Kötő József
A Bánk bán ós Kolozsvár
A három magyar klasszikus remekmű, Az ember tragédiája, a Csongor és Tünde, a Bánk bán közül az utóbbi sorsa fonódik össze meghatározó módon Kolozsvár művelődési életével, amely annyi történelmi önismeretre tanító művet adott az össznemzeti kultúrának.
Mindjárt a mű megszületése Erdély szellemi pezsgésének volt köszönhető. Közismert tény, hogy a magyar hivatásos színjátszás folytonosságát a Kelemen-féle színtársulat összeroppanása után–amikor a pesti országgyűlés; elutasította segélykérelmüket, hogy megvédje a nemzetet a színjáték ördögi és a magyar lélektől idegen praktikái ellen – az 1792-ben Kolozsváron alakult „színi köztársaság” biztosította. Az erdélyi rendek országgyűlési határozata: „... nem ellenzi azt, hogy... a nemzeti nyelvnek nagyobb gyarapítására és pallérozására szolgáló erkölcsös játékokat... űzhessenek”. Természetes tehát, hogy az első magyarul szóló Hamlet 1794. január 17-én Kolozsvárott mondotta el a létről vagy nemlétről meditáló nagy monológot, vagy még ugyanebben az évben március hó 23-án az erkölcsnemesítő színház apostola, Schiller szavai hangzanak el anyanyelvünkön először a nemzeti kultúra történetében. A színjátszásnak ez a kultusza hamar feltámasztotta az igényt az állandó színház megépítésére. Erdélyszerte mozgalom indult, hogy népi közadakozásból, főurak, kereskedők mecenatúrájával felépítsék a nyelvápolás és erkölcsnemesítés templomait. Így lel állandó otthonra a színjátszás először a magyar nyelvterületen Oravicán, majd Aradon és 1821-ben Kolozsvárott. Az anyanyelv pallérozása szellemében fogant erdélyi színjátszás küldetését csak a nemzeti drámairodalom felkarolása útján teljesíthette. Annak ellenére, hogy az első hivatásos erdélyi színjátszó együttes magvát képező enyedi diákcsoport eredeti drámák bemutatásával is próbálkozott, Pápai Páriz Ferenc, Bolyai Farkas, Wesselényi Miklós, az országgyűlési ifjak, K. Boér Sándor, Andrád Elek kísérleteztek az erdélyi dráma megteremtésével, magát Kótsi Patkó Jánost, a hőskor színjátszásának mentorát is megkísértette a színpadi Múzsa, nem született meg az a nemzeti dráma, amelyet méltónak ítélhetett volna a közvélemény a kolozsvári színház megnyitására. Így már hét évvel a Farkas utcában felépülő kőszínház felavatása előtt Döbrentei Gábor folyóirata, az Erdélyi Múzeum első száma pályázatot hirdetett magyar históriai drámára, amely művészi értékei, nemzetszemlélete révén alkalmas művelődéstörténeti eseménnyé tenné a kolozsvári színház kapunyitását.
A „delectans actor”-ként bőséges színpadi tapasztalatot szerzett, Kotzebue fordítójaként a kor legrafináltabb dramaturgiai iskoláját kitanuló, német drámák magyarítójaként és eredeti színművek szerzőjeként, Katona József, a pályázat indíttatására írta meg 1815-ben a Bánk bán első változatát. A Jeruzsálem pusztulásában érezhetjük először jelét annak, hogy Katona a drámai konfliktus megteremtését nem csupán mesterségbeli feladatnak tekinti, hanem az idegen elnyomók és hazafiak küzdelmének össznépi tragédiájává emelhető lehetőségként kezeli, de remekművet formáló uralkodó szemléletté a pályázat ihletésére megszülető Bánk bánban válik, így fonódott össze Erdély szelleme és a Bánk megszületése.
Nem hallgathatunk azonban bűnünkről sem. A pályázat bírálói meg sem említik a Bánk bánt. Az Erdélyi Múzeum 1818-as évfolyamának 10. füzetében megjelentetett bírálati tanulmány hallgat a Bánk bánról. Megriasztotta őket a királyné-gyilkosság ténye? Tudjuk, hogy az 1819-ben átdolgozott változat 1820-as kiadásakor a cenzor csak a nyomtatott változatot engedte nyilvánosság elé, előadását eltiltotta a darab „veszedelmes tendenciája” miatt. Avagy nem értették meg a művet, mert az író vagy harminc évvel megelőzte korát, és csak a reformkorban válik fogékonnyá a közvélemény mondanivalójára? Akármilyen okból is, de a Bánk bánra a némaság fátyla borul. 1833. február 15-én ugyan előadják Kassán, Katona egykori színésztársának, Udvarhelyi Miklósnak jutalomjátékaként, de még ez az ősbemutató sem helyezi a művet az őt megillető helyre örökbecsű alkotásaink Pantheonjába.
És akkor a kolozsvári színjátszásnak az egész hazára kiterjedő szellemi kisugárzása mentette meg a Bánk bánt az ismeretlenségbe süllyedéstől. 1834. szeptember 6-án Egressy Gábor (1808–1866), ez a ragyogó szellemiségű színész, jutalomjátékaként tűzette műsorra, s ez az előadás végre megcsillantotta a mű valódi értékeit. Ferenczi Zoltán, színháztörténet-írásunk kiváló személyisége ezt írta erről az előadásról: „... az 1834-ben Kolozsváron tartott előadás vetette Bánk bánra az első fényt, mely csakhamar elárasztotta egész hazánkat”. A színháztörténész hangját is áthatja a pátosz az eseményről szólva, hát még a színházi emberét. Janovics Jenő patetikus szenvedélyességgel így emlékezik meg a színrevitelről: „Kolozsvári színész és kolozsvári közönség hengerítette el az elföldelt Bánk bánról azt a sziklatömböt, amely akkor már másfél évtized óta nehezedett a grandiózus magyar tragédia sírja fölött. A Farkas-utcai színházban ezen az estén háborogtak először a Bánk önmagát szétzúzó tépelődései, a magyar paraszt évszázados panaszai is ezen az estén jajdultak fel először Tiborc ajkáról, s Petur bán tüzes és nyakas békétlensége is ezen az estén harsogott fel először. A magyar drámaírás feltámadási ünnepe volt ez a száz év előtti előadás. Hiszen a Bánk bán akkor már 14 éve porosodott a felejtés reménytelen tömegsírjában. Mártírsorsú költője is négy éve pihent a kecskeméti temető jeltelen hantjai alatt.” Katona József születésének 200. évfordulóján tisztelettel fejet hajtunk ennek az előadásnak szereplői előtt: II. Endre: Szerdahelyi József; Gertrudis: Széppataky Johanna; Ottó: Egressy Gábor; Bánk bán: Lendvay Márton; Melinda: Déryné; Mikhál: Udvarhelyi Miklós; Simon: Kubay; Petur: Szentpétery Zsigmond; Biberach: Éder György; Tiborc: Szilágyi Pál. A szereposztásban felsorolt szinte valamennyi név színháztörténetünk kiemelkedő személyisége: Szerdahelyi József (1804–1851) színjátszásunk reneszánsz típusú alkotója, aki sokoldalúságával (drámai színész, Déryné partnere bariton szerepekben, több hangszeren játszott, zeneszerző, műfordító) járult hozzá a magyar színjátszás épületének megszilárdításához; Lendvay Márton (1807–1858) a legnagyobb magyar drámai hősök egyike, ő mondotta ki az első szót Vörösmarty Árpád ébredése című színdarabjában 1837-ben a budapesti Nemzeti Színház avatásakor; Déryné Széppataki Róza (1793–1872) a vándorszínészet legnépszerűbb színésznője, az első magyar operaénekesnő; Udvarhelyi Miklós (1790–1864) a magyar színészet úttörői közé tartozott; Szentpétery Zsigmond (1798–1858) a legkiválóbb magyar jellemszínészek közé soroljuk, kassai és kolozsvári színészével után Budapest legkedveltebb színésze lett; Szilágyi Pált (1793–1874) az első nagy magyar epizodistaként tartják számon.
Az első kolozsvári Katona József előadás Bánk bán-kultuszt teremtett a kincses városban. A dráma bemutatásának első centenáriumi, az 1934. december 17-i előadás – annak ellenére, hogy két olyan időszakot élt meg az erdélyi magyar közösség, amely nem kedvezett a nemzeti drámairodalom pártolásának (az 1848-as forradalom bukása utáni önkényuralom évei és a kisebbségi létben töltött 16 esztendő) – mégis a 106. volt a színházkrónikák feljegyzése szerint. Habár a történelem alakulása továbbra sem ösztönözte a nemzeti elnyomás témájának színrevitelét, a kommunista diktatúra éveiben a mű osztályharcos olvasata, Tiborc panaszainak egybecsengése a „történelmi materializmus” elveivel, még lehetővé tette a dráma színrevitelét (utoljára 1971 márciusában), de a nyíltan hirdetett nemzetiségi asszimilációs politika túlságosan áthallásosnak ítélte Petur monológjának szavait, s leparancsolta a művet a színpadról. Ilyen körülmények között is Katona József születésének bicentenáriumán a Bánk bán további 111 kolozsvári előadásáról tudósíthatunk, összesen tehát 217-szer ment fel a függöny a Bánk bán-előadás előtt Kolozsvárott. (Tekintsük az adatot irányszámnak, a dokumentáció nehezen hozzáférhetősége miatt, előfordulhat, hogy statisztikánk helyenként hiányos.)
A Bánk bán előadása mindenkoron a legnagyobb szellemi és művészi erőpróbát jelentette a színház számára, a színrevitel módjából következtethetünk mind a kulturális, mind a színi állapotokra.
A kolozsvári Bánk színrevitelek sorában a 2. előadáson, 1842 áprilisában a címszerepet végre Egressy Gábor, a darab drámatörténeti jelentőségének felismerője játszotta, aki ekkor már a Pesti Magyar Színház tagja volt. Egressy stílusteremtő művész volt. Éppen kolozsvári színészkedése idején, Megyeri Károly hatására is, szakít az éneklő iskolával, a tudatos realizmus felé tájékozódik. A vendégjátékra közvetlenül franciaországi útja előtt került sor, ahol tanulmányozni akarta Lemaitre, a romantikus drámák hősei világhírű megformálójának alakításait. Egressy Bánkja tehát hagyományteremtő volt, aláhúzta a drámai helyzetek emberi hitelességét, ugyanakkor a francia romantika szélsőséges eszközeinek felhasználása jól szolgálta a mű shakespeare-i mélységeinek, szenvedélyességének kidomborítását, növelve a színi hatást.
A kolozsvári Katona-kultusz másik hagyományteremtő Bánk alakítója Paulay Ede (1836–1894) volt, aki pályakezdőként 1860–63 között a szamosparti színházban színészkedett. Színházszemlélete formálódásakor magába szívta az erdélyi színjátszás alapítóinak, Kótsiéknak sajátos „illeszd a szót a cselekményhez” szemléletű, realista fogantatású hagyományalt. A Bánk-alakítások követelményrendszeréhez a helyes színpadi beszed igényét társította, hisz színháztörténetünkben a szépen beszelt magyar nyelv rettenthetetlen bajnokaként tartjuk számon. 1862-ben két alkalommal játszotta a dráma címszerepét, majd 1866-ban – már mint a pesti Nemzeti Színház tagja – ismét kétszer keltette életre a Nagyúr vergődését a királyhűség vagy az egyéni bosszú teljesítésének alternatívái között. Paulay később a Nemzeti Színház egyik legkiemelkedőbb igazgatója lesz, ő ajándékozza meg a magyar művelődéstörténetet Az ember tragédiájának, színrevitelével, és fogadtatja el a közvéleménnyel, hogy klasszikus remekművünk színpadképes mű, közkinccsé téve ezáltal a drámakölteményt.
Érdekes színháztörténeti intermezzo, hogy 1867. december 11-én Bánk alakítója a kolozsvári színpadon a Katona-kultuszt megindító, első Bánk bán-előadást kivívó színész fia, Egressy Ákos (1830–1914) volt.
1865. november 2. emlékezetes dátum a kolozsvári Bánk bán-kultusz történetében. Kolozsvárra szerződése alkalmából a Nagyúr szerepében mutatkozik be Ecsedi Kovács Gyula (1839–1899), akit 32 éven át, 1897-ig a kolozsvári közönség mint a leghivatottabb Bánk-alakítót tartott számon. Egressy árnyalt játékmodorát, Paulay dikcióját ötvözve, Bánk alakítását a klasszikus tragikai stílus magaslataira emelte. Tudatosan kimunkált stílus volt, hisz a kolozsvári színház vezéregyéniségeként olyan Shakespearekultuszt fejlesztett ki a városban, amely európai tekintélyt biztosított a Farkas utcai színháznak. Ősbemutatók keretében sorra vitte színre a magyar drámairodalom nagy műveit (Madách: Mózes, Petőfi: Tigris és hiéna) vagy először szólaltatja meg magyarul a világirodalom remekműveit ( Goethe: Clavigo és Faust). Személyisége összefonódott a Bánk bán-kultusszal, jól példázza ezt, hogy temetésén Szentgyörgyi István így búcsúzott tőle: „Bánk bán, Nagy Úr! Hű Tiborcod búcsúzik tőled!”
Az E. Kovács Gyula fémjelezte előadássorozatban külön fényt kapott az 1871. november 4-i Bánk bán-felújítás: Gertrudis szerepét Jászai Mari (1850–1926) alakította. A kezdő színésznőként ekkor Kolozsvárt szerződésben levő Jászai Mari (aki színháztörténetünkben a „nagy stílus”, klasszikus tragédiák fenséges hangulatú megelevenítésének prófétájaként szerepel) és E. Kovács Gyula kettőse a remekművű tragikai stílus példázataként szerepelhet emlékezetünkben. Jászai így ír erről az előadásról: „... Igen vad és kegyetlen voltam benne. Olyan professzionátus gonosztevő. De akkor nagyon tetszettem benne magamnak úgy. Akkor még a színpadi gonoszaim számára nem kerestem mentséget, és igen utáltam Gertrudist, azért, hogy halála percében miért hazudik, miért mondja, hogy ártatlan vagyok.” Ez a hagyományos beállítás volt, Vörösmarty értelmezése szerint, hogy motiválják Bánk cselekedetét. Jászai csak később, a Nemzeti Színházban módosít szerepfelfogásán, amikor Gertrudist Bánkkal egyenrangú, tragikus figuraként formálja meg, kockáztatva ezzel a dráma egyensúlyának felbomlását.
Fentebb a Jászai–E. Kovács-kettősről beszéltem, holott inkább trióról kellett volna szólanom, mivel az 1871-es felújításkor e két csillag mellett megjelenik a szereposztásban Szentgyörgyi István (1842–1931) neve is. Ez a színészóriás (aki egy évvel az emlékezetes előadás előtt szerződött a Farkas utcai színházba) színipályájának 62. évfordulóján hozta nyilvánosságra, hogy 1034 darabban 1216 szerepet játszott el. Kitűnik ebből, hogy egy-egy darabban több szerepet is alakított, mint a Bánk bán esetében is. 1871-ben Jászai Gertrudisa, E. Kovács Bánkja mellett ő volt Petur. Csakhamar megtalálja azonban igazi szerepkörét, és az 1875-ös előadáson már Tiborcot játssza. Szépen artikulált beszéde, tempós előadásmódja, kifejező mozgása, mélyen átérzett játéka, predesztinálták a népi figurák alakítására, különösen a nemzeti fájdalom elpanaszolását felvállaló, népi archetípus, Tiborc életre keltésére. 53 éven át, 1928-ig, Szentgyörgyi István volt a kolozsvári – s egyben az összmagyar – színjátszás „Tiborca”, alakítása fogalommá vált. Ez az állítás ellenőrizhető: Szentgyörgyi Tiborca filmkockákban is fennmaradt.
Ebben az összefüggésben kell megemlítenünk Kolozsvár egy más vonatkozású hozzájárulását a Bánk bán-kultusz ápolásához. 1914-ben Janovics Jenő filmre alkalmazta a drámát, és Kertész Mihály rendezésében a Janovics-stúdióban el is készült a film. A helyszín a XIII. században épült szentbenedeki Kornis-kastély volt. Bánk bánt Bakó László, Gertrudist Jászai Mari, Melindát Paulay Erzsi alakította. Fentebb azért beszeltünk Jászai szerepfelfogásának ívéről, hogy elképzelhessük ebben a filmben az érett művésznő Gertrudis-játékának árnyalatait. A Bánk bán-film 1915 áprilisában már a közönség elé is került. A megfilmesítés művelődéstörténeti jelentősége az volt, hogy – amint arra Zolnai Béla, a Nyugatban írott kritikájában rámutatott –a Bánk bán lejutott a nép közé, és széles körű nemzeti tradícióvá válhatott, s külföldi terjesztése révén (Ausztriában és Németországban hónapokig vetítették) népszerűsítette a magyar drámaírás e remekét. Vajon nem játszott közre ez a tény is abban, hogy Reinhardt Berlinben megrendezte a Bánk bánt?
Jászai Budapestre szerződése után E. Kovács Gyula és Szentgyörgyi István partnereként a legjelentősebb Gertrudisok egyike Hunyady Margit (1854–1906) volt. E. Kovács tragikus fenségét, Szentgyörgyi realista népiségét jól egészítette ki Hunyady Margit átgondolt, az ösztönösséget az értelemnek alárendelő játéka. Nem tartozik közvetlenül tárgykörünkhöz, de megemlítjük, hogy Hunyady Margit és Bródy Sándor fia volt Hunyady Sándor, a két világháború közötti romániai magyar drámaírás egyik legsikeresebb és egyben legrangosabb szerzője.
E. Kovács Gyulával és Szentgyörgyi Istvánnal együtt játszani a Bánk bánban rangot jelentett. Még e két színészóriás mellett léphetett színre a drámában Janovics Jenő (1872–1945) Ottó szerepében, 1896. november 11-én, Katona József születésének 105. évfordulóján, s röviddel utána Biberachot keltette életre. Adataink szerint Janovics 1870. november 3-án játszotta először Biberachot, utoljára 48 évvel később, 1945. november 26-án kellett volna színre lépnie ebben a szerepben a második világégés után újra induló kolozsvári színház évadnyitó előadásán, de ebben halála megakadályozta, aznap délután elhunyt. A Bánk bán-kultusz kiteljesítésében Janovics Jenő meghatározó szerepet játszott. 1905-től, mint a színház igazgatója, főrendezője egyre nagyobb hangsúlyt helyezett az együttes játékra, s az előző korok nagy színészegyéniségeinek személyi stílusára építő előadásaival szemben összjátékra alapozó színi bemutatókért szállt síkra. Reinhardt tanainak nyomán a rendező szerepének növeléséért küzdött a színrevitel folyamatában. Nem jutott el sohasem a rendezői szuverenitásnak arra a fokára, mint Reinhardt, a látványteremtésnek abba a szakaszába, amely autonóm művészeti ággá teszi a színházat, de kétségtelen döntő fordulatot hoz a Bánk bán-előadások sorozatába a „központi elgondolás” elvének gyakorlatával. Elmélyült irodalmi felkészültségének köszönhetően rendezőközpontú szemlélete elsősorban a szövegek dramaturgiai gondozásában jelentkezett. Ebből a szempontból említésre méltó az 1911-es magyar drámaciklus keretében rendezett Bánk bán-előadás. Ez a ciklus Sztáray Mihály hitvitázó drámájától, Az igaz papságnac tikoeretől és az Omnia vincit amor című drámakísérlettől kezdve – Bessenyein, Csokonain, Katonán, Kisfaludyn, Gaál Józsefen, Teleky Lászlón, Nagy Ignácon, Szigligetin, Hugó Károlyon, Szigetin, Jókain, Tóth Edén, Csíky Gergelyen át Rákosi Jenő, Dóczi Lajos, Herczeg Ferenc, Gárdonyi Géza, Lengyel Menyhért, Bródy Sándor, Molnár Ferenc műveinek bemutatásáig terjedt. A Kolozsvári Hírlap így írt a Bánk bán előadásáról: „... eléggé nem becsülhető érzékkel szakított a hagyományos és többé-kevésbé már unalmas Bánk bán-előadásokkal, s új keretekben, az előversengés színrehozatalával. Katona József nyelvezetének megbecsülésével – igyekezett ezt a súlyos magyar tragédiát a deszkákra vinni”. Kétségtelen, hogy ettől kezdve nem lehetett megkerülni a Bánk bán színrevitelének dramaturgiai és rendezői problémáit, új szakasz kezdődött, a Bánk bán-értelmezések korszaka.
Janovics tevékenységéhez nemcsak új távlatok megnyitása, hanem korszakzárás is kötődik. Az utolsó nagy személyiségek közé tartozott, akik még az ősi Farkas utcai színház deszkáin kezdték el a kolozsvári Bánk bán-kultusz kiteljesítését. Említsük még meg Laczkó Aranka nevét, aki 1896-tól 33 éven át volt Kolozsváron Thália papnője, a századfordulón alakította Gertrudis szerepét, s ezzel többé-kevésbé teljes a Farkas utcai színház kiemelkedő Bánk bán-színészeinek emléklistája.
Az öreg Farkas utcai színház betöltötte hivatását, Kolozsváron a Hunyady téren új, korszerű színházpalota épült. S ekkor következett a történelmi igazságtétel: 1906. június 17-én az utolsó előadás az épületben a Bánk bán volt. Azt a tragédiát játszták, amellyel igazság szerint 1821-ben meg kellett volna nyitni a színházat. „Engesztelő áldozat volt ez és hódolat Katona József szelleme előtt” – írta az eseményről Janovics Jenő. Az örök Biberach A Farkas utcai színház című könyvében így emlékezik az ünnepi szereposztásra: „Gertrudis Jászai Mari volt, Tiborc Szentgyörgyi István, Mikhál Dezséri Gyula, Simon bán Várady Miklós. A Farkas utcai színház régi dicsőségének ezek az élő tanúi ezen a búcsúestén átadták a gazdag örökséget a fiatalságot képviselő új nemzedéknek: Aczél Ilonának, aki Melindát játszotta, Sebestyén Gézának, Petur megszemélyesítőjének, Hídvégi Ernőnek, a férfias és fiatal Bánknak, Rajnay Gábornak, a lelkes Ottó hercegnek és Janovics Jenőnek, aki Biberachban lépett fel”.
A Hunyady téri színház is a Bánk bán-kultusz istápolója. A Nagyúr hagyományos díszmagyarját ebben a korszakban Szakács Andor viselte, akit a színháztörténet mint a legnagyobb magyar histriók egyikét tartja számon. A kétkedés és hit között vergődő Bánk bán tépelődéseinek megélését segítette gazdag szereplistája, éppúgy játszta az örök kétkedő Lucifert, mint az örök rászedettség jelképét, Leart is. Partnere Hettyey Aranka (1878–1953) volt, aki méltóságteljes alakjával, kifejező játékával, mélyzengésű hangjával nemcsak Kolozsvár Gertrudisa lett, hanem a nemzeté, hisz Budapestre szerződése után a Nemzeti Színházban Jászai örökébe lépett.
A kolozsvári színjátszás krónikájába 1919. szeptember 30-án gyűrűzik be a világtörténelem. Ekkor tartották a Hunyady téri színházban az utolsó magyar előadást, október 1-től államosították az épületet, s attól kezdve a román színészet otthona lett. Műsoron a Hamlet szerepelt, amelyből a cenzúra törölte a nagymonológot, csupán az első sor hangozhatott el: „Lenni, vagy nem lenni, ez itt a kérdés.” A választ a magyar színjátszók helyben megadták. Janovics Jenő visszaemlékezéseiből tudjuk (mivel a cenzor Fortinbras diadalmas bevonulásának jelenetét is törölte), az előadás Hamlet Horatiohoz intézett szavaival zárult:
Én meghalok, te élsz, győzd meg felőlem
És igaz ügyem felől a kétkedőket.
Ma a színháztörténeti tények birtokában állíthatjuk, hogy a kolozsvári Nyári Színkörbe, a sétatéri színházba átköltözött társulat meggyőzte igaz ügye felől a kétkedőket, a hamleti alternatívát feloldotta azáltal, hogy egyetlen létezési mód mellett voksolt: lenni. Nyilvánvaló, hogy a kisebbségi létben, a 20-as években az erőteljesen működő cenzúra miatt a Bánk bán műsorra tűzése nehézségekbe ütközött. Mégis 1920–30 között (kivéve az 1922- és 1923-as esztendőt) legalább egyszer minden évadban műsorra tűzte a Bánk bánt a színház. Az évtized Nagyurai (Janovics és Szentgyörgyi mellett, akik továbbra is Biberach és Tibor megszemélyesítői maradtak), Táray Ferenc (1884–1961) és Kemény László. Táray szuggesztív erejű drámai színész volt, Kolozsvárt a szép dikció iskoláját teljesítette ki, s annak ellenére, hogy 1924-től budapesti színházaknál volt szerződésben, a két világháború közötti időszakban állandó vendégszereplései révén, meghatározó egyénisége volt a romániai magyar színjátszásnak, a 40-es évek elején a kolozsvári színházat is igazgatta. Kemény (1929-ben külföldre távozott) a színház kiváló drámai hőse volt, aki Bánk mellett Ádám és Faust embermegváltó kísérleteit is megélte a színpadon, hogy az önpusztítás poklait is megjárja a Mizantróp vagy Fegya (Élő holttest) alakjain keresztül. Szentgyörgyi örökébe Tóth Eleket (1873–1944) kente fel a színház. 1897ben kezdte pályáját Nagyváradon, 1927-ben szerződött Kolozsvárra. Tiborc panaszait egyetemes emberi keservekként mondta fel a színpadon, az örök nagy eszmék színésze volt (Luka–Éjjeli menedékhely, Prospero, Üdő Márton–Jézusfaragó ember, Ghenadle apát–Gyerekkeresztesek). Ebben a korszakban lépett először Gertrudisként színre a XX. századi romániai magyar színészet egyik legjelentősebb személyisége, Poór Lili (1886–1962), aki rendkívüli tragikai erejével Jászai nyomdokain haladt, s több mint három évtizeden át alakította a szerepét. Jordáky Lajos így írta le Poór Lili Gertrudisát: „Mennyi keménység és ravaszság, büszkeség és sértődöttség, gőg és félelem van ebben az uralkodni vágyó és uralkodó Gertrudisban, akit Poór Lili formált.” Tárgyalt korszakunkban a Bánk bán Melindái Izsáky Margit (sz. 1899) és Könyves Tóth Erzsi (sz. 1904), a színház drámai szendéi és naivái, akik a nagy Shakespeare-szerepek, Desdemona, Ophelia, Júlia, Puck mellett alakították a történelem vargabetűinek és az emberi cselszövésnek áldozatát.
Nehezítette az igényes és költséges Bánk bán-előadások színrevitelét, hogy a két világháború közötti időszakban a romániai magyar színjátszás nem részesült állami támogatásban, a társulatok az öneltartás jegyében dolgoztak, mindennap meg kell küzdeniük fennmaradásukért, ily módon keveset költhettek a darabok kiállítására és műsorpolitikájukkal is ki kellett szolgálniok a fizetőképes közönség elvárásait. Ily módon az 1920–30 közötti időszakra a fokozatos leépülés volt jellemző. Ennek ellensúlyozására egyetlen mód mutatkozott: a kisebbségi önszerveződés. A közösség maga tartsa el nemzeti intézményeit, de külső beleszólás nélkül irányíthassa is működésüket. Ezt a kultúramegtartó, önirányító gyakorlatot próbálták kikísérletezni Kolozsvárott 1930-ban, amikor Janovics Jenő az 1930/31-es évadtól kezdve átengedte a színház vezetését a Színpártoló Egyesületnek, amelynek elnöke Bánffy Miklós volt. A Színpártoló egy tőkeerős színház létrehozásáért egy alkalmi konzorciummal kötött szerződést, s ennek fedezékében szellemileg is megpróbált megújulni. Egyik fő törekvésük, a művészi színvonal emelése érdekében hivatásos rendezőt szerződtettek, aki „stílus egyéniséget” kölcsönözhetett a színháznak. Így szegődött Kolozsvárra Horváth Árpád (aki egyébként erdélyi származású, Désen született, 1900. november 25-én), Hevesi Sándor tanítványa, kísérletező szemléletű rendező, aki igyekezett új, modern szellemet vinni az előadásokba, kereste azokat az utakat-módokat –, amelyekkel a színház felveheti a versenyt a gépi kultúrával, és megtarthatja közönségét. És itt kapcsolódik a Bánk bán-kultusz ismét a színháztörténelem fő sodrába. Az 1930-ban Kolozsvárra szerződött Horváth Árpád reform-stratégiájában fontos momentum volt a Bánk bán színrevitele. Szentimrei Jenő így foglalta össze a kísérlet lényegét: „a magyar királydrámát közelebb hozta a színpadművészet mai eszközeivel a mai közönség érdeklődéséhez”. Az akkori fogalmak szerint rengeteg időt áldoztak a bemutató előkészítésére, tíz álló napig próbálták a darabot, s a színszerűség növelésére új szcenáriumot dolgoztak ki, amely tulajdonképpen a Hevesi koncepcióra alapozott. (Tudjuk a színháztörténetből, hogy Hevesi elgondolása mekkora ellenérzést váltott ki a maga korában, még parlamenti interpellációra is sor került Budapesten.) A felfogás lényege az volt, hogy az előversengésre és öt felvonásra tagolás helyett három részben játszották a darabot, hatásos felvonásvégekkel, jeleneteket cseréltek, szöveghúzásokat eszközöltek. Hevesi nyomán kimaradt Bánk visszatérése, hallgatózása és a felvonást záró nagy monológ, eljátszták a negyedik felvonás eredeti befejezését, Petur s a berontó békétlenek jelenetét. Nyilvánvaló, hogy ezzel az előadásmóddal a dráma politikai szálát kívánták felerősíteni, hogy Bánk a néző szemében nem annyira a férfi becsületén esett sérelmet torolja meg, mint inkább politikai bosszút hajt végre. Ami pedig az összevonásokat illeti, ki kell emelnünk, hogy Reinhardt is egybedolgozta a 4. és 5. felvonást a dráma német nyelvű előadásán, így érezvén egységesebbnek a dramaturgiát. Érdekessége volt a színrevitel módjának, hogy úgymond a színszerűség növelése érdekében Tiborc szerepét is megrövidítették. Ez az előadásmód aztán hagyományt teremtett a kincses város színpadán. A Bánk bán első kolozsvári előadásának 100. évfordulóján, 1934-ben, Kádár Imre Hevesi szcenáiumának felhasználásával viszi színre a drámát. Előadásszervezési elvéül ugyanezt az elgondolást választja Kádár Imre az 1940-es felújításkor is. Felerősítik a színszerűségre törekvés vonalát, forgó színpaddal adták elő a művet, két szünettel mindössze két és fél óra alatt lepergették az előadást. Ez a színrevitel még egy fontos színházi szemléletváltásra hívja fel figyelmünket a kor életérzését tükröző önálló olvasatok megjelenésére. Kovács László, az Erdélyi Helikonba írott kritikájában kiemeli, hogy a rendező előtérbe kerülésével követelménnyé válik a darabértelmezés, s ez a szempont érvényesül az ellenzett előadásban is, a falu- és népsors iránti felfokozott érdeklődés légkörében Tiborc az előadás főszereplőjévé lépett elő. Ennek az előadásnak a szereposztásában színháztörténetünk két olyan személyisége szerepelt, akiket feltétlenül említenünk kell. Melindát Fényes Alice alakította. Pályáját 15 éves korában kezdte, 1934-ben Kádár Imre felfedezettjeként. Alig hat esztendő elegendő, hogy az Erdélyi Helikonban Kovács László úgy köszöntse, mint „a magyar színjátszás egyik legnagyobb alakját”. A Nagyúr szerepében ezúttal Nagy István lépett fel. A kolozsvári Thália RT Stúdiójában készült fel a pályájára, Aradon kezdte működését, majd Kolozsvárt játszotta el nagy történelmi szerepeit: Budai Nagy Antal, Ádám, Konstantin (Herczeg Ferenc: Bizánc) megformálója volt Bánk-bán alakítása mellett.
Már említettük, hogy a második világháború után újrainduló kolozsvári színház 1945-ben a Bánk bán előadásával indította történetének gyökeresen új szakaszát. Lelkükben a szabadság reményével még hitték, hogy az egyenlőség és testvériség korszaka következik, amely színjátszásunkat újra virágba borítja. Ha fokozatosan is, de a remények szertefoszlottak, a teljes szabadság helyett a kisebbségi lét fenyegetettségi állapotába jutottunk, a kommunista pártállam az asszimilációt jelölte meg a nemzetiségi kérdés megoldási módozatának. Ily módon szűkültek be a Bánk bán előadásának lehetőségei is, de így határolódtak be olvasatainak lehetséges változatai is. A negyvenes-ötvenes években a „történelmi materializmus” elvei szellemében, amikor a történelmet osztályharcok láncolatának tekintették, a Bánk bán főszereplőjévé Tiborc lépett elő, aki nem nemzete, hanem népe fájdalmát panaszolta el. Szentgyörgyi, Tóth Elek örökébe Márton János lépett, aki Szentgyörgyi szűrében adta elő a jobbágy-panaszokat. A szűrrel együtt azonban átmentődött a szellem is. A közönség lelkében mindenféle rendezői koncepció ellenére a dráma valódi tartalmai munkáltak. Ugyanígy előretörtek az igazi érzelmek Senkálszky Endre Bánkalakításában is, játékába belesűrítve E. Kovács, Paulay teremtette hagyomány minden jellemvonását. Poór Lili ebben az időben megosztva játssza Gertrudis szerepét Orosz Lujzával, a korszak új, nagy tragikájával, akit méltán sorolhatunk a színház történetének legkiemelkedőbb drámai hősnői közé. Fényes Alice utóda a kolozsvári színpadon és Melinda szerepében Dorián Ilona volt. Azonosuló képessége rendkívül sodró erejű alakításokká formálódott a színpadon, az 1945 utáni korszakban végig ő játssza Melindát. Emlékezetünkben még él az ötvenes évek Bánk bán előadássorozata számos szereplőjének alakítása, Horváth Béla (Ottó), Flóra Jenő (Biberach), Csóka József (Mikhál), meggyőződésünk szerint eljövendő színháztörténetünk személyiségeivé fognak válni.
A Bánk bánt utoljára Kolozsváron 1971. március 12-én vitték színre új betanulásban. Kettős tehertétellel indult a felújítás: egyrészt egy félreértelmezett modernség jegyében került minden teatralitást, amely inkább közelítette az előadást az oratóriumhoz, mint látvány- és játék-gazdag színpadi produkcióhoz; másrészt a „másság-tűrés” fogytával Petur érveit szűk, korlátolt, egyéni érdekeket néző elképzelésnek kellett tekinteni. Bánk „józanabb történelemszemlélete” túlmutat Petur „elszigetelődési törekvésén” – vallotta az új olvasat. Nem követték az immár hagyománnyá vált Hevesiféle szcenírozást (pl. visszakerült a hallgatózási jelenet), mivel ekkor nem a politikai vonal, hanem a bánki sértettség hangsúlyozása volt a főcél. Ilyen behatárolt lehetőségek között mozoghatott László Gerő, a Bánk bán alakítója, de szép dikciója (a kolozsvári színház történetének egyik legszebben beszélő egyénisége), az őszinteség forrósága így is jelentőssé tették alakítását. Gertrudist ezúttal kettős szereposztásban játszta Orosz Lujza Bisztrai Máriával, a szerepépítkezésben az ősi Jászai-féle kemény vonalat követve: ezzel erősítve az emberi sérelem motiválását az előadásban.
Tovább már így sem lehetett játszani a Bánk bánt. Húsz évig Kolozsvárott nem hangozhattak el a tragédia párbeszédei. 1834 óta ilyen hosszú időn át sohasem hiányzott a Bánk bán a műsorról. Bízunk abban, hogy Katona József születésének 200. évfordulóján ismét felcsendül színpadunkon a halhatatlan drámaköltő szava.