FÓRUM
Nobel-díjasok népköltészete
Ha az ember felüt egy népköltészeti gyűjteményt, tanulmányai és persze előítéletei birtokában, mintegy fel van készülve, hogy a hosszabb-rövidebb anonim alkotásokban csodálatra méltó természeti képekre bukkan, a népi megfigyelések gyöngyszemeire: rózsák és violák hajdaloznak lenge és bájos szélben, bánatos fellegek alatt, akár egy festett reneszánsz ládán. Minden nép, hangzik a néplélektan ismerőinek ítélete, saját ízlését, virágait, természeti környezetét menti át verbális-zenei műveltségébe.
Ebben a kötetben* kevés efféle képpel találkozik az olvasó. Az erdélyi zsidó népköltészet, a jiddis nyelvű mármarosi folklór, ha rendelkezett is valaha ilyen panteisztikus hajlandóságokkal, sorra-rendre elvesztette. Alig találni valamit benne a klasszikus kelet- és közép-európai folklórkincsből. Nem mintha nem látná meg a környezet természeti elemelt, csakhát...
A magyarázatot az erdélyi (tágabb értelemben a kelet- és közép-európai) zsidóság sajátos társadalmi és gazdasági helyzetében kell keresnünk, mely lelki világára is maradandó erővel nyomta rá bélyegét. Foglalatosságai, életmódja csak közvetve kötötté a termőföldhöz, rengeteghez, a hegyekhez. Az ellenséges törvények és tilalomfák között a jiddis népköltészet föld terményeit becsüli nagyra, hisz embereinek ezekkel kell kereskednie, szállítania, ebből kell előteremteni a sokgyermekes családok számára a betevő falatot, a rituális ételeket és pénzt, amikor zsidó földet nem birtokolhat, nem művelhet meg, bérbe is csak a 18. század második felétől veheti; megélhetése a regáléjogok (korcsma, malom, hússzék) bérlete; az erdő veszedelmet rejt; utasemberre leselkedő haramiát, kereskedőket fosztogató betyárokat; a hegyet meg kell mászni gyalogosan, batyuval, rossz lovak vontatta szekérrel, hogy a legtávolabbi falvakba is eljussanak, tollat-rongyotcsontot gyűjtenek; megtűrtek és kiebrudalhatók bárhonnan, bármikor; az utat ismerik, a vándorlást, a falvakat és az elfelejtett jelentéktelen kisvárosokat, a „stettl”-t, ahol élnek (románok, ruszinok, magyarok, németek, lengyelek között), mert igazi városba se költözhetnek be a 19. század derekáig, a bányavárosoknak még közelébe sem mehetnek, a féltékeny polgárok 60 mérföldes védőövezetet állítanak fel a házaló és kereskedő zsidók ellen. Óvintézkedések, megbélyegzés, kirekesztettség.
Kányádi Sándor, a költő és műfordító nem véletlenül fordult a nyolcvanas évek Romániájában e különleges kisebbségi költészet felé. A valaha volt dalok egy valaha itt élt nép utolsó hiteles híradásai egy eltűnt kisvilágról. Kányádit a közös vonású kisebbségi sors, s az ebből következő fenyegető jövőkép rendíti meg, hisz az embertelenség diktatúrájában minden kisebbség zsidóvá lesz sorsában és életérzésében, a hatalom csak az eltaposás művészetében tökéletes. Ilyen műfordítások pedig túl a művészi értékmentésen mindig is ellenszegülést jelentettek a kelet-európai értelmiség számára.
A tárgyak, jószágok és ingóságok, a megragadhatók és háton cipelhetők, a lábon elhajtható állatok – midőn menekülni, újra költözni kell –, birtoktárgyak népesítik be a homályos szélű képeket. Egy letűnt, soha többé helyre nem állítható világ relikviáira ismer az olvasó, a késel utód.
Roman Wiszniak lengyel-amerikai fotóművész a húszas-harmincas években, az utolsó pillanatban járta be ezt a pusztulásra szánt, romló, fájdalmas mosolyú színhelyt: Lengyelország, a Felvidék, Kárpátalja, Galícia, Mármaros és Bukovina zsidók lakta településeit. Pillanatfelvételei őrzik már csupán mindazt a látványt, amelyet a negyvenes évek elején erőszakosan eltüntetett a föld színérői a történelem, ami füstté oszlott Auschwitzban. A könyvbe gyűjtött és kiállított fotók címe: A Wanished World – Szertefoszló világ.
Persze, ez a népköltészet előjátéka és ihletője – hiszen ugyanannak a tágabb tájnak szülötte az író is. Singer novelláinak, regényeinek, Élie Wiesel, az amerikai Malamud írásainak hátterében ez villózik, Kafka kimozdult világa nyugszik ezen a pilléren. Nem lehet tőle elszakadni: a gyönyörűséges nyomor és a humorral fűszerezett hányattatás, a zsidó kisemberek civódása, perlekedéseik az Istennel és elöljáróikkal, a Teremtővel szövetkező és kiürült csodavárás már csak a túlélőkben és a túlélő írásokban moccan hitelesen; nem ereszt, nem bocsát el, s meg sem bocsájt semmilyen felejtést.
De vissza a tárgyakhoz! Ilyen sorokra bukkanunk: „a bölcs rabbi / imaszíját leoldozta // a szemüvegét megmosta // üstdobosokért menesztett //”, vagy: „mit akar az óra nékem // elmondani mit akarhat // az ő sárga számlapjával // és amikor nagyot kongat // csak egy kigondolt szerkezet//”. Máskor, mintha nem is népköltési gyűjteményt olvasnánk, hanem naiv antikapitalista bökverset: „újmódi van most mifelénk // az a rang // mind egy helyre gyűjtik a pénzt // az a hely a bank//” (!)
A bölcsődalban ábránd és jótanács keveredik: „de legtöbbet azon nyerhet // ha tórát tanul a gyermek // írást írást fog tanulni // könyvet könyvet fog ő írni // hitében meg is fog maradni//”.
És ezzel el is érkeztünk a zsidó közösségek évezredes fönnmaradásának titkához, a kulcsszavak szinte hiánytalanul mind együtt vannak: a Tóra – a törvény, a mózesi előírások szigorú betartása; az írás – mely kiemel az arcnélküli névtelenségből, öntudatra ébreszt; a tanulás – a férfiember legfőbb erénye, hiszen a tudás e közösség értékrendjében a legbecsesebb (egyik dalban a férjhez adandó lány egyetlen foglalkozást sem tart magához méltónak, csakis a rabbi felesége kívánna lenni!); a hit – az elkülönítő (v.ö gettók) és összetartó (a közösségi szolidaritás alapja a közös egyetemes istenhit), melyhez ragaszkodni keli, akkor is, amikor a II. József kezdeményezte, a polgárosodás felé mutató reformok a hagyományos társadalom végét jelzik a konzervatív közösség számára (sírjatok zsidó gyerekek kezdetű dal). A kulcsszavak mellé még egyet kell hozzátennünk, a góluszt – újhéber kiejtésben a Galuthot, a száműzetését, a szétszóratást, az örökös kisebbségi sors vállalását. Az eszelős-racionális reményt, hogy életük egyszer – az időhatárok ismeretlenek – jobbra fordul.
Tessék elolvasni a 13. oldalon található nyolc sort: úgy hangzik, mint a zsoltár, hiszen a zsoltárt a keresztény európai kultúra éppenséggel az Ótestamentumból emelte át a sajátjába. Ráadásul Kányádi akár magyar népdallá is varázsolhatta volna, ha nincs ott a kulcsszó: „isten, isten be messze vagy// gólusz gólusz be hosszú vagy // ha az isten oly messze nem volnal / ilyen hosszú a gólusz sem volna// (Bennünk rímel a fenti négy sorra a magyar népdal: A Dunáról fúj a szél...).
Hamis lenne az összkép, ha kizárólag a sötét tónusokat emelnénk ki a kötet darabjai közül. Hiszen mindig csak tragikusan élni képtelenség, ilyen közösség előbb-utóbb önkezével vetne véget életének, fittyet hányva a vallási kötelmeknek. A hasszidizmus reformmozgalma az életöröm, a derűs életbölcsesség megszerzését és vállalását tűzte ki céljául, hatalmas és tartalmas irányzatnak bizonyult a 17. századtól kezdve. A gólusz kilátástalanságát belső örömmel oldotta fel, a nyomasztó szélreszorítottságot tréfával, tánccal ellensúlyozta, a kihívást a sors elfogadta, és meghátrált a hasszidok tömegei elől (tóra-ünnep éjjelén, pszt csönd ne halljunk semmi neszt, hogyha elimejleh rabbi).
A zsidó folklór egyik alapműfaja a vicc volt, a szívósan megújulni tudó zsidóvicc, melyet éppenúgy gyűjtenek komoly folkloristák, mint a népdalokat vagy a balladákat. Vándor viccmondók, tréfamesterek (marsalikok és spielmannok) járták a településeket, vidám történeteket, csúfolkodókat, tanulságos bölcs mondásokat vittek, a tréfa trubadúrjai voltak. Kányádi gyűjteményéből sem hiányozhatnak (a rabbi-csúfoló szörnyű eset, vagy a klasszikus vicchelyzetet idéző „lovasének”: reb hajim menase az öreg batáros).
Tárgyakról és hitről már esett szó, de az emberekről, egyszervolt kis zsidócskákról alig. Ők mintha a bölcsességek mögül bújnának elő: szegények, akiknek étrendje örökösen krumpli, bár cukros ételekről álmodnak, kétbalkezes szabók, szerencseváró csizmadiák, megesett lányok, elhagyott, boldogtalan szerelmesek, fiúk és büszke szűzek, házsártos feleségek, reszketeg öreg párok (akár egy elsárgult fényképen állnának), szatócsok, szekeresek, iszákosok, sőt doktorok, írástudó rabbik és bocherek... házmesterek. A zsidó társadalom legismertebb figurái, talán csak a koldus hiányzik közülük, mert a házasságszerző soha, ők teszik hitelessé az életképeket.
A suszter felsóhajt „csak córesz van és csak panasz van”, a fuvaros a hosszú baktatás alatt számba veszi, mi mindenné lehetett volna, majd legyint és őrli tovább a régi nótát: „döcög a kerék // jól fogna egy korty ital // de az asszony rámrivall // itt egy kő azon // búslakodhatom//”.
Abszurd világ?
Az, amennyiben a lét maga abszurddá lesz. Chagall képeit látjuk, Sólem Alehem Tóbiására ismerünk, vagy a világhírű műből készült nem kevésbé ismert musical, a Hegedűs a háztetőn dalait halljuk: az Istennel vitába szálló jámbor tejesembert, a filozófus ágrólszakadtat, aki a létbe vetve kérdéseivel úgyis magára marad (kikérdeztük az istent, régtől lógva régi kérdés). A válaszok – akár a dalt kitöltő értelmetlen törmelékszavak.
A jiddis nyelvű népköltészet elenyészett. A nyelv- és az élethelyzetek történelmi ismétlődése viszont irodalmat teremtett, Nobel-díjasokat adott. A vándorzsidó nótájában egy nép önmagát fogalmazta meg a dal könnyedségével, a hosszú egyedüllét bölcsességével:
ha mit gondolsz a nyelved is ha mit mondasz az is jiddis jiddis jiddis jiddis jiddis stb.
SEBESTYÉN MIHÁLY
 
* Erdélyi jiddis népköltészet. Válogatta, fordította és az utószót írta Kányádi Sándor. Szakmai szempontból átnézte és a jegyzeteket készítette Jólesz László. Zenei szakértő Almási István. Illusztrálta Szántó Piroska. Budapest. Európa Könyvkiadó. 1989.