GĂĄbor Ferenc
DiĂłhĂŠjban
GellĂŠrt SĂĄndor emlĂŠkĂŠnek
Kocsordosra elszegődtem
tehenĂŠsznek.
Kocsordosi emlĂŠkeim
ma is szĂŠpek.
Bagdon, tizennĂŠgy ĂŠvesen
kondĂĄs voltam,
egy lépcsőfokkal előrébb
szolgasorsban.
Hm. AzutĂĄn Ăşgy hĂĄnyĂłdtam
a vilĂĄgban:
KocsordostĂłl BĂŠcsig, Reimsig
elkĂłszĂĄltam.
Fene nagy Ăşt izzĂł pokol
kĂśzepĂŠben...
Én mégis hazavergődtem
teljes ĂŠpen.
A TĂĄrsadalmi ranglĂŠtrĂĄn
feljebb hĂĄgva
majd tíz évig kubikoltam –
haj, ki lĂĄtta?
És ki látta a még legyűrt
harminc ĂŠvet?
MĂĄr meg lassan Kocsordos, Bagd
isten vĂŠled!
 
Hetven fele – hazafele?
Fene bĂĄnja.
Kocsordos, Bagd eltűnőben,
ĂśsszeszĂĄntva.
Ha eltĹąnnek, velĂźk egyĂźtt
tűnjek én is. –
Van egy nĂłta, Ă­gy hangzik, hogy:
„Mégis, mégis.”
Nagyszalonta, 1989. szeptember 28.