó, a szív erejét. Dedikálunk, hozzászólunk, hencegünk, ismerődünk. S a kéziratok? Csak az számít, nihil aliud.
Adjon Isten!
BALLA ZSÓFIA
 
* 13 évig voltam a Rádiónál. Az irodalmi osztályról egy Széchenyi-idézet és egy Székely JánosDeák Tamás dialógus miatt repültem át – büntetésből, ám a végzettségem alapján, a zenei osztályra. A Magyar Tudományos Akadémia évfordulója és Széchenyi beszéde volt a kázus. A vezetőtanács elé hivatott az okos és korrupt igazgató. Álltam az ajtó mellett. – Te Balla, măi! Mit képzelsz te magadról? Panaszkodtak: (azaz: nota informativat írtak) a párt- és belügyi szervek, hogy nacionalista vagy! Hát mit képzelsz, minden hottentotta akadémiát megünneplünk a nemzeti adón? – vöröslött a malacképű diri politice és in concreto. Most az egyszer nem egy hét múlva jutott eszembe a válasz, hanem ott álltomban (mert szédülős vagyok, és már ment lefelé a cukrom): – Ha élnek majd hottentották az országban, akkor az ő akadémiájukat is. – Mars ki! Mars! – beszélgettünk.
A zeneosztályon a stúdió utolsó éveiben azt kellett szakbizottság előtt bizonygatni, hogy a magyar adás nem lopja a román népzenét, a célból, hogy magyarként forgalmazza... Az utolsó rádiófelvételen is sokan voltak a zenekabinban. A Mary Poppins musical play-beckjét készítettük a Magyar Opera társulatával, halkan, sebtében. Lent már rakták a szalagokat a teherautókra, indult a jilavai börtönbe (!) a szalagtár. A metafora hat évig tartott.

 
 
Balla Zsófia

Tízévesen, negyedikesként. Ennyi idős voltam apám halálakor

 

Anyám és leánya, annak két és fél hónapos korában

Anya, Apa, Gyermek.
1952. Kolozsvár

A New York (Continental) sörözőjébe egy Gaál Gábor köri estvély után. Szőcs Géza, Fränkel Anna (Gazsi akkori felesége), Marius Tabacu (akkor még férjem) Egyed Péter, Andrási Katalin (Egyed Péter felesége). Tamás Gáspár Miklós és Balla Zsófia

Dés. 1980. Művelődési Ház nagyterme)

Szárhegy. 1990. Balról: Szilágyi István, Fodor Sándor Balla Zsófia. Domokos Géza, Egyed Pé ter, Kántor Lajos