Nemess László
TELEHOLDÁRNYÉK
Iringónak, kinek másnak...
A naptári nyár utolsó estéjén érték el a táborhelyet, a Nap már nem látszott, bár bőven küldte még a völgybe a fényt, és a Hold sem, s különben sem volt még tele. Szénás Péter fotós szeme azonnal felfedezte azt a lapos helyet, ahol sok évvel azelőtt már állt a sátruk, és odavezényelte háromtagú kis csoportjukat. Irdatlan zsákját elszántan cipelve elsőnek ért oda, és egyáltalán nem igyekezett megszabadulni kínos terhétől, előbb gondosan szemrevételezte a terepet.
– Ugyanitt állt a sátrunk tizenhat évvel ezelőtt – mondta Égő Mátyás –, pontosan felismerhető a hely, csak közben megnőttek a fenyők. Gyorsan ledobta zsákját, és újra Péterre nézett. A kis termetű férfi még mindig a talajt tapogatta a lábával, szemével. Mazochista, gondolta a szobrász, miért nem csapja le azt a ménkű cuccot, mindjárt belegebbed. Élvezi, állapította meg aztán, ez tényleg barlangász, nem mint én...
– Jó, hogy megnőttek a fenyők – mondta Szénás Ilona –, csak a fenyves táborhelyet szeretem, s mostanában a legtöbb elég csupasz volt, vagy lombhullató erdő vette körül. Fenyő nélkül pedig nem igazi...
Péter végre lekanyarította zsákját, és komor képpel körülnézett. Ilona közben rajongó pillantással követte mozdulatait, kacagó szemeit a szobrász felé villantotta:
– Hát nem csodálatos az én férjecském?! – gyorsan megcsókolta Szénást, aki végre enyhülő képet vágott.
– Majd a barlangban nézd meg és csodáld! – mondta Égő Mátyás.
– Te nézd meg a barlangban! Már rég nem láttad!
Mindenki csodálatos, gondolta a szobrász, vagy legalábbis csodálja valaki. Páter bizonyosan nem igényli ezt, de azért milyen jó neki. Kibontotta a sátrát, és szétterítette a ponyvát. A két sátor nemsokára egymásra ásította száját. Szerte a patak két partján sorra emelkedtek a többiek is. Kétharmada ha itt volt a társaságnak, mégis több mint húsz sátor állt már.
Hideg volt az első éjszaka a ponyva alatt, s a talaj kegyetlenül kemény. Égő Mátyás reggelig didergett, de már korán felkelt, rögtön, amint meghallotta a tűzben pattogó fenyőgallyak zenéjét. Úgy rémlett, a reggel már sosem jön el. Medencecsontját nyomta a sziklás föld – pár nap múlva, amikorra már kékfoltos lesz, sokkal jobban fog fájni, gondolta –, feje alól mindegyre kicsúszott a rögtönzött párna, és fázott, cidrizett irgalmatlanul. Eszébe jutott egy három évvel azelőtti nyári sátorozás, amikor még mind a hárman együtt voltak, Kató, Fűzfabarka meg ő, akkor is majdnem ilyen tengerszint feletti magasságban, mégis meleg volt, olyan meleg, hogy nem bírtak hálózsákjaikban maradni, s amikor kitakaróztak, összecsípték őket a szúnyogok. Főleg a kislányt, hamar rájöttek, hogy könnyebb átszúrrni finom, vékony bőrét. Megint belehasított a gyerek hiánya, s nem bírta elhessegetni. Majd jól meghajszolom magam, gondolta, a külszínen és lenn is, ez a legjobb terápia. Remélem, az lesz... És most már mindig egyedül fogok lakni a sátorban? Ha lenne itt valaki, nem fáznék annyira, gondolta. Az első éjszaka nem tudta, hogy rajta kívül még egy ember egyedül vacog sátrában, Gazda Mari, a mérnöklány. A következő napokban már tudta, de nem sokra ment ezzel. Néhány bátortalan közelítési kísérlet után könnyedén feladta. Öreg vagyok hozzá, hisz még nincs harminc, gondolta, és magában elkuncogott azon, hogy Radó Zoli viszont – aki szintén közeledni próbált a csinos, szőke, remekül éneklő lányhoz – valószínűleg túl kevésnek tartja a maga huszonnégy évét a nő huszonhét esztendejéhez.
Közben nagyon jól tudta, hogy csak egyetlenegy dolog gátolja igazán: Barka. Az egyedüli nő, aki most érdeket, izgat és mérhetetlenül aggaszt, mert három hónapja semmit sem tudok róla. Több, mint három hónapja...
A „Hallgatás Fala” – húzta el száját a szobrász a sötétben. Mintha valami maffia állna köztem és a lányom között. Mintha olyan fontos ember lennék... Mintha ez olyan fontos ügy lenne. Elgondolta, hogy jó néhány ismerős tud róluk, és mégsem árulja el, amit tud. Mi van emögött? Közöny, óvakodás a bonyodalmaktól? Vagy valami egyéb? Már én is neurotikus volnék, rémeket látok...? Az nem rém, hogy három hónapja eredménytelenül nyomozok utánuk! Igaz, egyelőre csak amatőr módszerekkel. Kinn is voltam a nyár elejéig Pesten, mégsem bukkantam rájuk. Kétmilliós dzsungel... De akkor is... Mi lehet ez a „Hallgatásfal?”
A tábor melletti ritkás fenyvesből bagolyhang hallszott. – Mi van, bagoly? Magányos vagy te is? – mormogta halkan a férfi a hálózsák érdes szövetébe. Madarat tolláról... gondolta. Micsoda szörnyeteg lehetek, ha elgondolkozom egy cseppet Kató természetrajzán... Mert bármilyen is volt, vagy bármilyennek is látszott, amikor megismertem, és az első években... Amit most tett, az minősíthetetlen. Hogy így eltűnjön a térképről a kislányommal... Rémes szörnyeteg lehetek, ha ilyen barátom volt. Hisz Kató a barátom volt, ha a szerelmem nem is. Gyermekem anyja, akivel megosztottam ágyamat, asztalomat és néha gondolataimat. Azokat egyre ritkábban, mert nemigen tartott igényt rájuk. Ez utóbbi gesztus már ördögien módszeres bosszúállás volt.
Eszébe jutott a volt feleség, gyereke anyja, aki az utolsó hónapokban már csak idegesítő lakótárs volt... az asszony után maradt utolsó döbbenetes dokumentum. Égő Mátyás a lakásban rendezgetett, amikor rábukkant a listára, amelyet Kató a távozása előtt készített, nehogy bármit is kifelejtsen az elvivendő tárgyak közül. A lista tételről tételre így festett: olló, cérnák, varrógép, poharak, kabátok, edények, ebédlőkészlet, cipők, gyermekruhák, könyvek, ruhák, hajszárító, cserge, lámpa, vasaló, fényképek, sótartó, bizsu, bőrönd, kávédaráló, mérlegek, vázák, párna, tévé, térkép...
A fényképek tétel előtt egy nagy fekete pont...
A szobrász akkor pánikosan beszaladt a szobájába, kinyitotta az íróasztalfiókot, s remegő kézzel szedte elő a fényképeket tartalmazó dossziékat, borítékokat. A fotókat ugyanis témák szerint csoportosítva tartotta. Nos, az együtt töltött csaknem nyolc év alatt készült valamennyi fénykép eltűnt! Kezdve az esküvői képektől, egészen a legutóbbiakig. Egyetlen képet sem hagyott magáról és a kislányról! És Kató itt szokatlan módszerességről tett tanúbizonyságot, ugyanis az összes borítékot átkutatta, nehogy esetleg egy máshova keveredett fénykép is maradhasson utána, és tanúskodjék az Égő Mátyással töltött időszakról.
Mi ez, tépelődött a szobrász, egy szimbolikus öngyilkosság? Vagy egész egyszerűen ördögi bosszú? Hogy emlékeztetőm se maradjon róluk? Hát vigye el Katót az ördög, vagy legyen boldog az ördöggel, de milyen jogon rabolta el a kislányom képét?! Hát azt hiszi, hogy kitörölheti a tudatomból?! És vajon mit művelt a fotókkal, egyszerűen elvitte, vagy meg is semmisítette azokat. Hogy a gyereknek se maradjon emléke rólam, együtt élt éveinkről...? Úristen, micsoda szörnyeteggel éltem együtt, kivel nemzettem gyereket. Milyen felnőtt lesz ez a gyerek, úristen, főleg most, hogy kikerült befolyásom, hatásom alól... Micsoda moral insanity kialakításához, kineveléséhez teremtődtek meg a feltételek!... Mi lesz ebből az édes, drága kislányból abban az erkölcsi és szellemi közegben, amelyet anyja nyújt neki. Ott, ahol még szilárd emberek is meginognak, egészséges, normális, egy tömbből faragott emberek is talajt vesztenek... azok, akik innen mennek el.
Micsoda szörnyeteg volt ez, úristen, s mindeddig nem láttam! Vagy mellettem vált ilyen szörnyeteggé? Hát én lennék a szörnyeteg, aki megrontottam ezt az alapvetően rendes nőt?! Nem lehet, az ember kamaszkora után lényegében nem sokat változik, én pedig huszonhat éves korában ismertem meg Krassai Katót. Mindig ilyen volt tehát, csak lappangott benne az ördög. Mi lappanghat Fűzfabarkámban?
Azon csak későn kezdett el gondolkozni, milyen groteszk a felsorolás, milyen tételek kerültek egymás mellé, illetve mögé. A fényképek után mindjárt a sótartó! És a bizsu! Normális ez a nő? A kérdés jogos, de nem vezet sehova. Ki vezet el hozzájuk? El kell újra utaznom egypár napra, mindenképpen oda kell utaznom. Meg kell találnom a kislányomat, nem bírom ki ezt sokáig.
Tökéletesen csak nem lehet elbújni egy modern, rendezett országban. Ha bármilyen komoly dologba kezd, fel kell hogy fedje a hollétét. Ha újra férjhez akar menni, ha legálisan óhajt munkát vállalni, ha a gyereket iskolába akarja íratni...
Atyaságos! Fűzfabarkám holnap iskolába megy! Hiszen holnap szeptember elseje! Egymás után járja az osztályokat, történnek vele majd mulatságos és megrázó históriák, és én ebből végképp ki leszek zárva. Mert a gyereket többé vissza nem szerezhetem. Ha két hét múlva meg is találom, vissza nem hozhatom. Ha minden jól megy, és szót értek az anyjával, és a szavát be is tartja – ami nem nagyon valószínű –, akkor is legfeljebb néha láthatom, néha levelezhetek vele, emberi fejlődésére többé komoly hatást nem gyakorolhatok.
Megfordult a hálózsákban, fészkelődött a kőkemény fekvőhelyen, mormogott magának: – Nyugodalmas jó éjt, Égő Mátyás! Holnap nehéz napod lesz, pihend ki magad!
Másnap valóban fárasztó nap várt rájuk, de korántsem olyan nehéz, mint a következők. Erre gondolva sem tudott azonban elaludni a szobrász, csak úgy tova hajnal felé, amikor már magasan állt fölötte a Hold. Magasról és bőségesen szórta fényporát a táborra, bár még nem volt tele. A következő éjszakákon fokozatosan kigömbölyödött, és még gazdagabban ontotta ezüstlisztjét, áloműző porát a fáradt földre.
Hajnali kábultságából tűzpattogás ébresztette. A szolgálatosok már főzték a teát, kenték a zsíros kenyereiket. Az illatos fenyőkorom friss rétegben rakódott fel az üstre. A lángok melege kiűzte a gémberedettséget a tagokból, és a legegyszerűbb vegetatív öröm is ingatag biztonságérzés eme legősibb ura ezen a reggelen, újra roskatag trónjára telepedett.
A tábor még formátlan, kialakulatlan volt, létszáma sem teljes. A tűz mégis egybefogta már, az élő meg égő fenyő illata meghatározta jellegét. A meleg mag köré csoportosultak hamarosan a sátorlakók, s már reggelizés közben megbeszélték az aznapi tennivalókat. Égő Mátyás sok ismeretlent látott közöttük, de a legrégibbet, az öreg Berekméri Géza bácsit tizenhat éve ismerte már. Akkor is itt álltak a sátrak a Fehér Kövek alatt, s a vásárhelyiek négyen laktak egy sátorban, ők ketten Szénás Péterrel, egy Sanyi nevű kis srác és Sudár Áfonya, akivel Mátyás valaha együtt járta be a gyermekkor kerti ösvényeit, s akit most egy határ választ el immár tőle. S mindaz, ami együtt jár ezekkel a kénytelen-kelletlen távozásokkal. Pár hete csak hogy elmentek, gondolta a szobrász, s már eszembe se jutna, ha nem itt táboroznánk. De hát itt táborozunk, és nem feledhetem.
A tizenhat év előtti Sudár Áfonya jutott eszébe, akinek akkor egy magyarországi srác udvarolt, hegymászó egy hegytelen országból, és barlangász a feltárt, kivilágított, kikövezett barlangok hazájából. Az udvarlás éppen itt, a Fehér Kövek alatt fordult komolyra, és Égő Mátyás visszaemlékezett arra az utolsó délutánra, amikor Sudár Áfonya eltűnt, mintha bekapta volna egy sárkánytorkú zsomboly, egy ismeretlen víznyelő. Pedig Áfonya éppen csak elvonult barátjával az erdőbe, talán búcsúzni, talán örök egyezséget kötni – ezt akkor Mátyás nem tudhatta, és talán Áfonya sem. A szobrász jól emlékezett az erdőből lassan, magányosan előballagó lány fátyolos szemére. Cinkos, megértő pillantást vetett rá, hogy megnyugtassa, Áfonya finoman, futólag elmosolyodott, aztán néhány hónappal később ezt mondta Égő Mátyásnak:
– Nem mehettem vele... Nagyon szerettem, de nem hagyhattam szüleimet, barátaimat, ezeket a hegyeket...
1974-ben ezt mondta... 1990-ben pedig – az idén – örökre elpályázott, és ki tudja, mikor látom viszont, ha látom. Miért ne látnád, hisz fiatal még... Ő igen, de én? Én Berek Jóbbal egy esztendőben születtem, és Jób teste több mint egy éve porlad már valahol... azt sem tudjuk, hol.
És hol van Ribizli? Odaát. Éger Zakariás? Ő még itt van, de a táborba már nem jött ki. És Laji Tátá? Őt elvitte a farkas... Pedig hogy szerette és óvta mindenki... Igen, sok mindentől megóvhatnak a jó társak, csak attól nem... Attól senki, pajtikám.
És hol van Fűzfabarkám? A pokoli, hogy azt sem tudom, él-e. Ne kísértsd az Istent, ne fesd az ördögöt!... Ne fesd az ördögöt a barlangfalra, mert amúgy is ott van! Hagyd ezt, ragyog a reggel, fenn a Nap, és sok a tennivaló!
Valaki táskarádiót hozott a tűzhöz:
– „... fél hét múlt ketö perccel... it-ot szemerkél az eső... halotainak száma... elveték jogosítványát... elöte retentően... épen ezért... agyonlölték... hogy ilyen közöséget hozanak létre...”
A profi rádióriporterek, szerkesztők hangját egy hivatásos táncdalénekesnői váltotta fel: – „... elpatant egy hur...”
Égő Mátyás diszkréten beleköpött a tűzbe.
Aztán Bartha Laci, a táborvezető kiosztotta a munkát, s elkezdődött a nap. Estére a szobrász zsongó izmokkal húzódott be hűvös sátrába, amelyet egyedül reggelig nem bírt kimelegíteni. A Hold azon az éjszakán is remekül világított, és kövéredett még egy kicsit.
Vasárnap még érkeztek néhányan, és megkezdődött a kutatás. Égő Mátyást egy felszíni csoportba osztották be Szénásékkal együtt. Fát vágott, köveket cipelt a tűzhelyhez, szolgafát faragott. Később mosolyogva figyelte Sári Kati tevékenységét, a fiatalasszony sárga alapszínű bádogtáblácskákra feliratodat pingált. „Ne dobjátok a rókát a tűzbe, mert bűzlik!”; „A WC errel” A használaton kívül álló erdészház mögött háromkabinos budi állt, ezt rendbeszedték, kitakarították, és ajtóit táblácskákkal látták el: „Boys, Girls, Évánki”. Évánki Pali még nem érkezett meg Budapestről, de buzogányát előre dobta, és mindenki nagyon várta már. Többek között külön, névre szóló budifülkével... A Girls felirat alá még odabiggyesztettek egyet: „Ne fossátok le a budit, mert utána le kell mosni!”
Égő Mátyásnak volt egy javaslata a forrást jelző tábla szövegéhez: „Ez fonás, nem bidé!” Elfogadták, meg is írták, ki is függesztették a Kiscsúcsbarlang patakának „izbukjánál”, sokan megnevették, néhányan pedig megkérdeztek, hogy mi az a bidé.
Rönköket görgettek a tűzhely köré, hogy este legyen mire ülni. És este körbeülték. Forrt az üstben az áfonya-menta tea.
És természetesen: „Újra itt van a nagy csapat...” S aztán a többi régi dal került műsorra, de sok új is, amelyeket a szobrász nem ismert. Az éneket két gitár és egy szájharmonika kísérte. Felfigyelt arra, hogy sokkal kulturáltabban énekelnek az újak, bár néhány erős hangú „abszolút hallástalannak” most is sikerült néha elvinni a dallamot. Gazda Mari csengő, iskolázott szopránja azonban többnyire uralta a kórust. A lány könnyedén váltott át tercbe, ha egy markánsabb bariton átvette a vezetést. A dalszövegeket tökéletesen ismerte, és biztosan segítette át a többieket a nehezebb sorokon a refrén megnyugtató menedékébe. Ez a tűz mindig, minden este megnyugtató, gondolta a szobrász, akárcsak ősidők óta minden tűz, amely a melegedni koszorúba fonódott embergyűrű fókuszában égett, ég.
Csak engem nem nyugtat meg, füstölgött magában a szobrász, én is olyan lettem, mint Móricka: mindenről egy Jut eszembe... Mindenről ő jut eszembe... Pedig azért jöttem ide, hogy egy hétre, tíz napra megfeledkezzek róla, hogy a külső képek színeinek, a barlangi érdességek kérgének burkába zárjam. Zárjam őt? Menekítsem magam előle, elbújjak fantomként üldöző árnya elől, amelyet agyam termel ki újra és újra... lankadatlanul.
A Fehér Kövek alatti hegyoldalak semmihez sem hasonlítható textúrájú takaróját gőzölgette a délutáni napsütés, fésülgette a szél. Az őszülő hangafű eolzenére hajló szálainak végtelen tánckara gyengülő, öregedő, de lebírhatatlan árként folyta körül a mészkőhátak kopasz szigeteit. A magasban sarlós fecskék riadtan gyakorlatozó, útra-edző csapatai köröztek, búcsúztak a tájtól, amely az éjszakák egyre mélyülő hűvösével figyelmeztetett józanul a közelgő öthónapos fehér évszakra. Pasztellszíneken suhant az ősz dél fele. De meg itt van, gondolta Égő Mátyás, itt van, és még fiatal, akárcsak én... De ősz...
Holnap barlangba megyünk, a Kiscsúcsba... S a föld alatt, a sötétben minden megvilágosodik majd. Ott minden le szokott tisztulni, akárcsak a barlangi medve csontjairól a feleslegessé hűlt hús.
De a barlangban nem világosodott meg semmi. Reggel kúsztak be a Kiscsúcsba, este kúsztak ki, eközben eltett tizenegy óra voltak helyek, ahol Égő Mátyásnak majd kiszakadt a tüdeje a mászás erőfeszítésétől, másutt elgémberedett a hideg sártól, patakvíztől, testét kék foltok, horzsolások vadonatúj térképe borította el, tenyerét felhasogatták a kutyakölyök-fog élességű mészkőfaragványok. A követ a karsztvíz marta ki a legelképzelhetetlenebb formákra, a felületek csalóka képe borotvaéles evőkanálnyomokat sejtetett. Mintha kanállal formázták, vájták volna ki a falakat, a fantasztikusan csipkézett kőfüggönyöket, boltozatokat. Voltak sötét, omladékos részek, ahol a fehér mészkövet fekete trutymó, latyak, agyag, sár fedte.
Az első szakaszon aránylag könnyen áthaladtak, egyik veterán megmutatta azt a helyet, ahol egy felfüstölt disznót találtak egy ízben, a tizenhárom kilométerrel lennebb fekvő falu egyik élelmes lakósa rejtette ide a szalonnatáblákat, sonkát, kolbászt, oldalast.
A tulajdonképpeni barlangot egy kábé hatvanszor-hatvan centis masszív vasajtó zárta el az illetéktelen elől. Túlságosan szép és veszélyes ahhoz, hogy bárki bebóklásszon, tönkretegye cseppköveit, s aztán bűnhődésül otthagyja a fogát.
Égő Mátyás a fél fogát hagyta ott.
De addig még több óra telt el. Először is ott voltak az átkozott kuszodák, csüggesztő sorban következtek egymás után, összepréselték mellkasukat, megszorongatták őket, lemarták gombjaikat, s kétségbeesésbe hajszolták volna a klausztrofóbiásokat, ha netán akad köztük. De a barlangászok között nem volt klausztrofóbiás. Mélységiszonya is csak Égő Mátyásnak volt, de ő gondosan titkolta ezt, és a barlangban különben sem zavarta, hiszen a sötétben nem láthatta a szakadékok tátongó torkát, a diaklázisok feketéllő negatív pengéit. A hasadékokba, kürtőkbe legfeljebb három-négy méterre világított be a karbidlámpa.
Az egyik lélekszorítóban, „gombfosztóban” a szobrász széles, erős mellkasa megszorult. Nem vagyok az a kimondott versenygiliszta, gondolta Égő, aztán előre nézett, hogy miben tudna megkapaszkodni. A védősisak azonban akadályozta az előretekintésben. Keservesen evickélve valahogy megszabadult tőle, és kissé felemelte a fejét. Azonnal agyáig villanó fájdalommal torolta meg a barlang a munkavédelmi szabály megszegését, egy sztalaktit élesen a fejébe vágott, de ebbe bele is pusztult, akár a méh a szúrásba – letört, lepottyant Mátyás vállára, majd a kuszoda sarába. A szobrász végül messzire előrenyújtva karját megragadott egy összenőtt cseppkövet, és nagyot fohászkodva átrántotta magát a lélekszorítón. Visszafele jövet itt akadt meg aztán csaknem reménytelenül.
De egyelőre befele haladtak. Egyik kuszoda a másik után, míg sorra leküzdötték őket. Aztán elérték a patakot, és a szobrász átkozta magát rossz formájáért, azért, hogy évek óta nem járt barlangban, és az erőnléte is volt már sokkal jobb. Amilyen már sosem lesz, gondolta keserűen A patak fölött haladtak, jobb kezükkel-lábukkal az egyik, bal tagjaikkal a másik falat támasztva, míg alattuk könnytisztán, sebesen sustorgott a szűkvizűre keskenyedett földalatti csermely, amely napfényt még nem látott. Egy kibővülő szakaszon a szobrász karjai már nem bizonyultak elég hosszúnak, és kénytelen volt belépni a mederbe. Mindkét csizmája nyomban megtelt, s a víz hidegénél sokkal kellemetlenebb volt annak súlya.
A denevér békésen csüngött a falon, és mélyen aludt. Talán észre sem vette a közvetlenül mellette elhaladó lihegő, karbidlámpás embereket, és azok sem őt, egészen Szénás Péterig, aki a sort zárta. Péter egy pillanatra megállt, rávilágított lámpájával, majd dörmögve felhívta rá társai figyelmét. A denevér nem mozdult, ők tovább lihegtek.
Jó fáradtan érkeztek arra a helyre, ahol végre pihenőt tartottak, hogy a fényképészek dolgozhassanak. Szénás Péter meg egy Sándor nevű előszedték felszerelésüket, és komótosan nekifogtak. Égő Mátyás tudta, hogy most egy óra hosszat hiába is szól bárki hozzájuk. Szénás Ilona előszedte az ennivalót, májpástótomkonzervet bontatott a szobrásszal, szendvicseket kent, és szerét ejtette annak, hogy munka közben is megetesse férjét.
Elképesztő cseppkődzsungel vette körül őket. A patak mint szigetet folyta körül ezt a barlangterem-domborulatot. A plafonról sztalagtitok tömkelege lógott a cseppkövesedés különböző fázisaiban, sok közülük már száz vagy ezer évek óta összetalálkozott sztalagmitjával, és azóta boldogan terebélyesedett, míg oszloppá erősödött. Leheletfinom mészmakarónik ezrei indultak útra a födémről mintegy a pozitív geotropizmustól hajtva, pedig csak a gravitáció húzta őket, az őket tápláló mésztelített vízcseppeket, amelyek kalciumterhük egy részét mikroszkopikus építősejtként hátrahagyva a mélybe hulltak, hogy a maradók ásványi anyagból a sztalagmitok magasba sóvárgó kúpját emeljék a sötét magasba. Így építi, gondolta Égő Mátyás, a barlang örök, alig hallható sírása a világ legcsodálatosabb szobrait, amelyek az emberi szem illetésétől szűzen álltak itt évtízezredekig, míg egy napon rájuk villant az acetilénláng fehér fénye. A barlang öntudatlan, építő bánata... gondolta. Nem, nem bánat ez, a bánatból különben sem épül semmi. Ugyan mi épül a te szomorúságodból, Barka-bánatodból?...
Erőteljesen beleharapott a májpástétomos szendvicsbe, foga egy csontszilánkon csikordult, s az évek óta elhalt, valamikor gyökértömött premoláris belső oldala lepattant. Égő markába köpte a fogdarabkát, töprengett, mit tegyen vele, aztán bepöccintette a cseppkövek közé. Mész vagy magad is, búcsúztatta, aztán arra gondolt, hogy az ember nem egyszerre hal meg, de ízenként pusztul.
A fényképészek közben miniatűr rizsföld-teraszokat fotóztak, a néhány centis parcellákra osztott mészkőlépcsők öbleiben kristályvíz csillogott a karbidfényben, a parányi medencék káváit leheletfinom kőcsipke cizellálta. Egy hajdani, flandriai csipkeverő álma, gondolta Égő Mátyás. Vajon milyen törvények szabályozzák ezek kialakulását? Ha én azt tudnám... Inkább ne.
Kifele jövet egy helyen egy kissé eltévedtek, s így jutottak be a Nagy Drapéria termébe. Súlyosan, méltóságteljesen zuhan alá a kalciumkarbonátból szőtt textil... Ezek a barlangok geológus-szemmel nézve nem valami régiek. Mi az a húsz-harmincezer év a földtörténetben?... És nem is tartanak örökké Megöregednek, vizeik elapadnak, cseppköveik egy ideig még nőnek, aztán egyszerre valami földmozgás betemeti őket, s akkor végük.
A földmozgás nyomasztó lehetősége később eszébe jutott a szobrásznak, amikor egy omladékos plafonú termen haladtak keresztül, s a kuszodákban, kifele préselődve.
Az egyikben aztán nagyon megrekedt a szobrász. Már befele menet is megnyomorgatta ez a lélekszorító. Bejövet azonban némileg megkönnyítette dolgát egy jó fogású cseppkő, amelyet megmarkolva, tüdejét „légtelenítve” egy erőteljes rántással áthúzta magát a szűkületen. Kifele azonban nem volt fogás. Egy darabig vergődött, próbálta áttolni magát lábbal, de lábtámasz sem akadt mögötte. Akkor utánaszólt az előtte kúszó tizenhét éves fiúnak, ki – jóval vékonyabb lévén – simán átcsúszott a résen.
– Dobj egy kötelet – mondta lihegve, de nyugodt hangon –, dobj egy kötelet, és kapaszkodj meg, hogy át tudjam rántani magam.
A módszer működött, s a többi kuszoda már „tágasabb” volt. Itt egy centi is rengeteget számít.
Az is egy centin múlott, hogy egy órával korábban Égő Mátyás csaknem belezuhant egy szakadékba. A párkány, amin végig kellett evickélni, túl keskeny volt, agyagos átfolyás tette még bizonytalanabbá. Vagy két méterrel alább a ragacsos, mégis csúszós omladékból egy jó araszos cseppkő állott ki, mint vaskos cövek. Ha megcsúszom, gondolta a férfi, abba még mindig megkapaszkodhatom. Nekivethetem a lábam....
Megcsúszott, esett, megütötte a hátát, tovább csúszott, jobb lábával kereste a cseppkövet, közben markolta a karbidlámpát, és próbálta bevilágítani bukása útját, s magában közben a sztalagmithoz fohászkodott, hogy kitartson, le ne törjön testének súlya alatt. A kő megtartotta, ő egy pillanatra belebámult az alatta tátongó sötét űrbe, de nem gondolt semmire, se a halálra, se arra, hogy a diaklázisban kitörheti a nyakát, vagy ami rosszabb, megsérülhet a gerince, és ágyban – forgatásra ítélve – heverheti át hátralevő napjait. Barka sem jutott eszébe...
Csak este, miközben a Kiscsúcs-barlangtól befele ereszkedtek a tábor irányába. Csüggesztő havasi eső szemerkélt, de Égő Mátyás kedvét nem hűtötte le. Fáradtságrétegei alól örömcsíra sarjadzott és tört a felszínre. Amikor kiléptek a fekete barlangból a sötét, ritkás fenyvesbe, Szénás Péter s aztán felesége is kezet szorított a szobrásszal, és gratulált ahhoz, hogy sikerrel végigcsinálta a tizenegy órás földalatti túrát. Hogy kibírta...
A táborban gyorsan megszabadultak sáros ruhadarabjaiktól, szárazat, tisztát vettek fel, de átmelegedni csak a korty pálinkától meg a forró teától tudtak.
Később elállt az eső, és újra kigyűltek a tűz köré a barlangkutatók. Mátyás, miután kissé átmelegedett az újjáéledő tűz mellett, arrébb húzódott, hogy az előbukkanó csillagokat vegye számba. Feltűnt a Cassiopeia csillagkép, aztán sorra a Göncöl csillagai, meg a Poláris. Aztán a többi is.
Radó Zoli lépett mellé, ez a huszonnégy éves komoly, fekete fiú, aki minden nap reggel öttől este kilencig dolgozik és tanul év közben, s aztán szabadsága jó részét barlangászattal tölti.
– Ismered őket? – kérdezte.
Mátyás válaszképpen megnevezte a felhők mögül előbukkanó égitesteket, s mire észbe kapott, már négyen-ötön állták körül. Többek között Sári Saci, mérlegszerelő lakatos, aki néhány hónapja hatodmagával önálló vállalkozásba kezdett, és azóta alpintechnikás épülettatarozásból élnek. A kolozsvári református „kétágú templom” cserepezését fejezték be nemrég sikerrel, amint azt égő megtudta elejtett beszélgetésfoszlányokból. Ez a srác tizenötéves kora óta barlangászik, és még azelőtt szüleivel járt kirándulni, túrázni. Milyen ritka, gondolta Égő Mátyás, hogy kamaszkorában valaki a szüleit válassza az osztálytársak helyett, vállalva azok gúnyolódását. Én is abban reménykedtem, hogy Barka majd nem fordul ellenem kamaszmódra, ha eléri azt a kort, hanem megmaradunk barátoknak a bakfiskorszakában is. És most azt sem tudom, hol van... Csak egy bizonyos: vissza már nem szerezhetem... legalábbis jó ideig... Nem nevelhetem, nem taníthatom csillagnevekre... füvekre, fákra, madarakra... Nem mutathatom meg neki a cseppkővilágot, ha majd egy kicsit nagyobb lesz. Három-négy év múlva már könnyebb lyukakba be lehetne vinni. És erdőben már eddig is jártunk, öt év múlva könnyebb havasi túrát is kibírna... Ha velem lenne, ha velem mászkálna... De ez már lehetetlen, akkor is, ha rábukkanok... Csak már látnám. Remélem, jó két hét múlva, ha kimegyek újra, sikerül rátalálnom Pesten
– Milyen gyorsan rohannak a felhők – jegyezte meg csendesen Sári Kati, Saci felesége, egy dundi, fekete lány, aki sokkal derekabb emberke volt, mintsem felületes ismeretség után gondolta volna az ember.
– Közel vagyunk hozzájuk – mormogta a szobrász –, 1300 méter fölött. Azért rémlik ilyen gyorsnak a száguldásuk.
– Közelebb vagyunk az éghez – mondta Saci, s zavartan vihogott.
– Vigyázz, bele ne szédülj – mondta a szobrász, aki tudta, hogy a hajdani lakatos a barlangászatnak és hegymászásnak köszönhetően megszabadult korábbi mélységiszonyától. Valószínűleg koraszülött volt, onnan a mélységiszony, gondolta Égő Mátyás. A túlhordott csecsemőknek meg klausztrofóbiájuk van. Meg azoknak, akik nehezen jönnek a világra... Én könynyen jöttem, gondolta, vajon ilyen könnyen távozom is?
A tűz felől énekhullámok gyűrűztek az éjszakában, s a fiatalok visszatértek a lángok és a dal melegébe, csak Radó Zoli maradt Mátyás mellett.
– Nem mész énekelni?
– Mindjárt. Itt is jól hallom őket. Itt is éppen olyan jó...
– Miért szereted ezt?
– Valószínűleg ugyanazért, amiért te. Kell az embernek egy hely, legalább évente néhány napra, két-három hétre, ahol kinyújtózhat anélkül, hogy másokat érintene, megbántana...
– Mikor végzel? – váltott témát a szobrász.
– Olyan mindegy. Nem leszek jó mérnök. Nem érdekel az egész. Különben is ebben az országban ötször annyi mérnök van, mint ahányra szükség lenne.
– A feleslegesség érzése hoz ide?
– Lehet. És a barátok... Jó barátaim vannak itt már. Nemrég Török Laci... tudod, amikor a kistáborban voltunk... kihúzott egy falon, amikor bajba kerültem. Azt hiszem, megmentette az életemet.
A sátorban sokáig nem tudott elaludni. Minden porcikája sajgott, fázott is kutyául. A derékalj nagyon kemény volt, s a hálózsákban még forgolódni sem nagyon lehetett. Hiányzott a párna. Ej, ha most beleereszkedhetnék egy kád jó meleg vízbe, gondolta, s közben tudta, hogy éppen ezért lesz olyan igazán nagy élvezet beleereszkedni majd otthon. Vajon mi vár otthon? Hagyd a csudába, azért jöttél ide, hogy azt feledd.
Nagyon jó ez a tábor, remek a hangulata. Eszébe jutott, hogy tréfálták meg az öreg Berekméri Géza bácsit, aki majdnem naponta borotválkozott. Valaki kilopta az önborotvájából a pengét, és egy körbenyírt vasútjeggyel helyettesítette. Az öreg, amikor le akarta húzni a borostáját, nagyon csodálkozott, hogy nem vág a penge, aztán mikor kibontotta, ott találta a jegyet: Cluj – Huedin.
Milyen jó hangulatú ez a tábor, merengett. Már évek óta nem voltam, nem volt kedvem. Nos, ez a tábor csupa kedv. Rosszkedv is... A fordulat előtt csupa rosszkedv volt. És a sótlan, szürke nappalok csüggesztő áramlása. Sokan azt mondják, most még rosszabb, mint azelőtt. Nos, akik vállalkozásokba vágnak, azok bíznak a jövőben. És egyre többen vágnak különböző vállalkozásokba. Vajon a totalitarianizmus egyik célkitűzése éppen az, hogy kiirtsa az emberek életéből az élményt, a hangulatot?... Valószínűleg. Az élmény élményt kér, a hangulat fontosságának elfogadása megkérdőjelezi a Nagy Üzem egyik alapelvét: egyetlen elfogadott hangulat lehet csak: a vezér iránti áhítat, és az anyagi Javak birtoklása (mily csekély mértékű birtoklása, mily silány minőségű javaknak...) iránti sóvárgás. A totális rend az érzelmek elsivárosodása, tudatos leépítése... is. Csak azzal nem számolt az a rend, hogy az interiorizált érzelmek esetleg a mélybe szorítva még gazdagabban fejlődnek. Belealudt a fáradtságba.
Valami külső zörej vagy belső zaklatottság vagy a kettőnek egy ütemre mozduló keze ránthatta vissza valamiféle félálomba. Álmatlan éjszakáim, mormogta, álmatlan éjszakákon gondgabonát őrölnek a fejemben a malmok... gondlisztté őrlődik... erre hull a bánateső, csirizzé áztatja, csak bele ne fúljak ebbe a csirizbe...
Aztán megérkezett Budapestről Évánki Pali, és a tábor – ha lehet – még élénkebb és vidámabb lett. Pali már az érkezése utáni első napon felkereste a közelben legeltető csobánok esztenáját, és felújította a barátságot. A következő délre meghívták ebédre, és amikor Pali késett, beállítottak egy üveg pálinkával, s magukkal vitték. Íme a sikeres élet titka, gondolta Égő Mátyás, így kell megtanulni barátkozni. Palit az sem zavarta, hogy kukkot sem tudott románul, a pásztorok meg legfeljebb néhány szót magyarul.
A Hold pedig minden este gömbölyűbb lett, míg végre teljesen kikerekedve tündökölt a felhőtlen ég csillagai között. Amikor éjfél után lebukott a hegygerinc fenyői mögött, mély árnyék borult a táborra. A szobrásznak általában csak ezután sikerült elaludnia. Noha egész nap friss levegőn volt, kemény fizikai munkát végzett, éjszakáit mégsem tudta nyugodtan átaludni. Pedig olyan nyugalmat árasztott a teleholdárnyékba takart tábor.
Égő Mátyás a következő hónapokban sokszor gondolt a barlangásztáborra. Ha akkor ott, szeptemberben tudta volna, hogy egy félév múltán még mindig úgyszólván helyben topog a kislánya utáni nyomozás, talán valami meggondolatlanságra ragadtatja magát. A következő félévben azonban megtanulta a türelmet, s képes volt ilyeténképpen morfondírozni: több mint egy éve nem javítottam csapokat, és valamennyi csap Jól működik. A csapok látják hasznát annak, hogy nincs asszony a házban.