Fényi István
Requiem provincialis
Paphalál Eszkimóföldön
mostantól már megleszek
jégben télben megmaradok
mélyhűtötten Istenemnek
a halálnak kedvébe jártam
feleimet nyugton hagyom
palackposta híradásaimat
italos kis üvegeimet
a tenger fodrába hajítottam
a kecses misekancsókat
már rég kivertem a ministránsok kezéből
szilánkokra törtek a templom kövén
az utolsó tömjénfüstöt
kihunyó cigarettám felhőcsíkjait
az Isten lába elé küldtem
Úrfelmutató kezemet
kimerevítettem a rothadásnak
már eluralkodik rajtam körmöm feketéje
morzsa-föld hatalmasodik
felszentelt életemen
felettem laknak akik még kujtorognak
s ocsmánykodhatnak valameddig
a szobákban tengeriföldeken
bolydult üzemek zsivajában
mi éled földedben Uram
sárból sarjad a felmagasztalás feléd
vecsernyés ima-sóhaj közben
láttalak Pásztorom párádban
bükkaljai szőlőhegyek illatozásában –
ó te szent kicsi részeges
te égi iszákos mire vetemedtél
gondoztál agyagföldi szőlőtövet
te szent kicsi részeges mire láttál
smaragd szőlővesszőkre
arany venyigékre
kondor kacsokra tekintettél
lényegük mint oltári kehely
Jézus-vére-bor tündöklése
lacrimae Christi-sajtolás kísértete
már tudták a legendaírók is
föld-piszok gyomrából felbotorkál
az arany por az arannyá nemesedő venyigékbe
szőlő-harmat-vízzel szimpátiában
szőlőfürt cseppjeivel keresztényi atyafiságban
egyetemes egyezésben
Krisztusnak kedves az arany-dicsőség
bor-szín tündöklés háza díszein
Salamon ékes temploma kárpitjain –
a magad házát Uram megkímélted
arra nem vetettek csóvát
de szolgád s híveid hajléka el lengett mint a füst
a háború végi gyújtogatásban
az ég alá kerültünk mikor nem néztél ide
szerteszéledt a nyáj s a pásztor
tüskebokrok alól szedegettem össze
egyenként riadt bárányaidat
ölemben vittem az üszög közé
terelődjenek akik még megmaradtak
kocsánytetők alá bújtak sebtiben
kocsánytető és zsupfedél alá
vittem a vízkereszti szenteltvizet
a tömjénfüst csak szégyenkezett
az odubűzben hogy odajutott
vízkeresztkor már nincs is gondod
a mezők liliomaira
s az ég madaraira
a liliomok csak bújjanak vissza a földbe
az itthon maradt verebek
lássák maguk mire mennek
bebújtam s aludtam a sekrestye-hidegben
micsoda pásztor és micsoda nyáj
álmomban nagy esztena-tüzeknél melegedtem
pirítottam a szentséges kenyeret szalonnát
nem lamentálnék én a számadónak
de tudod amíg dideregtem
január éjszakai ég alatt
felfénylettek az arany venyigék a dombokon
izzott a lacrimae Christi-sajtolás
meg a szőlőskertek királynőjének melege
biztatott csak biztatott az ágyam alól
rá se hederíts ha beverik ablakod jégvirágát
az egykori gyújtogatok
semmi baj csak iszkoljon a félelem
rossz vinkóm így lett kármeli bor
betörték Jézus ablakát is
magát leköpték ököllel fenyegették
bár neki nem csempésztek fegyvert
a bedőlt pincébe a rőzse közé
s nem dugták az orra alá
bepólyálva mint nyurga kisdedet
„ez meg honnan való büdös”
„azt az urak jobban tudják mint a szolga” –
nyaggatta sorsa a kicsi Szent Ferencet
hangos beszédre fakadt a madaraknak
míg loholt a dűlőutakon valahová
ízinkre tört otthonában
sunyi farkas testvért szelídített
saszlával bakatorral
első misés mosollyal mondta „egészségére”
míg belül zengett idegek kardala
ess össze üvölts a földi dögöknek
szövetkezz... kivel is
ha toronyból harangozó Istened lemondott
rólad s a nyájról
s még a pásztortársak is mint a balladában
fenekednek rád persze jogosan –
jogosan... talán én is
hőböröghettem jogosan
s vertem ki hisztériákat
mindent mindenkit lefokoztam
elcsaptam pokoli lángba küldtem
aki még segíthetett volna
állva maradnom Uram előtt –
ess össze üvölts a földi dögöknek
lecsúszott Szent Ferenc te átvert koszos
ki horpadt kalapod mindig leveszed
ha élő mellett visz el az utad
esendőnek és gyalázatosnak is
hát ráfizettél hamuvá égtél
hogy lélekben soha se szövetkeztél
a hidegekkel s a langyosokkal
valaha melegen indultál a fák alól
bekerítettek s már csak ennyi
a megvert élet is int valamire.