Rakovszky Zsuzsa

CsalĂĄdregĂŠny

Két nő jár-kel az augusztusi hőben
teraszra ki, konyhĂĄba be, a hĂĄzban -
egy házban, amely teli van idővel:

az fertőzte meg vízkővel a kádat,
az marta le gömbölyűre a lépcsők
ĂŠlĂŠt, az foltozta ki a bejĂĄrat

fölött a varázsfényt vető üveg
szĂ­nes kockĂĄit rendre szĂ­ntelennel.
Két nő, nem fiatal és nem öreg,

abban a korban, amikor a test,
mely rĂŠg csak Ăśnmaga, fĹą, csillag ĂŠs sĂĄr
rokona volt, lassan kĂ­sĂŠrtetek

látogatta terep lesz, képernyő, melyen árnyak
mozognak a fĂŠnyes por fĂźggĂśnyĂŠn tĂşl,
mĂĄs, idegen adĂĄsok szĂŠtesnek-ĂśsszeĂĄllnak,

egy bal kĂŠzbe vett kĂŠsben, a hĂĄt gĂśrbĂźletĂŠben
holtak kelnek futó létre, főleg a két szép
nővér: az, amelyik a kisszobában a képen

egyengeti a tĂŠrdĂŠn sĂśtĂŠt bĂĄrsonyruhĂĄjĂĄt
- az elvetélt színésznő, aki hamar lelépett
nagy adag altatĂł kiskapujĂĄn ĂĄt

a színről, fölbontatlan csomagként hagyva hátra
a rémisztő jövőt; s a másikuk, a felső-
kereskedelmi szĂŠpe, aki vĂŠgigcsinĂĄlta:

hĂĄborĂşt, sĂźltkrumplis-hasznĂĄltruhĂĄs szegĂŠnysĂŠg
ĂŠveit, hajnali kelĂŠst ĂŠs gĂŠpelĂŠst,
fejtĂĄgĂ­tĂłkat ĂŠs agyĂŠrfestĂŠst, a szĂŠpsĂŠg

lassĂşbb, majd gyors fogyĂĄsĂĄt, s vĂŠgĂźl konszolidĂĄlt
mosĂłgĂŠpes, hasznĂĄlt szĂ­nestĂŠvĂŠs Ăśregkor
ĂśrĂśmei kĂśzĂźl ragadta el a rĂĄk.

Mint csontot a sugĂĄrzĂł anyag, Ăşgy hatja ĂĄt
a mĂşlt a csorba tĂźkrĂśt, a kecskelĂĄbu asztalt.
EgyikĂźk, mĂŠg gyerekkĂŠnt, ismerte azt a lĂĄnyt,

aki más, vihogó nők félkörében
- valami vĂĄllalati Don Juant
fog kĂśzre -, egymaga nĂŠz mosolytalan a gĂŠpbe,

gőgös-sebezhető, sötét szemekkel.
HalĂĄsznadrĂĄgok ĂŠs abroncsszoknyĂĄk - a lĂĄtvĂĄny
fĂŠlig gĂşnyos, fĂŠlig meghatott szĂĄnalmat kelt.

A mĂĄsik lĂĄtta mĂŠg az ifjabbat gyereknek.
Idegrendszerük aljnövényzetéből
mindkettőnek ugyanazok az elfelejtett

percek ĂŠs helyszĂ­nek rebbennek fĂŠlĂĄlomban
fĂŠl-Ăśntudatra, mint elhanyagolt
akvĂĄrium sĂśtĂŠtjĂŠn ĂĄtvillanĂł neonhal.

Az ĂĄlmos, elvadult kertben Ăłlmos meleg
folyik a vadcsalĂĄnra, a perzselt szĂŠlĂź lombra.
Szederbokor tövéből kóbor macskák merev

égő szemmel üres bádogtálkát büvölnek.
FĂŠlkĂśrben, moccanatlan, mint vĂŠzna dĂŠmonok
ülnek a sárga fű közt. Valaha vélhetőleg

virĂĄgĂĄgyak is voltak, nyĂ­rtĂĄk a fĂźvet, ĂŠs
nem zaklatta csalĂĄn selyembe bĂşjt bokĂĄjuk,
mikor pohĂĄrcsĂśrgĂŠs, dohĂĄnyfĂźst, nevetĂŠs

elegyétől kicsit zúgó fejjel a bodza-
szagú sötétbe friss levegőért kiléptek,
s fĂślnĂŠztek a nyugodt, vĂŠszterhes csillagokra.