Varga Gábor
HOZSÁNNA DÁVID FIÁNAK
A Királyok Városa felett már régen beesteledett, amikor a sötétből halkan, szinte alig hallhatóan elhangzott az üzenet:
– A nagy pillanat közeleg! Készüljetek!...
Rövid híradás volt, alig néhány szó csupán, az is szinte elveszett a késő délutáni robotzsivajban, hallatára mégis megremegtek a közelben levők. Igaz, csak egy villanásnyira: amíg döntöttek magukban az üzenet képtelensége felől.
Az ijedtség szülte hallgatás dermedtsége nem tartott soká. Néhány gondolatvillanás, néhány egymáson felejtett tekintet, s a némaság rácsa következetesen ismét széttörettetett:
– Készüljetek! Készítsétek magatokat az ő érkezésére!...
Ugyanaz a hang volt. Magabiztos, nyugodt, szinte kísértetiesen higgadt, szenvtelen hang. Egy ismeretlen jövevény hangja...
A jelenlévők testét egyszeriben hideg borzongás járta át. Az ösztönösen felvillanó tekintet már-már egyik-másik árulója lett. De aztán megmaradt továbbra is a csend. Végtére mégiscsak a süketnéma lét a legbiztonságosabb most a Nagy Templom lábal körül. A maszkok továbbra is mozdulatlanok maradtak, a mozdulatok kiszámítottak, a tekintetek pedig közömbösek. A jelenlevők egész egyszerűen féltek. Féltették az életüket.
– Miért kételkedtek? Ne kételkedjetek! Az ő országát kishitűek nem építhetik fel!... Készüljetek! Gyűljetek egybe, és jöjjetek elő, közeledjetek mind, kik a nyomorban ragadtatok és a jövőben reménykedtek! Erősítsétek a lankadt kezeket, és szilárdítsátok a tántorgó térdeket! Egy új ház fundamentumát kell megépítenetek!... Készüljetek!...
A sötétség lassan, fokozatosan izzani kezdett. A némaság egyre feszültebb lett, a várakozó önfegyelmezés terhe pedig mind nehezebb és nehezebb...
– És mondd, eljön? Bizonyosan eljön? Hátha... – szólalt meg végül is az egyik sarokban egy tétovázó hang. A remegő izgatottság miatt nem is lehetett hamarjában felismerni, hogy a kié.
– Hiszed-e az ő igazságát? – hangzott a higgadt, nyugodt, csendes szavú válasz.
– Hiszem.
– Akkor nincs hátha...
Ismét csend lett. Iszonyatosan mély, sűrű, tüdőtrobbantó csend. De már korántsem a félelemé, a rémületé vagy a belenyugvásé. Hiszen végső soron miért is ne? Miért ne lenne lehetséges?... És egyszeriben eltűnt a fejekből a „mindegyhogymileszcsakvalahogylegyen” fásult kétkedése, a belenyugvás bambasága. Az értelmetlennek tettetett tekintetek tucatjaiba egykettőre élet költözött...
– Jöttem, mert az Úristen bölcs nyelvet adott nékem, hogy tudjam erősíteni a megfáradtakat beszéddel; megnyitotta fülem, és én nem voltam engedetlen; megsegített engem, azért az igazság által lettem erős. Mert eljön a Szabadító, a Dávid király fia, jön hatalommal, és uralkodni fog észak és dói, kelet és nyugat felett; igazságában ítéli a gyöngéket és tökéletességben bíráskodik majd a föld szegényei felett. És jaj lesz majd akkor azoknak, akik a gonoszt jónak mondják, a jót pedig gonosznak, akik a sötétséget világosságnak, a világosságot pedig sötétségnek hirdetik. Mert porba hanyatlik majd a közember, és megaláztatik a főember, és egyedül csak az igazságban élők magasztaltatnak majd fel ama napon, amely eljövend...
•
Az üzenet az északról lezúduló szelek sebességével járta be Efraim és Judea sanyargó tájalt, és egykettőre lázba hozta e dúsföldű ország megpróbált reménykedőinek soha fel nem oszló hadát. Hatására évszázadok beidegződött robotmozdulatai állítódtak meg egyszeriben, és változtak a meggörnyedt hátak egyik napról a másikra perzselő kalodákká, elviselhetetlen börtönökké. Esténként pedig, az olajmécsesek világánál fel-felhangzott a már csak igen kevesek által ismert imádság kezdete:
– Magasztaljatok az Urat, mert jó, mert örökkévalói Hozsánna Néked, ki érkezel! Dicsőség Néked Megváltónk, világunk ura!
S a közeli bizonyosság tudata egyszeriben csodákat művelt. Hírére percek alatt felszítódott mindenütt a féltve őrzött parázs: a parázs, amelynek látszatmelege nemzedékek hosszú sorát tartotta meg a valószínűtlenség ama érthetetlen hitében, amelyről nemhogy beszélni vagy tanítani, de még csak álmodni sem volt már szabad, de amely mégis, minden lehetetlensége ellenére, emberemlékezet óta bennen élt az Ígéret Földjének népében. Róla meséltek már a kivonuló sivatagi bolyongás éhségkísértő esztendeinek pusztai tüzelnél, mikor is a rájuk zúduló sötétség félelmében, az egymást kerülő tekintetek biztatására hangzott fel újra és újra az ősi rege; vele dicsekedtek a földet hódító győzelmek prédaosztogató tivornyáin, az előttük görnyedő amánok, moabiták, kedárok és kánaánbeliek megfélelmítésére; hogy aztán később, a Bírák korában, a gyászos emlékezetű hadakozások idején maguk vigasztalódjanak a hatalma emlegetésével. Városépítés, templomépítés hangyamunkája éppúgy a nevében történt, mint a nagy királyok emlékezetes törvénykezései; a rabság és a szolgaság évelnek alázatos meghajlásaiban ugyanúgy reá hivatkoztak, mint a véresen megtorolt szembeszegülések dacos megismétlődéseiben. Tilalom és üldöztetés éppúgy nem tudta e sejtelmes várakozás hitét megdönteni, mint ahogy sem a hólyagosan fakadó fekély gyakori aratása, sem az éhség mindható uralma, sem a háborúk állandó fenyegetése nem ingatta meg azt soha.
Pedig hát sokszor elhangzott már ez a varázslatos ige a próbák évszázadai alatt, sokszor villant fel már az emberek tekintete, acélosodott meg a hátgerinc, kapott új erőre a szüntelen hajszában senyvedni kezdő remény – mindhiába, hasztalan. Hányszor fellobogtak már éjszakánként a hírt vivő őrtüzek lángjai, hányszor indult meg újra és újra körülöttük nemzedékek győzelmi örömünnepe – hogy aztán hajnalonként már csak a pernyeszagú pusztai szél emlékeztessen reá egyes-egyedül. Már csak a por és a hamu hirdesse az elmúlás halhatatlanságát mindenfele, hol dőre vágyak a lehetetlent próbálták lehetségesnek tartani.
Mert bizony sokan hitegették már az Ígéret Földjének népét azzal, hogy érkezését előkészíteni ő küldte őket ide; sokan hirdettek igét a nevében, prófétáskodtak vagy meghaltak, uralkodtak vagy gyilkoltak – ám mindig adóssággal: a végső bizonyságtétel örökre elmaradt...
Megtörtént, hogy éppen a Királyok Városának tékozló főpapjai kezdtek el hirtelen sértődöttségükben Róla suttogni, talán nagyobb hírnevet, fontosabb beosztást, több vagyont remélve általa. Mindhiába: alkalmi híveik mihamarabbi megmutatkozást vártak, s az ígéret tettel elmaradván, követőik kezdetben oly népes tábora csakhamar szélnek eredt.
Máskor meg forró beszédű, kopott szőrkámzsájú hírhozók jöttek a nevében, hogy aztán buzdításukra névtelenek ezrei meneteljenek énekelve, az eljövendő megtisztulás reményében, Tírus és Szidon, Arám és Ráháb, Gileád és Tibeál ellen, lángba borítva egyúttal az itthon maradó szegények és gazdagok világát is egyaránt. Kegyelmet nem kértek, mint ahogy maguk sem nagyon adtak soha senkinek. Vezéreik is, e dacos fejtartású, lobogú tekintetű próféták, kivétel nélkül konok megátalkodottsággal, megbánást nem ismerve pusztultak el. Volt, aki a korbáccsal kihajtott tömegnek a Hinnom-völgyi máglyáról ordította az igazát mindaddig, amíg csak a láng a húsába nem kapott; volt, aki keresztrefeszítetten utolsó hördülésével is a saját halhatatlanságát hirdette a bámész gúnyolódok előtt; volt, aki jajszó nélkül, rezzenéstelen arccal fogadta a fejéhez közeledő tüzes koronát a Dávid-város piacterén.
Előfordult az is, hogy a mindenkitől megalázott kúsbeli páriák kezdtek el nagy titokban Róla prédikálni, ám néhány hiszékeny vénasszonyt leszámítva szavaik nem találtak hitelre sehol. Csak kinevették őket mindenütt...
Mint ahogy jöttek a nevében kevély, hódoltatáshoz szokott főemberek is, filiszteusok és Hebron-völgyiek, kiknek a fegyvere nem ismert akadályt. Tetteikben mindegyre csak a Várva-várt állítólagos parancsaira hivatkoztak, s önmaguk gyarapodását is mindig csak az Érkező uralmának a biztosítékaként tüntették fel. Térítő igéjük az erő, a kiszolgáltatottság és a megalázás volt – így aztán az új urak küldetésében kétkedők kiabálása mihamar elcsendesedett. Izrael népe, kelletlenül bár, de hódolt nekik. Győzelmi ünnepeiken mindenki tele torokból éltette az Érkező nevében jötteket, kikről pedig már magában mindenki tudta, hogy érkezését előkészíteni nem ő küldte őket ide...
Mindezek dacára a várakozás eme nehezen megmagyarázható hite következetesen tovább éltette az Ígéret Földjének a népét. Tompuló érzelmek világ elől titkolt gyógyszere volt, ősök féltett öröksége, amit semmiféle elnyomás, semmiféle csalatkozás, semmiféle ellenjóslat nem bírt elpusztítani. Apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre szállt ez a hit, a legcsekélyebb lehetőségtől, vagy a leghomályosabb üzenettől is mindig új erőre kapva, hogy útjába álljon a végső csüggedésnek még a legkilátástalanabb szolgaság esztendeiben is…
•
Ezek után azonban igazán nem csodálható, ha a beérkező jelentés végighallgatása után Szedekiásnak egyből megrándult valami odalenn, a gyomra környékén.
– Már megint egy próféta! – sóhajtott fel a fájdalomtól sziszegve a fogai közt, s egy pillanatra lebénult a keze, megmerevedett a tekintete, megnehezedett mellkasában a levegő. Ezzel az örökösen visszatérő, szüntelenül perlekedő szellemmel sehogy sem tudott megbirkózni – s akárcsak az előzőek, ez is csak Jeremiás!...
Nehezen, görcsösen, szaggatottan lélegzett, mint valami fújtató bika a béklyói között; megfeszülő gerince, nekivörösödő homloka, ökölbe ránduló keze mindenről árulkodott, csak lelkesedésről nem... S ahogy tágra nyílt tekintettel a szolgálatos hírhozóra bámult, ahogy végighallgatta parányi országa mindennap elhangzó reggeli újdonságait, egyszeriben eszébe jutott mindama szőrköntösbe öltözött „elhívattatott”, akivel életének harmincegy esztendeje alatt mindezideig összetalálkozhatott: gyermekkora emléke, az öreg, ősz hajú, ősz szakállú írástudó, akit a bátyja annak idején, beszédeivel együtt, a Hinnom-völgyében megégetett, mivel, ha kellett, ha nem, állandóan a város pusztulását hirdette mindenütt; a templom előtti téren hangosan fenyegetőző, rongyos ruhájú prédikátor, akit akkor, fiatal házas korában, alig sikerült a felbőszült főpapok bosszújától megmentenie; aztán pedig az a királyi főtanácsba is vasigával a nyakán berontó, eszelős tekintetű megszállott, akit végül is, a tanácsadói követelésére, félholtra kellett korbácsoltatnia a börtön pitvarában a szárazverembe való vettetés előtt... És a hallomásból jól ismert események láncolata: az Áháb által a sivatagba száműzött Illés, a Manassé által harcsafűrésszel kettéfűrészelt Ézsaiás, a Jojákim által fegyverrel megöletett Ósiás... S most pedig itt van ez a jámbor szerencsétlen, aki úton-útfélen, ahelyett, hogy helytállásra, kitartásra, lelkesedésre buzdítaná az itt maradottakat, szüntelen csak ama titokzatos Messiás közeli eljövetelét hirdeti... Most mihez kezdjen vele? Zárassa be? Száműzze a sivatagba? Végeztesse ki? Vagy hagyja, hogy járkáljon az országban kénye-kedve szerint?... Mi volna a legértelmesebb? A leghasznosabb? A legésszerűbb?...
– Hozzátok ide! – intett végül is a szavaira leső Júkál és Szofóniás felé, ezáltal is elodázva még egy rövid ideig a végső határozathozatalt. – Lássuk, miféle szerzet, honnan került közénk?...
Nem szeretett ugyanis elhamarkodottan ítélkezni senki felett. Ilyenkor mindig az apjára gondolt, a szent életű Jósiásra, akit kilenc esztendős korában kellett a királyi sírok előtt megsiratnia a megiddói vereség után; meg a bátyjára, Joakházra és Eliakimra, akik a legszebb fiatalságukban pusztultak el, egyik a Nílus deltájában, a másik pedig valahol az Eufrátesz környékén, na meg az alig férfivá lett unokaöccsére, Joakinra, akit Nebukodnezár anyjával, feleségével, udvari szolgáival együtt csaknem tíz esztendeje Babilonba hurcoltatott. Erős, konok, kevély, uralkodásra született, mindig tettre kész emberek voltak valamennyien, soha nem látta habozni közülük egyiküket sem – mégis, mi lett belőlük? Hová lett az egykori teljhatalmuk, a megtörhetetlennek tűnő néhai dicsőségük?... Az Úr házának minden kincse kifosztva, összetörve, szétvagdosva; Dávid városának minden valamirevaló vitéze, lakatosa, mesterembere fogságba hurcolva... Hát hogy is ítélkezzék ő itt látatlanban valaki felett? Ő, aki világéletében mindent akart, csak uralkodni nem... Ő, aki még a kisujját sem mozdította meg azért, hogy idekerüljön? S akit Nebukodnezár mégis ide kényszerített! Ide, erre a trónra, amelyben semmi örömöt nem lelt soha. S ahonnan neki mégiscsak uralkodnia kell. Mert kell! Ez az ő királyi terhe: a családi örökség kényszere, a származás átka, a szükségszerű vállalás mindennapos ódiuma. S ez alól nincs kibúvó számára semmiféleképp. Lévén, hogy már csak egyedül ő maradt...
„Szóval te vagy az!” keményedett mégis számonkérőre a tekintete, amikor déltájban Szofóniásék elébe vezették a legújabb látnokot, „Te hirdeted hát úton-útfélen, hogy közeledik a nap, az igazság és méltányosság napja?!... hogy porba hanyatlik a főember, és megaláztatik a közember?!... Te prédikálod tehát mindenki előtt, hogy ne készüljenek, ne dolgozzanak, ne fegyverkezzenek, mert holnap, holnap majd minden gondjuk-bajuk önmagától megoldódik?!... Hogy a Seregek Ura, az Élet Fejedelme minden ellenséget elkerget Júda földjéről...”
Szólni azonban nem szólt semmit sem. Csak figyelt, csak leltározott. Gondosan rögzíteni akart az emlékezetében minden részletet.
Látszólag ez a próféta sem sokat különbözött a Jeruzsálem falai közt robotoló közemberek tízezreitől. Durva szövésű felső ruhája, bozontos, fésületlen haja, kétfelé növesztett ápolatlan szakálla igen-igen az utcai átlagember viseletéhez hasonult; saruja ócska volt, ruhája kopott, köntösének ujjain erről is, arról is jókora foszlás mutatkozott... Egyedül csak a szeme, az volt az, amire óhatatlanul mindenki felfigyelt. Az a derűs, nyílt, égszínkék tekintet, amivel most is nyugodtan, higgadtan, magabiztosan nézett, halk beszédre kényszerítve minden hozzá fordulót.
– Tudod, hova kerültél? – hallgatta Szedekiás csodálkozva tulajdon hangját, miközben érezte, hogy ez az előtte hallgató idegen ízekre szedő pillantásaival már a legtitkosabb gondolataival is tisztában van – s mindenekelőtt, tudod, hogy én ki vagyok egyáltalán?...
S már jött is a halk szavú, nyugodt lejtésű válasz:
– Szedekiás, Jósiás és Hamutál legkisebb fia, Júda királya – felelte csendesen a próféta. A kérdezőnek azonban ez is épp elég volt ahhoz, hogy gyomoridegessége még jobban elővegye...
– S arról van fogalmad, hogy az én nevem tulajdonképpen mit jelent?
– Van... Az Úr az én igazam. Azt jelenti...
– S te mégis, ha kell, ha nem, az Úr nevében prédikálsz: ellenem... Hogy van hát akkor?... Ki használja kettőnk közül hamisan az Úr nevét?...
– Én nem ellened prédikálok, Júda királya. Engem az Úristen népek és országok fölé rendelt, hogy...
– Tudom, tudom... Hogy gyomlálj, irts, pusztíts, rombolj, építs, plántálj!... Ezt hangoztatták mindig az előtted valók is... Hogy az Úr küldte őket, hogy prófétáljanak e ház ellen és e város ellen mindama szókkal, amely a szájukból elhangzott... Hogy az Isten elveszi tőlünk az öröm szavát és az igazság szavát, a vőlegény szavát és a menyasszony szavát, a malmok zörgését és a szövétnek világosságát és az egész föld pusztasággá és csudává lészen... Hogy nem szűnik meg az Úr felgerjedt haragja, amíg végbe nem viszi és meg nem valósítja az ő szívének gondolatát!... Ezért jöttél ide?... Ezt akarod elmondani te is?...
– Nem. Én igazán nem ezt hirdetem...
– Hanem?... Hanem mit?... Halljam, mit üzen általad a Seregek Ura?!...
– Azt mondja az Úr, Izrael istene, ki adta a Napot, hogy világítson nappal, ki törvényt szabott a Holdnak és a csillagoknak, hogy világítsanak éjjel, hogy amiképpen ráhozta e népre mindama nagy veszedelmet, amelyben vagyon, azonképpen fogja rájuk, hozni mindazt az örömöt, amelyet én hirdetek...
– Fogja!... Fogja!... De mikor?! Könyörgöm, mikor?!... Ha kinézek az utcára, csak azt látom, hogy a kaldeus őrcsapatok itt sétálnak fel-alá a palotám előtt. Ha esti fohászra hajtanám a fejem, káldeus énekszó üti meg a fülem. Ha nyilvánosan törvényt akarnék ülni valaki felett, szertartásosan ki kell kérnem valamelyik kaldeus törvénytudó véleményét is... De hát meddig, az Isten szerelmére!?... Meddig kell még itt reszketnünk Babilon hatalmaskodása miatt?! Meddig kell még tűrnünk a szégyent, hogy tulajdon városunkban lépést sem tehetünk az ő jóváhagyásuk nélkül? Hogy végső soron minden mozdulatunkról, minden lélegzetvételünkről beszámolni tartozunk nekik?!...
– Rendelt ideje van mindennek. A fogságnak is, a szabadulásnak is. Csak hinni kell benne. Hinni a bizonyosságtudók meggyőződésével... Ledől majd Bél, elesik Nébó, letöretik Marodák, megszégyenülnek a faragott kövek. És megbotlik majd a kevély, és elesik majd, és senki nem lesz majd, aki felköltse őt...
– Jó, Jó, de mikor!?... Mikor!?... Engem nem a távoli boldog jövendő érdekel! Nem az eljövendő, egyszer talán valóban elérkező aranykor igézete kápráztat! Én a máért, a holnapért, a holnaputánért felelek most itt népem tekintete előtt...
– Majd. Majd ezután. Amikor majd eljön a nap, az igazság és méltányosság napja, és megvigasztalja majd népét az Úr, és megkönyörül a szegényein. És megszégyenülnek és meggyaláztatnak majd azok, akik felgerjedtek ellene, semmivé lesznek és elvesznek, akik véle perlekedtek; de akik az Úrban bíztak, erejük megújul; szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk; futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el... Csak türelem kérdése az egész. Türelemé. Hité. És reménykedésé...
– És persze istenfélő alázatosságé is: mindenekelőtt! Mivelhogy, ugye, könyörülő és irgalmas az Úr az őt félők iránt; nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nekünk a ml álnokságaink szerint, igaz?... Csak hát akkor, próféta, mondd, miért hagyta el az Úr az én Atyámat, a szent életű Jósiást? Miért engedte elpusztítani a fáraó nyilai által Dávid igazi örökősét?... Kegyes életű, istenfélő, törvénytisztelő ember volt, kivesztette az ördöngösöket és a titokfejtőket, a teráfokat és a bálványokat, s Meggidónál mégis odaveszett. Hol volt akkor az Isten, Jeremiás, amikor egy ilyen igaz ember elesett? Merre tekintgetett vég nélküli birodalmában, amikor Nébó seregeit győzelemre segítette?... Miért tette ezt velünk az Úr, próféta, mondd meg nekem, miért?... Kitörése azonban itt egyszeriben véget is ért. Fáradtan, nekikeseredetten, meghasonlottan ereszkedett hátra a királyi szék karjai közé. Abba a székbe, amelyet még a dicsőséges Salamon király készíttetett volt annak idején elefántcsontból, drágakőből, cédrusfából, és futtatott aranyból. S melynek rafinált szépsége még így, megkopottan is, hatalomra és bőségre emlékeztetett...
A nagy pitvarban hirtelen mélységesen mély csend keletkezett. Köröskörül a három sor faragott kőoszlop és az egy sor faragott cédrusgerenda dermedten fegyelmezte a falakról fülelő kerubokat, a trón tizenkét oroszlánja pedig a lépcsősor két oldalán megmerevedetten tűnődött az elhangzott istenkáromlás következményei felől.
– Uram, te nagyon jól tudod, hogy az embernek nincs hatalmában az útja; nem adatott meg neki, hogy irányt szabjon tulajdon lépteinek – szólalt meg végül, nagy sokára, halkan a kérdezett. – Azt hirdetjük, hogy akik benne bíznak, azokhoz jó az Úr: a lelkekhez, amelyek őt keresik. De hogy mi a szenvedés célja, mi végre kell megpróbálnia az igazakat is, azt egyedül csak ő tudhatja. Azt egyedül csak ő értheti. Mert ahogy lénye meghatározhatatlan, kiismerhetetlen, elérhetetlen, úgy a szándékai is kifürkészhetetlenek. Felfoghatatlanok. Megérthetetlenek. Könyörülő és irgalmas az Úr, közel van ő a megtűrt szívekhez, és megsegíti a sebhedt lelkeket. De cselekedeteinek indítékát hidegen, józan ésszel mérlegelve, ember nem kérheti számon. Bármennyire is a Királyok Városában székel, és a Dávid véréből származik...
•
Nem, ez az új hírnök valóban nem volt az a megszállott vádaskodású látnoki beszédű próféta, akire Szedekiás számított. Nem beszélt az sem mérgezett vízről, sem leskelődő sivatagi kígyóról, sem Gileád hiányzó balzsamáról, sem pedig az Úr házának botrányosan Babilonba hurcolt aranyedényeiről, nem káromolta a várost sem egykorú bűnei, sem robotos hétköznapjai, sem pedig az Éj Királynőjének hozott jámbor tömjén- és kalács-áldozatai miatt; sem döghalált, sem háborúságot, sem bosszúállást, sem hetvenéves fogságot nem hirdetett a reá figyelők előtt. Ez csak egy új, immár végérvényes szövetségről, a szolgaság esztendeinek közeli végéről, Dávid házának igaz ragyogásáról és Izráel népének elkövetkezendő megsokasításáról beszélt.
– Mert eljön a seregek ura, az Élet Fejedelme, kinek szempillantása, mint a villám, igéje, mint a sziklamállasztó pöröly, és széttöri majd a rácsokat, és szétszaggatja a kötelékeket. S véget érnek majd a szorongás évei: a legelők megtelnek juhokkal, a völgyeket gabona borítja, a halmokat vígság övezi; a megtört szívűek meggyógyulnak, a megalázottak felemelkednek, a szolgaság igája szétroncsoltatik... Készüljetek tehát! Készítsétek magatokat az ő érkezésére!...
Ezért is kellett szabadon bocsátani. A hitért, amely áthatotta minden mondatát. Ezért végső soron senkit fogva tartani vagy mozgásában korlátozni a Törvény alapján nem lehetett.
Megfigyeltetni viszont már annál inkább...
– Kövessétek, merre jár! – hangzott el este a trónteremben a szigorú utasítás.
•
Közben pedig a városban uralkodni kezdett a minden esztendei tavaszvárás csendes révülete. A falak között olykor-olykor végigsurranó nyugati szél negédes illatával távoli, mesés vidékek jólétéről, bőségéről, gazdagságáról regélt; a sötétben mind tündöklőbben és tündöklőbben fénylő csillagok régmúlt idők dicsőségére és hősiességére emlékeztettek; a nagy ritkán beköszöntő aprószemű tengeri zápor pedig csak fokozta a megkötöttség, kiszolgáltatottság, tehetetlenség amúgy is nyomasztó hangulatát. Esténként valósággal lopakodva, kelletlenül terült el az alkony az Olajfák Hegye felett; az utcákon-udvarokon-tereken a szürkület köszöntével egyre több helyen esdekeltek levegőért a felhevült felületű kockakövek; kelet felől pedig, a Sós-tenger irányából, mind gyakrabban és gyakrabban hallatszott be a lakóházak falai közé a homokbuckák közt kószáló pusztai fenevadak távoli nászéneke...
Sötétedés után pedig a Hold a városbeli kutak, medencék, források környékén többnyire csak a kisgyerekek hancúrozásának vagy a siheder leánykák nevetgélésének világíthatott – esetleg, nagy ritkán, egy-két beszélőbb kedvű szomszédasszony tereferélt ványadt sugarainál –, a férfinép zöme azonban, a fiatalság színe-java ezalatt hol itt, hol ott gyűlt össze, hol az egyik udvaron, hol a másik alagsorban, hol a harmadik belső szobában ábrándozgatott. A holnaplesők pusmogása átszőtte egész Jeruzsálemet.
... Hogy aztán ez a langyos békeállapot, ez a városra telepedett lélekölő tespedtség, ez az áporodott ábrándozgatás egyszerre csak véget érjen az Egyiptom felől érkező mind gyakoribb és gyakoribb hírek, üzenetek, suttogva terjesztett mendemondák miatt. A Gáza és Beérsébe, Nóf és Táfnesz irányából érkező utazók, karavánok, kereskedők különös szóbeszédeket kezdtek terjeszteni a szárnyzúgások földjéről. Különös híreket, miszerint az új fáraó hatalmas, eddig sosem látott, nagy sereget gyakorlatoztat hetekhónapok óta a Nílus deltájában; s hogy Szaizban pedig, a fővárosban, egy idő óta hatalmas készletek halmozódnak fel a raktárak környékén – feltehetően nemcsak az ínséges évekre való időbeni tartalékolás előkészületeként...
– Meglátjátok, Hofra nem tűri sokáig itt a káldokat a szeme előtt! – terjedt a gerincbizsergető biztatás esténként az éjszakai szálláshelyek környékén. – A krokodil előbb-utóbb felfalja majd az oroszlánt. Róháb megsegíti majd Árielt – hangzott a mámorítóan tömör jövendölés.
E hírek hatására pedig a Síkság Kőszirtjén teljesen felbolydult az élet. Az új próféta szaval által amúgy is felajzott emberek valósággal révülettel tekintettek a jövendőjük felé. A Dávid-városban és a Mórija-hegy környékén hol itt, hol ott gyűlt össze a sikátorokban a nekilódult tömeg, meghallgatni a legújabb érkező alkalmi híreit; a falak tövében pedig, a főkapu körül, az őrtornyok árnyékában szinte óránként licitáltak egymásra legfrissebb értesüléseikkel a mennyel szabadulásra várók és a Nílus-parti megváltásban reménykedők. Mindenki a bekövetkezendő közeli változás bűvöletében élt. A kereskedők és a kézművesek valami szent borzalommal igyekeztek mihamarabb túladni eladdig gondosan eltitkolt portékáikon – soha még ilyen olcsó Jeruzsálem falai között nem volt az élet! –, a környékbeli földművesek naphosszat hordták fel a Templomba idő előtt megkezdett aratásuk áldozatnak szánt zsengéit; a szolgálók és a vízhordók pedig megszakítás nélkül az italkimérések körül tébláboltak, ott elmélkedtek nagy hangosan, ha kell, ha nem, sorsuk alakulásának lehetőségei felől. Az írnokok szünet nélkül gyártották az igazolásokat, jótállásokat, adásvételi szerződéseket; a zenészek és énekesek – Aszaf fiai – hosszú-hosszú délutánokon át gyakorolták az esedékes magasztalásokat s köszöntéseket; az írástudók és leviták pedig zavarodott fejjel próbáltak tájékozódni az eljövendő évek feltételezhető törvényszerűségei felől. Az őrség udvarában a főemberek szorongva tekintgettek egymásra – egyidejűleg reménykedve és aggodalmaskodva a holnapjuk miatt; – a vásári jövendőmondók kivételesen mindenkinek, aki hozzájuk fordult, hosszú életet, gazdag termést, bőséges gyermekáldást vagy éppen sikeres visszatérést ígértek; a Kedron partján pedig, a műhelyek környékén mind többször és többször hangzott fel hangosan a betiltott ősi himnusz: „Hozsánna néked, ki érkezel! Dicsőség néked, Megváltónk, világunk ura!” A várakozás a város legmeghatározóbb jellegzetességévé lett...
Olyannyira, hogy – tetszik, nem tetszik – még magának Nebushazbánnak, a kivonulásra készülődő káld őrcsapatok parancsnokának is tudomást kellett róla szereznie:
– Hallom, néped valami csodatevő Messiás-féleségre vár. Megváltóra, aki megszabadítja majd őket a szolgaság éveitől – tette szóvá ez irányú észrevételeit kelletlen palotabeli búcsúzkodása alkalmával, Nisszán havának ötödik napján. – Csak aztán az nehogy véletlenül dél helyett észak felől érkezzék ide... Nehogy a Nílus helyett az Eufrátesz üdvözletét hozza el! Ez, ugye, kissé kellemetlenül érintené őket! Kissé rosszízű meglepetés volna az alattvalóid többségének!... Ne is próbálj magyarázkodni, nagyuram! igazán feleslegesen fárasztanád magad!... Mi kezdettől fogva nagyon is jól tudtuk, mennyit ér a ti irányunkban érzett szeretetetek.
•
E beszélgetést követő harmadik napon – a Kivonulás ünnepe előtt alig egy héttel – hívatták fel újra Jeremiást a királyi palotába, Szedekiás színe elé. Ismét csak a két papfiú: Júkál és Szofoniás ment le érte – ők voltak a szolgálatosak megint –; ezúttal is a király maga .adta ki az utasítást; csak éppen most az elhangzott eligazítás sokkal keményebb volt, sokkal egyértelműbb: „Előkeríteni! Bárhol is legyen! Föld alól is! Bármi áron!...”
A prófétára végül is a Dávid-város egyik belső udvarán találtak rá, egy roskadozó vályogviskó kerítése mögött, követői nem túl népes körében, egy időrágta, megfeketedett fatuskón üldögélve. Termete ugyan sok változást nem mutatott, ruháján azonban mégis azonnal észre lehetett venni a feslést foltozó, szegélyt felvarró asszonyi kéz nyomát. Köntöse tiszta volt, szakálla gondozott, saruin a régi megrepedezett szíj új pántokkal lett kicserélve. Csuklóján viszont a megkopott imaszalag változatlanul a régi maradt, mint ahogy haján, karjain, mozdulatán sem nagyon lehetett észrevenni valami különösebbféle változást...
– Igen, közelednek a napok, amikor felépül majd újra ez a város. Fel a Hananiel tornyától a szeglet kapujáig – hangzott a szájából a már ismert jövendölés, s a jelentevők, akárcsak ezideig, most is könnyes szemekkel, átszellemült arccal hallgatták. – És azokban a napokban megszabadul majd Júda, és biztonságban él majd Jeruzsálem, és megsokasodik majd a kegyes és az igazságban élő!... Csak várni kell!... Várni türelemmel!...
Szava most is halkan, meggyőzően, bizakodástkeltően hangzott, akárcsak másfél hónappal ezelőtti felbukkanása idején; mondatai most is magukkal ragadón, gerincbizsergetőn, lélekbiztatón szóltak, mintha legalábbis a peszahi nagybeszéd előgondolatai lettek volna. Csak éppen mintha a hangja nem csengett volna már olyan magabiztosan, olyan határozottan, olyan ellentmondást nem ismerőn, mint indulása kezdetén...
– Már azt hittem, elfelejtettetek! – állt fel az ülőhelyéről a küldöttek láttán, sebtében el is búcsúzva egyúttal a híveitől. – Hogy a királyotok csupán egyetlenegyszer volt kíváncsi rám. Egyetlenegyszer volt csak türelme végighallgatni a jövendöléseim... Pedig hát én igazán nem hazudtam neki. Nem hirdettem sem gonoszságot, sem csalárdságot előtte...
– Lehet, épp ezért nem nyerted meg a tetszését – szólta el az utcára kifordulva Júkál magát. – Mivel túlságosan is a holnapután világáról elmélkedtél neki. A holnaputánról, amikor mi még a holnapra sem készülődtünk fel tisztességesen. Pedig az nemsokára itt dübörög majd a kapuink előtt.
Jeremiás azonban ezúttal nem válaszolt. Mit is mondhatott volna? Azt, hogy „jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják, és a jót gonosznak, akik a sötétséget világossággá s a világosságot sötétséggé teszik”? Vagy azt, hogy „aki igazságban jár és egyenesen beszél”, az örökké „a magasságban lakozik”? Elmélkedett volna a régi nagy próféták gondolataival, amikor nagyon is jól érezte –, az események hatására valami azért benne is megrendült. Hogy valahol, a lelke mélyén, azért benne is fészket vetett az elbizonytalanodás. Hivatkozott volna Ethán tanítására, a Zsoltárok könyvére, Ézsaiás jövendöléseire; az ígéretre, hogy „eljön Sionból a Szabadító, és elfordítja Jákobtól a gonoszságokat”; a hitre, hogy egyszer majd, „az Úr erőt ad az ő népének, az Úr megáldja az ő népét békességgel”, amikor, valahol legeslegbelül ő sem tudott megnyugtató módon választ adni minden kérdésre, tépelődésre, kétkedésre, ami benne a legutolsó napok folyamán felgyülemlett... Így hát inkább összeszorította a száját, megfeszítette a vállát, megmerevítette izmait – gerince maga volt a minden rosszra való elkészülés –, s úgy vonult felfelé a két fontoskodó papfiú között, a pikkelyespáncélos, ércsisakos királyi testőrök sorfala előtt, ahogy látnok elődei lépkedtek volt felfelé ezen a Mórija-hegyre vezető úton: ki a felmagasztalása, ki a megköveztetésre – kinek mi jutott. Hátratett kézzel, felemelt fejjel, semmibevesző tekintettel ment, mintha nem is magánbeszélgetésre, hanem egyenesen a Templom előtti nagy térre vinnék. A megdicsőülés és megaláztatás útja ebben a városban kísértetiesen egy irányba vezetett...
Szedekiás azonban mindebből a töprengésből nem vett – mert nem vehetett – észre semmit sem. A fűrkészően vesébe hatoló tekintet őelőtte is kiváló álarcnak bizonyult...
– Igazad volt! – sietett szorongó tartással, arcára mosolyt erőltetve, a terembe lépő kis csoport elé. – Valóban bekövetkezik mindaz, amit hirdettél! A Nílus mentéről holnap-holnapután megindulnak felénk a fáraó seregei...
Nem akarta mutatni, de a maga részéről ő is sokat várt ettől a beszélgetéstől: nagyon sok minden felől szeretett volna megnyugtatást nyerni. Mert bizony Dávid öröksége jobbra, Júda királysága balra, a közeljövőben azért akárhogy is neki kell döntenie egy egész ország sorsa felől. Neki kell vállalnia a felelősséget mindazért, ami itt Gát és Jerikó, Bét-Hárin és Tékoá között, a Sós-tengertől nyugatra az eljövendőkben bekövetkeznénk... S bármennyire is parányi ez a földterület, bármennyire is csekélyek az ő választási lehetőségei, végső soron azért csak egész nép sorsa forgott most kockán. Az ő vállára nehezedett most minden egyszeriben...
A trónteremben csend lett. Kegyetlen, gyomorhasogató, idegfaggató csend. Elhalkultak az elvonuló fegyveresek léptei, a palotaudvar mindenhova felszűrődő moraja; el a szolgálatos írnokok sietős papíruszcsörgetése, a kiküldött tisztségviselők értetlenkedő suttogása, a becsukódó ajtók nyikorgásal – egyedül csak a kövek dermesztő hunyorgása, a cédrusok feszes vigyázzban állása, a kerubok cinkos falbasimulása maradt. Egyedül csak az ezüsttálak fásult ásítozása villogtatta meg úgy-ahogy a levegőt... Hogy aztán annál nagyobb meglepetést okozzon a nagy sokára elhangzó válasz:
– Egyiptom miatt is megszégyenülsz, mint ahogy megszégyenültél ezideig Babilon miatt. Nem véletlenül gyűlölnek téged odalenn oly nagyon az emberek... S különben is, mi dolgod van neked Egyiptom útjával? Hogy a Nílus vizét igyad?... És egyáltalán, ml bajod van neked örökké a mások útjaival? A folyamok vizében akarod mosni nap mint nap a kezed? A Kedron vize már nem is elég neked?...
A hang metsző volt, a fogalmazás éles, az emlékeztetés kíméletlen. Igen, annak idején Nebukodnezár nagyon is jól tudta, ki az, akitől nem kell félnie; ki az, aki Dávid örökségéből alig húszévesen, tapasztalatlanul és megfélemlítetten Júda trónjára engedhető. Babilon urai igazán nem panaszkodhattak ez ideig amiatt, hogy Jósiás király legkisebbik fia e dús földű tartományban túlságosan veszélyeztette volna az uralmukat...
– De hát nem temagad hirdetted a változást?... Nem te prédikáltad útonútfélen, hogy zengjetek dicséretet és hirdessétek: az Úr megszabadítja népét, Izrael maradékát? – kísérelt meg védekezni, első meglepetésétől magához térve, Szedekiás. – Nem te ígérted, hogy az Úr helyreállítja majd a Jákob sátrát, és megkönyörül majd hajlékán?!... Hogy eljön, szükségszerűen eljön a Szabadító, a Dávid király fia?... Hogy megszabadul majd Júda, és biztonságban él majd Jeruzsálem, és megsokasodik majd a kegyes és az igazságban hívő?!...
– Ezt igen!... De azt már nem ígértem soha senkinek, hogy épp a fáraó seregei fognak majd bennünket megmenteni. Hogy épp atyád gyilkosának az örököse lesz a mi szabadítónk!... Szedekiás meglepődött. Erre az indoklásra azért valóban nem számított. Hiszen annyi minden történt azóta már...
– Az egész ország a változás bűvöletében él – kísérelte meg a higgadt hangon való érvelést. – Mindenki a káldok bukását lesi. Látnokaim biztosra ítélik Nabukodnezár pusztulását, prófétáim arról tanakodnak, hogy az Úr házának az edényei miként hozattatnak majd vissza...
– Ne hallgass reájuk! – vágott közbe Jeremiás. – Hazugságot prófétálnak néked!... Hogy ők valóban próféták, és az Úr szava van bennük, akkor inkább járuljanak könyörögve a Seregek Urához, hogy ne jussanak azok az edények is Babilonba, amelyek még itt maradtak...
A baljós szavakra a hétágú gyertyatartók rémülten hajoltak össze, a szantálfával borított padozaton ijedten kezdtek vibrálni a trónterem dísztálainak a körvonalai. Közöttük pedig ott imbolygott élesen kirajzolódva a két egymásra meredő férfi árnyéka is...
– Akkor viszont miért jövendölöd ország-világ előtt magad is – emelte számonkérőre a hangját Szedekiás –, hogy eljön a nap, a szabadulás napja? Hogy közeleg az idő, amikor megszűnnek a szolgaság ével?...
– Mert az Úr az én kősziklám, váram és szabadítóm. És én tudom, hogy ő szemmel tartja az őt félőket, az ő kegyelmében bízókat, és nem hagyja elveszni őket soha...
Szedekiás felsóhajtott. Ezen a felvetett fejű idegenen sehogyan sem tudott eligazodni.
– S akkor most mondd meg, mit tegyek? – szegezte a próféta mellének a kérdést. – Aranyban úszó Micrájim vagy égretörő Bábel? Melyiket szolgáljam a kettő közül? A Szolgaság földjét vagy a Paráznaság városát?...
– Ha szívemre hallgathatnék, azt mondanám neked, egyiket sem! Ez is, az is csak rablott kincsekkel ékeskedik. Ennek is, annak is csak utálatosságai vannak... De mivel a fejemet is használnom kell, csupán annyit tanácsolhatok neked, Júda királya, ne fordulj te szembe egyikükkel sem! Te csak törődj a magad kis világának az építésével. Bízd a többit az Úrra! Intézzék el ők az ügyeiket egymást között!...
– Tudod, hogy egyedül vagy a véleményeddel?... Hogy az egész ország győzelemre áhítozik. Győzelemre, amivel végre megfizethet mindenért...
– Tudom. Volt alkalmam látni odalenn. Borzalmas, rettenetes dolgok történnek ebben a városban: a próféták a hazugság nevében jövendölnek, a papok azt tanítják, ami nekik tetszik, és a nép kedvét leli benne... Csak hát jaj azoknak, akik jó reggelen részegítő ital után futkosnak, és mulatnak estig, és bor hevíti őket!...
Szedekiás elgondolkozva morzsolgatta a mellére göndörödő szakállszálakat. Határozatlan volt. Olyannyira határozatlan, hogy még a kihallgatások beidegződött szabályairól is megfeledkezve fel-alá kezdett sétálni az elébe rendelt jövendőhirdető előtt.
Tagadhatatlan, Jeremiás okosan érvelt. Okosan és meggyőzően. Mert valóban, mi is tulajdonképpen az ő hatalma a Ninivét is elpusztítani képes Nebukodnezár, vagy a szárnyzúgások földjének tizenkét tartományát most is meghódoltatni tudó Hofra hadseregéhez képest? Hol van az ő védelmi ereje a Babilon városát körülvevő ötszörös erődítményrendszerétől? Vagy az Egyiptom földjét behálózó csatornák szövevényétől? Hol vannak az Ő raktárai úgy megtömve, mint a fáraóé a Nílus deltájában? Vagy mint a kaldeus uralkodóé a Tigris és az Eufrátesz között?... A fegyverekről, lovakról, harckocsikról nem is beszélve!...
– De ha nem harcolunk, akkor mondd, hogy jönnek vissza hozzánk a mieink? Hogyan kerül vissza hozzánk az a sok tízezer ember, aki tőlünk idestova tíz esztendeje Babilonba hurcoltatott? Az ország színe-java... Mi lesz velük, ha mi itt á kisujjunkat sem mozdítva tétlenkedünk?!...
Igen, ebben az időben ez volt az ígéret Népének a legfontosabb kérdése. Ez volt az a fájó pont, ami egyazon mód foglalkoztatott főembert és köznépet; amiről egyazonképpen sustorogtak a Dávid-városban és az Efraimkapu körül; az, hogy mi lesz azzal a többezer kézművessel, katonával, elöljáróval, kereskedővel, akiket erőnek erejével elvittek közülünk? Akiket Jákob maradék két törzsétől messzire sodort a harag és a gyűlölködés.
– A legtöbb, amit megtehetsz, az, hogy imádkozol értük. Hogy nem felejted el őket!... Nekik pedig üzend meg, hogy építsenek házakat maguknak, és lakjanak bennük; telepítsenek kerteket, és egyék gyümölcseit; vegyenek maguknak feleséget, akiktől fiaik és leányaik szülessenek... Ez az egyetlen értelmes cselekedet, amit nekik innen tanácsolhatunk. Nekik ugyanis ott szaporodniuk kell, és nem kevesedniük...
– Kínlódjanak annak az országnak a jólétéért, amely, meglehet, épp halálos ellenségünk?...
– Addig a napig: feltétlenül! A megmaradás, akárhogy is vesszük, minden egyéb szempontnál előbbrevalóbb... Addig a napig...
– Amely eljövend?...
– Amely eljövend!...
•
E beszélgetést követően azonban Jeremiás, legnagyobb meglepetésére, többé már nem hagyhatta el a Mórija-hegyet. Salamoni módon fogalmazva: a király utasítására az őrség udvarának a „vendége” lett... A látszat alapján ugyan tetszése szerint járhatott-kelhetett a várudvaron, szóba elegyedhetett a paloták körül akárkivel, ehetett, alhatott, olvashatott, sétálhatott annyit, amennyi neki éppen jól esett – a megszabott területen kívül azonban egy lépést sem tehetett. Kizárólag csak a falakon belüli térre korlátozódott egész mozgásterülete.
Ahogy peregtek a napok, teltek és múltak Nisszán és Íjjár hetei, ezzel az új „vendéggel” érdekes módon egyre nehezebben és nehezebben lehetett szót érteni. Mind visszahúzódottabb és visszahúzódottabb lett, sorstársaihoz mind kevesebbet beszélt, ruházatát egyre inkább elhanyagolta, az embereket messze ívben elkerülte, járása megnehezedett. Valami különös lázban kezdett mindinkább égni. Lázban, ami a legkevésbé sem emlékeztetett a „Készítsétek magatok...” hirdetőjének fölényes magabiztosságára. Szeme beesett lett, haja gubancos, mozgása tétova, valósággal riadt; homlokán-halántékán pedig se szeri, se száma nem volt a hirtelen támadt ráncok redőinek. Az egész lényéből sugárzott a lélekgyötrő, önmarcangoló, magányt gyűlölő várakozás...
– A büntetés városa ez – felelte egy alkalommal fojtott hangon az egyik beszélgetőbb kedvű királyi testőrnek, amikoris az, aranyozott, kerek pajzsát tisztogatván a Jeruzsálemről alkotott véleménye felől érdeklődött. Ahogy a kút hidegen tartja a vizet, úgy tartja meg ő az ő gonoszságait. A saját gyalázatunk és tévelygésünk miatt! Bizony hasonlatos ez a város a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépeknek tetszenek, belül pedig tele vannak holtak csontjaival. Éppen úgy mi is kívülről igazaknak akarunk látszani a világ előtt, de belül tömve vagyunk képmutatással és törvénytelenséggel... S egyesegyedül csak a Dávid király fia szabadíthat meg bennünket mindezektől!... Senki más! Egyedül csak ő!
Amikor pedig a falakon túlról, az utak irányából felhangzott a bevonuló egyiptomi harci szekerek jellegzetes dübörgése, az ökörhúzta hajítógépek, parittyák, faltörő kosok, mozgó bástyák félreismerhetetlen moraja, s vele együtt a déli kapuk irányából, a város főbb útvonalairól a Kettős-birodalmi „felszabadítókat” köszöntő tömeg mámoros diadalüvöltése is, a mindeddig aránylag csendes, szótlan, jámbor viselkedésű próféta egyszerre csak sírni, kiabálni, ordítani kezdett; egyszerre csak az udvar közepére térdepelve tépni kezdte a ruháját, szórni kezdte a hamut tulajdon feje fölé:
– Óh, én Uram, én Istenem! Hallom a kürt szavát, a harci riadót! – ordította nekikeseredetten, földre borult arccal. Nem megmondtam néked, Júda királya, hogy ne így? Hogy ne képzeld mindenhatónak magad! Nem figyelmeztettelek jó előre, hogy bízd az Úrra a te útjaid!? Hogy Nébó fáraó unokája számunkra soha nem lehet „Szabadító”?... Most mit fogsz csinálni, ha majd a szükség megszorít? Kihez fordulsz most?... Ahogy megszégyenül a tolvaj, ha rajtakapják, úgy fog megszégyenülni Izrael leánya is! Nézek a földre, lám, puszta és kietlen; ha fel az égre, kihuny világa; ha a hegyeket nézem, lám, ingadoznak, s a halmok is mind megrendülnek; s a bőven termő föld pusztává lesz, s az ég madarai is mind elmenekülnek. S ha majd eljön az idő, kiszedik sírjukból Júda királyainak csontjait, a fejedelmeknek, papoknak, prófétáknak csontjait, és kiterítik őket a napra, a hold és az ég egész serege elé, és nem gyűjtik össze, nem temetik őket újra el!... Én nem ezt akartam!... Én nem ezért küldettem!... Én nem ezt prédikáltam nap mint nap a híveim előtti...
S még akkor is kiabált, amikor a testőrök a bevonulási ünnepségről fáradtan hazatérő Szedekiás parancsára valami biztonságos, zárt helyre: a Fáraó lányának a házába – az asszonyok otthonába – hurcolták:
– Átkozott a nap, amelyen születtem! A nap, amelyen anyám megszült, ne legyen soha áldott!... Miért is jöttem ki az anyám méhéből, hogy nyomorúságot lássak és bánatot? Hogy napjaim gyalázatban végződjenek?... Bárcsak a fejem vízzé változnék, s a szemem pedig könnyhullatásnak kútfejévé, hogy éjjel-nappal sirathassam népem megöltjeit! Bárcsak a pusztába vinne engem valaki, utasok szálláshelyére, hogy idejében elhagyhatnám a népemet, és eltávolodhatnék tőlük!... Miért büntetsz engem ennyire, uram!? Miért tulajdonítja mindenki szolgádnak a kezdeményezést?!... A madár is elesik, a kőszikla is meghasad, de Izrael átka népem pusztulásáért még akkor is üldözni fog!... Földönfutóvá tettél, uram, magányosabbá a legmagányosabb cédrusnál is! Számkivetetté, akit esztendő teltével mindenki csak gyűlölni fog jöveteled hirdetéséért!... Miért próbálsz bennünket ennyire, uram!? Miért kápráztatod a csalóka ábrándok szivárványával néped tekintetét?...
Hangosan, nekikeseredetten perelt, mintha nem is az őt körülvevő sötétséggel, hanem a templomi szentély titokzatos lakójával kellene nyilvánosan megvívnia. Mintha nem is a süket csenddel, hanem a világ menetével kellene szembeszegülnie...
•
Szedekiás pedig ezalatt a gyermekei szobájában ült, és fásultan, kábán, magába roskadtan hallgatott. A sötét termek és folyosók csak felerősítették a panaszkodást; nem lehetett kibújni a hatásuk alól. A sorssal való perlekedés hangja áthallatszott még a legvastagabb falakon is...
Igen, ez a megszállott viselkedésű Jeremiás megint igazat beszélt. Nagyon is jól érezte ezt ő is ott, a díszemelvényén, a bevonuló felszabadítókat üdvözölve. Azt, hogy Hofra seregének a behívásával – és legfőképpen a fogadtatásával – csak olajat öntött a tűzre: csak felbőszítette a szunnyadó oroszlánt, Babilon sértett önérzetét. Nagyon is jól látta már ott, a fogadáson, Dávid harcosainak égszínkék simlája mögött, hogy – legyen az eredmény bármi is – ezzel a kihívással csak fegyvert, éhséget és döghalált hozott a saját népére; hogy a háború szellemének a megidézésével legeslegelsősorban csak rettegést, gyalázatot, veszedelmet s pusztulást szabadított kicsinyke országára – minden nagyság és győzelem előtt... S ahogy ott dübörögtek előtte a messziről jött társzekerek, ahogy ott harsogtak az emelvény előtt a memfiszi gyalogság harci kürtjei, annál jobban kezdtek el dübörögni az ő fülében is a Törvény szavai: „Ha nem hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára, átkozott leszel a városban, és átkozott leszel a határban. Átkozott leszel, ha jösz, és átkozott leszel, ha mész, átkozott lesz puttonyod és dagasztóteknőd; átkozott lesz méhed gyümölcse és földed termése, tehened ellése és juhaid szaporulata...” Igen, ha a mózesi átok létezik – és miért ne létezne? –, az Úr a közeljövőben pestist küld le reájuk, és sorvadással, lázzal, forrósággal és gyulladással, aszállyal, gabonarozsdával és üszökkel sújtja majd ezt az országot, míg az végérvényesen meg nem semmisül...
De hát mi egyebet tehetett volna? Milyen egyéb választási lehetőség adatott meg neki?... Elmélkedett volna inkább elfakult színű oszlopai között a világ megváltoztathatatlansága felől? Élvezte volna nap mint nap az édes illatok zsongító mámorát; a karcsú serpenyőkben izzó füstölőszereknek: a balzsamoknak, mirrhának, cédrusgyantának a kábulatát? Feszített volna zavartalan mindenhatóságában parányi országa trónusán, miközben az Eufrátesz partján tízezrével hajszolták rabmunkára honfitársait?... Folytatta volna az eddigi hintapolitikát továbbra is?... Egyszer minden kettős játéknak úgyis csak vége szakad. S ő végső soron, akárhogy is, mégiscsak az Ígéret Földje felett uralkodik!... Ha másnak nem, a tulajdon gyermekeinek tartozott ennyivel! Hogy ne vághassa az arcukba a világ, hogy ezért a nyomorult látszathatalomért apjuk szégyentelenül elárulta a nemzetét. Hogy ne vethesse senki majd a szemükre az atyák vétkeit: az elődök meghunyászkodását... Valamiféleképpen meg kellett már egyszer törni ezt a lelkekre telepedett állóvizet: ezt az örökös kisebbrendűség-érzetet. Végtére is mindenkinek azt hirdették szerte a világon, hogy ez a sokszázesztendős ország nagyra hivatott. Hogy ennek az ezeréves népnek küldetése van. S ha pedig valóban így van, úgy vállalniuk kell már egyszer a rájuk méretett feladatokat és küzdelmeket, kockázatokat és nélkülözéseket is. Dávid dicsőségéért mindent meg kell kísérteni...
Késő este volt, amikor felállt töprengéseiből. Az asszonyok házában csend volt: a környező termek szövevényében lassan-lassan mindenki lepihent. A vastag, aranyozott kárpitok mögött halk, egyenletes szuszogással aludtak gyermekei: Dávid törzsének két utolsó hajtása; a szomszédos helységek egyikében felesége, a másikban pedig anyja forgolódott; minden bizonnyal a jól ismert családi lidércnyomással, a vérben vonagló áldozati báránnyal hadakoztak... A palota felett pedig hatalmasan, titokzatosan, félelmetesen és kifürkészhetetlenül ott nyújtózkodott a fenséges éjszakai ég, a mindent betöltő világmindenség – fénylő csillagaival: Istárral, Nergállal, Ninurtuval; ott nyújtózott sötéten és közömbösen a soklépcsős alsóváros és az Úr Temploma, a Hinnon-völgye és az Olajfák-hegye, a Kézművesek fertálya és Áriel várfalai felett. Mindenre felkészülten és mégis, soha semmit el nem árulón...
•
Jeruzsálem falai közt pedig eközben soha nem látott méreteket öltött az ünnep. Az udvarok közepén egymást követően lobbantak fel a perzselőbbnél perzselőbb örömtüzek – hirdetni az Úr népének a diadalát a sokesztendős szolgaság sötétsége felett; a tereken és utcákon éjjel-nappal fel-alá hullámzott a megmámorosodott tömeg; a vendégházak környékén folyt a bor, zengett az ének, messzire hallatszott a gátlástalan kurjongatás; a városkapuk sarkig kitárultak, a raktárak kiürültek, a Templom alabástrom oltárán pedig egymást érték a keservesen bégető hálaáldozatok. Szürkület idején citera és lant, dob és síp hangja keveredett nekiveselkedett énekfoszlányokkal; fülsiketítő mulatozás csapott át hirtelen, egyik pillanatról a másikra, áhihatos hálaadássá, idő előtti istentiszteletté. És viszont… imádkozások zsolozsmája és felszabadult kurjongatás, odaadó zsoltáréneklés és nekifeledkezett kocsmai ricsaj talán még soha nem keveredett így, ennyire, a város falai közt, mint ezeknek a forró éjszakáknak az idején. A lelkekben egyszerre csak felfakadtak a szorongás és a kishitűség, a félelem és a kiszolgáltatottság kacaj-gyilkos gócai, a gondolatokban a beidegződött alsóbbrendűség, a vérerekben pedig az évszázados tilalmak fojtogató gátlásai. Egyszerre táncolni, csókolózni, énekelni kezdett az egész város. Régvolt jó barátok ölelkeztek össze ismét, ismeretlen ismerősök szorongatták könnyekig meghatódottan egymás kezét; magukból kivetkőzötten kiabáltak, táncoltak, lelkesedtek még maguk a szigorú írástudók, az örök komorságra és önfegyelemre nevelt leviták is... Mindenki csak Jeremiást, az igazi prófétát, a valódi látnokot, a ki tudja hová lett Vátesz-embert éltette, akinek jövendőhirdetése, lám, beigazolódott; mindenki csak az új, nagy lehetőségről, a váratlan alkalomról, Hofra és Szedekiás frissen megkötött követségéről beszélt. A nem remélt bosszúállás gondolata ott kísértett mindenütt: paloták és kunyhók, műhelyek és tanítóházak, kifőzdék és őrszobák falai közt egyaránt. A közel Jött lehetőség mindenkit megkótyagosított. Az egész város egy mámoros felszabadultság légkörében élt...
•
Hogy aztán amilyen hihetetlen módon, nehezen vártan és mégis meglepetésszerűen érkezett, annál rövidebb idő alatt véget érjen a lengedező koszorúk és csillogó díszek, a kiszegzett olajágak és a kerítéseken lobogó pálmalevelek időszaka. Szedekiás sejtése beigazolódott: Bábel urai valóban nem nézték sokáig ölbe tett kézzel az ő pártütésüket. A kaldeus birodalom nem hagyta azért olyan könnyen kicsúszni a fennhatósága alól ezt a nehezen megszerzett területet. Mint ahogy általában Migdal tornya nem mondott le olyan könnyen soha semmiről...
S két hónap se telt bele, már jöttek is a legelső hírek Nabukodnezár indulófélben lévő büntető seregéről, amelyet ezúttal személyesen Babilon királya vezetett; hogy aztán néhány hónap múlva valóban észak- északkelet irányából mind nagyobb és nagyobb tömegben kezdjenek a városba özönleni a legelső menekültek. Tírusz és Szidon segítsége – a két szövetséges városé – mindinkább el-elapadt; a környékbeli legelők, szántóföldek, szőlőlugasok, olajligetek mind jobban elnéptelenedtek, hogy aztán egy éjszaka folyamán bekövetkezzék az, amire az éljenző tömegből a közelmúltban senki sem számított: amilyen dölyfösen, magabiztosan, harsányan érkeztek ide, olyan gyorsan, olyan csendben, olyan észrevétlenül kotródtak ki Ráháb gyermekei az arany és a tömjén országútján – Egyiptom felé...
– Hordják el az irhájukat! A „hősök”!... A „felszabadítók”!... A „világhódítók”... Ahelyett, hogy megvédenének bennünket!...
Az alsó- és felsőváros sikátorai repedésig telezsúfolódtak sötét tekintetű, durva, nyers arcú, mindenre elszánt emberekkel; a vendégházakban, családi otthonokban, levita szállásokon moccanni sem lehetett az egymás hegyén-hátán lakó menekültek miatt. A hajléktalanok döntő többsége azonban még így is a szabad ég alatt, a házak falának dőlve aludt, evett, ivott, ürítkezett – élte a maga megszokott pusztabeli életét...
– Az egésznek csak az az átkozott próféta... Az a nyomorult sarlatán... Az a szélhámos Jeremiás az oka..., ő ültetett fel mindenkit közülünk...
S a tegnap még agyonéljenzett jövőhirdető – előrelátása szerint – percek leforgása alatt üldözött páriává, megvetett nemzetárulóvá, kitaszított gonosztevővé változott:
– Agyon kell kövezni!... Kímélet nélkül!... Akkor talán az Úr megbocsájtja tévelygéseink...
– Miért jövendölt nekünk hazugságokat? Ha ő nincs, mi sem lovalljuk bele ebbe az egész megváltó-álomba magunkat...
– Ismét magunkra maradtunk!... Ismét magunkra hagyott bennünket a Seregek Ura!...
A gyűlölet és a dac, az elkeseredés és a reménykedés egyaránt otthonra lelt a torlódásban. A mi lesz holnap kérdése ott lobogott minden tekintetben...
– Az Úr az igazat megpróbálja, a gonoszt pedig, az álnokság kedvelőjét gyűlöli az ő kedve – hangzott a Dávid-zsoltár a Templom oszlopai közt, de valahogy az éneknek most nem volt meg az az átütő, magával ragadó ereje, ami máskor lenni szokott. A bizonytalanság beköltözött még a legbátrabb szívekbe is...
Mikor pedig nem sok idő múlva a város körül felhangzott az ércből, illetve bika- vagy kos-szarvból készült tülkök, trombiták, vészkürtök, harsonák vérfagyasztó ricsaja, s a dombok oldalairól ismét hallani lehetett az üstdobok, citerák, csörgők, cintányérok, kereplők jól ismert egyvelegét, Jeruzsálem falai közt tetőfokára hágott a kapkodás. Volt, aki menekülni próbált, s észveszejtve igyekezett zsákokba gyömöszölni maradék ingóságait; volt, aki rejtekhely után kutatott, fegyverbiztos óvóhelyen óhajtván biztonságba helyezni szeretteit; a nagy többség azonban harcolni akart, az ellenállásban látta az egyetlen számukra létező kiutat. A túlélésben, a bosszúban, a győzelemben... A győzelemben, amely – akárhogy is – számukra egyszer megjövendöltetett...
•
Egyedül csak Szedekiás, Jeruzsálem ura, Júda királya volt továbbra is tanácstalan.
– Szeretnék valamit kérdezni tőled! Valamit, amit egyes-egyedül csak te mondhatsz el nekem! – hívatta magához Jeremiást. – De nagyon kérlek, ne titkolj előttem semmit sem!...
A próféta azalatt a néhány hét alatt, amíg az asszonyok házában „vendégeskedett”, tökéletesen megöregedett. Haja, szakálla deres lett, arca beesett, járása bizonytalan, szemei pedig egy bölcs, sokat tapasztalt, megcsendesült aggastyán nyugalmával szemlélgették a kétségei közt összegörnyedten ülő Szedekiást:
– De ha nyíltan szólok hozzád, Júda királya, nem sújtasz-e halálnak halálával? Nem adsz-e az ellenségeim kezére, akik mostanság reám fenekednek?... Meg aztán minek is neked jótanács? Minek neked intés, amikor úgysem hallgatod meg?...
A reszketeg hang hallatán Szedekiás egyszeriben elérzékenyült. Feleségére gondolt, meg gyermekeire, s bizony, bármennyire is szégyellte bevallani önmaga előtt, félni kezdett. Félni az övéire váró jövendő miatt.
– Amint igaz, hogy él az Úr, aki az életet adta nekünk – felelte végül is halkan, nagyot sóhajtva, türkizkék karikákat ugrándoztatva a szeme előtt a fáradtság miatt –, úgy nem adlak halálra, és nem szolgáltatlak ki senkinek. Csak adj tanácsot!... Kérlek, segíts nekem!...
– Ha kimenekülsz a városból, és megadod magad a babilóniai király vezéreinek, úgy megmented az életedet; ezt a várost nem gyújtják fel, és bántatlanul maradnak rokonaid és ivadékaid is. De ha nem... Hallhattad hírét Ninive pusztulásának. Magad is elgondolhatod, mi következik...
– De hát nem temagad hirdetted, hogy...
– De igen, én! Én hirdettem azt, hogy közeleg a szabadulás pillanata. Csak éppen nem számoltam azzal, hogy szavaink nem eléggé egyértelműek. Hogy mást jelent nekem, és megint mást a kézművesnek, mást a nincstelen rabszolgának, és megint csak mást Júda királyának. A nagy pillanatot hirdettem, s ti mindannyian azonnal háborúra gondoltatok; az Élet Fejedelméről prédikáltam néktek, s ti rögtön azt hittétek, hogy nagyravágyó törekvéseitekhez szolgáltatok eszmei támogatást... Pedig hát én valami egészen mást akartam!... Egészen más valamiért küldettem én ide!...
– S akkor én most mit tegyek? Mihez kezdjek velük?... Láthatod, az Úr megverte őket, és nem bánkódnak, tönkretette őket, de nem akarják vállalni a fegyelmet. Orcáik keményebbek lettek a kősziklánál, és nem akarnak megalázkodni többet. És én ennek az álmaiból felébresztett népnek a királya vagyok!...
– Ismered a jövendölést! Hallhattad eleget gyermekkorod idején: „íme, én megetetem őket, ezt a népet ürömmel, és megitatom őket mérges vízzel. És szétszórom őket a nemzetek között, amelyeket nem ismernek, és utánuk küldöm a fegyvert, amely megsemmisíti őket. A hegyeken sírást és zokogást támasztok, a pusztai ligetekben gyászéneket...” Hát ez vár reánk, Júda királya! Erre készülj fel lelkileg!
Szedekiás hallgatott. Ismét eszébe jutott a másik két Jeremiás, akikkel ezideig dolga volt: a Hinnom völgyében máglyára kötözött, és a száraz verembe vettetett. Igen, azok jövendöltek így. Azok hirdették már sok-sok esztendővel ezelőtt, azt a bizonyos „messzünnen való nemzetet”, amely megemészti majd aratásukat és kenyerüket, fiaikat és leányaikat, juhaikat és ökreiket. Azok ígérték már fél emberöltővel ezelőtt, hogy fogságba jut majd ez a „tudomány nélkül való” nép, hol „főemberei éhen halnak, és sokasága szomjú miatt eped”... S ímé, a jövendölés bekövetkezett...
– S akkor most én legyek áruló? Hagyjam itt magára a népemet?... Katonáim, próféta, harcolni akarnak, és nem egyezkedni, elégtételt akarnak venni, és nem meghunyászkodni Babilon előtt!... „Az Úr az népének ereje, és az ő felkentjének megtartó erőssége”, hirdetjük az igét városszerte mindenütt, s akkor most én, az ő felkentje, Jósiás fia, Dávid ivadéka, egyszeriben lopakodjam ki nagy titokban a városból? Kezdjem csókolgatni nagy bűnbánattal Babilon urainak a kezét?... Nagyon is jól tudod, próféta, hogy ez képtelenség! Ezt én, Szedekiás, nem tehetem meg!
– Te tudod, uram!... De ha nem menekülsz ki, és nem adod meg magad a babilóniai király vezéreinek, bizony beteljesedik rajtad az én jövendölésem: csak veszedelmet hozol erre a városra, és nem emelkedést; csak csúfságra vettetünk oda a szomszédaink elé, és kiszolgálóivá a körülöttünk élőknek... Megtérve és megnyugodva megmardhatnánk talán, csendességben és reménykedésben erősségünk lehetne a mi Istenünk; de mert szembeszegülünk, elhervadunk, mint a falomb, mindannyian, álnokságaink, mint a parázs, úgy hamvasztanak el bennünket... Cselekedj hát, uram, saját belátásod szerint!
•
De hiába a próféta minden intése, Szedekiás minden kishitűsége, habozása, kétségbeesett döntéshalogatása, a Templom városa végső soron csak nem adta meg magát. Izrael népe nem volt hajlandó meghunyászkodni másodjára is Márduk szolgája előtt. Valami megmagyarázhatatlan fatalizmus lett úrrá az embereken. Akárhogy is, a kiválasztott nemzethez, az Ígéret Népéhez tartoznak; s ha pedig oda tartoznak, úgy a Seregek Ura, az Élet Fejedelme csak nem feledkezhet meg végérvényesen róluk; csak nem dobhatja oda őket vágó juhok gyanánt ellenségeik elé...
„Az Úr szava erős, az Úr szava fenséges!”... Valami döbbenetes nekikeseredés, valami félelmetes elszántság lobogott fel a Síkság Kőszirtjének a védőiben, erősíteni a csüggedőket és az éhezőket, buzdítani a lankadókat és a betegeket; a kiválasztottság beléjük csepegtetett mákonya elnémított minden kétkedést. „Boldog nép az, amelynek istene az Úr, az a nép, amelyet örökségül választott magának”... A delejező önámítás ereje csodálatos módon feledtetni tudta még a máskor soha szótlanul nem hagyott nélkülözéseket is...
S amilyen következetes rendszerességgel jelentkezett Kiszler és Tébet havában a napfény és az eső Izrael földje felett, olyan buzgó szolgálatkészséggel sorakoztak fel a fegyverbíró férfiak a védőfalak és őrbástyák környékén, átvenni a raktárak elöljáróitól a nekik jutó pajzsokat, tőröket, parittyákat, kardokat. Nem kellett buzdítani különösképpen senkit sem. Öreg és fiatal, városlakó és földműves, kivénhedt katona és hadat soha nem látott törvényt tanuló egyaránt ott tolongott a raktárak ajtaja előtt. A királyi arzenál órák leforgása alatt tökéletesen kiürült. Mindenki részt akart venni az eljövendő szabadulás örömünnepségein...
„Az Úr megfizet majd nékem, igazságom szerint: kezeimnek tisztasága szerint fizet meg majd énnékem”, lengték körül a Templom oszlopait a legutolsó lakodalmas éjszakán az ősrégi, magasztaló énekek: „Mert megőriztem az Úrnak útjait, és gonoszul nem szakadtam el Istenemtől; mert ítéletei mind előttem vannak, és rendeléseitől nem távoztam el...” A sötétben mindenfelé őrtüzek lobogtak, fáklyák világítottak, mécsesek jelezték mindenütt a falakra vezető legrövidebb utat; a lángok fénykörében, a bástyák környékén, átmelegedtek a merengő arcok, felengedtek a révült tekintetek: valami csodálatos meghittség és nyugalom áradt szét mindenfele. A parázsokon sercegett a zsír, messzire szállt a sült hús illata, a korsók fenekén vidáman kotyogott a Hermon- és a Kármel-vidék bora. Mintha nem is öldöklésre készülődnének: eltűnt a lelkekből a gyanakvás, a kishitűség, a borúlátás, a félelem. A reménykedés légköre lassan-lassan magával ragadta még a legtájékozottabb főtisztek mindeddig józanul gondolkodó csoportjait is...
„A nagy pillanat közeleg!... Készüljetek!... Készítsétek magatokat az ő érkezésére...”
•
„És történt az ő uralkodásának kilencedik esztendejében, a tizedik hónapban és annak tizedik napján” – olvashatjuk a végkifejlődés tömör leírását a Királyok II. Könyvének legutolsó fejezetében – „hogy feljött Nabokodonozor, Babilónia királya minden ő seregével Jeruzsálem ellen, és táborba szállott ellene, és körös-körül ostromtornyokat építettek ellene. És megszállva tartatott a város Szedekiás tizenegyedik esztendejéig. De a negyedik hónap kilencedik napján akkora ínség lett a városban, hogy nem volt mit enni a föld népének...”
„És reájuk hozá a Kaldeusok királyát – olvashatjuk ugyanezen eseményeket a Krónikák Könyvének legutolsó verseiben – aki fegyverrel öli meg ifjaikat és az ő szent hajlékukban, s nem kedvez sem az ifjaknak, sem a szüzeknek, sem a vén és elaggott embereknek, mindnyájukat kezébe adá. (És az Isten házának minden edényeit, nagyokat és kicsinyeket, és az Úr házának kincseit, s a királynak és az ő vezéreinek kincseit, mindezeket Babilóniába viteté.) Az Isten házát felgyújtják, Jeruzsálem kőfalalt lerontották, palotáit mind elégetek tűzzel, és minden drágaságait elpusztították. (És akik a fegyver elől menekültek, azokat elhurcolta Babilóniába, és néki és fiainak szolgáivá lettek...”) „... A föld népének csak a szegényeiből hagyott ott... szőlőmíveseket és szántó-vető embereket...”
Szedekiásra, Júda elfogott királyára a győztesek a lehető legkegyetlenebb büntetést szabták: mielőtt örök életre megvakították volna, végig kellett szemlélnie rokonainak, főembereinek s gyermekeinek a lemészárlását.
Ami pedig Jeremiást illeti – mint legalábbis tanítványának, Néria fiának, Báruknak a feljegyzései alapján ismerjük –, prófétai mivoltában megadatott neki a szabad választás lehetősége az elköltözés vagy a helyben maradás alternatívái között. A megkeseredett tanító pedig döntött: ott marad továbbra is a szülőföldjén – népe töredékével. Ott maradt a „szőlőmívesek és szántó-vető emberek” között – azok közt, „kiknek semmijük sem vala” – hirdetni nekik továbbra is a jövendölést, miszerint eljön, szükségszerűen eljön majd egyszer a Dávid király fia, az élet fejedelme, és megszabadítja őket a szolgaság esztendeitől...