Jánk Károly
Sötét áhítat
Kun Árpádnak
1.
Mennyi mítosz, mennyi jelkép bomlik
ki a halál súlyosan omló rítusaiból.
Alkonyok jönnek így, fák lombjai az
éji árnyakat magukhoz vonják és vér
keveredik a vak mezők felett kerin-
gő szagmintákkal, melyeknek sosem
volt közük a virágokhoz.
2.
A harcosok furcsa szomorúsággal tekin-
tettek a messzi vándor ráncos, tűz fölé
görnyedő arcába, amikor ő az időről be-
szélt nekik, mely feneketlen és végeér-
hetetlen mint az istenek oltárai előtt
lobogó gyász. És a lángok közt látták
eljövendő önmaguk, amint kifeszített
karral az ég felé zuhannak.
3.
Egyetlen időpillanatnyi, vászonra ve-
tített árnykép: milyen tiszta és meg-
másíthatatlan a rettenet! A szemben
tükröződő gazdátlan mozdulat, amint
kétségbeesetten próbál közelíteni va-
lami felé, megragadni valamit, ami raj-
ta kívül sohasem létezett.
4.
A jósok, egyedül ők, kik a sokezernyi
végső pillanattal szembenéznek. A
számukra folyton egyhelyben gyűrűző
jelen mélyén ott lüktet a szem, mely
a pusztulás nem múló jeleit ontja.
És sejtik már, hogy valamely isten
önnön világa nélkülözhetetlenségé-
től megcsömörlőben rendelte minde-
nek fölé a halált.
5.
Semmi sem örök, ami él. De valahol
megmarad minden mozdulat. Épségük
az idő futamában szabad térségek
belső rendjére figyelmeztet. Szem
és fül nélkül is látni, hallani.
Vigyázz, a szavak oly törékenyek
akár a csodák, míg fölöttünk kö-
rözve ráhangolják maguk a semmire.