Gagyi József
F.-I NAPLÓ
1991. június huszonhét
Azt, hogy nem otthon ébredek, a reggeli fények tudatosítják. Pontosabban a félhomály: hiszen ez a ház tisztaszobája, az egyik ablakot teljesen lesötétítették, a másikon is csak a kissé félrehúzott függöny mögül szűrődik be a fény. Az ágy, melyben ébredek, abban a sarokban áll, ahová a szentképeket is akasztották: Jézus Urunk; Mária Jézussal; több képeslap, rajtuk a Madonna a fiúval; közöttük a Csíksomlyói Mária képe is. A falon, az ágy mellett hosszában, kékkel kivarrt falvédő. Rózsák-rózsaágak keretezik rajta a két sort: „Mikor reggel felkelünk, / Téged áldunk Istenünk.”
Az első pillanatokban nem tudom, hogy napsütés vagy ugyanolyan félhomály van odakint is, mint idebenn. Fél perc is eltelik, amíg megnézem az órát – fél nyolc –, és megállapítom, hogy napfényes reggel van. Az ablak északkeleti fekvésű; ha keletre nyílnék, akkor már világosabb volna idebenn is.
A reggeli hangok nem ébreszthettek: ez itt tanyavilág, nincs kondás, hogy kürtöljön a ház előtt, nincs csordapásztor, hogy ostorcsattogtatással biztassa az állatokat. A lovakat, teheneket mindenki maga hajtja ki a tanyavilág központjában levő hatalmas közös legelőre, azokon az utakon, melyek a szétszórtan fekvő tanyákat kötik össze, s melyeket kétoldalt faléc vagy „gömbölyegfa”, vékonyabb fenyőrúdkerítés szegélyez. Ez a legelő nem is olyan hatalmas már mostanában: a „hegyiek” (így hívják a tanyák lakóit lenn a faluban) „rengeteg marhát” felvásároltak a szétbomló kollektívek állatállományából. Meg is kérdeztem tegnap: hogy tudják majd ezeket mind kitelelni? Lesz-e elég takarmányuk? Megnyugtatnak: legnagyobb részük nem itt a hegyen fog telelni. Tartják őszig a közös legelőn a marhákat, fejni kell őket, egyéb baj nincs velük, ősszel pedig amelyik éppen nem bornyúzó, eladják.
„Megmosdottam a vályúnál a hideg vízben.” Gyermekkoromban hallhattam ezt a kijelentést többször is, apám gyermekkort idéző történeteiben így kezdődött a napi munka. Ez tehát egy archetipikus cselekedet: a vályúnál mosdom én is. A háziak utánam kiáltanak: van melegvíz. Köszönöm, nem kérem. Ez a mosdás kicsit szimbolikus, egy kicsit rituális. Nincs helye ebben a rítusban a meleg víznek. Igaz, a kút mellett álló kádat telemerem: hadd süsse, melegítse a nap. Délután majd bele lehet állni, és úgy lemosdani. Majd, délután, amikor a háziak befejezték a szénázást, én pedig hazatértem a körutamról. Idős embereket, asszonyokat keresek meg, és próbálok szóba állni velük, próbálom tudakolni: hallottak-e arról, hogy valaki régebben vagy mostanában itt, fenn a hegyen elrejtezett. Ha igen: kivel történt, hogyan történt.
Tegnap megérkezés, kicsomagolás, ebéd után tisztáztam a házigazdámmal: ezért a rejtőzésért jöttem fel ide, a hegyre. Ahogy L. néni mondta, először hét évvel ezelőtt, másodszor tegnap délelőtt jó hosszasan és élénken gesztikulálva, és annak tudatában, hogy valóban nagyon fontos, amit elmond: a szomszédjuk, A.-né elrejtezett. „Leánka vótam, s úgy összegyűltek a népek, mint a halottas háznál, padokat raktak, mind odagyűltek, hallgassák, hogy miket beszél. S én is ott hallgattam, de engem kűdögettek bé édesanyámék: eriggy, adj enni a disznóknak. Kaluppba futtam, adtam, s ahogy lehetett, futtám vissza megint, mert gondótam, hogy addig sok mindent elmond, s addig nem leszek ott. Futtam vissza, hallgattam a beszédit. El volt rejtezve.” Vagyis: „... elrejtezett, hogy nem tudort a világról. A vót az érdekes, hogy el vót rejtezve. Mind a másvilágról beszét. Fekütt egy ágyba szüntelen, s beszélt. Még én is hallottam, vót egy Emre Ákos, akkoriban halt meg, legényül meghalt, s beszélt vele: ő a hóttal. Én ott vótam, s ő fekütt, s hallottam, a másvilágon járt ő... Így fekve beszét, elaludva.” Úgy gondolom, mondtam a házigazdámnak, hogy itt a sámánhit elemeiről van szó – 1991-ben, ezer évvel a vallásváltás után, a magyar nyelv- és kultúrterület peremén. Úgy gondolom. Úgy is mondhatnám, tudományosabban: ez a hipotézisem. Érdemes feljönni ide; érdemes ezt kutatni itt. Házigazdám – helyettes tanító, négy év elvégzett, de be nem fejezett teológiával a háta mögött – bólogatott, fejét csóválta: „Hogy nem hallottam eddig róla? Pedig én itt élek. Hát kíváncsi vagyok, mit sikerül gyűjteni...”
Elindulok hát ki a hátsó kapun, át a kaszálón és a krumpliföldön. Házigazdám édesanyja és egy szomszédasszony együtt kapálnak: előbb az egyiknek, majd a másiknak a földjén. Mutatják, mennyi a krumplileveleken a bogár. Dehogy koroládó vagy kolorádó: egyszerűen csak krumplibogár. Bajnak így is elég. „Megszokták már a permetezést is.” És a vaddisznók? „Ide még nem jártak be az idén. De az erdő melletti földeken még ki se kelt a pityóka, már kitúrták.” Búcsúzó gesztusként kérdem: merre induljak, ha M. bácsiékhoz igyekszem. „Előre.” „Aztán a facsoport mellett jobbra. A dombon túl már látszik a gazdaságuk. Ejsze ők is a pityókát kapálják, ott nézze meg előbb.” Elköszönök. Útbaigazításaik számomra alig használhatóak. Ők, akik itt nőttek fel, egymásnak ilyent sose magyaráznak. Nagy ritkán igazodnak csak természeti tájékozódási pontokhoz itt, a tanyavilágban. Kinek a háza, kinek a birtoka – eszerint tájolják be magukat. Két-három út van itt, és rengeteg ösvény. Ha az embernek nincs ideje a kalandozásra, ismerkedésre, akkor vezetőt kell fogadnia. De ha idő van, lehet máshogy is csinálni. Lehet járni háztól házig, az egyik mezőn dolgozó embertől a másik emberig. Lehet szóba állni velük, lehet szomszédok, közelebb-távolabb lakók felől érdeklődni. De ehhez sok idő kell. Nekem 1984-ben és 1985-ben sok időm volt erre: egy-egy hét augusztusi táborozás diákokkal F.-on.
M. bácsi a hatalmas pince-konyha-raktárban üldögél. Megismer. Miután a hat évvel ezelőtt róla készített fényképeket is odaadom, már örvend: „Láttam, hogy egy idegen jön, de valahonnan mégis olyan ismerős...” Érkezik a fia is, akinek már így mondja M. bácsi: „Egyből megismertem a tanár urat.” „Na, hát mi járatban van nálunk?” A felismerés, az első kérdések alatt kell a közelítő gesztusokat elvégezni, a helyzetet „fizikailag” beállítani: kézfogás; annak a helynek a kiválasztása, ahova leülhetek, hogy ne zavarjam a házlakat a megkezdett munkában, hogy legyen fény, hogy jegyezhessek, hogy beláthassam mindazt, ami az egész helyiségben történik, hogy közel legyek ahhoz, a háziak közül, aki a legtöbbet fog beszélni, hogy a kazettofonnal jól rögzíthessem. Vagyis: amíg ott vagyok, én határozzam meg a beszélgetés lefolyását, s közben mégse vegyék ezt úgy a háziak, hogy zavarás, betolakodás... Valójában, persze, nem folytathatják eddigi tevékenységüket, hiszen megérkeztem én, a fényképekkel („Jaj, tanár úr, ugyanbiza mennyivel tartozunk? Ej, akkor még fel tudtam menni a szénásszekér tetejére, de immár vége a legénykedésnek...”), vendégként („Egy kis pálinkát elfogad-e? Van borunk is, inkább abból töltök, jó-e?”) és kérdezőként („Hallott-e arról, hogy...”). M. bácsi hosszasan, körülményeskedve mesél: rég nem tapasztaltam, hogy ennyire a „kedvébe járjon”, a „szája ízét keresse” egy „adatközlő” gyűjtőnek. Túlságosan is jól sikerült az első néhány perces kapcsolatteremtés: az öreg azt a sürgetést érezte ki belőle, hogy neki itt fontos szerepe lesz. Szerepel is, még ő kérdi: „Horokály Józsiról, a jóslóról van-e felvétele?”; ő biztat: „Bé is indíthassa a magnót”. A kapuba is kiáll, úgy búcsúzik: „Aztán ha erre jár, ne kerüljön el minket.”
P. bácsit az udvar közepén, a fűre ledőlve találom. Ez így a legjobb: bemutatkozom, mondom, mit akarok, és közben melléje telepszem. Tűz a nap, tíz perc múlva már fáj a fejem. Jó volna egy olyan szalmakalap, mint amilyen a P. bácsi fején van. Vagyis olyan, mint amilyen az volt új korában.
P. bácsi világéletében a szélen volt. Családjától fiatal korában elűzték; házassága miatt nem sok társadalmi megbecsülésben volt része (felesége nem éppen a legjobb családból való volt). És, igaz, a település szélén lakik. Utólag tudom meg a fentieket róla (kivéve azt, amit én is jól láthatok: a házon túl egy kis legelő, majd a rengeteg erdő következik). Így már érthető, hogy kérdéseimre éppen csak válaszol, és mindig ugyanoda tér vissza: hogy ő milyen jól választott, amikor feleséget szerzett, hogy az milyen jó társ volt, és hogy mennyire megsiratta, amikor az asszony másfél évvel ezelőtt meghalt. A helyzet, hogy megjelentem, hogy kérdezem, számára erre alkalom: önmaga fele fordulni, önmaga életét egy idegen előtt újramesélni, szépnekjónak újra megélni. Már nem a legjobban bírja magát: „Tudja, sokat dolgoztam, nehéz életem volt amúgy, a gazdálkodás mellett jártam szénégetni.” Ma reggel is egy kicsit kapált, azután ledőlt ide a fűre, talán el is aludt. De hát sok dolga úgy sincs, amennyi van, meggyőzi, telik az idejéből pihenni, dolgozzanak sokat a fiatalok, gyűjtsenek, ő már úgyis itthagy mindent...
G. bácsit tegnap este kerestem. Akkor azzal álltam tovább, látva az ajtó előtt heverő jókora kutyát, s azt, hogy az udvaron, a környéken sehol egy lélek, hogy majd holnap visszajövök. A holnap ma van, s a kutya ugyanott fekszik. Szerencsére arra jár valaki, és kérdésemre megnyugtat. A kutya olyan vén, hogy mozdulni sem tud, azért fekszik most is ugyanazon a helyen. Igaza van: megyek, ellépek mellette, erősen kopogtatok az ajtón – a kutya még a szemét se nyitja ki. Elmegyek az udvar végéig, szétnézek. Távolabb a mezőn, egy frissen kaszált rész mellett ketten üldögélnek. Az egyik bizonyára G. bácsi. Odamegyek, köszönök, bemutatkozom, odatelepszem melléjük. Éppen „politizálnak”. „Maga újságíró, ugye?” Magyarázkodom, mentegetőzöm: igen, de nem olyan, mint amire ők gondolnak, nem a megyei napilaptól, hanem... nem törődnek a körülményeskedésemmel, nekem szegzik a kérdést: „Mondja csak meg nekünk, mit akar ez a kormány azzal, hogy...” Istenem, hát mit is akarhat? Ezt a szerepet nagyon nem szívesen vállalom: magyarázzam a nyolcvanéves f.-i parasztembernek és negyvenéves társának, hogy az én szempontomból vagy az ő szempontjukból mit is jelenthet, amit akar... „De magának tudnia kellene, mert...” Tényleg, tudnom kellene, éppen ezt kellene tudnom, mert? Eldöntöm, hogy én se tudok többet, mint ők; sőt, ők többet tudnak, mint én: például a f.-i gazdák közérzetéről, gazdasági kilátásairól. G. bácsi legyint: „Ha fiatal lennék, ha jó erőben lennék... Odavannak most is hatan vagy heten innen a hegyből Magyarországra, dolgozni. Jól keresnek, egy év alatt egy ház árát hazahozzák. A múltkor is itthon volt A. öcsém, panaszkodott, nem engedik, hogy ők is munkát vállaljanak, vállalkozók legyenek, na, építkezésnél. Akkor még sokkal többet tudnának keresni. Régebb, kaszáláskor a városból jöttek haza az innen elszármazottak. Most Magyarországról jönnek haza, egy-két hetet ülnek, kidolgozzák magukat, s aztán mennek vissza, pénzt keresni. Az asszony s az öregek rendezik a gazdaságot… Szerződések? „Most nincs az a kötelezés, mint régebb, hogy szerződjünk ezt, szerződjünk azt az állammal, s ha nem, hát hívogattak le K.-ra a néptanácshoz, a szégyenpiacra, ott vót a sok nép a folyosón, s azok előtt szidtak, kiabáltak ránk... Sz. F. a múltkor leadott egy dufla hízott bikaborjút, négyszázötven kilóst, de nem ismertek el csak négyszáztíz kilót, s máig sem fizették ki. F. átkozódott, s megfogadta, hogy ezentúl ő az államnak semmit le nem szegődik, inkább levágja s kiméri ő... A tejjel is hogy állunk: hordják az emberek a tejcsarnokba, s nincs pénz, nincs fizetés. Májusra kétszázezer, júniusra addig száznyolcvanezer lejjel tartozik az udvarhelyi icsil... Annak sincs pénze, nem tud fizetni, akkor meg minek hordjuk oda. S még arról van szó, hogy mi fizessük az autót, amelyik behordja Udvarhelyre a tejet. Hát megéri? Mondja meg őszintén: megéri?” Mondom: nem éri meg. S kérdem: van-e valaki itt fenn, a hat-nyolc tehenes gazdák közül, akinek saját tejszeparátora van? Csíkszeredában megtörténik, hogy napokig nincs vaj az üzeletekben. Ha lenne a piacon friss vaj, én bizony vennék. S nemcsak én. „Tényleg, a múltkor is láttam ötezer lejért szeparátort Udvarhelyen a boltba... De hát a szállítás?” És ha többen társulnának össze, egy fuvarozná? „Úgy esetleg...”
Közben a magam fontos kérdéseit is felteszem, azokra is válaszol G. bácsi. De ebben a helyzetben sehogy se tudnám elérni, hogy ezek a kérdések a számára is fontosak legyenek. Fontosabbak azok: hogy élnek meg, hogyan tudnak majd gazdálkodni. „Tudja, itt a legtöbben csak várnak, nem vágnak bele új dolgokba...” De azért jobban élnek, mint három-négy évvel ezelőtt? „Hát, nem is tudom...” Bosszant ez az óvatoskodás. Első f.-i utam jut eszembe: március eleje volt, a hó még meg se roskadt. Gy. bácsiéknál beszélgettünk. A k.-i milicisták egy szánnal jöttek-mentek órákon keresztül a szomszédságban, „fa ügyben nyomorgattak” valakiket. Jól emlékszem G. bácsira, családtagjaira: lestek a függöny mögül, merre is tartanak a milicisták; szalasztották a gyereket, tudakolja meg, kiknél voltak, mit kerestek, mit kaptak; reszkető kézzel keresték a titkos dobozban a bárca-papírokat, hogy vajon, ha hozzájuk is betévednek a „zsandárok”, hát tudják-e majd igazolni a csűr háta mögé lerakott néhány fenyőrönk származását... Kérdem tehát G. bácsit: mikor voltak itt utoljára a rendőrök, hogy falopás-ügyben nyomozzanak? Elmosolyodik: „Nem kívánkoznak azok most fel ide... 1989 decembere óta egyszer voltak csak fenn, akkor is az iskolában ültek, mi mentünk oda, hogy valami adatokat bediktáljunk...” És a fát lopják az itteniek? Tovább mosolyog: „Villegetik.” A társa kiegészíti: „Ki-ki tudása szerint, többet egy cseppet se.” Igen, ez a helyzet 1948, az erdők államosítása óta: „Apámnak még saját erdeje volt. Nekem is lehetne, ha... Nincs egy fának se a töve megszámozva” – mondja, a témát lezárva G. bácsi.
Elköszönök. Dél múlt. A hatalmas legelőn az állatok a fák árnyékába, a sáros-mocsaras-vízes helyekre, a „toplicekbe” húzódtak. Vendéglátóim háza fele tartok, át a kaszálókon. Ittenieknek ez kaszáló; városiaknak ilyenkor, június végén, színpompás havasi rét. Egy facsoport mellett megyek el. Az egyik fa tövében fiatal medvegomba. Száz évvel ezelőtt itt még erdő volt. „Fiatal koromban még én is szántottam ki csutakokat” – mondta P. bácsi.