Darvay Nagy Adrienne
„Szép se volt igen; de egy Alphonsus,
egy Caesar állott előttem”
Bánk bán, avagy a magyar férfiideál és ábrázolói
Mindent leírtak és megvitattak már, amit a legnagyobb „nemzeti tragédiánk”-ról, Katona József Bánk bánjáról lehet és érdemes. Szinte nincs is olyan valamirevaló irodalomtörténészünk, aki ne tette volna le a maga véleményét és szavazatát a Bánk mellett: tanulmányok százai születtek. Minden magyar diák ismeri, elemezte, és könyv született a Bánkkal foglalkozó könyvekről is. Színháztörténetileg sincs talán olyan feldolgozás, amihez még valamit hozzá lehetne tenni. S mégis a tragédiát újra és újra elővesszük, újabb szempontok merülnek fel és újabb tanulmányok születnek. A Bánk bán a magyarság Hamletje, Katona József nemzeti drámairodalmunk Shakespeare-je lett és maradt. A címszereplő pedig – úgy tűnik, örök időkre – a magyar férfiideál.
Cseppet sem zavar bennünket, hogy a történelem Bánk bánja nem magyar, hanem horvát volt. Nem származása, szerepe tette nemzeti szimbólummá, s e szimbólum máig érvényes megjelenítésében a tragédia történetével szorosan összekapcsolódott színházi előadások és Bánk-alakítók segítették. Katona József a Tudományos Gyűjtemény 1821es évfolyamának hasábjain érinti, milyennek képzeli ő a címszereplőt, és miért is nem engedélyezhette a cenzúra a színpadi adaptációt. „Az érző ember hellyel-hellyel keserűen fölszólal”, ugyan, de „Bánk bán nagysága meghomályosítja a királyi házét”, „Bánk lépései alatt reng Magyarország”, „ ...egy hatalmas, egy királyi Bánk nem mint jobbágy öl, hanem mint élet-halál ura hazájának és becsületének teszi meg, mint vetélkedő vetélkedőjén, a maga erőszakos áldozatját.” (1821. IV. sz. 17.) A 23 esztendős Katona – maga is színész – még pontosan ismerte a színpad e korai történetének játékstílusát és „rendezői követelményeit”. Kiviláglik ez a dráma szövegen kívüli szerzői utasításaiból, amelyek megegyeznek a korabeli deklamáló, kitartott pózokra épülő színjátszás gyakorlati követelményeivel. Valamennyi érzelmi állapotnak megvolt a szabályozott, legkisebb részletekre is kiterjedő megjelenítési formája, amely a testtartástól a mimikáig mindent megkötött. Katona részben idézett véleményének megjelenése után egy esztendővel adják ki a Gyakorlati illusztrációk a retorikus mozdulatokhoz és játékokhoz című kézikönyvet is. Ezeknek az elvárásoknak megfelelően a szerepek eljátszásában sem a természetes tehetség dominált. A színészeket szerepkörök szerint szerződtették, amelyeket elsősorban a külső adottságok, orgánum stb. szabott meg. Katona színpadra szánta művét, a szerepeket pedig a szerepköröknek megfelelően dolgozta ki.
Bánk a hősi szerepkörnek felel meg, amely robusztus, szép, férfias külsőt igényelt. Nem véletlen, hogy első megformálója Bartha János volt, akit a természet is tragikus hősnek alkotott. Szerencsétlenségére rossz memóriája volt, sokszor végigkiáltozta vagy zokogta az előadást. A korabeli kritikák azonban kiemelték, hogy elementáris kitöréseknél igen szuggesztív tudott lenni. „Játékában, ahol eltalálta, érzés és erő volt, s az érzés mély és való, az erő férfias, de úgy látszik, nála ez csak vaktában ment jól...” Az első Bánkról nem maradt fenn ábrázolás, ebben a szerepében, ám nem sokban különbözhetett azoktól a Barabás Miklós-litográfiákon megörökített alakoktól, amelyeken Körner Zrinyijének nagyon hasonló címszerepében ábrázolták. Jelmeze ugyanilyen vagy nagyon hasonló lehetett. A korabeli visszaemlékezésekből és fennmaradt dokumentumokból tudjuk, milyen egyhangú és szegényes volt a jelmeztár. A vezető színészek saját ruháikban játszottak, bár a Bánk bánhoz hasonló szerepek eljátszásához nyilvánvalóan igénybe kellett venni a színház jelmezdarabjait és kellékeit is. 1833-ban jelent meg az első historizáló kosztüm, amelyet Kostyál Ádám pesti magyar szabó ajándékozott Barthának a Zrínyihez. Ez állítólag nyíltszíni tapsot hozott. Feltehetően nem kapott újat a Bánkhoz, legfeljebb apróbb módosításokat hajtottak végre rajta, bár ennek ellenkezőjét bizonyítja a Honművész a harmadik fővárosi Bánk előadásról szóló bírálata 1836. november 1-ről. (Az első kassal produkció után ugyanis a budai bemutatón szintén Bartha volt a bán, de a második alkalommal Lendvay Márton játszotta a címszerepet.) Bartha megformálása a kritikus szerint művészi szempontból sem volt maradéktalan, mert a robusztus férfi, alkatához illő hangját nem modulálta, és szüntelenül kiabált. Öltözete pedig „cifra és ékes volt, de nem magyar, hanem illyriai; pedig Bánk volt ugyan a katasztrófa előtt horvát bán, de most nem, hanem csupán magyarországi nádor”. Ez a megjegyzés is a Kostyál-féle Zrínyi-kosztüm reprízét támasztja alá. (Egyébként ugyanez a kritika megdicséri Kántorné Gertrudis- és Lendvayné Melinda-jelmezét.)
A budai második előadás Bánkjáról – aki 1645-től csak néha osztotta meg szerepét Barthával és Egressy Gáborral – több ábrázolás is fennmaradt ebben a szerepében. A Barabás-litográfiáról kitűnik, hogy Lendvay Márton nemcsak színházi szempontból lehetett ideális hős, férfias szépsége ma is megdobogtatná az asszonyszíveket. Arca, kemény tekintete, jellegzetes szakálla, fül alattig érő haja, széles válla, középmagas, de alkatánál fogva magasabbnak tűnő, nagyon férfias alakja a megörökítés pillanatában nyugodt tartása és dúsan díszített kosztümje ellenére kifejezi, milyen lehetett a színpadon, milyennek láthatta Katona főhősét a darab megírása közben, az Áprily Lajos szavaival: „három vérrel írt szerepben”.
Vörösmarty Mihály azonban azon előadás után írta meg nem éppen hízelgő kritikáját az Athenaeum hasábjain, amikor Bánkot Egressy Gábor játszotta. E nagyon sokoldalú színész – akinek munkássága meghatározó volt a magyar színháztörténet kezdetének jó fél évszázadára – több tekintetben is összefonódott Katona József művével. Udvarhelyi Miklós után másodikként ő választotta jutalomjátékul a tragédiát Kolozsvárott. Ekkor Ottó szerepét játszotta, és Bánkot Lendvay Márton „jelesen”. 1839-ben, immár a Pesti Magyar Színház színpadán újra jutalomjáték volt kitűzve Egressy számára, s ezúttal ő maga vállalta a címszerepet. A színháztörténetből ismerjük azt a rivalizálást, színészek közötti nemes versengést, amelyet Lendvay Márton és Egressy Gábor egymás között folytatott. A vetélkedés szempontjából Katona műve kitűnő alkalmat jelentett. Vörösmarty Bánk bán jellemét tartja a mű leggyengébb pontjának, Egressy alakításáról viszont így nyilatkozik: „... helyenként pl. midőn a pártütőket s Peturt lecsillapítja, midőn a királynénak szemrehányásokat tesz, jó, helyenként, kivált indulat-kitöréseiben érthetetlen, vagy egy kissé túlzó.” Az Egressyről készült szerepkép szerint jelmeze valamivel egyszerűbb volt, mint Lendvayé, de miután nem tudjuk, hogy a szerepkép mikor készült, ez az információ nem megalapozott. Lendvay ugyanis főleg 1845 és 1849 között játszotta, Egressy már érettebb korban, az önkényuralom és a cenzúra „enyhülésének” időszakában, az 1850-es évek legvégén, és a 60-as években, haláláig alakítja állandóan. A volt kormánybiztos és a későbbi időkben besúgónak tartott-színész ezekbe az alakításokba már nemcsak a reformkor lelkesedését, hanem a törökországi száműzetés, majd a letiltás és a nemzet körében elterjedt hír miatti fájdalmát, dühét, és főként vidéki turnéi során, személyének tisztázási szándékát is belevitte.
Az ábrázoláson megörökített egyszerűbb jelmezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert Lendvay Márton 1845. november 1-én tartott jutalomjátékának kritikájában az Életképek bírálója – noha megdicséri a címszereplőt, aki a „mintapéldányát állítá abban elő a magyar lovagiasságnak” – a jelmezekről az alábbit jegyezte meg: „A kiállítás igen pompás sőt valóban pazartényű volt, mit azonban nem éppen dicséretképpen említünk, mert mi bizony nem sokat helyezünk a színházi szabó ügyességében. Az öltözet-minták régi képekről vetettek, s történeti hűségűek valának, de meg kell vallanunk, hogy ezen bő szoknyás öltözeteket nem bírjuk szépnek tartani, sőt szinte valószínűtlennek tetszik, hogy lóra termett őseink ily asszonyos viseletet használtak, mely őket a szabadabb mozgásban mindenesetre gátolta.” (Részlet az 1845. nov. 8-i számból, 606. 1.)
A kritikus kifogásait a legújabb időkig sem fogadták meg a jelmeztervezők. Szigeti Józsefről Bánk bán szerepében nincsen ábrázolásunk, de biztosan tudjuk, hogy ha alakítása nem is, kosztümje megfelelt a nagy elődök mintájának. A másodgenerációs nemzetis színész nem a tragikus hős szerepkörében, hanem elhízása után, jellemszínészként találhatta meg helyét a színpadon. Komáromi Alajosról, az apjuk örökébe lépő ifj. Lendvay Mártonról és Egressy Ákosról sincsen képünk, Molnár Györgyről azonban szerepkép hiányában is tudjuk, hogy kissé túl patetikus, de férfias, szép Bánk lehetett. A magyar férfiideál reformkor alakította örökségét vihette tovább a színésznek gyenge, de kora férfiszépségének tartott Nagy Imre is, aki azonban a korabeli kritikák szerint, 1877-től kezdve, mikor először játszotta a bánt, sem lelkileg, sem testileg nem volt eléggé érett erre a szerepre. Annál izgalmasabb lehetett az 1890-es évek közepén Szacsvay Imre, a férfiméltóság megteremtőjének Bánkja. Képet ugyan nem találtam róla, hiszen az ő igazi szerepe Petur bán volt, de kortársainak visszaemlékezései nyomán gondolatban kaphatunk képet arról a nagyszerű művészről, akit a Katona-drámába szinte szerelmes, „nagy Gertrudis”, Jászai Mari is kiszemelt e szerepre.
Ahogy Szacsvay Peturban, úgy nyújtott sokkal nagyobb élményt kortársainak E. Kovács Gyula Bánk bán szerepében. Kolozsvárott sok-sok felújításban játszotta a nagyurat, s ugyanúgy személyéhez kapcsolható a szerep, mint Szentgyörgyi Istvánéhoz Tiborc. A fennmaradt fényképek tanúsítják, hogy jelmeze ugyanolyan vagy legalábbis nagyon hasonló volt elődeihez, csak ő rövid hajával, paróka nélkül interpretálta. Olyan volt, mint a Kárpátok egyik magas, magányos fenyője, s mellette a kortársi és színháztörténeti összehasonlításra is sok alapot nyújtó egyszerű paraszt, Szentgyörgyi Tiborca, szintézisét adták Katona József gondolatainak. Katonának nem adatott meg, hogy a kolozsvári első magyar színházunk megnyitására beküldött pályaművét színpadon láthassa, de sok-sok évvel halála után az akkor megnyitott színházban az ő szellemének hódoltak a kétféle művészi stílushoz tartozó nagyszerű művészek. E két színművész halála is stílusos volt. A tragikus hős típusa, Bánk bán, E. Kovács Gyula fiatalon halt meg Petőfi Sándor szavalása után, díszmagyarban a segesvári volt csatatéren. A természetes, egyszerű paraszt megteremtője, a naturális színjátszás apostola, Szentgyörgyi István pedig közel kilencven esztendősen, s majdnem a földön, amit úgy szeretett.
A többi nagy Bánkunkról is – a technika fejlődésének köszönhetően – már vannak fotográfiáink. Pálfi György, Kürti József ugyanolyan öltözetben, ugyanolyan felfogásban játszhatták szerepüket, mint elődeik. Kétszer Ódry Árpád is megpróbálkozott Magyarország nagyurával. Galamb Sándor A Bánk-probléma című tanulmányában (Budapesti Szemle, 1928) éppen az ő és Kürti József alakítását hasonlítja össze: „A teljes Bánkot egyikük sem testesítette meg, de éppen alakításuknak egymással szöges ellentéte mutatja e karakternek kétféleségét. Amabban (Kürti) hiánytalan volt a »nemes méltóság«. Minden jelenéséből a nagyurat éreztük, kinek »markában ott dörgött egy ország felébe mért mennykőcsomó«. Ez is Bánk, de csak Bánk egyik fele. Az önmagával tusázó Bánk elsikkadt a játékból, Ódry játéka éppen ezt a fojtott tüzet, ezt az idegesen vibráló lelki életet mutatta be. Ez is Bánk volt, de csak Bánknak a másik fele. A hősi vonás, a nagyúr, a nagyvonalú jelentékenység elsikkadt játékából.”
Ebben az időszakban játszotta Bánkot Bakó László is, akiről nemcsak fotók, hanem teljes film állhatna rendelkezésűnkre. Janovics Jenő ugyanis őt szemelte ki Bánk bán-filmjének címszerepére. A színészről szóló véleményét Janovics Németh Antal Bánk bán színpadtörténeti szintézise számára fogalmazta meg visszaemlékezésében (Bánk bán száz éve a színpadon, Bp. 1935. 223.): „Bizonyos, hogy a magyar színpadokon sok jelesebb Bánkot láttunk. De megjelenésében impozánsabb, külső adottságaiban illúziót keltőbb Bánk nem döngött a színpad deszkáin soha, mint ez a hatalmas termetű, széles vállú, súlyos járású, ritka emberpéldány.”
Hasonló külső adottságok tehettek elérhetővé a klasszikus szerepet a 30-as évek Nemzeti Színházában Petheő Attila, majd 1934-től, Németh Antal jóvoltából Kiss Ferenc számára is.
Természetesen a szerepkörök skatulyája ekkor már nem bénította a magyar színpadok művészeit. A természetesebb, sőt természetes játékstílus ellenére, Bánk számára csak robusztus, erős alkatú, férfias szereplőket választottak. Németh Antalnál foghatjuk a történeti hűség igényére, ám 1945 után mivel magyarázzuk? Ugyanis bármelyik Bánk bán-előadás fényképét, előadásképét megnézzük, vonásaiktól eltekintve, ugyanolyan Bánk bánokat láthatunk, mint a múlt század kezdetének első ábrázolásain. A jelmez lehet kissé stilizáltabb, szegényesebb vagy gazdagabb, fényesebb, bőrszerűbb anyagból; játszhatják pantallóban, mint Bessenyei Ferenc sokadik alakítása során a Nemzeti Színházban 1970-ben; vagy egészen operaszerű öltözetben, mint az operaberkekben otthonos Márkus László rendezésében, 1948-ban Básti Lajos. Nem mindenkinek volt hosszú parókája, saját rövid hajukkal vagy akár kopaszodva is játszható volt, mint Bessenyei Ferenc többször; László Gerő Kolozsvárott, az 1971-es, Tompa Miklós rendezte előadáson; Holl István a pécsi Illés-átdolgozásban (1976); Sinkovits Imre 1975-ben, a Nemzetiben; vagy ugyancsak ott, napjainkban Bubik István. Külsejük, típusuk mégis egyforma: Bessenyeinek, Kállai Ferencnek, Básti Lajosnak, Senkálszky Endrének (Kolozsvár, 1954) vagy Delly Ferencnek (Marosvásárhelyi. Székely Színház, 1947) és hosszasan sorolhatnánk. Nem tudunk elképzelni egy skandináv típusú Bánkot, szőkét és kékszeműt. Egy néger, Ira Aldrige például sok-sok „fehéreknek írott” Shakespeare-szerepet végigjátszott, Bánknak nem tudtuk volna, s nem tudnánk elképzelni. Igaz, néhány éve Vietnamban bemutatták, de az nem „a mi Bánkunk” volt. Ugyanis Hamletnél teljesen mindegy, hogy sovány, sápadt, dekadenciára hajlamos színész alakítja vagy a szöveg szerinti kövér, korhű ruhában vagy farmerben. A magyar Bánk bánnál nem mindegy. A magyar férfi ugyanis robusztus, döngő léptű, széles vállú, tűző szemű, szakállas, arcán „a bánki sértődés”-sel, aki nem az operai hangszínnek megfelelő drámai tenor, hanem bariton, sőt basszus orgánumon szórja szerte keserveit. Mert ő a „mi Bánkunk”, de sajnos, csak a miénk!
Németh Antal kitűnő könyvében felidézi a három külföldi Bánk hatását és az előadások körülményeit. Az első – német nyelvű – Bánk bán 1871ben volt. Adolf Sonnenthal, a neves Burgtheater művésze szülővárosának, Pestnek akart kedvezni ezzel az alakításával. A császárváros dédelgetett, divatot is diktáló csillaga fiaskót szenvedett nemes kísérletével. Másodszor Gustavo Salvini választotta Katona alkotását budapesti vendégjátékához. Az 1897-es olasz nyelvű bemutatót a „Bánkbano”-t alakító színész kivételesen elmélyült tanulmányai előzték meg. Foglalkozott az író személyével, a tragédia történelmi korával, majd a darabbal és főként saját szerepének kidolgozásával. Szinte beleszeretett a drámába, amelynek a második felvonását, Bánk és Petur kapcsolatát a magyarság valóságos nemzeti himnuszának tartotta, a tragédia jellemeit pedig Shakespeare-inek. Sajnos, a korabeli kritikák tanúsága szerint mégsem sikerült a vállalkozás. A jobb indulatú bírálók megpróbáltak pozitívumokat találni az alakításban; az őszintébbek bevallottak, hogy részint Othello, részint Hamlet és Tell Vilmos keveréke volt ez az idegenszerű játék, amely lágy volt, inkább siránkozó, mint mennydörgő (amelyhez hangja sem volt Salvininak), erősen olaszos, gesztikuláló. A Németh Antal-tanulmányban megjelentetett Salvini-szerepkép is az „olasz Bánk bánt” támasztja alá, pedig a színész kikérte Kéméndy Jenő véleményét is a jelmezek és kellékek kiválasztásában. Még abban is teljes korhűségre törekedett, hogy hosszú hajába a II. Endre korára jellemző gyöngyöket fűzze. A szép illusztráció azonban mégis egy finom, lágy olaszt mutat, akinek arca a Budapesti Történeti Múzeumban található gótikus szoborlelet 10. számú, ún. „capuccio-s lovag”-ját idézi bennem: nemes, udvari arc, mediterrán arcél a szakállal és bajusszal együtt. Bánk bánnak pedig úgy tűnik, a magyarsága fontosabb és jelentősebb, mint drámai ereje, általánosítható szereplehetősége. A múlt század végén a Bánk bán egyértelműen és szinte kirekesztőén nemzeti tragédia.
Erről a tényről Max Reinhardt, a berlini Deutsches Theater 38 éves igazgatója nem vett tudomást. 1911-ben elővette a darabot, részint a társulat budapesti vendégjátékán akart vele kedveskedni, másrészt érdekes kísérletnek tekintette, hogy hogyan hat majd a magyarok tragédiája a berlini közönségre. Mindkét helyen élete talán legnagyobb bukását szenvedte el vele. Pedig a kiállításra is rendkívüli gondot fordított. A fővárosi lapok nyomon követték az összes előkészületet. Reinhardt még annak is utánajárt, hogy a mostani díszmagyar motívumai csak a XVI. században kerültek át a lengyel nemesi viseletből, ezért a XIII. századi divatot tudományos történeti munka rajzai alapján készíttette el. A jószándékot azonban nem méltányolta a közönség. A Pesti Napló például a következőket írta a főszereplő jelmezéről és alakításáról: „Winterstein igazi tatár kán volt a berlini Café des Westensből, farsang utolsó napján, később azonban lengyel schlachtritznak képzelte magát, hogy végül mint Karagyorgyevics Gyorgye, a Fekete hegyek királya boruljon Melinda holttestére.” Az Alkotmány kritikusa szerint: „... a darab kiállításában szépség, eredetiség, korhűség volt ugyan, de magyarság semmi. Bánk maga különben csak a szent-galleni barátok felizgatott képzeletében nézhetett ki olyannak, mint ahogy őt Reinhardt elgondolta: vérivó, nehézkes szörnyeteg, méteres bajusszal és még hosszabb hajjal.” (idézetek l. Németh Antal: i. m. 168–169.)
Képzelhetjük, hogy ha az udvariassági gesztust értékelő magyar kritikusok így nyilatkoztak, mit mondhattak a felháborodott berlini polgárok, akik a német-gyűlölet botrányos megnyilvánulásának tekintették az egész darabot.
Schöpflin Aladár a Nyugat 1911. évfolyamának júniusi számában helyesen mutatott rá arra, hogy Katona József ebbe a drámába sűrítette „a magyarság históriai sorstragédiáját”, amely egy külföldi számára idegen és érthetetlen (legfeljebb a hozzánk hasonló történelemmel rendelkező népek számára lehet ismerős), mert ebben a tragédiában mi, magyarok „öntudatosan vagy öntudatlanul magunkra ismerünk valamennyien”.
A Bánk bán a magyarság olyan nemzeti drámája, ami egyben féltve őrzött szentség, ereklye is. Ezért váltott ki nemcsak hírlapi polémiát, hanem még országgyűlési interpellációt is, sőt általános tiltakozást Hevesi Sándornak az a félreértelmezett szándéka, amellyel a drámát 1928-ban színpadképessé, emberközelibbé akarta tenni: Vörösmarty, saját és a szakemberek intenciói szerint. Majdnem hasonló ellenkezést váltott ki nem is olyan régen Illyés Gyula átigazítása is.
Mint az archaikus szöveghez és az első előadások szerepkör szabta magyar férfiideál típusához (és a többi szereplő megmerevedett hagyományos alakjához), ugyanúgy ragaszkodunk a legkorábbi előadások ma már teljesen elavult játékstílusához is. Az érzéseket kötött mimikával és mozdulatokkal szabályozott színház kedvezett a szereplők és szerepeik megörökítésének. A korabeli módszerek, akár festészetről vagy rajzról, akár az akkori technikai viszonyok között nagyon nehézkes fényképészetről van is szó, mindenképp igényelte a jellegzetes, kimerevített, hosszasan kitartott pózt. A képzőművészeti ábrázolásmód nemcsak a jelmezek, díszletek, korhű kellékek dokumentálásával segítette a színjátszást, hanem vissza is hatott rá. A mintának tartott Bánk bán és a statikus játék nyomán a történelmi tragédiák máig „mozdulatlanok”, a tablószerűen beállított rendezésre épülnek. A dinamikát a karakterizálásban szintén egyoldalú, de a magyar irodalomra jellemző lírai, célzatos szöveg jelenti, sok szöveg alatti utalással. Az ilyen művekre történelmünk és a vele szorosan összekapcsolódó színháztörténetünk folyamán szükségünk is volt. Miután helyzetünk rákényszerített a színpaddal való direkt politizálásra, amely sok évtizeden keresztül, a történelem során többször ismétlődve gyakran egyetlen fórumot jelentett a számunkra; a tartalom volt a fontos, nem a színház másik; fontos eszköze, a látvány, és e kettő művészi kiteljesedése.
A mai időkben a képi dokumentálás módszerei jóval egyszerűbbek. Előadás közben is lehet fotózni, el lehet kapni egy-egy pillanatot, vagy a videó segítségével megörökíteni az egész előadást, összehasonlítva azonban az új produkciókról készült jelenetképeket, azt tapasztalhatjuk, hogy például Bessenyei Ferenc (Bánk) és Tőkés Anna (Gertrudis) nagyjelenetének megörökítése 1951-ben, vagy Gábor József és Vitályos Ildikó ugyanezen pillanata Nagyváradon 1958-ban, beállítás szempontjából egyáltalán nem különbözik a legkorábbi litográfia Lendvay Márton és Laborfalvi Róza kettősétől. A videóra rögzített utóbbi Bánk bán-előadások bármelyik pillanatát kimerevíthetjük, s ugyanazt a még szigorúan szabályozott mozdulatokra épülő gesztusrendszert fedezhetjük fel.
Nem begyepesedett maradiságból ragaszkodunk ennyire a Bánk bánhagyományokhoz, vagy legalább is nem csak abból. Katona József műve kezdettől fogva kifejezi népünk tragédiáját: értékeit születésekor nem fedezték fel, elveszett, s későn találtak rá. Színpadi története szorosan öszszekapcsolódott a magyarság legnagyobb örömeivel, legfájóbb szenvedéseivel: a közönség kívánatára tűzik műsorra 1848. március 15ének estéjén, az önkényuralom idején a tilalomlistát vezeti a cenzúrán, színháznyitások és bezárások ünnepi eseményeit szépíti; és hitet, büszkeséget jelent a politikai határokon túlra került, elcsatolt területek magyar színházainak elnyomott közönsége számára.
A Bánk bán nemzeti ereklye, magyar mítosz, amit rajtunk kívül nehezen érthetnek meg más népek. Minden hagyomány ellenére – sajnos még nem „poros klasszikus” problémái szinte máig élnek. Nagyon jó volna már „múzeumi kegytárgyként” tisztelni!