Az apokalipszis aggadája

Mit gondol, vagy inkább: mit tud meg az ember közvetlen a halála elõtt? A pillanat nem is mérhetõ villámlásában, amikor éppen átmegy a létet a nemléttõl elválasztó kapun, utoljára visszatekint és befogja az utolsó látásába a világát, amire már rávetült a visszavonhatatlan elmúlás árnyéka. Ez a minden ember számára egyszer eljövõ tapasztalat azért lenne fontos, hogy fölkészüljünk és minden pillanatban készen álljunk a nagy lépés megtételére. Legtöbben arra kíváncsiak, hogy a kiküldött riporter - minden halandó az - miközben a küszöbön áthaladt, felfogott-e valamit ama átszüremlõ másik létezésbõl, mégpedig úgy, hogy a lét és nemlét demarkációs vonaláról, élete legnagyobb tudósításaként, még gyorsan hátrahagyna valamit a megtudhatatlanból.
Az igazi történet - vége - azonban nem arról a másik világról szólna, ami a földi létezésen túli, hanem az itt hagyottnak arról a ritka optikájú nézetérõl, amit errõl a világról lehetne megtudni: onnan. Olyan felismerést, összefüggést, dimenziót, amit csak ebbõl, az életben egyszer adódó helyzetbõl lehet szemlélni. "Mert, ami volt, annak más távlatot ad a halál már." Hiszen - nem nehéz belátni - hiába ábrándozunk, vagy kíváncsiskodunk a túlvilág után - ha bevalljuk, ha nem: arról a behatárolt térrõl való ismeret érint bennünket a leginkább, ahol élünk és másvilágokról ábrándozunk. De hiába voyeurködtek megannyian embertársuk mellett az utolsó pillanatokban: ehhez a titokhoz alig férhettünk közel civilizációnk néhány évezrede alatt. Ugyanis ebben a pillanatban a tudósítói kedv már nem a szubjektumtól függ. A mégoly erõs vagy professzionális, századunkban másodlagos ösztönné vált (ön)dokumentálási vágy hirtelen elhussan, hogy föloldódjon az utolsó nagy tapasztalás totalitásában. E pillanat és látásának természetéhez tartozik a magány. Ezért eredendõen megoszthatatlan.
Bizonyos - millenniumok-közeli - korok és civilizációk azonban látókat vajúdtak ki magukból, akik képesek voltak ezt a halálban fogant látványt visszaadni. Próféták (a szó eredeti héber jelentése szerint: roim, majd növiim, azaz: látók) vagy késõi utódaik: költõk, akiknek a világ e lényegi és totális ismerete osztályrészül jutott. "Próféták, költõk dühe oly rokon, étek a népnek, s inni való! Élhetne belõle, ki élni akar, míg eljön az ország." A kor, amely megnyitotta az emberi természet és az emberi társadalmak utolsó pillanat utáni látványának a titkát, el volt jegyezve a halállal. Jesaja, Jirmiáhu, Dániel és az összes próféta a Tóra pecsétjéig, Maleákiig, majd "ama ifjú tanítvány, rabbiig, ki betöltötte a törvényt", és az ugyanebben a hagyományban látó (Pathmosi) János evangélistáig a halál szimbólumaival és a belõle nyert metaforikus nyelvvel láttatta nem a saját történelmét, hanem a világ egyetemlegességét, amiben az emberiség történelme lezajlik. A látásnak ez "szituációs zsenialitása" (Pilinszky János kifejezése) nemcsak élet és halál, de emberi és isteni létezés mezsgyéjén létezõ, szintén a Bibliából ismert lényhez fûzõdik: az angyalhoz. Aki - illetve akinek megteremtése, közbeiktatása - nélkül a történelem bizonyos aspektusai értelmezhetetlenek: "Van Kleenek egy Angelus Novus címû képe. Angyalt ábrázol, aki mintha rámeredne valamire, és el akarna hátrálni tõle. Szeme tágra nyílik, szája nyitva, szárnyai kifeszülnek. Ilyen lehet a történelem angyala. Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott õ egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja. Idõzne még, hogy feltámassza a holtakat és összeillessze, ami eltörött. De vihar kél a Paradicsom felõl, belekap az angyal szárnyaiba, és olyan erõvel, hogy nem tudja többé összezárni õket. E vihar feltartóztathatatlanul ûzi a jövõ felé, amelynek hátat fordít, miközben égig nõ elõtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak" - határozta meg a szellemnek ezt az emberi gondolkodást meghosszabbító teremtményét, Walter Benjámin a Történelem fogalmáról címû esszéjében.
Az ó- és újszövetségi prófétákat teremtõ, a magát világvégeként látó és leíró korokról van némi tudásunk, a döbbenetes erejû, a zsidó és keresztény civilizációt megalapozó szövegek szerzõi azonban a legendák homályába vesznek. Csak annyit tudunk róluk, hogy mindannyian a sivatagi civilizációból egyedi körülmények között, a szomszédos országoktól eltérõ módon szocializálódott zsidó népbõl- és szellemkörébõl támadtak. Meghatározó gondolatuk a Messiás (illetve: messiási kor) várása - majd eljön, vagy rövid ideig itt volt, de majd visszajön: ebbõl a szempontból részletkérdés -, amelyet a nagy ítélet, és az azt követõ megtisztulás elõz meg. Ez a megváltás elõtti kor - a szintén ezzel a szellemiséggel kontinuitást mutató (korai) marxista terminológia: az "emberiség elõtörténetének" nevezi - a

Messiást kihordó tolófájdalmak állandó kínjában telik el. A vajúdástörténet csúcspontjain maga Isten léte került veszélybe, amikor istengyilkos és magukat isten helyébe képzelõ diktátorok ragadták a kezükbe a világ nagy részén a hatalmat. "A bolsevik és náci rendszer alapjában véve pogány volt. Mindkettõ hirdette: Isten halott. Hitlernek a zsidók legyilkolása az Isten halála utáni pogány világ állapotának átélésére szolgált. Az istent tagadó szélsõséges ideológiai és metafizikai gondolat valóságban való megtestesülésére. Hitler csak akkor érezhette magát a világ urának, ha, nemcsaks ilágot, de istent is legyõzi. Istent pedig csak úgy lehet legyõzni, ha elpusztítja isten választott népét. Ha a zsidóságnak nyoma vész, isten le van gyõzve. Ezzel a mozzanattal a kereszténységet is legyõzi, mert nem lesz tanú, hogy élt egy Jézus nevû ember ezen a világon. A zsidó és a keresztény isten egyszerre lesz legyõzve. Ha zsidók nincsenek, Jézus sincs. Hitler és Sztálin is azért küzdött isten ellen, mert maguk akartak istenné válni, akár elõdeik a késõ Római Birodalom egyes császárai. A felvilágosodás nihilizmusának õk voltak a végpontjai: az ember deifikációja" - értékeli ezt a kort, iskolaéveit egy "halálraítélt" osztályban és nemzedékben (a Budapesti Zsidó Gimnáziumban) eltöltõ tanuló, majd a Duna partjára lekísért, "tarkólövésre" váró fogoly, s így a saját halálát a "lélek hosszán" átélt filozófus, Heller Ágnes.
A világot ebben a permanens szenvedéstörténetben fölismerni, és ennek ellenére, sõt ezzel fordított párhuzamban hinni a megváltásban, ehhez az emberi oldalról föl kellett hagyni minden, a szubjektumra vonatkozó reménnyel, s megnyugodni a "halálraítéltség" szelíd kegyelmében. Ritka hitelességû kép õrzi az apokalipszis befogadását megnyitó, sorsfordító mozzanatot - akár a régi prófétáknál, akik könyvüket szintén a(z) (el)hívás mozzanatával kezdték:
De, aki egy vad hajnalban arra ébred,
Hogy minden összeomlott, s elindul, mint kísértet,
kis holmiját elhagyja, s jóformán meztelen,
annak szép, könnyûléptû szívében megterem
az érett és tûnõdõ kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekérõl,
az már egy messzefénylõ, szabad jövõ felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen:
szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam:
magamban élem át már mindazt, mi hátra van,
nem nézek vissza többé, s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem:
ha megpillantasz, barátom, fordulj el és legyints.

Hol azelõtt az angyal állt a karddal,
Talán most senki sincs.

A magyar szellem története két próféták népébõl való látót ismer, akik a II. világháború apokalipszisában nem egy konkrét háború borzalmas képét idézték meg, hanem az egész evilági létezést mint a Messiás-szülõ permanens apokalipszis keretét. Látomásuk nem tartozik - mint sokan tévesen értelmezik - a holocaust mûvészetéhez, mert igaz ugyan, hogy személyes sorsuk annak esett áldozatul -, de amit õk láttak, az kívül esett a holocaust "mindennapi életén". Nem borzalmat, pusztítást, kegyetlen viszonyokat és körülményeket, gyilkos vagy menteni kész hõsöket észleltek és "ábrázoltak" (mint a holocaust mûvészete), hanem a világ egyetemes állapotát: a Gonosz és a Jó, a Sátán és a Megváltó armageddoni csatáját, amit abban a tudatban rögzítettek, hogy a rögzítés folyamatát nem élik túl, és így ezt a nagy és apokaliptikus voltában számukra feltáruló világot nem oszthatják meg senkivel. Felfeszített és kimerevített magányuk felruházta õket a képességgel, amelyet csak a haldokló láthat a nagy lépés-áthaladás elõtt. Az egyéni halálukkal is (vér)tanúsított bizonyosság, az általunk is érinthetõvé-átélhetõvé tett halálközelség, valamint a földi lét körülményeinek egyre mélyülõ és mélyülõ nyomorúságából egyre emelkedõ, tisztuló éteri magasságokba szárnyaló gondolati koncentráció nemcsak a lét és nemlét mezsgyéjérõl hozott közönséges jelzõkkel és fogalmakkal (borzalmas-fenséges, gyilkos-kegyelmes, gyûlöletes-szeretetre méltó stb.) már nem leírható és értelmezhetõ sûrített információk, hanem az emberi és azontúli (isteni?) jelenlét átjárásos határairól is. Sõt: az angyalokkal, prófétákkal és a profán élet "emlékeivel és varázsaival" áthatott világon, vagy a dolgok hétköznapi mélyén atomösszetevõként lemezítelenedõ borzalmak mikrokozmoszain keresztül átsüt valami a halálon túli létezésbõl is. Nem a berendezkedésébõl, hanem a borzalmak végtelenségig fokozódásával fordított arányban növekvõ hitbõl. Ami ebben a ritka emberi tapasztalatban és víziójában beteljesedve: szinte valóság. S egyben visszatérés a próféták szerepéhez és hagyományához. ("S mennyi az Úrnak, mondd ezer év?") Amelynek igazi missziója a "nagy narratíva" vége közeliségének, az apokalipszis látásból nyert felismerése és hirdetése: "Jöjj hirdetni velem, hogy már közelít az óra, már születõben az ország. Hogy mi a célja az Úrnak - kérdem? lásd az az ország."
Radnóti Miklós és Ámos Imre - mert róluk van szó - számára a holocaust elszenvedése nem tapasztalatot, hanem látást nyújtott. "Halálra ítéltként járkállak" a "félelmetes" vagy "a szabadság angyalai" benépesítette térben - "egy angyal kísér, kezében kard van" -, s feljegyezhették lét és nemlét pillanatának hangulatát, és az akkor és ott feltáruló látás üzenetét. Az üzenet szerves eleme a posztumusz jelenlét: a mûvüket egyszerre kitágító és szédületes magasságokba emelõ, és ugyanakkor lezáró halál pecsétje - amellyel szentesítették a megragadhatatlan állapotot. Az exhumáláskor elõkerült, s a költõ oszlásnak indult testnedvei megfestette Bori notesz fakszimile kiadása olyan érvénnyel ruházza fel az utolsó verseket, mint amikor két dimenziót egy harmadik tesz távlatossá. Ilyen utolsó utáni hátrahagyott üzenet - a Bori notesz ikerpárja - Ámos Imre Szolnoki vázlatfüzete, amelynek sorsa és eredeti látványa szintén messze meghaladja a többször nem túl színvonalas reprodukciókban idézett rajzsorozatot.
Ez a két ikerdokumentum nemcsak a Biblia egyes könyveinek a stílusához és szerepéhez való visszatérés, hanem az irodalom, a mûvészet kezdeteihez is - amikor a szó és a kép magukba sûrítették a létezés összes princípiumát, s még nem hasadtak szét (idegenedtek el) a tudás és a látás egyetemességébõl különbözõ funkciókra és mûfajokra. S ezért az utolsó hónapjaikban alkotott üzenetdokumentumokkal oly elválaszthatatlan egységbe forrott halálukkal, és a köréje szervesült legendáriumokkal - a harmadik millenniumot kezdõ európai civilizáció olyan szilárd alapjait tették le, amelyek az eredet eredetével kapcsolnak össze. Ez a két prófétai sors és tanúságtétel a magyar történelem és kultúra terméke is, amely ezzel a tragikus kontinuitással és magassággal kapcsolódott be - hangsúlyozzuk, hogy nem a holocaust, hanem a világot az apokalipszis totalitásában látó, s azt civilizációja emlékezetébe homogenizáló vonulatba.
A Bori notesz és a Szolnoki vázlatkönyv alkotójának élete szinte teljesen elválasztható a nagy tanúságtétel ránk maradt testamentumaitól. A halál küszöbérõl visszaküldött "jelenéseknek" nem a színvonala, hanem az anyaga különbözik az alkotói életutak elõzményeitõl. Az elõbbi a mûvészet, az utóbbi pedig az ember történetéhez tartozik. Mintha a mûvészet és az egyes mûvészek formai fejlõdése csak azért történt volna, hogy a kiválasztottak elsajátítsák az eszközöket, amelyek a második ezredvég kontextusába helyezték látomásukat. Az elõzõ életükhöz tartozó, maguk vallotta-gyakorolta ideológiának sincs sok köze ahhoz, amit a saját halálukkal egylényegûvé vált hagyatékuk jelent. Jesua ben Joszéf vándortanító parabolái sem maradtak volna fönt, és nem váltak volna az egész emberi civilizációt meghatározó alapszövegekké - ahogy kortársainak föntmaradt vagy fönt nem maradt apokrifjai sem. Jézus kegyetlen kereszthalála és az aköré szervült, több száz évig színezõdõ, terebélyesedõ mítoszképzõ munka nélkül - ebben a tényben a prófétai sorból-hagyományból is kiemelkedett - nem lett volna a gyõzedelmes Krisztus.
Míg a katolikus Radnóti utolsó - a Nyolcadik - eclogája Náhum próféta megjelenítésével s az ószövetségi nyelvvel, szereppel és programmal búcsúzik az élettõl, addig a zsidó vallással, közösséggel szoros egységben és harmóniában élõ és alkotó Ámos Imre utolsó nagy munkája a János jelenései sorozat volt, Szolnoki vázlatkönyvének utolsó lapja pedig Jézus kereszthalálát ábrázolja. Az ember szenvedésének égre kiáltása, és a világvége közelségét jelzõ lángok a judaizmus és a kereszténység közös hagyományát világították meg, mégpedig annak a leglényegesebb és permanensen aktuális pontján: az apokaliptikus látomásokban az egész világ paradigmáit fölvetõ profetizmusban.

*

Persze nem érdektelen összevetni a magyar apokalipszis két, egyébként a való életben soha nem találkozott ikercsillaga pályájának a hasonlóságait és különbözõségeit. Ugyan e világi, azaz ama látomások totális ismeretétõl messze alacsonyabb és prózaibb valóságba enged bepillantani - fõképp a magyar modernitás és szellemi létformák legérzékenyebb modell-útjaiba: a zsidó asszimiláció két, gyökeresen eltérõ stratégiájára a negyedik nemzedékben, amely az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után, a magyarországi zsidók magyar zsidókká válásának mozzanatát követte. Az adott történelmi kor szociologikuma azonban mégis közelebb visz a kifejezés- és motívumrendszer kialakulásához: a formához, amely az apokalipszis kinyitotta látást közvetítette. Hogyan, milyen közegbõl emelkedik ki a huszadik századi magyar próféta?

Azonosságok:
Szinte azonos idõben, tehát nemzedékben születtek. Ámos 1907-ben, Radnóti 1909-ben. Mindketten zsidó kispolgári családból. Korán árvaságra, illetve félárvaságra jutottak. Bizonyos zsidó családi hagyományok szerint a tágabb család, tehetõsebb nagybácsik támogatják õket, fedezik taníttatásuk költségeit, és terelik õket a praktikus pályák irányába, amelyek bárhol konvertálhatók, és anyagi biztonságot ígérnek. Majd azt is tolerálják, hogy pártfogoltjaik föllázadnak a személyiségükhöz nem illõ karrier ellen, s finanszírozzák a pályamódosítást is. (Nemcsak Hatvany bárók és Baumgartnerek, hanem a maguk szerény és jeltelen, de lehetõségeikhez képest nagyobb áldozatot hozó mecénások is támogatták a magyar kultúrát és modernitást - szociokulturálisan kialakult értéktiszteletüknek engedve. A zsidó társadalomnak ez a kevésbé errõl az oldaláról ismert rétege tömegesebb, s ezért szignifikánsabb jelenséget testesít meg.) Ámos a Mûegyetemet hagyta félbe, és iratkozott be a Képzõmûvészeti Fõiskolára, Radnóti kereskedelmi és textilipari tanulmányok után módosít gimnáziumi érettségire, majd iratkozik be a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-francia szakára. Mindkettõjük mûvészi pályája a harmincas évek elején - még egyetemista koruk elsõ éveiben - kezdõdik. Ámos 1931-tõl állít ki rendszeresen, Radnóti 1930-ban publikálja elsõ könyvét a Pogány köszöntõt, majd ettõl kedve majdnem minden évben ad ki kötetet. Induláskor megváltoztatják nevüket. Ungár Imre (a pálya elejérõl ismerünk ilyen szignós aláírást) Ámos próféta nevét választja.
Az egyik õsöm
Tékoa-béli pásztor volt
...
Késõi utóda vagyok csak Néki
Halk szavú zsenge pásztorfiú
Nincs méltó nyájam, hangos furulyám
Sápadt szememben nem ég a láz.
Fákat perzselni sem hajt a vágyam
Csak üldögélek folyóknak partján

- tudatosítja a hagyományt és szerepet kijelölõ névválasztást 1942. VII. 17-én kelt versében. (A magyar zsidókat II. József rendelete kényszerítette az õsi nevek németre cserélésére.) Glatter Miklós a falu nevét, Radnótot választotta, ahol nagyapja kocsmáros volt. Mindketten 1935-ben házasodnak meg. Feleségeik igen intenzív társukká válnak mûvészi munkájukban. (Gyarmati Fanni noha nem költõ, ahogy Anna Margit festõ, de Radnóti naplójának tanúsága szerint elsõ és legszigorúbb kritikusa.) A két asszony a mûveket meghatározó múzsaként is szerepelt, majd férjeik utóéletét is õk szervezték meg - eltérõ sikerrel.
A modern mûvészet és az izmusok fõvárosa: Párizs meghatározó Ámos és Radnóti számára. Feleségestül eltöltöttek ott néhány, élményeket, impulzusokat mélyen fölszippantó hónapot 1937-ben - egyébként azonos idõben - a világkiállítási utazási kedvezményeket kihasználva (Radnóti 1938-ban és '39-ben is viszszatért oda néhány hétre.) "Egy hónapja, hogy újra itthon vagyunk Pesten. Nem bírtunk kint maradni: pénzünk fogytán, haza kellett sietnünk. Mindenki biztatott bennünket az ottmaradásra, de senki sem gondolt arra, hogy a dicsérõ és vállveregetõ szavakon túl segítségünkre legyen. Párizs gyönyörû város, de éppen olyan gyilkos is. Aki nem bírja pénzzel, és csak a mûvészetnek akar élni, ha nem kínlódta és dolgozta be magát valamelyik mûkereskedõ kegyeibe - ami tudniillik az üzletember hasznát szolgálja -, akkor vagy lemond a mûvészetérõl és mást csinál, vagy elpusztul. Akkor jönnek a hullarablók - akik már régen figyelték a festõ vergõdését -, és mindent összevesznek, az utolsó fecniig. Lestemplizik õket és megkezdõdik a zsenicsinálás. Minden úton-módon felhajtják a munkái árát, és bezsebelik a hasznot.
A magunkkal vitt képeknek az volt a haszna, hogy Chagall véleménye után a cserkészotthonban ingyen szobát kaptunk egy idõre s a (rue Variz 5-ben) egy orosz konyhán ingyen ebédet" - jegyezte fel Ámos a friss élményt 1938. február 3-ai naplójegyzetében. De néhány hét után - febr. 26-án - már a Párizs-élmény kreatívabb hatásáról is számot ad: "Erõsen dolgozom. Szerencsére a Párizsban látottak nem forgattak fel, inkább felráztak. Összegeztem magamban a törekvéseimet, és most komolyan dolgozom. Jóval színesebb lettem a régivel szemben és konstruktívabb. Lényegében ugyanazt festem - a felfogást illetõen -, mint elõbb. Nagyon nehéz megoldanom azokat a víziószerû képeket, amiken álomszerûen jelennek meg a gondolataim. Én szeretném puhán, egymást el nem takarva, a képfelületre vinni a motívumokat, nem úgy, mint Chagall, aki ilyen irányú képein keményen jeleníti meg a dolgokat, reálisan festve a kivetített gondolatainak megfelelõen."
A mûvészet - a képzõmûvészet és az irodalom - történetére tartozó munkásságuk alig egy évtizedet lesz ki. Ez az izmusok földolgozásával és az. egyéni hang keresésével telik. Korabeli elismertségük, kritikai fogadtatásuk saját köreiken belül jónak mondható, de komolyabb beágyazottságról nem beszélhetünk. A korabeli értelmiségi nyomorral birkóznak. Ámosék, mert mélyebbrõl indultak, s mert a festészet költség-, eszköz- és térigényesebb, többel nélkülöznek. A szakmájukhoz közel álló mellékfoglalkozással egészítik ki megélhetésüket. (Ámosék kereskedelmi tárgyak festésével, tanítással, Radnóti szintén tanítással, vagy más irodalmi "négermunkával".) 1938-tõl a zsidó törvények egyre ellehetetlenítõbb gazdasági és lelki fojtásában élnek. 1940-tõl pedig "szálltak a gyors behívók", azaz rendszeresen munkaszolgálatra hívták be õket.
A munkaszolgálat különleges, magyarnak is mondható, sajátos gyakorlat volt a második világháború zsidók ellen nyitott frontján, amelynek értékelésében ma sines egységes megítélés. A magyar kormányzat, a németekkel és más szövetségeseikkel ellentétben egészen a német megszállásig a zsidó lakosság közvetlen kiirtását nem tûzte ki célul - leszámítva a gonoszságukat igazolni nem tudó, állítólag a nemzetbe be nem integrálódott huszonötezres tömeget, amelyet még 1941-ben toloneoltak ki az országból Kamenyec Podolszkba, ahol rövidesen tömegsírba lõtték õket. A magyar zsidóság mintegy a burzsoá osztály szerepéi töltötte be a megkéselt, feudális elemekkel keveredett magyar kapitalizmusban. Ezért a félfeudális Magyarország felsõ osztályai, kormányzata, de a koncból részesedõ egész társadalom a zsidóság túlnyomó gazdasági erejének megtörésére, illetve javainak és érdekszféráinak az erõszakos bekebelezésére helyezte a fõ hangsúlyt, nem puszta élete kioltására. A zsidó férfi lakosságot ingyen munkaerõként használták - hol a honvédelemben, hol a stratégiailag fontos iparágakban, hol egyszerûen csak bérbe adták õket a magángazdaság számára, az. államkincstár bevételeit növelendõ. Szerepet játszott ebben józan megfontolás - miként a gazdasági javakat, úgy az. ingyen rabszolgaerõt sem szívesen engedték át az ügyeletes Nagy Testvérnek, azaz: a Német Birodalomnak -, és a mágikus-szimbolikus megalázás-kifosztás kiélése is, amellyel szinte (tudat alatt) "visszavágtak" a zsidóságnak a modern világban vitt látszólagos vagy valóságos elõnyeiért. Ennek a "mozgó vesztõhely"állapotnak (egy munkaszolgálatos memoár találó címe) hatalmas az irodalma, hiszen egy akkor (a visszacsatolt országrészekkel) közel milliós nagyságú népesség férfi lakosságát érintette 18 és 60 éves kor között. Ebbõl a nemzedékbõl minden ma (túl)élõ magyar zsidó férfi munkaszolgálatos volt, és minden ma élõ zsidó egy egykori munkaszolgálatos gyereke vagy unokája. Az, írásbeli vagy szóbeli visszaemlékezések szinte kivétel nélkül kiemelik a magaláztatást és a félállati sorba süllyesztett munkaszolgálatos társadalom további anyagi kifosztását, minta rabok és rabtartók közötti meghatározó viszony- és gesztusrendszert. E rabszolgamunka során nem volt drága az emberélet - különösen a hadmûveleti területen nem -, ugyanakkor a munkaszolgálat intézménye a megszállt Európa többi részében sorra nyíló koncentrációs táborokkal szemben összehasonlíthatatlanul kedvezõbb esélyt biztosított nemcsak a túlélésre, de a lefokozott létezés elviselésére is. Annál is inkább, mert ez az intézmény szervezetileg a Magyar Honvédséghez tartozott, s így mód nyílott az emberségesebb tisztek és véletlenül oda osztott õrzõ személyzet - a "keret" - segítésére, amelynek szintén nagy és hálás az emlékezõ irodalma. (A jeruzsálemi Yad Vasém Intézet által odaítélt Népek Jámbora címe magyar kitüntetettjeinek egy része közülük került ki.) A honvédségi bürokráciához tartozás, a koncentrációs táborokkal szemben azzal az elõnnyel is járt, hogy egyes hadjáratok vagy szezonális feladatok végeztével le is szerelték a munkaszolgálat rabjait - nem lévén infrastrukturális hálózat a folyamatos fogvatartásukra, illetve csak sokszor elszabotált erre vonatkozó tervek léteztek. Így többhónapos vagy akár egyéves szünet is beállhatott két "mozgó vesztõhely"-lét között. 1944. március 19-ig, a német megszállásig a zsidó nõk, gyerekek és idõsek nem voltak kitéve életveszélynek - egyedüliként a németcsatlós, vagy a németek által megszállt világban -, csupán a megélhetési lehetõségeik szûkültek be, különösen azáltal, hogy a keresõk döntõ többsége munkaszolgálaton volt. S csak Magyarország függetlenségének elvesztése után változott meg a helyzet egy csapásra, amikor az asszonyokat, aggokat és gyerekeket, és az éppen be nem hívott munkaszolgálatosokat Eichmann kis számú stábja és a magyar közigazgatási adminisztráció alig két hónap leforgása alatt a halálgyárakba deportálta. (A budapesti gettót kivéve, amelynek deportálását Horthy Miklós, külföldi nyomásra, leállíttatta.) Ekkor, valahol az ország területén, vagy akár a határokon túl is az "erõltetett menetben" munkaszolgálatban lenni nagyobb eséllyel kecsegtetett a túlélésre, noha a katonaság a német megszállás után (de még a nyilas hatalomátvétel elõtt) elrendelte a kisegítõ munkaszolgálatosok "hadifogoly jellegû õrizetét". A sikertelen kiugrási kísérlet és a nyilas hatalomátvétel után a munkaszolgálatosok sorsa is megpecsételõdött. Az újra akcióba lépõ Eichmann-stáb és nyilas partnereik õket sem akarták kihagyni a pusztulásból. Azonban logisztikai és hatásköri zavar lépett fel a honvédség illetékességi körébe tartozó tömeg koncentrációs táborokba történõ átirányításában, amely a Belügyminisztériumhoz és a csendõrséghez tartozott. A nyilas hatalomátvétel - 1944 októbere - után a Birodalomnak olyan óriási munkaerõre volt szüksége, hogy minden megmaradt zsidót, s elsõsorban a munkaszolgálatosokat németországi táborokba hajtották, hogy utolsó energiáikkal a náci hadiipart szolgálják. Ez az átmeneti állapot szerencsével, a keret emberségével vagy a "muszos" bátorsága függvényében számtalan kalandos egérutat engedett meg.
Ámos élve ért el a munkaszolgálatból a németországi koncentrációs táborba, ahol elpusztult, Radnóti néhány kilométerre-napra járt már a magyar határon rájuk várakozó deportáló vonattól, amely századát a "megváltó" koncentrációs táborba szállította - ahol a jobb bánásmódnak köszönhetõen legtöbb társa túlélte a háborút. A költõt, huszonhat társával együtt, magyar katonák lõtték agyon a magyar-osztrák határhoz közeli Abdán.
Ámos és Radnóti utolsó négy éve ezeken a "mozgó vesztõhelyeken", illetve a két behívás közötti szünetekben, az újrabehívás Damoklész kardjaként fejük fölött lebegõ fenyegetettségben telt. Itt, ebben a folyamatos bizonytalanságban - "rémes jóhírek" és a "vég" várásában - vette kezdetét a halálközeli állapot, amely elhozta számukra az apokaliptikus látás tágasságát és kegyelmét. Ámos 1940-ben Magyarországon (Balatonaligán), 1941-ben a Délvidéken, 1942-43-ban pedig Ukrajnában vett részt munkaszolgálaton, majd 1944 júniusában Szolnokra vonult be, hogy innen deportálják Budapesten keresztül. Radnóti is 1940 õszén vonul be Erdélybe, 1942 és 43 között szintén Erdélybe, majd Hatvanban a cukorgyárban, s végül Budapesten egy asztalosmûhelyben dolgoztatják. 1944 májusában hívták be legközelebb, a "jajjal teli Szerbia" Bor városkája melletti rézbányákba.
Az egyre "sötétebb idõk" (Ámos adja ezt a címet harmincas évek végi festményeinek) szorongását és mélyülõ magányát intenzív naplóírással kompenzálták. Ámos ebbe a naplójába "írja bele" verseit, amelyek ha esztétikai szempontból nem hasonlíthatók is Radnótiéhoz, de igen erõs szellemi-gondolati koncentrációt tükröznek. (Az Új Írás 1975-ös novemberi számában Egri Márta - egyik monográfusa - közöl belõlük 18-at.) Radnóti 1934-ben elkezdett, majd nagyobb intenzitással 1937-tõl 1943. márc. 14-ig vezetett (vagy csak eddig publikált) naplója, 1989-ben, a rendszerváltás küszöbén jelent meg a Magvetõ Könyvkiadónál, Melczer Tibor igen alapos jegyzetapparátusával.
Mindkettõjük kálváriájában fontos - s az apokaliptikus hívás és látás szempontjából: döntõ - stáció, hogy tudatosan utasították el a kimentésükre indított kísérleteket. Vas István Azután címû önéletrajzában olvashatjuk, hogy hamis papírokat és búvóhelyet ajánlottak föl Radnóti számára, amit "Unom a dekkolást!" - jelszóval pöckölt le magáról, és elszántan pakolta tovább a hátizsákját, rá sem hederítve sors- és költõtársa érveire, akit a bevonulása elõtt megkértek, próbálja meg utoljára rábeszélni, hogy bujkálva küzdjön az életéért. Vihar Béla visszaemlékezése szerint - aki Magyarországon utoljára látta a festõt - egy õrmester felajánlotta, hogy elbújtatja Ámost - a Vörös Hadsereg már a Budapest környéki falvaknál járt -, de õ azt visszautasította. Egy másik alkalmat felesége, Anna Margit igyekezett kihasználni, aki a szerencsétlenül végzõdött Horthy kiugrási kísérlet napján kereste fel férjét a laktanyában, ahol kétezred magával várta a deportáló vonatot. "A kerítésnél válthattunk pár szót egy keretlegény kíséretében. Civil ruhát vittem magammal és megpróbáltam rábírni - mikor a keretlegény pillanatra távolodott -, hogy szökjön, de õ azt felelte: "Nem, menjen minden, ahogy a víz folyik." A hasonlat Jesája prófétától való, amit Ámos hangsúlyosan alá is húzott a Bibliájában. Ez a minden bizonnyal vívódásokkal és kételyekkel teli döntés, ama Getsamene kerti gyötrõdésre emlékeztette. A megírottak betöltésére. Az el nem menekülés választására. Hiszen az apokalipszis lenyûgözõ vonzásában már nem lehetett a személyes életet kicsinyes hazudozások, bujkálások keretében folytatni. A poharat ki kellett inni. Ebben a felismerésben és méltóságban forrott össze - az utókor számára, akiért a látás és legendáriuma született - a csak az ezzel az azonosulással hitelesíthetõ üzenet. Az irracionálisan misztikus kiválasztódást még egy sorsazonosság erõsíti. A mindkettõjük stációjában szintén egyezõ momentum: a végsõ útjaik után induló transzportok - transzport: ez a kollektív kálvária mágikus és konstans eleme - azonnal felszabadultak. Mintha a bensõ döntést valamely fensõ is jóváhagyta volna, hogy az apokaliptikus látomás mementója a víziók tárgyával forrjon egységgé. Radnóti a bori Láger Berlinbõl az elsõ transzporttal indult a végzetes "erõltetett menetbe", ahová nem kevés energiával bekönyörögte magát - a hátramaradottakat néhány nap múlva felszabadították a partizánok. Ámos esetében ez még drámaibb gyorsasággal zajlott le. Vihar Béla tanúsága szerint: "Egyik esõs délután felharsant a parancs: százasával sorakozó, az udvaron! Ezúttal ki-ki ahhoz a csoporthoz csatlakozhatott, ahová éppen akart. A kavarodás közben csupán annyit tudtunk, hogy az irány a józsefvárosi pályaudvar, és onnan Németország... Hideg, õszi szél rázta a nedves fák csontvázra emlékeztetõ ágait. Ekkor pillantottam meg õt, viharkabátban, ahogy a hátizsákját éppen a vállára lendítette. Imre, Imre - kiáltottam feléje. Gyere ide közibénk, legyünk együtt. Õ néhány percig tétovázott. Több régi bajtársammal vagyok itt. Nem hagyhatom el õket. Inkább jöjj te hozzánk. Hasonló helyzet miatt én sem mehetek - válaszoltam. Ismét éles szavak pattogtak. Kinyílt a kaszárnya vaskapuja, szuronyok csillantak és Imre századmagával megindult kifelé a végzetes útra. Annyi idõ még jutott, hogy némán összeölelkezzünk, búcsúzóul kezet szorítottunk. Így kezdõdött el Ámos Imre utolsó stációja, oly törvényszerûen, ahogy "a víz folyik". Jó másfél óra múlva került sor az én alakulatomra. Már az Aréna út elején járhattunk, amikor légitámadást jelezve, felvijjogtak a szirénák, s hamarosan bombavetõ repülõgépek köröztek a fejünk fölött. Szétfutottunk. Ki erre, ki amarra, hogy soha többé ne térjünk vissza az ugyancsak elillant õreinkhez. Ilyen módon véletlenül menekültünk meg a bevagonírozástól, a majdnem biztos pusztulástól. Ha Imre hozzám szegõdik, talán - ki tudja? - most is élne."
Az egyre mélyülõ pokol bugyraiban "járkálás" folyamán a külsõ világot az otthon maradt feleségek jelentették. A velük való (csak idézetek formájában, töredékeiben publikált) levelezés, azaz: egyoldalú párbeszéd a viszontlátásukat óhajtó erõs vágy kiélési formája volt, amelynek során alakjuk mitikussá nõtt, s szinte az egész jobb, a poklon kívüli világot testesítették meg. Az irántuk érzett személyes szeretet és személyes jelenlétük hiánya absztrakt emberi szeretetté emelkedett. A "mindennapi élethez- tartozó szeretet - a földi létbõl az apokalipszis keretei közé helyezve - vallássá szellemiesedett. A Szolnoki vázlatkönyv nõalakjain, kettõs portréin s hátborzongató "idilljein" jól felismerhetõ a már Ámos elõzõ korszakában motívumrendszerré sûrített Anna Margit-figura. A Hetedik ecloga és a Levél a hitveshez címzettje: Fanni szimbólummá váló alakjában maga az apokalipszisen kívüli távolodó-zsugorodó világ ölt alakot. A messiási attribútumokkal felruházott nõalakok - konkrétból eszmeivé változva - kötik össze a létezõ - és a közeledõ halállal egyre távolibb, esetlegesebb világot. A legemelkedettebb, vagy talán ki lehet mondani: zseniálisabb kép egy hétköznapi félmondat - "és Fanni várna szõkén" - az Erõltetett menet konkrétságában sûrített boschigolgota dombi valóságot megjelenítõ leírásából rugaszkodik el a legmesszebbre a parányi golyóbissá zsugorodó jelen világtól - amely az apokalipszis színtere helyett akár a ("hétköznapi") mennyország is lehetett volna. Az elsõ Razglednicában az Ámosnál is meghatározó angyal-motívum kíséretében ugyanez az alak - már konkrét - név nélkül - az absztrakt létezõvé akart szerelem érzése "a járkáló halálraítélt" utolsó látásába homogenizálódva száll le a halál birodalmába, hogy fordított Orfeuszként metafizikai átlényegülésében hordozza a messiási hitet, "lé állandó vagy bennem e mozgó zûrzavarban/ tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan/ s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál."
KÕBÁNYAI JÁNOS

Részlet egy hosszabb tanulmányból.