DOKUMENTUM
Szabó Lőrinc erdélyi útjai
1.
Először azt hittem, tévedek, amikor a Molter Károly hagyatékában őrzött, Szabó Lőrinctől származó iratok között a névjegykártyájára vetett ceruzasorok fölött az 1927-es dátumot megláttam A szöveg ugyanis kissé elmosódott: „Kedves jó Uram, szerettem volna találkozni önnel. Éppen rosszkor kerestem. De majd csak látjuk egymást valamikor. Addig is üdvözli Szabó Lőrinc.” A teljes dátum: Mvásárhely, 1927. júl. 24. Járt volna már a húszas évek végén is a költő Erdélyben?
A választ Dsida Jenő publicisztikai műveinek kötetbe gyűjtésekor, egy interjúban kaptam meg. Igen, Szabó Lőrinc járt már ekkor is Erdélyben, s a névjegy tanúsága szerint – Marosvásárhelyen is.
AZ 1927-es időpontot erősíti meg Szabó Lőrincnek Budapestről, 1927. október 30-ról kelt levele is Kuncz Aladárhoz, melyben így írt: „Kedves Dadikám, egyszer már írtam neked hazajövetelem óta, és megköszöntem, amit most is teljes szívemből megismétlők – mindenféle kedvességedet, amit velem szemben tanúsítottál.”
Egyébként az interjúból az is kiderül, hogy Szabó Lőrinc és Dsida Jenő csak 1935-ben ismerték meg egymást személyesen, nézetazonosságuk is nyilvánvalóan kitűnik, melynek gyökerei részben és szintén már az 1927-es esztendőre visszavezethetők.
A Pásztortűz 1927. december 4-i számának vezércikkét Dsida Jenő írja A fél százesztendős Ady címmel. Dsida Jenő írására válaszol a Pásztortűz rögtön következő számában (1927. december 15). Szentimrei Jenő a Forrás című kritikájában imigyen:
„Mialatt mi Erdélyben tekintetűnket inkább a magunk dolgai felé irányítottuk, a harcos, az Ady Nyugat írócsoportja is »megöregedett«. Hiszen a mai fiatalok közül egy, éppen a Pásztortűz múlt számában tett vallomást arról, hogy Ady az ő nemzedéke szemében már »klasszikus érték«. A Nyugat »megöregedése« nem mostani keletű. A keblén melengetett fiatalok, s köztük a most megjelent Forrás költői kiáltották »öreggé« pár esztendővel ezelőtt. Bizonyára tudnak néhányan nálunk is arról a polémiaháborúról, melyet a Nyugat védelmében Babits Mihály vívott a huszonöt esztendős Szabó Lőrinccel.. Ekkor öregedett meg hirtelen a Nyugat.” Dsidának mintha mindent hamarabb kellett volna elvégeznie: ő mindössze húszesztendős az Adyt „öregítő” cikkének megírásakor. Érdekes, hogy nyolc év távlatából Szabó Lőrinc már nem emlékszik pontosan első erdélyi útja időpontjára, ugyanis a Dsidával közölt beszélgetésben az 1928-as esztendő említődik. Vagy esetleg Dsida tévedhetett volna?
2.
Idézem hát, nagyon kevés rövidítéssel Dsida Jenő Szabó Lőrinccel a korabeli zsurnalizmus tempójában készített interjúját, mely a Keleti Újság 1935. július 15-i számában jelent meg d. j. szignóval. Dsida Jenő ekkor már a Keleti Újság szerkesztője, és a lelkes hangú írás az „újra Erdélybe látogató” íróval hosszú főcímmel és sok, majdnem bekezdésnyi alcímmel jelent meg. A teljes cím:
Futó beszélgetés Szabó Lőrinccel. Szabó Lőrinc, a nagynevű költő és műfordító Erdélybe jött, hogy a havasok magányában készítse el Shakespeare Athéni Timonjának új fordítását. Futó beszélgetés a Nemzeti Színházról, az új magyar folyóiratokról és a fiatal írónemzedékről.
„(Cluj, július 15.) Szabó Lőrinc, a híres költő és műfordító Budapestről Erdély fővárosába érkezett. Tizenkét éves kislányával Déda-Bisztrára utazik, hogy a havasok csöndes világában töltse néhány hetes szabadságát. Átutaztában a Központi Szállodában vett ki szobát, s ott kerestük fel, hogy beszélgetést folytassunk vele jövetele céljáról és különböző kérdésekről, melyek az erdélyi olvasóközönség érdeklődésére is számot tarthatnak.
A Szabó Lőrinccel való személyes találkozás első impressziója: meglepetés. Aki számon tartotta a modern magyar költők e legkiválóbbjának szép múltra visszatekintő munkásságát, és tudja, hogy Szabó Lőrinc neve legalább két évtizede kitűnő csengésű már a magyar irodalomban, arra van elkészülve, hogy egy őszülő, idősebb férfival találkozik. Ehelyett sudár magas, szénfekete hajú, gyermekes mosolyú, barna arcú fiatalember az, aki pajtáskodva nyújt kezet, és kedves, igénytelen egyszerűséggel mutatkozik be. Nagy sötét szemét még nagyobbnak mutatja a fekete keretes villogó szemüveg. (...)
Első kérdésünk, hogy mi vezette Erdélybe.
– Néhány heti szabadságot kaptam az Est-lapoktól. Ezt az időt arra szeretném felhasználni, hogy elkészítsem a Nemzeti Színház megbízásából vállalt munkát Shakespeare Athéni Timonjának új fordítását. A Nemzeti Színház új igazgatója, Németh Antal ugyanis tervbe vette, hogy novemberben nagyszabású, új, modern rendezésben ezt azt kevésszer játszott, de igen szép Shakespeare-darabot hozza színre. A Greguss-fordítás már szörnyen elavult, és ezért engem kért fel az újabb fordítás elkészítésére. Örömmel vállaltam a feladatot; mert hiszen Shakespeare régi irodalmi szerelmem.
Amikor ezt mondja Szabó Lőrinc, eszünkbe jut a Shakespeare-szonettek örökszép magyar fordítása, mely az ő mesteri tolla alól került ki, elévülhetetlen őrömére a klasszikus műveket szerető közönségnek.
– Mi a véleménye Németh Antalról, és mit gondol, milyen jövő elé néz a Nemzeti Színház az ő vezetése alatt? – tesszük fel a második kérdést.
– Németh Antallal szemben, aki régi jó barátom, talán elfogult vagyok kissé. De mégis, azt hiszem, nem tévedek, amikor megjósolom, hogy ennek a nagyszerű koponyájú, energikus, csupa erőt sugárzó fiatalembernek igazgatása alatt új korszakába lépett a Nemzeti Színház. Németh Antal, akinek rendkívül nagy irodalmi képzettsége van, két évig Szegeden, egy évig Münchenben, és egy évig Berlinben volt rendező, s így megvan a dologhoz való hiánytalan előképzettsége. Különben biztos és bátor fellépése, mellyel új minőségében azonnal bemutatkozott, mindenki rokonszenvét megnyerte, aki szívén viseli a Nemzeti Színház sorsát. Vállalkozását, hogy ősszel ezzel az új Shakespeare-darabbal jön ki, kissé kockázatosnak érzem, mert nem lehet előre tudni, hogyan viselkedik majd a közönség az ilyenszerű kísérletekkel szemben. A főszerepet minden bizonnyal Somlay Artúr kapja. (...)
A hotelszobából lejön a hallba Szabó Lőrinc tizenkétéves leánykája. Vékony, nyurga növésű, szőke teremtés a költő kislánya. Szabó Lőrinc azonnal abbahagyja a »komoly« dolgokról való beszédet, és csillogó szemmel, ellágyult arccal, gyermekeiről kezd beszélni. Ez a téma, szemmel láthatóan, jobban érdekli mindennél.
– Klára kislányom a Baár-Madas intézetben tanul, most megy a hármadik osztályba. Áprily Lajos az igazgatója. Rendkívüli tehetsége van a zene iránt, kívülről tudja az összes Wagner-operákat Nagyon szereti a verseket is. Már ötéves korában írt egy kétsoros versikét. Olyan finom ez a két sor, hogy megjegyeztem: »Zöld lábán táncol – A kék ibolya.« A kisfiam, aki otthon maradt, még csak ötéves. Lócinak becézzük, sok verset írtam róla, s Klári elég féltékeny is emiatt. Sokszor kérdezi méltatlankodva: „énrólam miért nem írsz?”
A kislány közelebb jön, leül, és tágra nyílt szemmel, nagy komolyan hallgatja a beszélgetést. (...)
– Járt-e már Erdélyben, azelőtt? – kérdezzük.
– 1928-ban voltam itt, beutaztam egész Erdélyt, voltam a vécsi kastélyban és a sztánai Varjúvárban is. Feledhetetlenül szép napokat töltöttem akkor itt. Akkor még élt Kuncz Aladár, ő volt a kalauzom. És Hunyady Sándor, aki akkor még nem írt darabokat.
– Ismerősökhöz megy a havasra?
– Jó barátom Bisztrai Farkas Ferenc, aki Ars Hungarica címen gyönyörű monográfiasorozatot ad ki magyar festőkről. Néhány évvel ezelőtt remek kiállítású Villon-könyvecskét adott ki az én fordításomban Akkor barátkoztunk össze. Neki Déda-Bisztrán vannak birtokai, s mikor meghallotta, hogy teljes visszavonultságban szeretnék dolgozni, meghívott magához a havasra, ahol ő is két hónapot tölt minden nyáron. Kislányom pisztrángra halászik majd, mialatt én dolgozom. Ezerötszáz méteres hegyek között, kilencszáz méter magasságban remete akarok lenni, és munkámnak élni, melyet a nyár végéig okvetlenül be kell fejeznem.
Klárika, aki mostanáig szótlanul ült, lebiggyeszti a száját, és kétkedve, hamiskásan legyint a kezével:
– Shakespeare-fordítás? Nem lesz abból semmi. Úgyis tudom, hogy megint csak új versek lesznek...
Szabó Lőrinc harsányan, boldogan kacag a kis szöszke megjegyzésére, és kacagunk mi is, mert kimondhatatlanul édes ez a kislány, a maga tréfás komolykodásával. Bizonyára jobban ismeri az apját, mint ahogyan ő ismeri saját magát.
Klárika megjegyzése a versekre tereli a beszélgetést
– Milyen eredeti művei készülnek?
– Ősszel jelenik meg az Athenaeum kiadásában új, nagy verskötetem, mely az utóbbi három-négy év termését foglalja magába. Hogy mi lesz a címe az új könyvemnek, nem tudom még.
Akármi lesz a címe, az új Szabó Lőrinc-kötetnek, minden bizonnyal, nevezetes irodalmi esemény lesz a megjelenése. Szabó Lőrinc, a fanyar-édes, keményen megkomponált, kristályosan tiszta, férfiasan zárkózott és szemérmes versek költője most van alkotása teljében, és készülő kötete feltétlenül olyan csúcsokra vezet, melyek még az erdélyi havasoknál is magasabbak. (…)
Kényes kérdést érintünk búcsúzóul:
– Az erdélyi magyar közönség körében gyakran lehet olyan hangokat hallani, hogy a magyarországi irodalom, leszámítva néhány erőteljes, gazdag vénájú íróegyéniséget valahogy erőtlenedik, és hanyatlóban van. Mi a véleménye a mai magyarországi irodalomról és a fiatal írónemzedékről?
Szabó Lőrinc mosolyogva válaszol:
– Tájékozatlanságra vall a magyarországi irodalom hanyatlásáról beszélni. Nézetem szerint a modern magyar irodalom olyan magaslatok felé halad, amilyenekre még sohasem jutott. Illyés Gyula, József Attila, Erdélyi József, Gelléri Andor Endre, Pap Károly és Kodolányi: csupa nagy tehetségű fiatal író, aki mögött máris kezd kibontakozni a húszévesek sokat ígérő csapata. Az esszéista gárda olyan kitűnő, hogy messze maga mögött hagyja minden tekintetben az idősebb nemzedéket. Szerb Antal, Gyergyai Albert, Hevesi András, csupa olyan nevek, amelyeknek már márkájuk van. Ortutay Hungarológiája, Sárközi György Válasza, Németh László Tanuja, nagyszerű, magas színvonalú, a mai élet eleven lüktetésével telített folyóiratok. Nagy készültséggel foglalkoznak azokkal a népi és szociális problémákkal, amelyeket a mindennapok helyeznek minden ember asztalára. Reform és reformpolitikai tanulmányaik ragyogóak. Kerényi Károly, a fiatal klasszikus filológus Sziget című folyóiratában az örök antik ideálokat hozza közel a mai emberhez. Magyarországon ma minden erjed, forr, pezseg és alakul, de ebből a látszólagos szellemi krízisből csak jó születhetik.
– És mi a véleménye az erdélyi magyar irodalomról?
– Az egyetemes magyar irodalomnak nagyon élénk és erőteljes színe. Magvas, szép és hangos szavú. Pesten ma rendkívüli konjunktúrája van az erdélyi irodalomnak, és nem merném azt állítani, hogy ez csak a kiadói reklám eredménye volna. A közönség bízik a népszerű erdélyi könyvben, és keresi azt.
Melegen búcsúzunk Szabó Lőrinctől és Szabó Klárikától, akik indulnak a havasra Shakespeare-t fordítani, és pisztrángot halászni. Úgy válunk el Szabó Lőrinctől, mintha mindig ismertük volna: megnyerő kedvessége, okos és szerény közvetlensége, a jóság tiszta légkörét teremtik körülötte Bár igaza volna Klárikának, és születnének a havason új Szabó Lőrinc-versek, melyek Erdély hegyeinek különös hangulatát is belopnák a készülő új verskötetbe.”
3.
És valóban születtek ilyen versek. A Különbéke című, 1936-ban megjelent Szabó Lőrinc-kötetben a Versek a havasról hat darabja után a Tücsökzenében is vannak havasi ihletésű versek, így talán a Timon nyara is, melynek kezdőstrófája így hangzik: „Legszebb nyaram: bisztrai havasok/ s viperák nyara! /../ mintha rám, belém/ hullott volna mindaz az iszonyú fény/ amit egy év alatt az űrbe szétszitál/ a százbillió tonna napsugár.”
Az interjúban Kisklárától idézett verssor is felbukkan később is, a Tücsökzene 279. „rajzában”, a Színház a gyermekszobában „Zöld lábán táncol a kék ibolya! / perdült elém kislányom, Klárika,” kezdetűben.
Szabó Lőrinc az 1944. június 3-án sugárzott rádióelőadásában is újra feleleveníti ennek, a költő számára, úgy látszik, felejthetetlen nyárnak az emlékét:
„1935 nyarán Erdélyben jártam. Déda felett, a falutól 11 kilométernyire, egy elhagyott, öreg erdészházban gyűlt össze a társaság. (...) Vagy 700–800 méter magasban tanyáztunk, a még egyszer olyan magas havasok aljában; tanyánk közelében ágazott szét a Bisztra s a Stézsia völgye, ahol egész nap csengett a fejsze, s reggel meg este nagy szuszogva fellihegett, illetve vidáman lefele indult a messze Dédára a fekete kis iparvasút. Óránk a nap volt, meg a kisvonat érkezése, indulása. (...) Én a szövegkönyvekkel és szótáraimmal úgyszólván minden nap reggeltől estig a kertben, vagyis a szabad hegyoldalon ültem, térdig, sőt derékig a virágok, az óriás fehér margaréták és sárga ármikák közt, és dolgoztam. (...) Az otthoni világ csak mint távoli kísértet jelentkezett. (...) Békebeli vademberek voltunk, idilli barbárságunkba semmi hír és újság nem kapott bebocsáttatást, csak az ételkultúra, mely a rengeteg vajon, mézen, szamócán, pisztrángon és csaknem mindennapos helybeli rántott csirkén kívül sűrű szászrégeni torták alakjában jelentkezett. Három hetet töltöttünk a roppant hegyek között, a hegyi nyár tavaszias üdeségében, játékban és munkában, csodálatos jókedvben, irtózatos napfényben és irtózatosan izgalmas és nyugodt éjszakai magányban. Három hét alatt így is elkészültem a Timon nagyobbik felével. És telítődtem ráadásul (...) harmincnegyven elképzelt vers hangulatával. (...) Talán a legszebb nyaralásom volt ez. Ismétlődni sohasem fog mert a nagyszerű és rozoga erdészlak a rákövetkező télen beszakadt a hó alatt, és végleg romba dőlt”
Ezen a szép 1935-ös nyáron, Déda-Bisztrára menet vagy jövet, Szabó Lőrinc ismét kiszállt Marosvásárhelyen is, minden valószínűség szerint ekkor ismerkedhettek meg személyesen Molter Károllyal. Ezt a látogatást nyugtázza az EST fejléces-papíron Budapestről, 1935. augusztus 19-ről kelt levelében, mely egyben és részben a Németh Lászlóék nevezetes utazásának, majd a Tanu 1935. III. IV. számában megjelent Magyarok Romániában útirajz megszületésének előkészítője is.
„Kedves Barátom!
Még egyszer nagyon köszönöm azt a szíves fogadtatást, melyben részesítettetek bennünket. Az üdvözleteket – Móriczéknak, Illyés Gyuszinak átadtam. Mellékelve küldők egy fényképet a havasról: a Timonon dolgozom (azóta csak négy árva sort!), és a kis Klára a hátam megett kifiguráz. Említettem Babitsnak, hogy szeretnétek körötökben látni: megtenné, levelezzétek le. Ha Ascher Oszkárra és rám számíttok valamikor: rendelkezésetekre állunk, mint mondtam, Oszkárral is rendben van a dolog. Itt szuszhoz sem jutok a rengeteg hivatali munkától. A szép július – egy elsüllyedt világ – máris olyan messze, mintha nem is lett volna. Németh Lászlóval alighanem rövidesen találkozni fogsz. Keresztury Dezsőnek, a berlini magyar intézet h. vezetőjének, Szabó Zoltán fiatal írónak s diákvezérnek, s néhány számomra ismeretlen barátjának a kíséretében lehajókáztak a Fekete-tengerig, s Brassón s a székely körvasúton benneteket érintve jönnek haza. Megadtam a címedet Kereszturynak, aki kitűnő, kedves ember, egész biztos, hogy felkeresnek. Kolozsvár csak utánatok kerül sorra. Azután, amit én tapasztaltam, nem kell kérnem, hogy fogadjátok őket szívesen.. Most isten veled. A nagyságos asszonynak kézcsók, összes barátainkat üdvözlöm, téged sokszor ölellek, igaz barátsággal,
Sz. Lőrinc”
A levélben említett, Déda-Bisztrán készült fényképfelvételt a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzik.
Babits Mihály világháború utáni erdélyi útjára sohasem került sor. A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság meghívására Sényi László főtitkárnak azt válaszolja Babits Mihály 1935. szeptember elején Esztergomból, hogy „Magamnak is legmelegebb óhajom meglátogatni Erdélyt, melyhez személyileg is sok régi emlék fűz. Lelkes szeretettel vállalkozom erre az argónauta útra.” De az akkori romániai Művészeti és Kultuszfelügyelőség nem engedélyezte „a kért előadások megtartását Babits Mihály író magyar alattvaló számára”.
4.
1940-ben Észak-Erdély visszacsatolásakor Szabó Lőrinc mint az I. hadtest lőszerkezelő osztagának hadapród tizedese „vonul be” Erdélybe. Legalábbis erre vall az ugyancsak Molter Károlynak 1940. szeptember 6-ról keltezett, „szálláscsináló” levelezőlapja.
„Kedves Barátom!
Mint ebből a zöld lapból látod, én is katona vagyok. Így fogjuk viszontlátni egymást. Remélem, lesz annyi időm, hogy felkereshesselek, sőt talán időzünk is majd nálatok valamicskét. Ezt a lapot vaktában magam elé küldöm, hírvivőnek, örvendezőnek és szálláscsinálónak. Az újságírók persze rég megelőztek, eléggé irigylem őket, láttam, amint elrobogott a SAJTÓ feliratú autók sora előttünk. Erre a lapra (ha eljut hozzád) ne felelj, aligha kapnám meg a sok mozgás és egyebek miatt. Még jó nagy időbe telik, hogy esetleg látni foglak. Addig is kézcsók, üdvözlet! Ölel régi barátsággal Szabó Lőrinc.
5.
Feltehetően az utolsó tervezett erdélyi út – elmaradt, mert a szó valódi értelmében is utolsó útja lehetett volna a költőnek; az életébe került volna Szabó Lőrincnek. De szerencsére, egy dátumtévesztés következtében, a tervezett székfoglaló előadást nem tarthatta meg Marosvásárhelyen.
Az történt ugyanis, hogy a Kemény Zsigmond Társaság meghívja Szabó Lőrincet felolvasó-székfoglaló ünnepi estre. Az időpont, műsor stb. egyeztetésével az akkor már Budapesten lakó, Marosvásárhelyről elszármazott Székely Jenő írót és gyógyszerészt bízzák meg, aki nagy ügybuzgalommal fog neki a szervezésnek. Meg is állapodnak, Szabó Lőrinc A költészet dicsérete címmel húszperces előadást ígér, az est második felében pedig néhány versét olvasná fel. Csakhogy és szerencsére Székely Jenő elnézi a dátumot, s bár a repülőjegye is megvan már, Szabó Lőrincet annyira kötik a szerkesztőségi feladatai, hogy kénytelen a fellépést lemondani. S azért szerencsére, mert a jelezett dátumon a MALERT Budapest–Marosvásárhely repülőjárat aznapi gépe, amelyre a Szabó Lőrinc jegye is szólt, a nagyváradi repülőtéren leszállás közben kigyúlt, s az utasok közül többen elpusztultak. Ezzel a géppel kellett volna Szabó Lőrincnek is Marosvásárhelyre repülnie.
 
6.
Levelekben, interjúkban, visszaemlékezésben ezeket a lényegesebb idézhető nyomokat leltem fel Szabó Lőrinc erdélyi útjairól. Szerencse, hogy a legelső, 1918-as, tüzérként a lugosi sátortáborban töltött idő és az onnani menekülés rossz emléke nem tántorította el Erdélytől. Amely nagy versek megírására késztette, és ahol immáron „örök” barátokra lelt. Még 1956-ban is elküldi Budapestről a Válogatott versek 11. kiadását, „Molter Károlynak és barátainknak, régi szeretettel, Szabó Lőrinc. Budapest, 1956. VII. 30”. Mert úgy látszik, az újabb elszakítottság ellenére is, valóban fontosnak tartotta, hogy legújabb munkáiról tudnának a „legjobb erdélyiek”.
MAROSI ILDIKÓ