Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1991. szeptember, II. évfolyam, 9. szám »
IRODALOM ÉS ISKOLA
Olvassuk együtt
Kölcsey Ferenc: Hymnus
A magyar nép zivataros századaiból
Isten, áldd meg a magyart
Jókedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad tőrök sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúlt barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában.
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábalnál,
S lángtenger fölette.
Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!
Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Cseke, 1823. jan. 22.
Kölcsey 1815 áprilisában költözött Csekére, ebbe a puszta, magányos faluba
Szatmárnak „végső szélein”, mely semmi vonzót nem kínált számára, rossz
előérzeteket annál inkább: „A gondatlan vidámság szép kora visszahozhatatlan
repült el, s félő, nehogy Werthert kelljen követnünk, s Homért elvetve lelkünk
Ossiánnak bús képeiben süllyedjen el” – írja a huszonöt éves ifjú férfi. Bús
képek helyett egyelőre ábrándokat festeget: be jó volna, ha csak egy órányi
járásra laknának a kedvenc íróbarátok: Kazinczy, Döbrentei s a pajkosságnak két
mestere, Horvát és Vitkovics. Akkor tündérország lehetne Cseke. A Tisza gyakori
árvizei napokra, hetekre elzárták a külvilágtól a falut, s az áradások után
megmaradt a sár. E sártenger közepén, távol barátoktól, íróktól, nyomdáktól,
könyvesboltoktól száműzöttként élte le életét. Volt olyan év, hogy nem ment ki
a saját udvaráról. De Kölcsey kora egyik legműveltebb embere, aki a Halotti
Beszédtől kezdve a magyar irodalomnak szinte minden sorát olvasta és
kijegyzetelte. Szintúgy a magyar- és világtörténelem tanulmányozása kedvelt
elfoglaltsága volt diákkora óta. Ő az első magyar, aki az új század új
tudományán, a történetfilozófián töpreng, s keserű tanulságot von le belőle:
„lesz idő, mikor a nép, melyben a reformátorok születtek, mikor a nép melyben a
királyölők születtek, úgy enyész el, mint Babilon és Athéna; s egy új generáció
ismét ezer évig fog küzdeni, hogy a mostaninak minden tökéletességeit és
tökéletlenségeit, virtusát és hibáit, tudományát és tudatlanságát új meg új
színek alatt magának megszerezze...”
„Emberi szép tett” – így nevezte egyik versében azt, amire mindig vágyott,
amire csekei magánya stúdiumaival készült, s amit a sors hosszas sanyargatás
után végül is megadott neki: a megyeháza, majd az országgyűlés termében. Ilyen
„emberi szép tett” a Hymnus megírása is 1823. január 22-én.
A költő osztálya, a magyar nemesség busás hasznot húzott a napóleoni háborúk
élelmiszerkonjunktúrájából. Ám 1815 után hirtelen gazdasági pangás állt be. A
gabona, a hús, a gyapjú ára harmadára, negyedére esett vissza. A magyar
nemesség a húszas évekig némán tűrte a szentszövetségi reakció nyomását. Ekkor
azonban az olaszországi és görögországi szabadságmozgalmak hatására a Szentszövetség
rendszere megingott, és végre a magyar nemesség is elégedetlenkedni kezd a
Habsburg-kormány alkotmánysértő intézkedései miatt. Ez a megyei nemesi
ellenállás 1823-ban érte el tetőpontját. Ez fordította az Etelka-szerelem
reménytelenségében vergődő Vörösmartyt is a közösség problémái felé, és ekkor
kezdi írni a Zalán futását.
A himnusz ősi előázsiai és mediterrán műfaj, kezdettől kísérője volt a
kereszténységnek is. Szent Ágoston szerint „a himnusz Isten dicsérete énekben”.
Ennek ellenére születtek himnuszok a Szűzanya, majd később a szentek
tiszteletére is. Luther és a többi reformátor a zsoltárok normájához
közelítette a műfajt. A vallásos műfaj a 19. században haldoklott. Ekkor
született, mint egyik továbbélési lehetősége a nemzeti himnusz. Azok a versek,
amelyeket ma a „nemzeti himnusz” gyűjtőfogalomba szorítunk tulajdonképpen csak
abban hasonlítanak, hogy a nemzeti köztudat később himnuszként szentesítette
őket, műfajilag azonban több csoportra bomlanak. Csekély részük az, amely
himnusznak nevezhető, a szó szoros műfaji értelmében is. Kölcseyé, a magyar
nemzeti himnusz, amely Szenczi Molnár Alberten keresztül bensőséges viszonyban
áll a zsoltárokkal, igazi himnusz, annak könyörgő fajtájából. Ám például a
francia Marseillaise, a lengyel Nincs még veszve Lengyelország vagy újabban a
román nemzeti himnuszi rangra emelt Deşteaptă-te române! tulajdonképpen
indulók, a történelmi okadatolás helyett történelmi feladatra buzdítanak.
A Kölcsey-vers alcíme: „A magyar nép zivataros századaiból”. Ez elsősorban a
cenzúrának szólt. A Szobránci dal címét is a cenzúra miatt kellet Zrínyi
dalára változtatnia, mintha a versben nem a maga koráról, hanem a
Zrínyiéről lenne szó. Ez a múltba helyezkedés kedvelt megoldása volt
Kölcseynek, s itt különösen hatásos, hisz a Hymnusban valóban benne van
dióhéjban az egész magyar történelem, valóban a 16.–17. század vallásos gyökerű
nemzeti bűntudata szólal meg, és így az Istenhez fordulás is a
legtermészetesebb benne.
A vers valóságos szintézise a régi magyar költői motívumoknak. A kezdő és záró
szakasz keret: ima, fohász, könyörgés Istenhez a sokat szenvedett, balsors
üldözte magyar nép jövőjéért. Kölcsey az egész nemzet nevében fordul Istenhez.
Költeménye talán ezért válhatott az egész magyarság nemzeti énekévé, meg talán
azért is, hogy a jobb sorsért való könyörgés ma is aktuális, a magyarság
megpróbáltatásai a nemzeti tragédiák sorozata Kölcsey után is folytatódtak
napjainkig.
Már az első szakaszban feltűnik egy rímbeli egyezés a Rákóczi-nótával:
Jaj, régi szép magyar nép!
Az ellenség téged mikép
Szaggat és tép!
Mire jutott állapotod,
Romlandó cserép.
Balsors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
A nép–tép rímpár tudatos kölcsönzés a Rákóczi-nótából.
A költemény ellentétre épül. A fordulópontot jelentő 4. strófa előtt („Hajh, de
bűneink miatt”) álló két, szakasz a „bűnbeesés előtti” paradicsomi hazát
ábrázolja. A 2. szakasszal kezdődő történelmi képsor egymáshoz szorosan
kapcsolódó három gondolattal indul az ősök dicső honfoglalásában a vereckei
hágón át a Kárpátokon való átkelésben az olvasó is szinte ott van:
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
Attila hun király apja volt Bendegúz. Kölcsey korában a krónikák hun– magyar
rokonítását illetve azonosítását még történeti hiteles ténynek tartották, s
Árpádot Attilától eredeztették, de ez nemzeti programot jelentett a
reformkorban.
Ezután a hazai táj birtokba vétele következik. A magyarságot Isten kegyelme
felvirágoztatta az új hazában: az új föld bőven termett minden szükségest:
bort, búzát, békességet:
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
S ebben az öt évszázadban (996–1526) a magyar fegyvereket is áldás kísérte:
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
Itt nyilván Zsigmond király 1420-as évekbeli és Hunyadi János 1450-es
esztendőkben győztes hadjárataira akarja az olvasók figyelmét felhívni. Végül
Mátyás király sikeres német-ellenes harcaira utal az 1480-as évekből.
A 4. szakasz első szava mély, fájdalmas sóhaj: Hajh. Itt következik be
a fordulat a versben. A 4.,5.,6. szakasz körvonalazza az Istentől bűneink miatt
ránk zúdított büntetés következményeit. Századonként megvan a magyarságnak
egy-egy önemésztő bűne: a XI. században a pogánylázadások, a XII. században a
frakcióharcok, a XIII. században a tomboló feudális anarchia a XIV. században a
trónviszályok megérlelték a XV. században bekövetkező egyház- és nemességellenes
huszita és parasztmozgalmakat. Mindezek ott zsongnak a költő képzeletében,
amikor a Hymnus menetében a hajh indulatszó leírásával
fordulat következik. Önkéntelen hangkitörése azokat a gondokat idézi, amelyek
miatt elveszett a derűs, független nyugalom. A következményeknek azonban maga a
magyarság az oka: nem szállt magába, nem tudott sorsának urává lenni, bűnt
bűnre halmozott, s ezt bűnhődésnek kell követnie. A nemzeti bűnök miatti
nemzeti méretű büntetés motívuma Horatiusnál tűnik fel az Ad Romanos című
műben, ahol a nép vallástalansága és a családi erkölcstelenség lesz Róma
bukásának oka. A 16.–17. században a hitújítás hívei és ellenfelei egymást
vádolták azzal, hogy magatartásukkal, tevékenységükkel felidézték Isten
haragját és büntetését az egész nemzet ellen. A Szigeti veszedelem első
énekében megtalálhatta a magyarság bűneinek felsorolását és ezért a magyarságra
mért isteni büntetést. A bűn és bűnhődés körének végső megfogalmazásában
Berzsenyi költészete jelenthette számára az elhatározó nagy élményt. Berzsenyi A
magyarokhoz című versében a régi nemzeti erények kiveszésében jelöli meg
az elkerülhetetlen pusztulás okát. Kölcsey is az ősök dicsőségének felemlítése
után a gyáva, széthúzó, viszálykodó faj pusztulását jósolja versei ben. A Hymnusban
azonban önálló megoldással él: nem vázolja fel a nemzethalál képét,
megelégszik a jelen sivárságának bemutatásával. A költő nem sorolja fel a
bűnöket, amelyekért a magyarságnak bűnhődnie kell, csak egyet említ, de azt
nyomatékosan: a belső árulást, az egység hiányát, a széthúzást.
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, Kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúlt barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Ezután az eddigi múlt idő hirtelen jelenbe fordul, és most már így is marad a
7. szakasz végéig, ami azt jelzi, hogy kétségtelen a költő saját koráról beszél
vagy a közelmúltról, talán a magyar jakobinusok kivégzésére is gondolhatunk:
Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpködtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!
Fel kell itt figyelnünk a költemény sajátos szerkezetére. Már említettük, hogy
két ellentétes részre tagolódik, ám az első rész két boldogságot sugárzó
szakaszával szemben (nem számítva a keretszakaszokat) négy szakaszban a komor
bűnhődés képét kapjuk. Megfigyelhetjük, hogy az első egységben, második
szakaszbeli „Kárpát szent bércével” szemben áll a második rész „Bércre hág és
völgybe száll” sora ellentétes előjellel a hetedik szakaszból. A harmadik
szakaszbeli „Zászlónk gyakran plántálád/ Vad török sáncára,” ellentétben áll az
ötödik szakaszbeli: „Hányszor zengett ajkain/ Oz mán vad népének/ Vert hadunk
csonthalmain/ Győzedelmi ének!” A Bécsen aratott győzelemmel szemben azonban
nem áll semmi – a retorikailag nagyon hatásos elhallgatással jelzi a
Bécstől elszenvedett vereséget.
A 7. szakasz ebben a szerkezetben redundáns, nincs egyértelmű
történelmi megfelelője, hanem állóképekben siratja a totálisra növekedett
pusztulást és a szabadságküzdelmekben hozott véráldozat hiábavalóságát. Ebben a
szerkezeti szabálytalanságban lelhetjük meg a vers eszmei kulcsát. Ugyanis ha
teljes párhuzamosságban állna egymással az áldás és az átok
következménye, a nép felvirágzása és pusztulása, a fohász mintegy
követelessé fajulhatna: levezekeltük a múltat, tehát Isten mintegy köteles
helyreállítani a bűnbeesés előtti állapotot. Csakhogy Isten kegyelme Szent
Ágoston és Kálvin teológiai felfogásában – és Kölcsey ezt tette magáévá –
teljesen ingyenes: ki nem érdemelhető. Hozzá csak szánalomért esdekelhetünk,
nem jogos jóvátételért. Az önmegváltás lehetetlen, ezt már a költő az előző
versszakban tisztázta. Mégis a redudáns szakasz átbillenti az egyensúlyban levő
mérleget. A szenvedés mértéke lehetővé teszi, hogy nemcsak a múltat, de a
jövendőt is történelme purgatóriumával levezekeltnek tudja a magyar, mikor az
ingyen kegyelemért, szánalomért sóhajt.
Szánd meg, Isten, a magyart,
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
A Hymnus verselése formai bravúr. A vers 8 nyolcsoros strófából épül
fel. A hangsúlyos magyar verselésnek azt az ősi formáját alkalmazza, ami a Kanásztáncban
őrződött meg. A szakaszon belül a páratlan sorok kétütemű hetesek 4/3-as
tagolásban, a páros sorok kétütemű hatosok 4/2-es tagolásban. Az azonos ritmusú
sorok rímelnek egymással, tehát keresztrímet használ. A vers a nyugateurópai
időmértékes ritmus követelményeinek ugyancsak eleget tesz: negyedfeles
trocheusi sorok váltakoznak hármas trocheusi sorokkal, tehát a Hymnus ritmusát
szimultán ritmusnak is tekinthetjük.
Őseinket felhozád 4/3
Kárpát szent bércére, 4/2
Általad nyert szép hazát 4/3
Bendegúznak vére. 4/2
A Hymnus először 1828 végén jelent meg Kisfaludy Károly Aurorájában.
1844-ben a Nemzeti Színház pályázatot hirdetett megzenésítésére. A pályázatot
Erkel Ferenc nyerte el, s a színház énekkara hamarosan be is mutatta. Még ebben
az évben nyilvános ünnepséget nyitnak meg a Hymnusszal. Ettől kezdve a gyönyörű
költemény – méltó dallamával együtt – nemzeti énekünkké lett.
A Hymnusnak nem a terjedelme monumentális, hanem a mondanivalója
fenséges, és a benne feltörő érzések mélyek, az egész nemzet szívéből és
szívéhez szólnak.
LOVAS JÁNOS